Miért képtelenek az újraházasodottak az áldozásra?
„Aki elbocsátott nőt vesz el, szintén házasságot tör."
(Mt 19,8)
A bűnös ember nem engedi meg, hogy Isten szeresse őt. A bűn bezár. Bezárkózunk Isten szeretete előtt. „Szomjazom” - mondja Jézus. A szamáriai asszonyt szomjazza szeretni. Olyan vizet akar neki adni, amely nem fogy el soha. Amelytől már nem fog szomjazni. Szeretni akarja a szamáriai asszonyt, de nem tudja, mert a nő a férfiaknál keresi a végtelen szeretetet, amelytől azt várja, hogy majd betölti őt. És a kudarcok ellenére már az ötödikkel próbálkozik. Jézus arra igyekszik rádöbbenteni az asszonyt, hogy nála keresse azt a szeretetet, amelyre vágyik, ne férfiaknál, főleg ne bűnös viszonyban, mert ott úgyse fogja megtalálni. (ld. Jn 4)
Mitől lettek szentek a szentek? Attól, hogy értették és élték, amit Avilai Szent Teréz is ír: „Ha Isten a tiéd, semmid nem hiányzik: Isten egyedül elég!” Erről mesélnek nekünk azok a csodák is, amikor egy-egy misztikus nem tud magához venni más táplálékot, csak az Eucharisztiát. Ez nem öncélú vásári mutatvány, hanem arra világít rá, hogy valójában csak Krisztus kell az élethez, mégpedig a boldog élethez, senki és semmi más.
Az elhagyottak arra kaptak lehetőséget Istentől, hogy felismerjék és megtapasztalhassák, Isten szeretete bőven elég, sőt, ezerszer több, mint amit a házastársuk vagy bárki más ember valaha is adhat nekik, és hogy igazából ez az a szeretet, amely nélkül képtelenek élni.
Jézus szeretné az elhagyottság borzalmas fájdalmát jóra változtatni. Elhagyott a férjed vagy a feleséged? Ne félj, itt vagyok neked én, most én töltelek be téged, és megtanulhatsz csak az én szeretetemből élni. Micsoda fájdalom, és mégis, micsoda lehetőség arra, hogy mélységesen mély szerelmi viszonyba kerülj Jézussal, amilyenbe talán nem kerülhettél volna, ha a házastársad nem hagy el téged!
Miért nem vállalja az elhagyott katolikus az önmegtartóztatást, a társtalanságot Krisztusért? Krisztus lángol az elhagyottakért. Be akarja tölteni őket. De ha újraházasodnak, akkor azt látja, hogy ők az Ő tanítása ellenére egy másik férfit vagy nőt választottak, hogy kielégítsék vele szeretetvágyukat akár halálos bűn árán is. Viszont azért Jézusra is vágynak valahol. Csakhogy halálos bűnben nem lehet áldozni. Hiába áldoztatná meg őket akár maga a pápa, akkor se lennének képesek az áldozásra, arra, hogy átadják magukat Krisztusnak, és befogadják a magát nekik átadó Krisztust, mert a halálos bűn, az, hogy Isten törvényeivel szembeszegülve, hűségesküjüket megszegve paráznaságban élnek, képtelenné teszi őket erre. Ha telezabálod magad műanyag és mérgező gyorsétellel, akkor a fenséges lakomából már nem tudsz részesülni, mert nem fér beléd. Kitöltötted már a gyomrodat mással - csakhogy az a más megmérgez és megöl téged.
Ha megáldoztatnának egy olyan embert, aki bezárt Jézus előtt és az Ő ellenében pótszerekhez menekült, a legaljasabb hazugságot követnék el vele szemben. Azt mondanák neki: nyitva vagy Krisztus számára, hogy be tudd fogadni őt. Pedig az az igazság, hogy aki Krisztus ellenében keresi a boldogságot, az bálványimádó, mert Isten parancsai elé, vagyis Isten elé helyezi a szexualitást és a párkapcsolatot. Azt mondja, ezek nélkül nem tud (boldogan) élni, akármit is vár el tőle Isten. De akkor nincs meg az a szerelmes önátadás Istennek, ami az áldozásban megtörténik. Ezért szentségtörés a halálos bűnben élők áldozása. Áldozásukkal hazudnak, azt hazudják, hogy teljesen át akarják adni magukat Krisztusnak, pedig ez nem igaz, mert van egy bűn, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodnak.
Krisztus és az Egyház arra hív minket, hogy felismerjük, a vágyaink mélyebbek annál, hogy bárki és bármi betölthesse Istenen kívül. Ez a szentek útja, és vannak, akik azt mondják, ne várjuk el ezt mindenkitől... De hát mindannyian szentségre vagyunk meghívva. A fényűző menyegzős lakomára. Nem a gyorsételre. Talán gonoszság az Egyház részéről, hogy elvárja tőlünk, ne junkfooddal (szemétkaja, ahogy az angol hívja a gyorsételt) táplálkozzunk, hanem a mennyei mannával? Az Egyház nem önsorvasztó aszkézisre hív minket, hanem arra, hogy a bűn szemete helyett az örök élettel táplálkozzunk. Tényleg olyan zord az Egyház, ha le akar szoktatni minket a gyorsételről, ami végül megöl minket, hogy a legfényesebb isteni lakoma asztaláról ehessünk, melyaz örök életre vezet?
Igen, ahhoz, hogy megnyíljunk Krisztus befogadására, fájdalmakon és lemondásokon vezet át az út. Nem olyan egyszerű ezt megélni, mint leírni.Ez egy egész életen át tartó folyamat, hogy minél inkább kitáguljunk Krisztus számára, hogy végül színről-színre látásával tölthessen be minket a mennyben. De nem éri meg? Ezért a boldogságért, az egyetlenért, amely kielégíthet minket, nem éri meg lemondani és szenvedni? Annyival, de annyival többet kapunk érte a végén.
Tudom, felmerülhet az olvasóban, házasságban élő nőként könnyen beszélek elviselendő elhagyottságról és magányosságról. De bármilyen sok szeretetet is tud adni a férjem, és bármilyen csodálatos is, hogy ő van nekem, csak Isten végtelen és tökéletes szeretete képes boldoggá tenni. Bármennyire is jó férjem van, ha nem élnék szeretetkapcsolatban Istennel, szeretethiányban sorvadnék el. De ez nem az én „különlegességem”. Mindenkit úgy teremtett meg Isten, hogy csak Ő tölthesse be teljesen.
Az, aki nem engedi a halálos bűnben élőket áldozni, és így ösztönzi őket a változtatásra, végtelenül szereti a bűnöst, mert nem hagyja, hogy pótszerektől várva a boldogságot szeretethiányban sorvadjon el, hanem segíti, hogy megnyíljon Jézusra. Az viszont, aki a sorvadozókat abba a hitbe ringatja, hogy épp jóllaknak és betöltetnek, a legnagyobb gonoszságot követi el, amely valaha létezett.
