A mai világ azt hazudja magáról, hogy nincsenek sziklaszilárd szabályai, és mindenki lehet olyan, amilyen csak lenni akar. Pedig valójában az uralkodó ideológiának (kultúrmarxizmus) is megvannak a maga dogmái és erkölcsi szabályai, illetve azok a vétségek – akár gondolat szintjén –, amelyek kiközösítéssel járnak.

Jelen van tehát egy erőteljes elképzelés arról, milyen a jó ember. Pár ismerős jelzőt fel is sorolok: nyitott, toleráns, kreatív, laza, modern, elfogadó, fiatalos, progresszív. Ha ilyen vagy, akkor vagy jófej, akkor vagy jó ember.

Egy keresztény pedig persze, hogy jó ember akar lenni! És itt jön a probléma: rengeteg keresztény úgy akar jó lenni, ahogy azt a világban tanulta. Ráadásul mivel Krisztust is jónak tartja, ezért Őneki is ezeket a jellemvonásokat tulajdonítja. Szépen lassan a krisztusi ember, a keresztény nem lesz más, mint ájtatoskodó verziója annak, akit a kultúrmarxisták jó embernek tartanak.

Így formáljuk nem csak magunkat, de Istent is a materialista kultúrmarxisták képére. Pontosabban istenképünket, hiszen Istent nem tudjuk megváltoztatni. Csak azt az istent, akit mi alkottunk magunknak, hogy kényelmünkre és megelégedésünkre legyen.

Mivel ebben nőttünk fel, hajlamosak vagyunk csont nélkül átvenni a világ definícióját nem csak a jóságról, a keresztényiségről és Istenről, de a boldogságról, a szeretetről, az igazságról és az igazságosságról, az irgalomról és még sorolhatnám. A kultúrmarxisták kisajátították ezeket a fogalmakat, és mi keresztény létünkre az ő játékszabályaik szerint játszunk. Eljutottunk odáig, hogy figyelmen kívül hagyunk vagy a korabeli kultúrára vonatkozó szabályokként magyarázunk dolgokat az Újszövetségből, hogyha azok nem illenek bele kultúrmarxizmussal fertőzött gondolatvilágunkba.

Bocsánat, hogy ezt mondom, de tény: Krisztust és a Bibliát, ahogy az Egyházat is a legarcátlanabb módon heréljük ki. Sokan egyenesen elhatárolódnak mindattól, ami a II. vatikáni zsinat előtti katolicizmust jelentette, és leplezetlen dühvel fordulnak az Egyház hagyománya és az azt őrzők felé.

Az az igazság, hogy sokszor belefáradok abba, hogy az életem tele van konfliktusokkal a hitem miatt. Amiatt, hogy minden dogmát hiszek és vallok, és hogy igyekszem betartani és képviselni a katolikus erkölcsi szabályokat. Persze az természetes, hogy az istenteleneknek ez nem tetszik, de ami leginkább kiszív lelkileg, hogy a legdurvább vitáim katolikusokkal vannak. Kultúrmarxista gondolkodású vagy súlyos bűnökben (pl. fogamzásgátlás) élő katolikusokkal. Azt vettem észre, hogy rendkívül idegesíti őket, hogy én is katolikusnak vallom magamat. Nem bírják elviselni, hogy nem csak az a kultúrmarxista, herélt, vagy épp súlyos bűnöket „elirgalmaskodó” katolicizmus létezik, amelyet ők hirdetnek. Az, hogy csorbítatlanul vallom Krisztus igazságát, a legdurvább személyeskedésekre ingerli őket. Igyekeznek tőlem elhatárolódni, vagy úgy beállítani, mintha farizeus lennék, téves lenne az istenképem és nem lenne személyes kapcsolatom Jézussal. (Bezzeg ugye nekik.) És persze ez sokkal jobban fáj, mint amikor egy hitetlen ember minősít. Hiszen az kívülről kiabál. A másik esetben viszont az Egyházból akar kitenni a többi egyháztag.

