A bántalmak és a megvetés elviselése – Szent Izidóra példája

Írta: George Deshon atya

Ez a szent szűz a tabennai rendházban élt Egyiptomban. Négyszáz nővér egyike volt. Olyan nagy volt a szeretete a megaláztatások és a megvetettség iránt, hogy minden utat és lehetőséget megragadott az önmegtagadásra. Mivel azonban a szándékai teljesen jók voltak, ügyelt arra, hogy balgaságai mind ártalmatlanok legyenek. 

Minduntalan a legnehezebb és legalantasabb munkákat végezte, mintha csak a legelvetemültebb rabszolga lett volna, és soha senki nem látta lustálkodni még egy percre sem. A nővérek közül többen is durván bántak vele, valahányszor csak találkoztak, azt gondolván, hogy bolond, míg mások elkerülték őt, mert azt hitték, ördöngős; de az alázatos Izidóra a legkisebb panasszal sem élt soha.

Épp ellenkezőleg: minél többször bántak vele rosszul, ő annál elégedettebbnek tűnt. Olyan rég óta gyakorolta már magát ebben a viselkedésben, amelyet mi a kereszt bölcs balgaságának hívhatunk, mígnem Isten, aki felemeli az alázatosokat, ki nem nyilvánította Izidóra hősies szentségét az Ő egyik kiváló szolgájának, Pytirionnak, aki már megannyi éve gyakorolta a szüntelen imádságot és a jótetteket.

Egy angyal jelent meg a sivatagban, ahol élt, és azt mondta neki, hogy csak ne gondoljon olyan sokat magáról a vallásos gyakorlatai és a jótettei miatt; hiszen ha elmenne a tabennai női monostorba, ott talalhatna egy személyt, aki sokkal több őnála.

Egy olyan nőről volt szó, aki – noha nevetségessé tették és megvetéssel bántak vele  nem mutatta a türelmetlenség legkisebb jelét sem, hanem minduntalan Istennel egyesítve tartotta a szívét, a nővéreit csodálatra méltó pontossággal és kedvességgel szolgálta, míg Pytirion, noha sosem hagyta el a sivatagot, nemegyszer megengedte magának, hogy képzelete bejárja az egész világot.

A tiszteletreméltó aggastyán ezután ellátogatott a monostorba, ahol már jóhírnek örvendett, és megkérte az apátnőt, hogy hívja össze az összes apácát, mert különleges oka van rá, hogy lássa őket. A kérését teljesítették, és mindannyian összegyűltek előtte – kivéve azt az egyet, akiről beszéltünk.

Pytirion mindannyiukat figyelmesen megszemlélte, de nem fedezte fel közöttük azt, akit keresett. „Mind itt vannak?” – kérdezte.

„Igen – hangzott a válasz. – Mindannyian itt vagyunk.”

„Valószínűleg tévedsz – szólt a remete –, mivel nem látom közöttetek azt, akit Isten megmutatott nekem.”

„Ó! – kialtottak fel. – Van még egy nővér, de az csak egy szegény bolond, aki a konyhában dolgozik.”

„Hozzátok ide – kérte Pytirion –, hadd beszéljek vele!”

Azonban úgy tűnt, Izidóra előre látta, mi fog történni, és olyan vonakodva ment csak, hogy a többi nővérnek majdhogynem cipelnie kellett magával, mondogatva, hogy Pytirion akar ővele beszélni. Ahogy megérkezett, a szent férfiú rögtön felismerte rajta a szentség jeleit, amelyeket az angyal tárt fel előtte. Tisztelettel eltelve térdre ereszkedett előtte, miközben áldásért könyörögve „Ammának” szólította őt, mely titulus csak a monostor lelki anyáinak járt.

Izidóra is térdre esett és alázatosan kérte a remete áldását, azt gondolván, hogy Pyrition az, aki őfelette áll és a jóságban mestere lehet. Az összes apácát megdöbbenéssel töltötte el a látvány. Egy tiszteletreméltó aggastyán térdepel az előtt, akit ők egy szerencsétlen és őrült teremtésnek tartottak; alig hittek a szemüknek.

„Atya! – kiáltották. – Mi vitt rá erre? Nem tudod, hogy ez a nő csupán egy bolond?"

„Ti vagytok a bolondok – mondta Pytirion. – Ő pedig jobb nálatok és nálam is. Igazán szent tisztelendő anya, és azt kívánom, bárcsak annyi érdemmel állhatnék majd az ítélet napján az Úristen elé, mint ő."

Ezt a feleletet hallva felismerték, hogy mennyire félreértették a nővért, és szívük mélyéig megérintette őket mindaz, amit hallottak. Alázatosan megvallották mindazt a bántalmat és durva bánásmódot, amelyben részesítették. Pytiridon imádkozott értük, majd miután hosszasan elbeszélgetett az alázatos Izidórával, eltávozott.

Mindezek után az apáca a jó nővérek részéről igen nagy megbecsülés és tisztelet közepette találta magát, ami igencsak kellemetlen érzéseket keltett benne. Tudta, hogy a munka és a megvetettség sokkal inkább használt az ő lelkének és kedvesebbé tette Isten előtt.

Nem bírta elviselni, hogy ilyen nagyra tartsák, ezért hamarosan elhagyta a monostort és egy olyan helyre távozott, ahol nem ismerték, és ahol minden kétséget kizárólag a korábbihoz hasonló, megvetettség és alázat jellemezte életet élt. Ezek után már semmit nem lehet róla tudni, de Isten ismeri az egész életét és az utolsó napon felfedi majd előttünk.

Kép: Edward Burne-Jones (1833-1895) festménye

*

A fenti szöveget George Deshon atya 1860-ban megjelent Guide For Catholic Young Women – Especially Those Who Earn Their Own Living c. könyvéből fordítottam. Az eredeti részletet itt találtam. Korábban is fordítottam már ebből a könyvből, mely fordítás itt olvasható el. A teljes könyv innen letölthető pdf-ben.

Népszerű bejegyzések