Az én tervem... az Ő terve

Írta: Lindsay Boever

Ezer éve vártam már erre... Házasság. Megtaláltam az én Gilbert Blythe-omat. Mint a legtöbb pár, órákat töltöttünk azzal, hogy a jövőnkről és a családunkról beszélgettünk, és arról, hogy neveljük majd a gyeremekeinket. Úgy terveztem, hogy egy évvel a házasságkötésünk után már 10 fiúcska fog futkosni az otthonunk körül. Minden este fantasztikus, általam készített ételeket fogok majd felszolgálni, minden nap, mielőtt John hazaér, kirúzsozom majd magam, kötényt fogok viselni, és valószínűleg magassarkúban leszek. A gyermekeink udvariasak, jólneveltek, okosak stb. stb. lesznek. És ami még fontosabb, nőknek szóló bibliaórákat fogok tartani és a motorja leszek az életpárti mozgalomnak. Úgy terveztem, hogy folytatni fogom a korábbi életemet, csupán csak egy kisbabával az ölemben fogom mindezt csinálni.

Dominic 10 hónappal később jött a világra. Tíz gyerek közül a második vagyok. Bevallom, azt gondoltam, hogy jól ismerem a kisbabákat. De tényleg, ugyan miben lenne mindez más? Úgy szerettem a testvéreimet, mintha a sajátjaim lettek volna. Alig vártam, hogy a saját gyerekeimnek adhassam a szeretetemet.

Amikor Dominic egyhetes volt, azt gondolták, hogy rohamai vannak. Az élet... örökre megváltozott. A magabiztosságom a szemetesben landolt. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először láttam. Olyasfajta szeretet ragadta meg a szívemet, amelyet sosem tapasztaltam azelőtt. Aztán azt a hírt kaptuk, hogy különböző vizsgálatoknak kell alávetni, hogy megtudják, miért alakultak ki nála „rángások". Teljesen a padlóra kerültem. Végül is kiderült, hogy semmi baja, de egy kicsiny seb maradt a szívemen.

A testvéreim mind nagyon jókedélyű babák voltak. Aludtak, ettek, és nem emlékszem, hogy valaha sírtak volna. Nos, Isten úgy döntött, az én babáim másmilyenek lesznek. Amennyire csodálatos Dominic most, annyira hisztis volt kisbabaként. Hat hónapon keresztül csak ordított. Mindennek hála az anyai önbizalmam lassanként elpárolgott. Közben úgy éreztem, hogy mindenki más babája amolyan tedd ide-tedd oda gyerek. Tudod, az a fajta, amelyik nyugodtan elüldögél. Láttam, az emberek mennyire meg vannak döbbenve azon, hogy John és én úgy néztünk ki, mintha az Olimpiára edzettünk volna, holott csak azzal küzdöttünk, hogy ne sírjon annyit a gyerekünk. Noha nagyon hisztis volt, alig vártam, hogy újabb gyerekem szülessen. Nos, Lillie a sírást egy egészen más szintre emelte. A kórházban töltött első éjszakán a nővér odahozta nekem és azt mondta: „Olyan rég óta sír." Éjjel 3-kor körbe-körbe sétálgattam a kórházi szobámban, hogy megnyugtassam a 7 órája született kislányunkat. Jaj, ne!

Még jobban ki voltam készülve. Hazahoztam Lillie-t és csak folytak a könnyeim. Sirattam mindazt, aminek vége lett Dominic és köztem. Sírtam, mert lett még egy hisztis kisbabám. Ráadásul Lillie-nek a következő 3 évben komoly egészségügyi problémái lettek. Akkor még nem is sejtettem, mi vár ránk.

Nem fogtam fel, hogy Isten mit tesz velem. Annyira el voltam telve önmagammal, hogy nem láttam a teljes képet. Az egyik nap különösen nehéz volt. Lillie hatszor hányt. Fel kellett volna jegyeznem, mit fogyasztott aznap, erre semmit sem evett. Annyira aggódtam, annyira féltem, annyira elkeseredett voltam. Viszont az anyukám küldött nekem bátorításként egy gyönyörű levelet, mellette egy szentképpel, amin Jézus egy hintaszékben ült, egy kisbabát tartva az ölében.

Azt írta: „Lindsay, ez az, amit most kérek tőled, hogy megtegyél nekem. Nem várom el, hogy bibliaórákat tarts. Se azt, hogy az életpárti mozgalomban tevékenykedj. Arra kellesz most nekem, hogy ezt a beteg, nyűgös kisbabát a karjaidban tartsd. Én nem tudok ott lenni, hogy megfogjam őt, így arra kérlek, te tedd ezt meg!" Sírtam. A karjaimban tartottam a kislányomat, lenéztem rá és megértettem: „EZ az út a mennybe. EZ az, amit tennem kell. Semmi más."