A lelkemben nagyon erősen él a vágy egy idillikus, csendes, rejtett élet iránt, amely nem áll másból, mint szép szentmisékből, meg abból, hogy élvezem a férjem és a gyerekeim társaságát, és otthon buzgolkodom, és mikor szabadidőm van, akkor kötögetek vagy megnézek egy kosztümös filmet... És az igazság az, hogy talán élhetnék is egy ilyet, de csak azon az áron, hogy a nyilvánosság előtt eltitkolom, hogy keresztény vagyok. Csakhogy Jézus azt mondta: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.”(Mt 10,32-33)

Ez eléggé kellemetlenül érint olykor, és azt gondolom: Istenem, tudod, mi történik, mikor megvallak Téged? Annyi gyűlöletet kapok, amit nem könnyű elviselni. Én azt szeretném, hogy az emberek kedves és szeretetre méltó nőnek tartsanak. Szeretném, ha mindenki kedvelne, és sose lenne konfltikus az életemben, főleg nem keresztényekkel. Persze tudom, Te nem ilyen életet ígértél nekünk. Hanem azt mondtad: „Ne gondoljátok, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám. Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti; aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.”(Mt 10,34-38)

Földi életünk még nem lehet az az idillikus paradicsom, mint a mennyország. Az otthonunk és a családi körünk lehet biztonságos, szerető, nyugodt fészek – noha persze ez sem lesz soha tökéletesen konfliktusmentes –, de a világ, és sajnos a mai Egyház is rengeteg üldöztetést okoz azok számára, akik megalkuvás nélkül akarják Krisztust követni.

Krisztus megmondta, hogy mi vár ránk. Ez, nem pedig a népszerűség.

Igazándiból megpróbálhatunk elrejtőzni vagy a kultúrmarxista szabványokhoz idomulni, de az a baj, hogy akkor Krisztus meg fog tagadni minket az Atya előtt, mi pedig szépen elkárhozunk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenkinek a neten kell evangelizálnia vagy mellet verrve hirdetnie, hogy keresztény. De tapasztalatból mondom, hogy ez a téma úgyis elő fog jönni a legmegdöbbentőbb helyeken is, mert hithű katolikusokként ritka egzotikumnak számítunk. (A férjem és én már szilveszteri bulin is hitvitáztunk, nem a saját kezdeményezésünkre...)

Egyszerűen a XXI. századi Európában egy szentségre törekvő katolikus nem élhet kényelmes életet. Ahogy az I. századi Palesztinában sem, vagy épp a III. századi Rómában. Jobb, ha ezt elfogadjuk. Krisztus mondta: „Ki fognak zárni benneteket a zsinagógából, sőt eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, szolgálatot vél tenni az Istennek. Azért teszik ezt, mert nem ismerték meg sem az Atyát, sem engem. Mindezt pedig azért mondtam nektek, hogy amikor eljön ezeknek az órája, emlékezzetek rájuk, hogy én megmondtam nektek.” (Jn 16,2-4)

Próbálhatunk békességre törekedni, de nem Krisztus megtagadása árán. Tudatosítsuk magunkban: a keresztények nem arról ismerszenek meg, hogy nem vitatkoznak, hanem hogy szeretik egymást, és igen, olykor a szeretet az, hogy vitába szállsz a másikkal. Az nem szeretet, hogy hagyod a bűnöst és a tévelygőt, hogy jól érezze magát lelki halálában. Nem is arról ismerszenek meg a keresztények, hogy mindenkinek szimpatikusak. Sem arról, hogy mindent tolerálnak és mindenre nyitottak. Ilyen az én Bibliámban nincsen.

Van viszont ilyen: „Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket. Sokan eltántorodnak hitüktől, elárulják és gyűlölik majd egymást. Számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek. A gonoszság megsokasodása miatt sokakban kihűl a szeretet, de aki mindvégig kitart, az üdvözül.”(Mt 24,9-13)

Persze még a gyűlölethullámok közepette sem szabad elfelejtenünk soha, hogy az ellenségünk nem a másik ember, legyen akármilyen elvetemült is, hanem a Sátán és a többi démon. Ahogy Szt. Pál írta az efezusiakhoz írt levelében: „Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6,12) Akik üldöznek minket, azok is csak áldozatok. Sőt, sokkal inkább áldozatok ők hozzánk képest. Hiszen átadták a lelküket a Gonosznak, míg minket csak fizikálisan vagy az érzelmeinkben tudnak bántani, de nem tudnak elszakítani Krisztustól és nem tudják megakadályozni az üdvösségünket.

„Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem. Ha nem jöttem és nem tanítottam volna őket, nem volna bűnük. De így nincs mentségük bűneikre. Aki engem gyűlöl, Atyámat is gyűlöli. Ha nem vittem volna végbe olyan tetteket közöttük, amilyeneket senki más nem vitt végbe, nem volna bűnük. De látták ezeket, mégis gyűlölnek engem is, Atyámat is. Mert teljesednie kell a törvényükben olvasható jövendölésnek: Ok nélkül gyűlöltek. Ha eljön a Vigasztaló, akit az Atyától küldök, az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam, hiszen kezdettől fogva velem voltatok”- mondta Jézus a Jn 15,18-27-ben.

Kemény szavak ezek. Arra késztetnek, hogy egészen leromboljuk a jó emberről, így a jó keresztényről alkotott elképzeléseinket, és azok alapján építsük fel, amit Krisztustól és kétezer év szentjeitől tanulunk. Hiszen kitűnik mindebből, hogy a keresztény jellem szemben áll az istentelen világ ízlésével, így társadalmunk szimpátiája nem szolgálhat mércénkül.

Végül is vagy felvállaljuk, hogy az ember alkotta elvárások helyett Krisztust követjük teljes szívvel, ezáltal konfliktusokban és üldöztetésben lesz részünk, vagy pedig besoroljuk a hitet a kínosan rejtegetni való magánügyeink közé, szépen elásva a tálentumainkat, esetleg egy erősen cenzúrázott Krisztust és evangéliumor hirdetve besimulunk a „jófejek” közé, nehogy még a végén lelkeket mentsünk, köztünk a magunkét.

Nincs harmadik út.

16 éves voltam, amikor megtértem, és azóta megvan az az érzésem, hogy az Egyházban a fősodor nem azokra koncentrál, akik Krisztus akarják követni és azt kérdezik: Mit kell tennem, miben kell változnom? Hanem azoknak a megtartásán és a templomba csábításán ügyködik, akik számára ez a legitim kérdés: Miben változzon meg az Egyház, hogy én a tagja maradjak vagy azzá váljak?

Többször írtam már erről. A misével kapcsolatban A szentmise ne legyen mignon, a papság szolgálatával pedig a Ha lenne pap fiam címmel, valamint ehhez kapcsolóik a Tömegek megtérítése is.

Persze felteheti valaki a kérdést, hogy milyen jogon mondom én meg, mit kéne csinálnia az Egyháznak vagy a papoknak. Csak egy huszonéves nő vagyok! De annyiszor mondták már, még a pápa is állandóan azt mondja, hogy a fiatalok hallassák a hangjukat. Hát akkor hallatom!

Nekünk, fiataloknak Jézus Krisztus kell!

Az igazság kell!

Nagy ideálok kellenek!

Brutális őszinteség kell!

A bűneink leleplezése kell, hogy elfogadhassuk a belőlük való megváltást!

Az kell, hogy az Egyház ne hozzánk akarjon igazodni, hanem fel akarjon emelni minket Krisztushoz!

Nem azt akarom hallani a szentmisén, amit a világban!

Nem olyan zenét!

Nem olyan tanítást!

És nem ugyanazt a feminista női nyomulást az oltár körül!

Nem egy kegyeimért esdeklő Egyházat akarok látni, amely azon remeg, hogy a tagja vagyok-e vagy sem, hanem amely elém tárja az igazságot és azt mondja: élet vagy halál, menny vagy kárhozat, erény vagy bűn, Krisztus vagy a sátán!

Amikor egy pap ugyanazt a sületlenséget és ugyanabban a stílusban adja elő, mint amit a világban hallok, én, Krisztusra szomjazó fiatal azt élem át, mint amit a sivatagi vándor élne át, ha kínzó szomjúságában találna egy forrást, melynek vízét, ha megízleli, kiderülne, hogy sós.

Mérhetetlen csalódást!

  

Amikor viszont olyan emberek szavát hallgathatom vagy olvashatom, legyenek papok vagy világi emberek, akik kendőzetlenül kimondják az igazságot, azt érzem, mint az emmauszi tanítványok: lángol a szívem. Az igazság iránti szenvedély betölti az egész lelkemet. Hiszek benne, hogy ez maga a Szentlélek! Hiszek benne, hogy ezekből az emberekből olyankor maga az Isten szól!

