Szereti az igazán a hazáját, aki bűnösen abban mesterkedik, hogy mentől kevesebb magyar legyen?

Írta: Kriston Endre egri segédpüspök (1877-1960)

— Felelettel tartozom a multkori kérdésre, hogy örüljenek-e a szülők a sok gyermeknek, vagy féljenek tőlük? Erre tulajdonképp elég volna avval az egyetlen kérdéssel felelni, amelyet a nagygyűlésen Tóth Tihamér dr. egyetemi tanár úrtól hallottunk: „Ki látott már olyan madarat, amelyik csak azért rak fészket, hogy az üresen maradjon, vagy egyetlen nyiszlett fióka nyöszörögjön benne?" 

Helyeslő morajlás zúgott végig a hallgatóság seregében. Kapor Ferencből ki is tört a helyeslő megelégedés:

— No, ezt eltalálta! 

— A házastársak sem csak azért élnek együtt, mert kellemes nekik ez az együttélés, hanem hogy betöltsék az Isten rendelését: „Növekedjetek és sokasodjatok!" A természetes halandóság, a háborúk, ragályos betegségek, elemi csapások folyton ritkítják a sorainkat. Az emberek így megfogyatkozott létszámát a házastársak természetes termékenysege pótolja ki. Ezért tette Isten teremtő hatalmának részesévé a házastársakat, hogy becsületes, tisztes házaséletök által fenntartsa az emberiséget. Ha nem így volna, akkor a törvényes házassági élet is csak folytonos megszegése lenne Isten hatodik parancsának. Azért akármilyen szándékos megakadályozása a házasság termékenységének, ha csak nem alapul kölcsönös beleegyezésen, időleges vagy állandó önmegtartóztatáson, bűn és erkölcstelenség. Bűn Istennel szemben, bűn a házasfelek és bűn a gyermekek szempontjából.

— Mennyi örömtől, mennyi szülői boldogságtól fosztják meg magukat az ilyen bűnben részes házasfelek, azt mi tudjuk, akik, hála Istennek, sok jó gyermeket neveltünk fel. Mert nemcsak kiskorában, felnőtt korban is sok nemes öröm forrása a gyermek. Szánalmas a sorsa az olyan öreg embernek, asszonynak, aki, mint a száraz fatörzs, egyedül, vigasz, támasz nélkül él a világban. Nekünk, hála Istennek, minden reményünk megvan rá, hogy jó gyermekeink hálás szeretetükkel, szíves gondoskodásukkal aranyozzák majd be az életünk alkonyát. 

— A házasság termékenységének szándékos meggátlása bűn a gyermekkel szemben is. Mi lett volna mi velünk, ha szüleink ilyen bűnösen akadályozták volna meg a világrajöttünket? 

— Jó, hát legyen egy vagy két gyermek, — mormolja valaki a szögletből, – de sok ne legyen. 

— Nem okos beszéd ez, akárki mondta, — feleli rá Balta kántor. — Miért egye majd az az egyetlen gyermek előbb a testvérietlenség, később majd az árvaság keserű kenyerét? Kőszívű kegyetlenség a gyermeket legtermészetesebb játszótársaitól, testvéreitől fosztani meg, akiket pedig Isten neki szánt. Rá tudnék mutatni akárhány példára, hogy egy vagy két gyermeknek a felnevelése mennyire rosszul sikerül. A legjobb szülő sem pótolhatja azt az üdvős hatást, amellyel a testvér gyermekek egymás nevelésére befolynak. 

— Aztán magyar ember, magyar asszony az, szereti az igazán a hazáját, aki bűnösen abban mesterkedik, hogy mentől kevesebb magyar legyen? Hiszen gonoszabb az ilyen az országrabló ellenségnél, mert az legalább a háborús békekötés erőszakosságával rabolta el az ezeréves haza kétharmadrészét, de az ilyen házas társak meg a rablók által még meghagyott harmadrészt pusztítják titkon, bűnösen, mint a szú a fát, rágják a nemzet életfájának még a csonkán maradt törzsét is. Nem azon igyekszik, hogy környező ellenségeivel szemben megerősödjék a megritkult magyarság, hanem tovább sorvasztják, tovább gyengítik, hogy éhes ellenségeinek könnyü martaléka lehessen. Magyar ember az, hazafi az, aki e földre tiport nemzet életcsiráit megölni nem átallja?

— Ha általában mindenütt csak egy gyermek maradna a házastársak után, akkor mihamar felére sorvadna a nemzet; két gyermek sem szaporodás még az előbb utóbb sírba térő szülők helyett; csak a harmadikkal kezdődik a több honpolgár, több katonának való, több adófizető, több munkás kéz. 

— Mi lesz abból az országból, amelyikben évente több koporsó szükséges, mint bölcső? Mi lesz, ha az egyke, amelynek bűnös rendszerében hazánk, más államok népével összehasonlítva, a legelsők közt van, felére apasztja a lakosságot? Hiszen minden magyar ember után ötnek kellene maradnia, hogy a környező ellenséges népeknek a számát elérjük. A nemzet öngyilkosságának szörnyű bűnében menthetetlenül részes azért az a szülő, aki az egykével, vagy a gyermekáldás bármilyen mesterséges apasztásával kegyetlenül, hazafiatlanul tovább sorvasztja a Trianonban még meghagyott harmadrészét az ezeréves nagy Magyarországnak. Nem lehet Isten áldása azon a családon, amelyben semmibe sem veszik, sőt gonoszul kijátsszák Isten parancsát: „Növekedjetek és sokasodjatok!" Vesztébe rohan az az ország, amelyben a családok nem termő fák, hanem szaraz ágak. 

