2018. május 8., kedd

Lehetetlen betartani az Egyház parancsait


Ha van, amiben egyetértek a modernistákkal, az az, hogy lehetetlen betartani az Egyház parancsait. Tisztán készülni a házasságra, elfogadni a gyerekeket és nem belerokkanni lelkileg és idegileg, vagy épp, ha nem lehet gyerekem, nem tiltott eszközökhöz (pl. lombikprogram) folyamodni. Papként vagy szerzetesként cölibátusban élni egy életen át, elhagyott férjként vagy asszonyként nem összejönni mással, homoszexuálisként vállalni a tisztaságot... Valóban lehetetlen. Bolond, aki azt gondolja, képes rá.

De akkor mi a megoldás?

A modernisták azt mondják, változtassuk meg az Egyház tanítását. Amiről évezredeken át azt mondtuk, bűn és kizárjuk magunkat általa a mennyből, legyen most már elfogadható. Hiszen ostobaság lenne lehetetlent kérni. Eddig pedig ostobák voltunk, de modern korunkban ezt beláttuk és bánjuk. Aki pedig nem látja be mindezt, az fafejű, irgalmatlan, rigorista farizeus.

Ha nem lenne Isten, egyetértenék velük ebben is. Kitaláltak az emberek egy erkölcsi kódexet, ami túl szigorúnak bizonyult, hát közfelkiáltással szavazzuk le. Mennyivel könnyebb lesz ezután, nemde?

De ha hiszünk Istenben - és keresztényként azért nem ártana -, akkor abban is hiszünk, hogy Ő adta ezeket a parancsokat. Mégpedig szeretetből: hogy megóvjon minket attól, hogy ártsunk magunknak és másoknak, és végül a pokolra jussunk. Akár értjük az okát, akár nem, ami bűn, az valóban a romlásunkra van.

Hogy lehet bűn, ami emberileg elkerülhetetlen? Miért vár el Isten tőlünk lehetetlent? Nem lehet, hogy az Egyház kétezer éven át tévedett?

Katolikusként az kéne legyen az alapunk, hogy az Egyház parancsai, dogmái, erkölcsi tanítása felett isteni garancia van. Nincs olyan, hogy kétezer éven át valamit elvárt tőlünk halálos bűn terhe mellett az Egyház, aztán mi most rájövünk, hogy ez butaság volt. Talán egy balliberális gondolkodhat így, aki abban hisz, hogy a középkorban sötétek voltak az emberek, de a technikai fejlődéssel minden más tekintetben is egyre csak fejlődünk, tehát nyugodtan lesöpörhetünk mindent az asztalról, csak mert mi később születtünk, mint az elődeink. De mi katolikusként ne essünk a modern ember gőgjébe, és legyünk inkább csak biztosak abban, hogy az Egyház Isten parancsait tanítja, és nem is érti félre azokat ennyire súlyosan.

Akkor tehát Isten miért is kér tőlünk lehetetlen dolgokat?

Hát azért, hogy a mennybe jussunk!

Mi a menny? A Földön megkezdett szeretetkapcsolatom Istennel a halálom után kiteljesedik és elveszíthetetlenné válik. Az Egyház parancsai szerint pedig csak úgy tudok élni, ha Isten erejéből teszem. Nem tudom a parancsokat istenkapcsolat nélkül, a saját erőmből betartani. Így mikor erre törekszem, sikertelenségem megtanít rá, hogy Istenbe kapaszkodjak. Rendszeres gyónás, vasárnapi szentáldozás, napi fél-egy óra Istennel töltött idő nélkül nem tudom keresztényként megélni a hétköznapokat, nemhogy növekedni a szentségben.

Amikor bizonyos egyházi vezetők, vagy egyszerű papok és hívek azért lobbiznak, hogy bizonyos bűnöket már ne mondjunk annak, és bizonyos elvárásokat töröljünk el, valójában arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem értik a keresztény élet működését. 

Nem értik, hogy nem a saját erőnkből kell a parancsokat betartani. Hisz az tényleg lehetetlen lenne. Ideig-óráig talán megy. Bizonyos parancsokat talán képesek vagyunk betartani és bizonyos erényeket gyakorolni, amelyekre hajlamunk van. Talán könnyű megállnunk, hogy ne lopjunk vagy ne igyunk túl sok alkoholt. De amikor húsunkba vágó dologról van szó, olyasmit kéne elhagyni, ami rendkívül fontos nekünk, vagy olyat tenni, ami a magunk erejéből lehetetlen, akkor két út van előttünk: 
a) vagy meg se próbáljuk, bemagyarázva magunknak, hogy Isten nem várhat el tőlünk ilyen nehéz dolgot;

b)
vagy pedig kitöröljük az elménkből azt a tévhitet, hogy a magunk erejéből jó krisztuskövetők tudunk lenni, és odafordulunk az Úrhoz, totálisan átadva magunkat Neki, hogy az Ő erejéből váljunk szentté.
Nincs harmadik út. Nincs istenkapcsolat és totális önátadás nélkül gyümölcsöző kereszténység. De ez nem baj.

