Koronavírus katolikus szemmel
Bármi történik, igyekszem arra gondolni, mi az oka. Mit szeretne ezzel üzenni Isten? Mit kell tennem ebben a helyzetben? Hogy tudnám felhasználni magam és mások lelki javára?
Most itt van a koronavírus-járvány, és jó erről elgondolkodnunk. Életről és halálról, betegségről, egészségről, valamint arról, mit is jelent számunkra az Eucharisztia és a gyónás, amelyeket római katolikusként nélkülöznünk kell.
Az első és legfontosabb, hogy megértsük, egyszer mind meg fogunk halni. Nem szabad ettől rettegnünk. A halál nem egyenlő a megsemmisüléssel. Egy krisztushívő számára a halál nem a zord kaszás, hanem maga Isten, hiszen Ő dönti el, mikor halunk meg. A halál Isten hívása: gyere, most már vége a földi életnek, vár a túlvilág, az örök boldogság velem. Valószínűleg a legtöbben előtte a purgatóriumban kell még tisztuljunk és törlesszünk, de a poklot remélhetőleg elkerüljük.
A halál tehát nem félelmetes, hanem az új és örök élet kezdete. Keresztényként nincs okunk félni tőle. Persze gondolhatjuk azt, hogy még nem lenne jó meghalnunk. Én se szívesen hagynám itt a férjemet és a gyermekeimet. Úgy gondolom, még szükségük van rám. Na meg azt is tudom, hogy sokat kell formálódnom ahhoz, hogy minél kevesebbet legyek a tisztítóhelyen. De nem borzadok a halál gondolatától, amióta felfogtam, hogy nem a megsemmisülésemet jelenti.
Szent Pál azt írja: „Bizakodom és reménykedem, hogy semmiben sem vallok szégyent, sőt nyíltan megmondom, hogy Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha meg tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent. Nem tudom tehát, mit válasszak. Mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna.
De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van. Ebben a meggyőződésben biztosra veszem, hogy megmaradok, sőt előhaladásotokra és hitből fakadó örömötökre maradok meg, mindnyájatok javára.” (Fil 1,20-25)
Ez a katolikus hozzáállás a halálhoz. Mindegy, élek-e vagy halok, az Úristen tudja, mi a jó nekem. Ha még nem halok meg, az azért van, mert azt akarja, hogy szolgáljam Őt és a felebarátaimat e világban, ezzel a tudattal maradok életben.
Úgy kell élnünk, hogy tudjuk, bármikor meghalhatunk, de ez nem baj. Nem a halál a legnagyobb rossz a bűn és annak állandósult formája, a pokol az. A halál nemhogy nem rossz, de egyenesen a legnagyobb jó, a mennybéli örök boldogság kezdete lehet a számomra. Ezért is olvashatjuk a Szentírásban: „Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55) Nem rettegünk a haláltól, mert tudjuk, hogy Krisztus révén az örök élet és a feltámadás vár ránk.
Természetesen igyekeznünk kell elkerülni az idő előtti halált. Kötelességünk magunk és mások egészségére vigyázni, hogy minél tovább szolgálhassuk az Urat e világon. Azonban nap mint nap szembesítenünk kell magunkat azzal, hogy egyszer meghalunk, és ez a pillanat bármikor eljöhet, ami ugyanígy a szeretteinkre is igaz. A halált nem tabusítani kell, hanem minden nap szembe nézni vele és a bármikor bekövetkezhető halálunk, valamint az utána eljövő ítélet tudatában élni.
Ez elég borongósan hangzik, mintha valami pesszimista halálkultuszról volna szó, de nincs így. Nem a pusztulást dicsőítjük perverz módon, hanem szem előtt tartjuk, hogy az életünk egyszer biztosan véget ér, és ennek a valóságnak a fényében kívánjuk leélni. Nem akarjuk elpazarolni a napjainkat, nem akarunk gyűlölködni vagy alantas célokat hajhászni, amit sokan tesznek, mivel nem fogják fel, hogy egyszer lejár az idejük, ami után mérlegre lesz téve, hogyan éltek.
A másik, amin el kell gondolkodnunk, az, hogy Isten megengedi, hogy hívek tömegei nem áldozhatnak. Vajon miért van ez?
