Miért foglalkozik az Egyház annyit a szexszel?


Szóval miért? Annyi szabály van... tilos a szeretkezés a házasságon kívül, nem szabad fogamzásgátlást használni, a papok és a szerzetesek nem szeretkezhetnek, az azonos neműek közti szex is tiltott... Igazából eljutottunk odáig, hogy az erkölcsös szó - főleg nő tekintetében - egyenlő azzal, hogy a nemi erkölcs terén helyesen viselkedik. De miért van ez így?

Úgymond „kézenfekvő" válaszokkal tele van a padlás. Ezeket mindenki ismeri. Általában mind arról szól, hogy a papok meg akarják nyomorítani az embereket, a katolikusok élete csupa elfojtás, prűdek vagyunk stb.

Igen, biztos vannak prűd katolikusok. Nyilván a mai túláradó paráznaság nagyban rásegíthet arra, hogy valaki a másik végletben kössön ki. De a katolicizmus maga nem ilyen. Nem azért bástyázta körül Isten ennyi szabállyal a szexualitásunkat, mert az valamiféle mocskos dolog, ami csak éppen azért megengedhető, hogy ne haljon ki az emberiség. Ha van olyan keresztény, aki így látja, akkor téved! Az igazság az, hogy a szeretkezést azért óvja ennyire az Egyház, mert az nem más, mint egy erőteljes jel, amely a mennyország felé mutat.

Micsoda?! Tényleg hetvenkét szűz várja a férfiakat a túlvilágon? Nem, nem erről beszélek. A mennyben nem lesz olyan szeretkezés, mint itt, a Földön. De bizonyos szempontból hasonló dolog fog történni, csak sokkal hatalmasabb mértékben, és nem egy másik emberrel, hanem Istennel. De megjegyzem, hogyha szoktál áldozni, akkor szintél valami olyasmit csinálsz, ami majd a mennyben vár ránk, és ami a szeretkezéshez is hasonlatos.

A mennyben Isten tökéletesen és felfoghatatlan mértékben ki fogja elégíteni a boldogság és a szeretet iránti vágyunkat. (Ez a kettő tulajdonképpen egy.) Ez úgy megy majd végbe, hogy egyesülünk Vele a szeretetben. Ez nem a gnosztikus egyesülés lesz, hogy az énem felolvad Istenben, vagy rájövök, hogy én igazából Isten vagyok, és ez a földi énem csak illúzió. Hanem én mint X. Y. személy, aki most vagyok, én fogok Istennel csodálatos és örökké tartó szeretetkapcsolatban létezni. Ez a mennyország. Ez a Szentháromság élete, és Isten ebbe von bele minket a keresztég és a szentáldozások révén, majd pedig a halálunk utáni öröklétben, ha a megszentelő kegyelem állapotában hagyjuk itt ezt a világot.

Tehát a menny nem más, mint szeretetbeni örök egyesülés Istennel, amely kielégíti a boldogság és a szeretet iránti vágyunkat. Isten az enyém, és én az Övé vagyok, és ez a legjobb, amit csak velem történhet.

Az igazi szex is erről szól. Az a fajta szex, amilyennek Isten ezt a dolgot kitalálta, és amely méltó a szeretkezés névre: a szentségi házasságban élő férfi és nő közötti nemi aktus.

Mert mi ez tulajdonképpen? Nem az, aminek a média beállítja, valami disznó dolog, amit azért mi mégis csak csinálunk, mert nagyon élvezetes. Egyrészt nem mocskos dolog, másrészt pedig az csak az egyik, bár persze nem elhanyagolható és nem is lényegtelen oldala, hogy testileg élvezetes és fizikális kielégülést is okoz. Egyáltalán nem baj, ha valami testileg is jó, a kereszténység nem testellenes vallás. Ám a szeretkezés ennél mégis csak sokoldalúbb. Ugyanis nagyon erőteljes lelki oldala és hatása is van.