Milyen rettenetes is lenne, hogyha Isten nélkül is tudnánk keresztény életet élni!

Akkor eljuthatnánk oda, hogy abszolúte semmilyen kapcsolatot nem ápolunk Vele, csupán elolvassuk mondjuk a katekizmust meg a Bibliát, és az ezekben foglalt erkölcsi parancsokat alkalmazzuk, mint ahogy megtanulhatunk és alkalmazhatunk matematikai szabályokat is anélkül, hogy a matematika tankönyv szerzőjével akár egy szót is váltottunk volna.

A farizeusoknak tulajdonképpen ez volt a bűne. Nem az volt a baj, hogy be akarták tartani Isten parancsait, hanem hogy valódi istenkapcsolat nélkül tették ezt. Ebből pedig rendkívüli gőg fakadt. Azt látták, hogy a saját tehetségükből mindent betartanak, sőt, még túl is teljesítik az isteni elvárásokat. Azt hitték, többek másoknál, és hogy azért jutnak a mennybe, mert erkölcsi és vallási buzgóságukkal lenyűgözték Istent. Pedig igazából nem tudták betartani a legfőbb parancsot: az Isten és a felebarát szeretetét, hiszen Jézust a keresztre adták, majd véresen üldözték a követőit. Vallásosságuk illúzió volt csupán, csillogó máz.

De a keresztény élet egyébként is több, mint hogy vallásos emberek vagyunk, akik kerülnek bizonyos dolgokat és megtesznek másokat. 

Ez is fontos. Sőt, elengedhetetlen. De mindez csak akkor értékes Isten szemében, és egyáltalán akkor lehetséges, hogyha nyitottá válunk az Istennel való kapcsolatra és átadjuk magunkat Neki.

Ez már csak abból is világos lehet, hogy sok minden van, amit csupán száraz tények ismeretével nem lehet eldönteni, pl. hogy apácák legyünk vagy megházasodjunk. De nap mint nap tapasztalom, hogy mennyi olyan apró és személyes kérdés van, amelyben nem tudnék dönteni, ha csupán csak olvasgatnék Isten parancsairól, nem pedig személyes kapcsolatban lennék Vele.

Nem véletlen írja Szent Pál sem azt, hogy még a vértanúság se ér semmit, hogyha nincs bennem szeretet. (ld. 1Kor 13)  

Vagyis ha nem adom át az életemet Istennek, hogy szeretetével átalakítson engem, és rajtam keresztül is kiáraszthassa szeretetét a többi emberre (felebaráti szeretet). És pont ezért tanítja azt az Egyház, hogy egy ember csak akkor tud érdemszerző cselekedeteket végrehajtani, ha a megszentelő kegyelem állapotában van. Az Istennel való közösség nélkül ebből a szempontból még a jótettek se érnek semmit.

Hiszen Krisztus nem humanizmust hirdetett!

Nem azt hirdette, szeressük egymást, gyerekek, amúgy mindegy, hiszünk-e Istenben, vagy sem. Ő azért jött, hogy helyreállítsa a kapcsolatot Isten és ember között. Mert az Úr nélkül semmik vagyunk és elveszünk. Saját erőnkből kiizzadt jótetteink nem mentenek meg minket, csak gőgössé tesznek, hogy milyen csodálatosan tudunk viselkedni anélkül is, hogy megalázkodnánk az Úr előtt és átadnánk Neki az éltünket.

Nyomós oka van annak, hogy a Szentíráson a Vőlegény és a menyasszony metaforája vonul végig Isten és a választott nép, majd Isten és az Egyház, illetve Isten és a keresztény hívő közötti kapcsolat érzékeltetéseként.

Maga Krisztus is, aki a mi példaképünk kell legyen - hisz keresztényként Őt követjük -, rendkívül szoros kapcsolatban volt az Atyával, rendszeresen imádkozott Hozzá, vagyis beszélgetett Vele. 

Egyik példabeszédében így beszél erről a kapcsolatról:
„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek. Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,1-17)
Ebből is jól látszik, hogy nincs keresztény élet anélkül, hogy Istenben ne lennénk.  

Csak a Krisztusból táplálkozó, a Szentháromságban gyökerező keresztény tud valóban keresztény életet élni. Amikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, Krisztus átadja magát nekünk, és mi átadjuk magunkat Neki. Szent Pál így beszél:
„Én ugyanis a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Nem érvénytelenítem Isten kegyelmét: ha ugyanis a megigazulás a törvény által van, akkor Krisztus hiába halt meg.” (Gal 2,19-21)
Vagyis  hogyha keresztények vagyunk, akkor Krisztus működik már bennünk és általunk. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnik a személyiségünk. Ellenkezőleg.