Onnantól kezdve arra összpontosítottam, hogy igazán jól szeressem őt. Tudtam, hogy senki se fogja látni, ahogy aznap már hatodszor takarítjuk fel a hányását, de meg fogjuk ezt tenni szépen, türelemmel és sok-sok szeretettel. Isten látja. Ő mindig lát minket.

Ha még nem olvastad az Istennel Oroszországban és Az Úr vezetett engem (ez utóbbi magyarul is elérhető - a ford.) c. könyveket, akkor menj és vedd meg őket! Walter Ciszek atyának NAGY tervei voltak. Gyerekkora óta érezte, hogy a papságra szól a hivatása. Emellett azt is tudta, hogy papként Oroszország megtérítésén kell dolgoznia. Minden olyan jól alakult a számára. A szemináriumban töltött évei csodálatosak voltak, és nem sokkal azután, hogy felszentelték, máris lehetősége nyílt arra, hogy Oroszországban tevékenykedjen. El sem akarta hinni! Isten tökéletesen egyengette az útját. Egészen eddig a pontig az élete eléggé eseménytelen volt.

A háborúhoz köthető események egy sorozata által Ciszek atya a következő 23 évét egy munkatáborban töltötte, mégpedig kemény fizikai munkával. Megannyi szörnyű dolognak vált a szemtanújává. Az írásai gyönyörűek, és arra is rá kellett döbbennie, hogy az életéről szőtt tervei merőben különböztek Isten terveitől. Össze volt zavarodva. Miért járta ki a szemináriumot és miért érzett olyan erőteljes vágyat a papságra, hogyha aztán a hátralévő éveit azzal kell töltenie, hogy kemény fizikai munkát végez? Mégcsak nem is tudta papi kötelességeit teljesíteni, hiszen minden ilyesmi tiltva volt.

Ciszek atya közbenjárásáért imádkoztunk Lillie teljes gyógyulásának érdekében. Igazán hiszünk abban, hogy ezt neki köszönhetjük. Egy éjjelen annyira erőteljesen éreztem a jelenlétét, hogy az már ijesztő volt.

Sosem fogom elfelejteni, amit a Lillie-vel megélt dolgokból tanultam. Először is, igazán beleszerettem Johnba. Szükségem volt rá. Ő jelentette számomra a nyugalmat. Amikor együtt járod valakivel a szenvedés útját, a szeretetnek egy egészen más szintjére jutsz el. Órákon át ültünk együtt az orvosnál várakozva, reménykedve és imádkozva. Semmiért nem adnám ezt az időszakot. Másodszor, az által leszünk szentek, hogy szépen végezzük a napi teendőinket. Nem feltétlen könnyek és idegeskedés nélkül, de azzal a meggyőződéssel, hogy Isten mindezek révén valamit tanítani akar nekem. Kérlek, nyisd ki a szívemet! Ez lehet egy hisztis baba. Vagy egy baba, aki nem alszik. Vagy munkahelyi bizonytalanságok. Bármi is a probléma, lelki értelemben sokkal nagyobb dolgok történnek, mint hinnénk. A keresztek, amelyeket választottam magamnak, mind otthonunkon kívüli dolgokkal voltak kapcsolatosak. Fogalmam sem volt róla, hogy az Úr annyit fog kérni tőlem csupán, hogy a karjaimban tartsak egy nyűgös babát, legyek kedves Johnnal, és mikor egy bizonyos gyerek miatt tele vagyok aggodalommal, panaszkodás nélkül takarítsak hányást.

Bármi történik manapság, mindig úgy igyekszem válaszolni rá magamban: „Jövök, Uram!" Mindenre úgy igyekszem reagálni, mintha Isten szólítana engem. Látom, hogy a házunk egy csatatér: „Jövök, Uram!" Egy hisztis baba sertepertél körülöttem: „Jövök, Uram!" Nyolcadszorra hallom meg az éjszaka közepén, hogy felsír a kisbabám: „Jövök, Uram!" Ez a célom.

A legtöbbünk nem hal véres mártírhalált a hitéért, de Isten arra fog kérni minket, hogy szenvedjük el a vértelen mártíromságot. Minden nap, minden egyes hisztivel közelebb kerülhetünk Isten szívéhez. Hűséges akarok lenni a kicsiny dolgokban. Remélem, hogy életem végén az Úr azt mondja majd nekem: „Jól van, te hűséges, derék szolga."

Kép: a szerző FB-profilja

Lindsay blogja már nem frissül, így az Instagtarmját ajánlom követésre.