Biztos vagyok benne, hogy sokaknak jót tesz. Azoknak, akik folyamatosan szentségtörően áldoznak, most legalább nem tetézik a bűneiket. Aztán ha nem is szoktunk halálos bűnben áldozni, jó elgondolkoznunk azon, hogy vesszük magunkhoz Krisztust. Készülünk rá, vagy csak egy rutin csupán? Máskor pedig mennyit törődünk az Úrral? Szoktunk imádkozni, elmélkedni, Vele éljük a napjainkat? Érte és a felebarátainkért élünk vagy önző görcsök vagyunk? Próbálunk jobbak lenni? Van egyáltalán bármilyen kapcsolatunk Krisztussal a hét többi napján? Nem érzelmekről és misztikus élményekről beszélek, hanem hogy megköszönjük-e, ami jó, megkérdezzük-e, most mit kell tennünk, gondolunk-e Rá, szolgáljuk-e Őt? Nem kell órákig imádkozni, ha nem olyan az élethelyzetünk és a hivatásunk, de Vele kell élnünk az életünket a vasárnapon kívül is.
Azt gondolom, hogy a járvány egy lehetőség Istentől arra nézve, hogy növekedjünk a hitben, a reményben és a szeretetben. Választhatunk, hogy pánikolunk-e, görcsösen olvasgatva az újabb és újabb híreket, vagy pedig magunkba nézünk és bűnbánatot tartunk, ahogy azt nagyböjtben különösen is kellene. Vizsgáljuk meg a szívünket, hogy állunk a betegséghez, szenvedéshez, halálhoz. Hogy miképpen is áldoztunk eddig, és hogy lehetne még Istennek tetszőbben csinálni a járvány elmúltával.
Végül két bibliai idézettel szeretném lezárni a gondolataimat. Az első Szt. Pál gondolata:
„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm 8,28)
A második pedig Jézus Krisztus szavai. Igen, úgy olvassátok most ezeket, hogy az Isten mondta őket személyesen:
„Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek. Megmondom én nektek, kitől féljetek: Féljetek attól, akinek, miután megölt, hatalma van a kárhozatra vetni. Igen, mondom nektek: tőle féljetek. Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti akárhány verébnél.” (Lk 12,4-7)
Most itt van a koronavírus-járvány, és jó erről elgondolkodnunk. Életről és halálról, betegségről, egészségről, valamint arról, mit is jelent számunkra az Eucharisztia és a gyónás, amelyeket római katolikusként nélkülöznünk kell.
Az első és legfontosabb, hogy megértsük, egyszer mind meg fogunk halni. Nem szabad ettől rettegnünk. A halál nem egyenlő a megsemmisüléssel. Egy krisztushívő számára a halál nem a zord kaszás, hanem maga Isten, hiszen Ő dönti el, mikor halunk meg. A halál Isten hívása: gyere, most már vége a földi életnek, vár a túlvilág, az örök boldogság velem. Valószínűleg a legtöbben előtte a purgatóriumban kell még tisztuljunk és törlesszünk, de a poklot remélhetőleg elkerüljük.
A halál tehát nem félelmetes, hanem az új és örök élet kezdete. Keresztényként nincs okunk félni tőle. Persze gondolhatjuk azt, hogy még nem lenne jó meghalnunk. Én se szívesen hagynám itt a férjemet és a gyermekeimet. Úgy gondolom, még szükségük van rám. Na meg azt is tudom, hogy sokat kell formálódnom ahhoz, hogy minél kevesebbet legyek a tisztítóhelyen. De nem borzadok a halál gondolatától, amióta felfogtam, hogy nem a megsemmisülésemet jelenti.
Szent Pál azt írja: „Bizakodom és reménykedem, hogy semmiben sem vallok szégyent, sőt nyíltan megmondom, hogy Krisztus, mint mindig, most is megdicsőül testemben, akkor is, ha élek, akkor is, ha meghalok. Hiszen számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség. Ha meg tovább kell élnem, az gyümölcsöző munkát jelent. Nem tudom tehát, mit válasszak. Mind a kettő vonz: Szeretnék elköltözni, hogy Krisztussal egyesüljek, mert ez mindennél jobb volna.
De hogy értetek életben maradjak, arra nagyobb szükség van. Ebben a meggyőződésben biztosra veszem, hogy megmaradok, sőt előhaladásotokra és hitből fakadó örömötökre maradok meg, mindnyájatok javára.” (Fil 1,20-25)
Ez a katolikus hozzáállás a halálhoz. Mindegy, élek-e vagy halok, az Úristen tudja, mi a jó nekem. Ha még nem halok meg, az azért van, mert azt akarja, hogy szolgáljam Őt és a felebarátaimat e világban, ezzel a tudattal maradok életben.
Úgy kell élnünk, hogy tudjuk, bármikor meghalhatunk, de ez nem baj. Nem a halál a legnagyobb rossz a bűn és annak állandósult formája, a pokol az. A halál nemhogy nem rossz, de egyenesen a legnagyobb jó, a mennybéli örök boldogság kezdete lehet a számomra. Ezért is olvashatjuk a Szentírásban: „Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” (1Kor 15,55) Nem rettegünk a haláltól, mert tudjuk, hogy Krisztus révén az örök élet és a feltámadás vár ránk.
Természetesen igyekeznünk kell elkerülni az idő előtti halált. Kötelességünk magunk és mások egészségére vigyázni, hogy minél tovább szolgálhassuk az Urat e világon. Azonban nap mint nap szembesítenünk kell magunkat azzal, hogy egyszer meghalunk, és ez a pillanat bármikor eljöhet, ami ugyanígy a szeretteinkre is igaz. A halált nem tabusítani kell, hanem minden nap szembe nézni vele és a bármikor bekövetkezhető halálunk, valamint az utána eljövő ítélet tudatában élni.
Ez elég borongósan hangzik, mintha valami pesszimista halálkultuszról volna szó, de nincs így. Nem a pusztulást dicsőítjük perverz módon, hanem szem előtt tartjuk, hogy az életünk egyszer biztosan véget ér, és ennek a valóságnak a fényében kívánjuk leélni. Nem akarjuk elpazarolni a napjainkat, nem akarunk gyűlölködni vagy alantas célokat hajhászni, amit sokan tesznek, mivel nem fogják fel, hogy egyszer lejár az idejük, ami után mérlegre lesz téve, hogyan éltek.
A másik, amin el kell gondolkodnunk, az, hogy Isten megengedi, hogy hívek tömegei nem áldozhatnak. Vajon miért van ez?
Biztos vagyok benne, hogy sokaknak jót tesz. Azoknak, akik folyamatosan szentségtörően áldoznak, most legalább nem tetézik a bűneiket. Aztán ha nem is szoktunk halálos bűnben áldozni, jó elgondolkoznunk azon, hogy vesszük magunkhoz Krisztust. Készülünk rá, vagy csak egy rutin csupán? Máskor pedig mennyit törődünk az Úrral? Szoktunk imádkozni, elmélkedni, Vele éljük a napjainkat? Érte és a felebarátainkért élünk vagy önző görcsök vagyunk? Próbálunk jobbak lenni? Van egyáltalán bármilyen kapcsolatunk Krisztussal a hét többi napján? Nem érzelmekről és misztikus élményekről beszélek, hanem hogy megköszönjük-e, ami jó, megkérdezzük-e, most mit kell tennünk, gondolunk-e Rá, szolgáljuk-e Őt? Nem kell órákig imádkozni, ha nem olyan az élethelyzetünk és a hivatásunk, de Vele kell élnünk az életünket a vasárnapon kívül is.
Azt gondolom, hogy a járvány egy lehetőség Istentől arra nézve, hogy növekedjünk a hitben, a reményben és a szeretetben. Választhatunk, hogy pánikolunk-e, görcsösen olvasgatva az újabb és újabb híreket, vagy pedig magunkba nézünk és bűnbánatot tartunk, ahogy azt nagyböjtben különösen is kellene. Vizsgáljuk meg a szívünket, hogy állunk a betegséghez, szenvedéshez, halálhoz. Hogy miképpen is áldoztunk eddig, és hogy lehetne még Istennek tetszőbben csinálni a járvány elmúltával.
Végül két bibliai idézettel szeretném lezárni a gondolataimat. Az első Szt. Pál gondolata:
„Az Istent szeretőknek minden a javukra válik.” (Róm 8,28)
A második pedig Jézus Krisztus szavai. Igen, úgy olvassátok most ezeket, hogy az Isten mondta őket személyesen:
„Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek. Megmondom én nektek, kitől féljetek: Féljetek attól, akinek, miután megölt, hatalma van a kárhozatra vetni. Igen, mondom nektek: tőle féljetek. Öt verebet ugye két fillérért adnak? Isten mégsem feledkezik meg egyről sem közülük. Nektek pedig még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: sokkal értékesebbek vagytok ti akárhány verébnél.” (Lk 12,4-7)
*
Nemrég megtudtam, hogy meghalt a nagypapám. Kérlek, imádkozzatok érte! Károlynak hívták.