Krisztus bontakoztatja ki az igazi személyiségünket, alakít minket saját magunk szent változatává. 

Ha a vak, amint meggyógyul a szeme, nem veszti el személyiségét, úgy mi se hihetjük azt, hogy lelki-erkölcsi betegségeink, vagyis bűneink elvesztésével, és új képességek, vagyis erények elnyerésével elveszítjük a személyiségünket.

Arról pedig végképp nem beszélhetünk, hogy a parancsok betartása tönkretesz minket, lelki nyomorékká, boldogtalanná válunk általa, mint ahogy azt sokan vizionálják. 

Ez a Sátán hazugsága. 

Ő odavan azért, hogy Istenre kenjen minden olyan dolgot, amelyet valójában ő szeret csinálni. Mert hiszen az általa sugallt bűnök tesznek minket tönkre, nem pedig az Úr által adott parancsok. Hogy is beszélhetne Krisztus „édes igáról" és „könnyű teherről" (ld. Mt 11,28-30), hogyha belerokkannánk az Ő követésébe? Talán hazudik a mi Urunk?

Persze valódi igáról és teherről van szó, ezt Jézus sem tagadja. Erőfeszítéseket kell tennünk, meg kell zaboláznunk sérült természetünket. De mindez mégis azért lehet édes és könnyű, mert megkapjuk hozzá az Úr erejét, sőt, jutalmul Őt magát. Hiszen minél inkább megtisztulunk a bűnös gondolatoktól, tettektől és szavaktól, annál szorosabb közösségbe tudunk lépni Vele, ami a legédesebb dolog a világon. És ami eleinte nehéznek tűnt, az szépen lassan a természetünkké válik, ahogy a Jézus Krisztussal való egyre szorosabb kapcsolat révén részesülünk az Ő isteni természetéből.

Lisieux-i Szent Teréz így ír erről Önéletrajzában:
„Ó, Uram! Tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, te jobban ismered gyengeségemet, tökéletlenségemet, mint én magam, te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni a nővéreimet, ahogyan te szereted őket, ha csak te magad, ó én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem. Oh, mennyire szeretem ezt a parancsot, hiszen bizonyítékát nyújtja annak, hogy a Te akaratod: bennem szeretni mindazokat, akiket szeretnem rendelsz!... Igen, érzem, hogy mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet.” 
Teréz kis útja se szól másról, amint arról, hogy belátjuk, a magunk erejéből képtelenek vagyunk a keresztény életre, de ha átadjuk magunkat az Úrnak, akkor semmi se lehetetlen, amit Ő elvár.

Hiszen Ő maga cselekszi meg bennünk és általunk mindezt. Talán ez az önfejű halász, Simon alkalmas volt rá, hogy az első pápa legyen? Vagy a gőgös Saul meg tudta volna írni önmagától a szeretethimnuszt? Az aranyifjú Ágoston hogyan írta volna meg a Vallomásokat? Johanna vajon értett a politikához és a hadvezetéshez? Bernadett, a szerény szellemi képességekkel bíró okszitán parasztlány milyen briliáns tálentumokkal rendelkezett, hogy a Szűzanya szószólójává vált?

Nem az a lényeg, milyen csodálatos tehetségek vagyunk a világ szemében. Hogy mi mit gondolunk magunkról, vagy épp a többi ember.

Kivétel nélkül azért teremtett minket Isten, hogy új emberré válva megdicsőítse Magát bennünk.

Arra szeretnék buzdítani tehát titeket Szent Pál szavaival, hogy forduljatok el a hamis prófétáktól, akik olyasmit tanítanak, ami csikladozza a fületeket, hanem ehelyett adjátok át az életeteket az Úrnak, hogy bennetek is végbevihesse csodáit, ahogy azt már sokakkal megtette ezelőtt.
„Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek. Kicsapongásról és egyéb tisztátalanságról vagy kapzsiságról szó se essék köztetek, ahogy a szentekhez illik. Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez sem illik hozzátok, annál inkább a hálaadás. Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. Senki ne vezessen félre benneteket üres beszéddel, mert ezek miatt éri Isten haragja a hitetlenség fiait. Tehát ne vállaljatok velük közösséget. Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai. A világosság gyümölcse csupa jóság, igazságosság és egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő tetteiben, inkább ítéljétek el őket. Amit ugyanis titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen. Mindarra, amit elítéltek, fény derül, s ami így világossá válik, fényforrás lesz. Ezért mondják: Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog. Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek: ne balgán, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát. Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának.” (Ef 5,1-20)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése