Miért kell reggeltől estig robotolnom?
Írta: George Deshon
„Miért is nem születtem úrilánynak?" – kérdezi a szegény lány, akinek keményen kell dolgoznia a megélhetésért. „Vannak előkelő hölgyek, akiknek csak keveset vagy semmit sem kell tenniük, egész nap szórakoznak és élvezik mindazt a jót, amit az élet kínálhat, míg nekem, szegénynek egész áldott nap, kora reggeltől késő estig robotolnom kell a megélhetésért, ami még így is csak szűkösen elég. Azt kívánom, bárcsak jobb körülményekkel áldott volna meg a Mindenható!"
Drága jó leányom, te, aki így nyilatkozol, nem is tudod, miket beszélsz! Ha ahelyett, hogy panaszkodnál a Jóistenre, képes lennél meglátni, hogy állnak a dolgok valójában, öröm töltené el a szívedet, a nyelved pedig hálaéneket zengne Neki, amiért nem úrihölgynek vagy bármi egyébnek teremtett, hanem annak, aki vagy.
Hiszen az az igazság, hogy az életállapotod az egyik lehető legjobb, amelybe az Isten csak helyezhetett, és igazi kitüntetés, hogy ebben élhetsz bármilyen másik helyett.
Nézzük csak meg, miért van ez így! Ha nem csalódom, emlékszel, hogy a kis katekizmusnak szinte az első szavai így hangzanak: „Mivégre teremtettünk?"
A válasz pedig ez: „Avégre, hogy ezen a világon megtanuljuk szolgálni és szeretni az Istent, hogy majd a túlvilágon Vele élhessünk az örök boldogságban."
Ó, ez már felfedi előttünk a titkot! Nem azért teremtettünk, hogy gazdagok legyünk, dolog nélkül éljünk, gyönyörű házban lakjunk, szépséges ruhákban járjunk, elegáns kocsin utazzunk és csupa kikapcsolódás legyen az életünk.
Nem, egyik sem az igazi ok, hanem, hogy az életünk folyamán megtanuljuk szeretni és szolgálni az Istent, hogy kiérdemeljük a mennyet és felkészüljünk az Istennel töltendő boldog öröklétre.
Ez az oka annak, hogy miért is boldogtalanok oly gyakran a gazdagok a sok pénz és fényűzés ellenére.
A gazdagságért és az élvezetekért élnek Isten szolgálata helyett, de nem elégíti ki őket igazán ez a fajta élet. Isten nem engedi, hogy valóban boldogok legyünk, amíg ténylegesen nem azért élünk, hogy Őt szolgáljuk és szeressük.
Igaz ugyan, hogy egy tehetős férfi vagy nő is tudja szolgálni Istent és lehet boldog, de ez igencsak nehéz, mivel a gazdagság, a tisztelet és az élvezetek rabul ejtik a szívet és elfeledtetik vele az Urat. És ha Istent elfeledtük, milyen élvezet lehet az életünkben?
Ami túl van mindazon, ami szükséges, legyen szó a ruházatunkról, egy kis elégedettségen kívül semmit nem ad nekünk.
Csupán a hiúságunkat táplálja, lerombolja a megelégedésünket és felszítja bennünk a vágyat dolgok ezrei iránt, amelyek sosem elégítenének ki minket azzal, hogy megszereztük őket.
Mindig rosszul járunk, ha túlesszük vagy -isszuk magunkat; elveszítjük az étvágyunkat, kárt szenved az egészségünk és csökken az erőnk, s így a test teherré, az élet nyomorúsággá válik.
A világ összes pénze és kitüntetése sem tudja pótolni az egészséget és a szellem megelégedettségét.
Ráadásul földi élvezeteink közepette minduntalan a halállal kell farkasszemet néznünk. A barátainkat sorra veszítjük el, és nem tudhatjuk, mikor következünk majd mi magunk.
De tudjuk jól, hogy mikor ránk köszönt a halál, akár akarjuk, akár nem, hátra kell hagynunk mindent, ami a szívünknek kedves volt ezen a világon.
Lehet bármiféle élvezetünk egy ilyen életben, amelyet itt, a Földön élünk, hacsak nem Isten békéjének alapjain állunk? Hogyha nem teljesítjük be mindazt, amiért Isten megteremtett minket, nevezetesen, hogy szeressük és szolgáljuk Őt?
És aztán gondoljunk még az egész örökkévalóságra is, amely miránk vár, miután vége szakad ennek az életnek.
Milyen kicsinyes és alávaló minden itt, a Földön, ha összehasonlítjuk vele! Mennyire más lesz majd minden, ha egyszer végre Isten jelenlétében állhatunk dicsőségbe öltözötten, fehér ruhában és a győzelem pálmájával a kezünkben anélkül, hogy fájdalmaktól, sóhajoktól, könnyektől kéne tartanunk! Mit számít majd, hogy kicsit több vagy kevesebb jutott-e nekünk a földi életünk során? Az egész élet csupán egy aprócska cseppnek tűnik majd az örökkévalóság tengerében.
Röviden, bármely életállapotot is vesszük górcső alá, az elsődleges, hogy azokat az előnyöket vizsgáljuk meg, amelyek révén szent és jámbor életet biztosít számunkra, hogy biztonsággal keresztül juthassunk e világ minden megpróbáltatásán és kísértésén, és eljussunk a mi egyetlen, igazi hazánkba, a mennybe.
Így nézve nem tudok az általános életformák között oly kívánatosat, mint amilyen egy mindennapi szolgálattal és munkával teli élet.
A lelki emberek mindig is a munkás életét tartották a legelőnyösebbnek a lélek számára.
Világias, könnyelmű szemmel nézve vonzónak tűnik, ha semmi kötelességünk nincs, de ez a lehető legveszélyesebb dolog. Ismered a régi mondást: „Az ördög elég teendőt talál a tétlen kezeknek." Ez így is van. A tétlenség a legrosszabb kísértések számára nyitja meg az ajtót.
Tegyük fel, hogy igen sok időd lenne, amivel azt kezdhetnél, amit csak akarsz: valószínűleg jó részét rosszul használnád fel! A tétlenség szokása alakulna ki nálad, időd súlya nyomná a kezedet, és nem tudnád, mit tegyél.
Szórakozás után néznél: hamarosan a rabjává válnál és az egész életed odadobnád a világnak és a romlottságnak. Nagy eséllyel egyenesen a pokolba rohannál.
A kétkezi munkából viszont áldás fakad. Nagyban hozzásegít ahhoz, hogy ártatlanságban éld le az életed. A legszentebb tevékenységgel tölti ki az időnket, miközben meghagyja a lehetőségét, hogy a lelkünket időről időre Istenhez emeljük.
A kétkezi munka merőben eltér a szellemitől. A szellemi munka betölti az elmét és leköti a figyelmünket, a kétkezi munka viszont nagyrészt szabadon hagyja az elemét.
Szt. Antalt így tanította egy égi angyal. Egy napon, mikor belefáradt a szakadatlan imádkozásba és képtelenné vált arra, hogy folytassa, szomorkodott miatta az Úr előtt és könyörgött, hogy mutassa meg neki, hogyan jusson túl ezen a problémán, amely akadályt jelentett az üdvösség felé vezető útján.
Ima után elhagyta a celláját és megpillantott egy embert, önmaga tökéletes mását, amint pálmalevelekből kis szőnyegeket font. A szent megértette, hogy egy angyal volt az, aki felvette az alakját, és azért tett így, hogy megértesse vele, azáltal, hogy a munkától imáig, az imától a munkáig él, vidáman és bizonyossággal ki tudja munkálni magában az üdvösséget.
A régi sivatagi remeték mind értették ezt. Nem voltak oly merészek, hogy tétlenségre adják magukat; kosarat fontak, földet műveltek, minden idejüket munkával vagy imában töltöttek, és így a legnagyobb bizonyossággal érhették el a mennyet.
Manapság már nem élhetünk úgy, mint ezek a régi sivatagi atyák, de a zárda falain kívül kinek az élete hasonlít a leginkább az övékre?
Azé a jó lányé, aki, hogy kenyerét megkeresse, szolgálatba áll vagy más tisztességes hivatást űz. Mindenki közül, akit ismerek, ő az, aki a leginkább élvezheti azokat a javakat, amelyek után a régi idők szentjei annyira vágyakoztak – ő, aki a napjait munkával és imával töltheti, távol tartva a gonoszt, és viszonylag könnyen elérheti az üdvösséget.
Ne panaszkodj hát a munka miatt, hanem örvendezz miatta és köszönd meg Istennek, hogy nem tétlen, hanem kemény és állandó munkával teli életet adott neked. Meg fogod majd látni, micsoda nagy jele ez az Ő szeretetének, mikor az érzékies test a porba hull és az örökkévalóság másik oldalán állsz.
Ez az oka annak, hogy miért is boldogtalanok oly gyakran a gazdagok a sok pénz és fényűzés ellenére.
A gazdagságért és az élvezetekért élnek Isten szolgálata helyett, de nem elégíti ki őket igazán ez a fajta élet. Isten nem engedi, hogy valóban boldogok legyünk, amíg ténylegesen nem azért élünk, hogy Őt szolgáljuk és szeressük.
Igaz ugyan, hogy egy tehetős férfi vagy nő is tudja szolgálni Istent és lehet boldog, de ez igencsak nehéz, mivel a gazdagság, a tisztelet és az élvezetek rabul ejtik a szívet és elfeledtetik vele az Urat. És ha Istent elfeledtük, milyen élvezet lehet az életünkben?
Ami túl van mindazon, ami szükséges, legyen szó a ruházatunkról, egy kis elégedettségen kívül semmit nem ad nekünk.
Csupán a hiúságunkat táplálja, lerombolja a megelégedésünket és felszítja bennünk a vágyat dolgok ezrei iránt, amelyek sosem elégítenének ki minket azzal, hogy megszereztük őket.
Mindig rosszul járunk, ha túlesszük vagy -isszuk magunkat; elveszítjük az étvágyunkat, kárt szenved az egészségünk és csökken az erőnk, s így a test teherré, az élet nyomorúsággá válik.
A világ összes pénze és kitüntetése sem tudja pótolni az egészséget és a szellem megelégedettségét.
Ráadásul földi élvezeteink közepette minduntalan a halállal kell farkasszemet néznünk. A barátainkat sorra veszítjük el, és nem tudhatjuk, mikor következünk majd mi magunk.
De tudjuk jól, hogy mikor ránk köszönt a halál, akár akarjuk, akár nem, hátra kell hagynunk mindent, ami a szívünknek kedves volt ezen a világon.
Lehet bármiféle élvezetünk egy ilyen életben, amelyet itt, a Földön élünk, hacsak nem Isten békéjének alapjain állunk? Hogyha nem teljesítjük be mindazt, amiért Isten megteremtett minket, nevezetesen, hogy szeressük és szolgáljuk Őt?
És aztán gondoljunk még az egész örökkévalóságra is, amely miránk vár, miután vége szakad ennek az életnek.
Milyen kicsinyes és alávaló minden itt, a Földön, ha összehasonlítjuk vele! Mennyire más lesz majd minden, ha egyszer végre Isten jelenlétében állhatunk dicsőségbe öltözötten, fehér ruhában és a győzelem pálmájával a kezünkben anélkül, hogy fájdalmaktól, sóhajoktól, könnyektől kéne tartanunk! Mit számít majd, hogy kicsit több vagy kevesebb jutott-e nekünk a földi életünk során? Az egész élet csupán egy aprócska cseppnek tűnik majd az örökkévalóság tengerében.