A szex lelki része az, amit a testi is elmesél. Az, hogy a férfi és a nő egyesül egymással. Odaadás és befogadás valósul meg ilyenkor nem csak a testünk, de a lelkünk révén is. Amikor szeretkezünk, azt mondjuk a másiknak: Én befogadlak, elfogadlak, enyémnek ismerlek téged testestől-lelkestől és kizárólagosan, míg a halál el nem választ, és én is odaadom magam teneked testestől-lelkestől, és a tiéd vagyok teljesen, míg a halál el nem választ. Ennek biológiai megalapozása is van, ugyanis szeretkezés közben oxitocin hormon szabadul fel, amely a kötődésért felelős. (Ugyanez szabadul fel szüléskor vagy szoptatás közben, ami az anya és a gyermek közötti kötődést segíti.) Például ezért is bűn a házasságon kívüli szex, mert az nem más, mint hazugság, hiszen olyasmit mondok a másiknak a testemmel, ami a szentségi házasságon kívül nem igaz.

Amikor áldozol, mi történik közted és Krisztus között? Olyasvalami, ami ehhez nagyon hasonló. Krisztust testben és lélekben odaadja magát neked, és te befogadod Őt, de befogadásod egyúttal odaadás is, és az Ő önátadása is a te birtokba vételed egyúttal. Olyasmi tehát a szeretkezés a házastársad és teközted, mint ami a szentáldozáskor megy végbe Krisztus és közötted.

Itt, a Földön Istennel a legmagasabb szinten a szentáldozásban egyesülhetünk. A mennyben viszont nem lesz szentáldozás, mert felesleges, hiszen közvetlenül fogunk már egyesülni Istennel a szeretetben, ezt jelenti a színről-színre látás. Pont ezért nem lesz szex sem, mert Isten sokkal magasabb szinten fogja kielégíteni a szeretet és az egyesülés iránti vágyunkat, mint amennyire az a szeretkezésben megtörténhet. A mennyben tehát nem lesz áldozás, de a lényege megvalósul, csak még intenzívebben. Ugyanígy szex sem lesz a mennyben, de a lényege mégis csak végbemegy, csak még erőteljesebben. A mennyország tehát egy nagy szeretetbeni egyesülés Istennel, amelynek földi képe a szeretkezés és a szentáldozás.

Világunkban minden szép dolog Istenről mesél. Így a házasság és a szexualitás is. Pont ezért kell őrizni, hogy valóban Istenhez vezessen minket, és ne váljon bálvánnyá. A férfi és a nő egyesülése nem más, mint olyan misztérium, amely Isten és az ember, Krisztus és az Egyház viszonyára utal. Ez már az Ószövetségben is megmutatkozik: Isten a vőlegény, Izrael a menyasszony, a bálványimádás pedig paráznaság. Az Újszövetségben Krisztus is vőlegénynek nevezi magát, Szt. Pál pedig a férj és feleség viszonyát Krisztus és az Egyház kapcsolatához hasonlítja. Hogy a jegyesi misztikát ne is említsem!

Mindebből látszik, hogy ez a hasonlat nem csak a szeretkezésbeni egyesülésre áll, hanem úgy általában a férfi és a nő viszonyára. Ezért van az, hogy a Sátán le akarja rombolni a férfiasságot és a nőiességet, nemek harcát gerjeszt és a szeretkezést is paráznasággá alacsonyítja, mert akkor az istenkapcsolatunk sem lehet helyes. Egy nő, aki nem hajlandó alárendelődni a férjének és nem éli meg vele szemben a befogadó minőséget, hogyan tudná megtenni és megélni ezt Krisztussal szemben?

Fontos még elmondanom, hogy a szexualitással és tágabb értelemben véve a nemiségünkkel szemben nem csak egy, de kétfajta bűnt is elkövethetünk, és mindkettő negatív hatással lesz az istenkapcsolatunkra.

Az egyik, hogy elnyomjuk. Ilyen a prüdéria, ilyen az, amikor keresztény lányok zsákruhában járnak és a sminket Sátántól való dolognak állítják be. Amikor nem mernek nők lenni és szépek lenni, a szexualitást pedig mocskos dolognak tartják. Amikor a szex szóról mindenképp valami erkölcstelen dolog jut az eszükbe, valami pusztán testi (ebben burkoltan benne van a test megvetése is, ami inkább manicheizmus, mint katolicizmus!), amelynek semmi köze sem lehet a vallásos élethez, legfeljebb mint valami kötelességteljesítés.

Sajnos, akik így állnak a nemiséghez, nem érthetik meg az egész Biblián átvonuló vőlegény-menyasszony hasonlatot, és nem értik meg teljes mértékben az Isten és a lélek közötti viszonyt sem. Ezen kívül megcsonkítják magukat, mert nem élik meg a nőiségüket, így nem teljesednek ki azzá a személlyé, akinek Isten teremtette őket. És ami talán a legsúlyosabb, hogy eloltanak egy olyan lángoló rakétát, amely Isten felé repíthetné őket: a beteljesülés és kielégülés iránti mérhetetlen vágyukat, amely azért oltatott belénk, hogy végső soron Isten teljesítse be és elégítse ki.

A másik, a világra manapság jellemzőbb bűn a bálványozás. A szexet és a nemiségünket túl magas polcra, Isten helyére tesszük. Az lesz az identitásom alapja, hogy milyen nő vagyok, mennyi és milyen szexuális kalandban van részem, mennyire vonzó férfi van mellettem. Azt hisszük, az adja meg a boldogságot, ha nagyon szexisnek tartanak minket, és ha azzal, akkor és annyiszor fekszünk le, akivel, amennyit és amikor csak akarunk. Csakhogy ezzel az a nagy probléma, hogy nem tesz boldoggá és nem elégíti ki a legmélyebb vágyainkat, mert erre csak Isten képes.

Jó dolog vonzó, nőies nőnek lenni, elégedettnek és kielégítettnek lenni nőiségünkben, akár lelki, akár testi téren. De egyrészt ez a legteljesebben a szentségi házasságban valósulhat csak meg, nem az egyéjszakás kalandok és egyéb paráznaságok révén. Másrészt pedig mindez nem elég, és nemcsak hogy nem elég, de el is múlik. Egy bizonyos életkor felett már nem leszek vonzó, és szeretkezni se fogok, és meghalhat a házastársam, meg persze meghalok én is. És hiába van fantasztikus férjem és igazán remek szexuális életem, a legeslegmélyebb vágyaimat ez akkor se tölti be, mert az a vágy az Isten iránti vágy.

Szóval mint általában mindenben, úgy a szexualitással kapcsolatban is az arany középútra kell törekednünk: nem szabad bálványoznunk, ami paráznaságba vinne, de a prüdériát is kerülnünk kell, mert a szexualitás helyes megélése nem az elfojtás és a szégyenkezés, hanem a helyén kezelés és a tisztaság. Bizony, nem csak a szűz lehet tiszta, hanem a házas állapotú is, mert a tisztaság nem a nem szeretkezés, hanem a szexualitás helyes megélése, kinek-kinek állapota szerint.

Bármilyen furcsán is hangzik, a legjobban az Egyház tudja, hogy milyen az igazi és jó szex, és azért beszél róla ennyit, hogy megtanítson minket rá. Míg sokan csak különböző technikákról fecsegnek, az Anyaszentegyház beavat minket a szexualitás lényegébe és értelmébe, hogy az ne csak testi, de egyben lelki élmény és Isten felé vivő hajtóerő is lehessen az életünkben.


Tegyél a szívedre pecsétnek, mint valami pecsétet a karodra! Mert mint a halál, olyan erős a szerelem, olyan a szenvedély, mint az alvilág. Nyila tüzes nyíl, az Úrnak lángja. Tengernyi víz sem olthatja el a szerelmet, egész folyamok sem tudnák elsodorni. (Én 8,6-7)

A fenti írást egy katolikus pap jóváhagyásával közöltem.

Képek: 1. Sir Frederick William Burton - Találkozás a tornyocska lépcsőjén (részlet), 

2. Gian Lorenzo Bernini - Avilai Szent Teréz extázisa

Népszerű bejegyzések