„Néhányan talán azt gondolják, őrültek vagyunk..." – egy tízgyermekes édesanya tanúságtétele

A Rorate Caeli blog 2013. június 20-án felhívást tett közzé, amelyben arra kérte  nagycsaládos olvasóit, akiknek legalább hat gyermekük van, hogy tegyenek tanúságtételt arról, milyen is bizalommal elfogadni az Úr áldásait. Hiszen most már a felelősségteljes gyermekvállalás lózungjának hála a katolikus Egyházban is a legtöbben fogamzásgátlást használnak vagy fogamzásgátló mentalitással tcst-znek, így a legtöbbünknek csak a világháló révén van lehetősége megismerni olyan házaspárokat, akik meg merik élni Isten családról alkotott tervét.

Az első tanúságtétel, amelyet lehoztak, Maeana Craggé, egy 2013-ban hét, azóta tízgyermekes édesanyáé. Az alábbiakban ennek a fordítását olvashatjátok.
Néhányan talán azt gondolják, őrültek vagyunk. Mások, hogy egyszerűen csak ostobák. Néhányan voltak csak, akik ezt a szemünkbe is mondták.

Azonban miután megkérdezik, „Az összes gyerek a tiétek?", a legtöbben elég kedvesek ahhoz, hogy azt mondják, szép családunk van.

Volt idő, amikor egy legalább hétgyermekes katolikus család egyáltalán nem ment furcsaságszámba, sőt, teljesen általánosnak számított. Úgy tűnik, valahol elvesztettük katolikus önazonosságunknak ezt a szép elemét. Bár őszintén szólva nem igazán tudom, hogyan, hiszen nem változott az Egyház tanítása sem a családról, sem a fogamzásgátlásról, sem pedig arról, hogy a gyermek áldás.

Igazi békét és nagy örömöt találhatsz abban, hogyha az akaratodat teljesen átadod az Úrnak.


Az első babám nem volt egyszerű eset. Most látom csak igazán, Ethan mennyire nehéz gyerek volt, hogy már jóval tapasztaltabb anya vagyok. Élete első részét főként sírással töltötte. Nem lehetett álomba szoptatni, hanem egy bizonyos vidám ritmusra kellett ringatni, hogy elaludjon, amelyet az édesapja tökéletesített. Hamar rájöttünk, hogy ezt a gyönyörű kisfiút lehetetlen kiságyba tenni, hacsak nem akarjuk az éjszakáinkat úgy tölteni, hogy mellette állunk és mindkét kezünket rajta pihentetjük.

Folytathatnám tovább a nehézségek ecsetelését, de a lényeg az, hogyha egy tökéletesen ésszerű, teljes mértékben emberi nézőpontból határoztuk volna meg, hogy mikor legyen újra gyermekünk, valószínűleg csak hosszú évek elteltével lett volna már ha lett volna egyáltalán... Ehelyett 18 hónappal később megszületett a mi édes kis Asherünk.

Ez a kis fickó teljesen más volt, mint a bátyja. Nem sírt olyan sokat, és a nagy szemeinek hála az egész világot képes volt zsebre tenni. A testi közelség is fontos volt a számára. Odavolt az ölelésért és az összebújásért. Édes és érzékeny kis szíve volt.

Ethan képes lett volna akár órákig is egy helyben ülni és könyvet olvasni vagy kirakósozni. Asher is ücsörgött mellette egy darabig, de aztán elráncigálta táncolni és birkózni. Sok szempontból Asher egyszerűen olyan volt, amire a testvérének szüksége volt, és Ethan is olyan volt, amilyen testvérre az öccsének szüksége volt. Tehát lett két édes kis fiúnk.

Nem tudtam elképzelni, hogy lehetne több hely a szívemben más gyerekek számára, de 17 hónappal később megszületett Colin.

Colin volt a nagybetűs Személyiség. Kisbabaként megállás nélkül mosolygott. 18 hónaposan már egész produkciókat képes volt csinálni, amitől az egész család annyira nevetett, hogy levegőért kellett kapkodnunk. Fizikailag is valahogy azonnal képes volt lépést tartani a testvéreivel. Ők voltak a Három Muskétás.

Volt három, három éves és annál kisebb fantasztikus fiunk. Ha kellett volna választanom egy pontot az anyaságom során, amikor azt tudtam volna mondani, hogy „Elég volt, ennyi az, amit kezelni tudok!", valószínűleg ez lett volna. Mindig rendetlenség volt, a szennyes össze-vissza, a vacsorák egyszerűek voltak, hogy csak néhány dolgot említsek. Ráadásul mindeközben még fuvolaórákat is adtam. Éppen csak helyt tudtam állni.

Emberileg szólva bizonyára semmi szükségem nem volt egy újabb kisbabára, de ez azelőtt volt, hogy megismertem az én édes kislányomat, Clare-t.


Isten tudta, hogy szükségem van egy kis szünetre, úgyhogy több, mint két év volt közte és a fiúk között. Édes kis csöppség volt, és a fiúk mind odavoltak érte. Szóval már kislányom is lett, úgyhogy a világ azt mondta: „Most már megállhatsz!" Isten viszont így szólt: „Bízz bennem!", és 14 hónappal később megszületett Clare „ír ikre",* Lucas.

Isten nem hagyott fel ezután sem azzal, hogy áldásait árassza rám. Két év elteltével megszületett az én szépséges és merész Celiám (amikor Lucas fél, ő megy fel vele az emeletre), és két évvel később világra jött az én kis cukipofim, Gavan. Úgy néz ki, Isten azt gondolja, jól kijövök a fiúkkal, mert pár héten belül megszületik a hatodik kisfiam. Nem is tudom igazán elmondani, mennyivel könnyebb az élet hét segítőkész gyerekkel, mint amilyen hárommal volt.

A nekünk feltett kérdések közül az egyik leggyakoribb, hogyan győzzük anyagilag ennyi gyerekkel. Jó dolog, hogy tudják egymás ruháit hordani. A három legidősebb fiam kb. ugyanakkora. Pont nemrég találtam egy ruhával teli szatyrot Lucasnak. Annyi van, hogy nem is tudná mindet elhordani. Sokat el tudtam ajándékozni, és még mindig maradt egy csomó Lucasnak is, majd később az öccsének.

Az otthonoktatás is megkönnyíti a dolgunkat, hiszen senki se törődik a divattal. Igazából ha a gyerekeken múlna, egész napra a pizsamájukban maradnának.


Az étel sokkal olcsóbb, ha nagy mennyiségben vásárolod, és nagyon kevés megy csak pocsékba. Saját ökröt, disznókat és csirkéket nevelünk a húsukért, és van tejelő tehenünk is. De ha ezt nem tudnánk megtenni, akkor is meg tudnánk venni a dolgokat akciósan a helyi élelmiszerboltokban.

Az édesanyám rendkívül takarékos volt, és engem is ebben a szellemben nevelt. A gyerekeknek egyáltalán nincs szükségük saját szobára. Igazából még ha akarnám, se tudnám a legtöbbüket rávenni arra, hogy külön szobába költözzenek. Mint minden testvér, ők is szoktak veszekedni és verekedni, de a legnagyobb büntetés, amit adhatok, ha azt mondom, menjenek külön szobába játszani.

A másik dolog, amely miatt aggódni szoktak az emberek, ha a nagycsalád kerül szóba, hogyan lehetséges ilyen sok gyereknek megadni mindazt a figyelmet, amelyre szükségük van.

Először is: háztartásbeli, otthonoktató anya vagyok. A gyerekeim gyakran több figyelmet kapnak tőlem, mint amennyit akarnak. Még fontosabb, hogy a család nem csak arról szól, hogy a szülők foglalkoznak a gyerekekkel. A gyerekeimet sokkolja, mikor olyan könyvet olvasnak, amelyben az van, hogy valaki nem szeretne kistestvért. Felháborodnak, mikor az egyik szereplő fájdalomként éli meg, hogy testvére van. A gyerekeim teljesen máshogy állnak ehhez. Azt szokták mondani, hogy Ethan volt a legkevésbé szerencsés baba a családunkban, mert neki még csak anya és apa volt itt, hogy szeresse.


Aztán végigmennek az összes testvéren, és egyre szerencsésebbnek tartják őket, hiszen minden következő babának már eggyel több valaki volt, aki szeretettel vette körül. És persze a legeslegszerencsésebb az utolsó baba, akinek már itt van anya, apa, Ethan, Asher, Colin, Clare, Lucas, Celia és Gavan is, hogy szeresse.

Könnyű megijedni és a világra hallgatni, amely azt mondja neked, hogy senki vagy, ha nincs karriered, vagy hogy őrültség a sok gyerek, meg hogy ostobaság, hogy bízol a te Istenedben és az Egyházadban.

De még könnyebb olyan életet élni, amelyben egy rakás hihetetlenül csodálatos gyereknek lehetsz a mindene, és amelyben a legintelligensebb dolog, amit csak valaki csinálhat, hogy megbízik egy mindentudó, mindenható és végtelenül szerető Istenben.


*angol nyelvterületen ír ikreknek (Irish twins) nevezik azokat a gyerekeket, akik között olyan kicsi a korkülönbség, hogy könnyen ikertestvéreknek lehet nézni őket

Képek forrása: Maeana Cragg FB-oldala

Ha tetszett a bejegyzés, ezeket is olvasd el:

Népszerű bejegyzések