Röviden, bármely életállapotot is vesszük górcső alá, az elsődleges, hogy azokat az előnyöket vizsgáljuk meg, amelyek révén szent és jámbor életet biztosít számunkra, hogy biztonsággal keresztül juthassunk e világ minden megpróbáltatásán és kísértésén, és eljussunk a mi egyetlen, igazi hazánkba, a mennybe.
Így nézve nem tudok az általános életformák között oly kívánatosat, mint amilyen egy mindennapi szolgálattal és munkával teli élet.
A lelki emberek mindig is a munkás életét tartották a legelőnyösebbnek a lélek számára.
Világias, könnyelmű szemmel nézve vonzónak tűnik, ha semmi kötelességünk nincs, de ez a lehető legveszélyesebb dolog. Ismered a régi mondást: „Az ördög elég teendőt talál a tétlen kezeknek." Ez így is van. A tétlenség a legrosszabb kísértések számára nyitja meg az ajtót.
Tegyük fel, hogy igen sok időd lenne, amivel azt kezdhetnél, amit csak akarsz: valószínűleg jó részét rosszul használnád fel! A tétlenség szokása alakulna ki nálad, időd súlya nyomná a kezedet, és nem tudnád, mit tegyél.
Szórakozás után néznél: hamarosan a rabjává válnál és az egész életed odadobnád a világnak és a romlottságnak. Nagy eséllyel egyenesen a pokolba rohannál.
A kétkezi munkából viszont áldás fakad. Nagyban hozzásegít ahhoz, hogy ártatlanságban éld le az életed. A legszentebb tevékenységgel tölti ki az időnket, miközben meghagyja a lehetőségét, hogy a lelkünket időről időre Istenhez emeljük.
A kétkezi munka merőben eltér a szellemitől. A szellemi munka betölti az elmét és leköti a figyelmünket, a kétkezi munka viszont nagyrészt szabadon hagyja az elemét.
Szt. Antalt így tanította egy égi angyal. Egy napon, mikor belefáradt a szakadatlan imádkozásba és képtelenné vált arra, hogy folytassa, szomorkodott miatta az Úr előtt és könyörgött, hogy mutassa meg neki, hogyan jusson túl ezen a problémán, amely akadályt jelentett az üdvösség felé vezető útján.
Ima után elhagyta a celláját és megpillantott egy embert, önmaga tökéletes mását, amint pálmalevelekből kis szőnyegeket font. A szent megértette, hogy egy angyal volt az, aki felvette az alakját, és azért tett így, hogy megértesse vele, azáltal, hogy a munkától imáig, az imától a munkáig él, vidáman és bizonyossággal ki tudja munkálni magában az üdvösséget.
A régi sivatagi remeték mind értették ezt. Nem voltak oly merészek, hogy tétlenségre adják magukat; kosarat fontak, földet műveltek, minden idejüket munkával vagy imában töltöttek, és így a legnagyobb bizonyossággal érhették el a mennyet.
Manapság már nem élhetünk úgy, mint ezek a régi sivatagi atyák, de a zárda falain kívül kinek az élete hasonlít a leginkább az övékre?
Azé a jó lányé, aki, hogy kenyerét megkeresse, szolgálatba áll vagy más tisztességes hivatást űz. Mindenki közül, akit ismerek, ő az, aki a leginkább élvezheti azokat a javakat, amelyek után a régi idők szentjei annyira vágyakoztak – ő, aki a napjait munkával és imával töltheti, távol tartva a gonoszt, és viszonylag könnyen elérheti az üdvösséget.
Ne panaszkodj hát a munka miatt, hanem örvendezz miatta és köszönd meg Istennek, hogy nem tétlen, hanem kemény és állandó munkával teli életet adott neked. Meg fogod majd látni, micsoda nagy jele ez az Ő szeretetének, mikor az érzékies test a porba hull és az örökkévalóság másik oldalán állsz.
A fenti szöveg George Deshon paulinus atya Guide For Catholic Women c. könyvének egy részlete, amely 1863-ban jelent meg először.
Kép: Benjamin Wu