Mi, keresztények, és főleg a papok hatalmas lehetőséget birtokolnak, a Szentlélek kiárasztásának képességét az igazság által. Hiszen az igazság valójában maga az Igazság, vagyis az Isten. Milyen csodálatos lenne, ha minden keresztény, akinek hivatása és lehetősége van szólni másokhoz, hagyná, hogy az Igazság áradjon belőle! Merne keresztény, vagyis krisztusi lenni, Krisztus Jézus képviselője itt a Földön, mert hiszen Ő, ha az Eucharisztiához járulunk, bennünk lakik, és a szentségtartói vagyunk a világban!

Micsoda méltóság ez! Jézus Krisztus bennem él és azt akarja, hogy az Ő szeme, az Ő szája, az Ő karja legyek! Ahelyett, hogy megjelenne és elintézne mindent, engem, keresztény embert bízott meg, hogy megváltását, igazságát és szeretetét képviseljem. Különösen és elsősorban igaz ez a papokra.

Végezetül szeretném ajánlani minden kereszténynek, főleg papnak, lelkipásztornak, hittanárnak Paul Washer egyik videóját, mert fantasztikusan rámutat arra, amiről beszéltem. 

Nézzétek meg, nem fogjátok megbánni. Lángol majd a szívetek!

Manapság ismert a hagyományhű vagy tradicionalista katolikus kifejezés. Én ezt nem szeretem magamra használni. Azért, mert úgy érzem, ezzel elismerném, hogy egy külön csoportba vagy klikkbe tartozom az Egyházon belül. Holott úgy gondolom, teljesen normális katolikus vagyok attól még, hogy előnyben részesítem az Egyház II. vatikáni zsinat előtti értékeit és az 1970-es liturgikus reformot megelőző miseformát. Közel kétezer évig az olyan emberek, mint én voltak a sima katolikusok, az átlag katolikusok, tehát a katolikusok. Nincs bennem semmi formabontó vagy különcködő. Ahhoz ragaszkodom, amihez húsz évszázad pápái és szentjei ragaszkodtak.

Csakhogy sajnos mégis különbséget kell tenni manapság katolikus és katolikus között. Ugyanis a legutóbbi zsinat után forradalmi hangulat söpört végig az Egyházon, és azóta súlyosan beteg. Nem gondolom, hogy túloznék, ha azt mondom, belülről rohad. Bárcsak ne lenne így! De sajnos két hívő és hitét gyakorló katolikus között ég és föld lehet a különbség attól függően, hogy ezeket a mai, forradalmi elveket vallja, vagy pedig az Egyház kétezer éves tanítását. (Természetesen nem csak ez a két vegytiszta álláspont létezik, de az érthetőség kedvéért egyszerűsítek.)

Az utóbbi időben az az általános felfogás, hogy a II. vatikáni zsinat teljesen felülírta az addigi egyházi gondolkodásmódot és viselkedést, holott egyrészt egy új zsinat határozatai mindig az előzőek fényében értelmezendőek, másrészt nem volt dogmatikus ez a zsinat, tehát a rendelkezései nem kötelező érvényűek. Ehelyett sokan úgy tekintenek a zsinatra és arra, ami azóta történt, hogy ez a helyes, míg ami előtte volt, az begyöpösödött, intoleráns, ostoba emberek keresztényietlen tévelygése volt csupán. Elhiszik a protestánsok és a forradalmárok egyházellenes hazugságait, és így megvetik az Egyház zsinat előtti arculatát és működését. Tulajdonképpen az Istentől eltávolodott mai világ képére formálják az Egyházat. Modernistaként és kultúrmarxistaként keresztények is akarnak lenni, ezért a katolikus tanítást és gyakorlatot a saját eszméik szerint magyarázzák és módosítják. Így lesznek az igaz hívő katolikusok klikkesedő, külön bélyeget érdemlő, maradi fráterek.