— Két gyermek közül — tapasztalás szerint — gyakran elviszi az egyiket, ha nem mind a kettőt, valami ragályos betegség. Akkor előáll a szülőkre a gyermektelenség, a megmaradt gyermekre a testvérietlenség vigasztalan állapota. Az igazán boldog, együtt érző családok rendesen népesek. Nagy embereink rendesen sok testvér közt nőttek fel. A mi hercegprímásunk is népes család 11 gyermekének egyike. Liziői kis szent Teréz, akinek négy apácanővére most is él, és akinek megszámlálhatatlan tisztelője van, 9-ik gyermek volt. 

— Vannak akik, egészségi okokra hivatkoznak. Erről röviden csak ennyit: az orvosok közt csakugyan sokan vannak, akik óva intenek a bőséges gyermek áldástól, de a legtöbb azért teszi ezt, mert tudja, hogy ilyen tanácsot, ilyen véleményt várnak, kívánnak tőlük. Komoly, tudós nőgyógyászok szerint éppen a természet ellenes házasélet, a bűnös óvakodás veszedelmes az egészségre, és a legtöbb női betegség éppen ilyen okokra vezethető vissza. Ritka esetben csakugyan veszedelmes lehet az anyára az áldott állapot, iIyenkor a komolyan keresztény gondolkozású házaspár tagadja meg a test hajlamát, — de Isten szent törvényét meg ne szegje! Buzgó hitéletű, imádságos lelkű férjek, feleségek egész biztosan meg tudják hozni egymásért ezt az áldozatot. Az olyan orvosoknak, akik mást tanácsolnak, sokat elbír a lelkiismeretük. Nagy felelősség terheli e részben a szülésznőket, a bábákat is, ha Isten törvényébe ütköző tanácsokat adnak, vagy a gyermekszületés megakadályozasában vétkesen közreműködnek. 

— De mikor olyan nehéz az élet! Olyan gyötrelmes gondot ád a mindennapi kenyér! — vetik ellen a gyermekzajtól mentes, kínos csendben sopánkodó szülők. — Erre az a válaszom, hogy nemcsak a városokban, de a falvakban is éppen a jobbmódúak félnek a több gyermektől. Ahol két-három szobát nem is laknak, ahol hat ökör szánt és három tehenet fejnek, ott a három tehén tejét akárhányszor csak egyetlen kis nyápic gyerek fogyasztja. Rendesen ott több a gyerek, nincs üresen álló szoba, ahol nehezebb a megélhetés. Nem szabad bűnösen meggátolni a gyermekáldást, azért, mert nagy a szegénység, nem bírjuk eltartani, felnevelni a sok gyereket. Fájdalmas ok ez, de nem mentő ok. Ha csakugyan nincs a gyerekek számára elég kenyér, akkor a keresztény vallás tanácsa csak az lehet, hogy akkor éljetek lemondó önmegtartóztatásban. Ámbár én mindig úgy tapasztaltam, hogy a közmondás szerint „ahol nyulacskát ad az Isten, füvecskét is ád hozzá." Ismertem egy nyolclánygyermekes apát, aki bizakodva mondogatta, hogy minden malacnak akad majd dörgölődző fája, — aztán fel is nevelte, férjhez is adta mind a nyolc leányát. 

— Ha nyomasztók az anyagi gondok, ha éhezniök kell a szülőknek is, testi éhségők áldozata mellé adják hozzá az önmegtartóztatás áldozatát, — de embert ne öljenek, se felnőtt embert, se magzatnyi kicsinyt, mert az örök Bíró, a teremtés Ura, Istene, ezt is számon kéri majd tőlük! 

— Azt mondják erre, hogy nagyon nehéz ám az az önmegtartóztatás. Bizony az ugyancsak nehéz, kivált az ugyanazon négy fal közt élő férjnek, feleségnek. De a következetes vallásos élet különben sem csupa cukros sütemény, vagy gondtalan kényelem, hanem az bizony komoly, mindennapi kereszthordozás. Ha a mi Mesterünk, Istennek földre szállott Fia, bárányszelid megadással hordozta a maga keresztjét, mi, ha komolyan követni akarjuk őt, nekünk is megadással kell a magunk keresztjét viselnünk. 

— Annyi bizonyos, hogy ahol Isten törvényét becsületesen megtartják, ott rendesen boldog a családi fészek: ahol meg semmibe sem veszik Isten hatodik parancsát, ott még a cifrálkodó jólét is rendesen csak elkendőzése a sívár boldogtalanságnak. 

— Hiába, a házasságnak Isten szándéka szerint,  a nemzet boldogulása érdekében, „a teremtő szeretet műhelyének kell lennie, és nem a szenvedélyes érzékiség lebujának; új élet bölcsejének, nem a halál koporsójának." Tisztelettel nézzünk azért az áldott állapotban lévő asszonyra, mert a betlehemi anya koronájának egy sugara ékesíti őt. És emeljük fel szavunkat az olyan asszonyok ellen, akik jobban szeretik a macskát meg az ölebet, mint a tulajdon gyermeküket, mert ezek bűnösen felejtik, hogy a nemzet jövője a gyermek és pusztulása az üres bölcső. Azért aki oka annak, hogy a bölcső üresen marad, kenyéradó hazája ellen súlyosan vétkezik. Szörnyű felelősség terheli szándékos okozóit annak, hogy ma már átlag minden ötödik magyar házasság meddő, gyermektelen! 

A fenti idézet Kriston Endre Emberfészkek c., 1935-ben megjelent könyvéből származik, amely ingyenesen letölthető innen.

Kép: ecseri parasztcsalád