Azonban amíg mások maradi frátereknek akarnak minket beállítani, addig általában véve huszon-harmincévesek vagyunk, míg a magyar egyház összképe az, hogy idős nénikék töltik meg a templomokat, főleg vidéken. Tény, hogy ez az úgynevezett hagyományhű. vagyis a modern degeneráltsággal nem megalkuvó katolicizmus olyan csodákra képes, mint ami Belgiumban is megesett: a hagyományhű Léonard érsek kerületében több fiatal kezdett el tanulni a papi szemináriumban, mint az ország többi részén összesen. De a hit világhálós megvallásában is előjárnak a hagyományhűek: akár magyar, akár amerikai katolikus blogokat találtam (tipikusan a fiatalabb korosztályból), egy-két kivételtől eltekintve mindről kiderült, hogy a szerzője hagyományhű nézeteket vall és a régi rítusú misét részesíti előnyben. Tehát amíg a modernista papok azzal próbálnak nekünk imponálni, hogy rockkoncertet vagy diszkót csinálnak a miséből, és elkenegetik a katolikus tanítást és erkölcsi elvárásokat, addig valójában minket az igazság és a valódi értékek érdekelnek, mert ezek azok, amelyek merőben mások, mint a mai világ. És a mai világtól már megcsömörlöttünk. Hiszen nem azért lesz valaki katolikus, hogy úgy éljen, mint eddig, hanem hogy Istennel és az Ő útján járhasson, amely manapság, mivel a világ egyre és egyre messzebb kerül tőle, teljesen más, mint egy átlagember útja. Amíg a legtöbben úgy próbálnak az Egyháznak híveket szerezni, hogy egyre lejjebb adják és egyre inkább a világ képére formálnák az Egyházat, addig mi egyre szorosabban ragaszkodunk az Egyház valódi énjéhez, mint a túlélést jelentő egyetlen bárkához a viharos óceánon.

Egyre több helyen van régi rítusú mise, a papok jó része hiába gyűlöli és tesz keresztbe, ahol tud, mintha sátánista szeánszról lenne szó. (Sajnos ismét nem túlzok... És persze: tisztelet a kivételnek!) Tőlünk nyugatabbra már hagyományhű kolostorok is alakultak - hiszen a zsinat után a szerzetesi fegyelem is jócskán meglazult -, ahol az eredeti ruhákban járnak, az eredeti szabályzatot követik és az eredeti liturgiát végzik. Egyre többen ismerkedhetnek meg a katolicizmus valódi szellemiségével és élvezhetik az eredeti liturgia lélekemelő hatásait, hála Istennek és persze XVI. Benedek pápának, aki lehetővé tette mindezt. Tehát egyáltalán nem arról van szó, hogy bigott, esetleg ifjonti és neofita hévtől égő katolikusok egy csoportja, akik farizeusi szellemiségtől hajtva pápábbak akarnak lenni a pápánál és jobb meg különlegesebb katolikusok a többinél, mindenféle régi és haszontalan dolgot porolnak le - persze ilyen is van biztos -, hanem pápák által is elismert destrukcióval megyünk szembe, mentjük az Egyház kétezer éves értékeit és nem alkuszunk meg a világgal.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki az új rítusú misét részesíti előnyben, az nem jó katolikus. Megjegyzem, azt is lehet gyönyörűen mondani, elég csak Barsi Balázs atya miséire gondolnom. Csupán arról van szó, hogy tapasztalataim szerint a régi rítusú mise egy átlagos új rítusú miséhez képest méltóbb, jobban erősíti a hitet. Illetve általában ezt a rítust részesítik előnyben azok, akik szerint az Egyház nem a II. vatikáni zsinattal „jött létre".

Én minden kedves Olvasómnak azt ajánlanám, hogyha eddig nem vett részt ilyenen, akkor látogasson el egy régi rítusú misére! Hazánkban megteheti Budapesten, Sümegen, Kecskeméten, Szegeden, Sülysápon, Pécsett és Gödöllőn is (részletek itt). Nézze meg ezt a két videót (1, 2). Ezen kívül mindenkinek melegen ajánlom, hogy olvasgasson a hatvanas évek előtti katolikus könyveket. Igazi kincsekre bukkanhat, olyan egyértelműségre és határozott szellemre, amely a mai művekben nagyon ritkán lelhető fel. Hogy pár magyar nevet felsoroljak: Prohászka Ottokár, Schütz Antal, Bangha Béla, Tóth Tihamér. 

Ha valaki belekóstolt ebbe a világba, akkor éltető forrásként fog hozzá ragaszkodni. És a hitén, az életén is meglátszik majd.