Ki neveli fel a gyermekeinket?

Az én nemzedékemben a legtöbben háromévesen elkezdtük az óvodát és az anyukánk visszament teljes állásban dolgozni. A bölcsőde nem volt divat. Csak akkor járt valaki oda, ha az anyjának nagyon muszáj volt dolgoznia.

Ma, pár évtizeddel később az a furcsa, ha nem jár a gyereked bölcsődébe. „Igényli a gyerektársaságot” – mondják. De más okok is vannak.

Mikor a második gyerekem született, mindenki hatalmas szemekkel nézett rám, hogy-hogy nem adom be a nagytesót bölcsődébe, hiszen két gyerekkel otthon lenni nagyon nehéz.

Aztán volt, aki azért akarta bölcsődébe adni a fiát, mert félt, hogy majd a kistesó miatt nem tud vele eleget foglalkozni. Valóban, erre az a megoldás, hogy szakadjon el tőlünk a gyerek, és menjen gyerekcsoportba, ahol már csak a matematika okán is biztosan kevesebb figyelem jut neki, mintha csak az egy testvérével kéne osztozni rajta... Nem értem.

Nekem az a tapasztalatom, hogy nem igényli a gyerektársaságot egy kétéves olyannyira, hogy bölcsődébe kéne adni. Amit igényel, az az anyja és az apja jelenléte, de ebben a korban még elsősorban az anyjáé. A játszótér és ha vannak, a testvérek elegendőek. 

Az sem igaz, hogy annyira nehéz két kisgyerekkel otthon. Többel se olyan nehéz, hogy meg kéne szabadulni tőlük.

Csak hogy tudjátok, kik pártolják a gyerekek és a szülők elválasztását: az izraeli kommunista utópisztikus közösségekben, a kibucokban eleinte a gyerekek nem otthon éltek a szüleikkel. Születésüktől kezdve egyfajta bölcsődében laktak, és a szüleik napi egy órára vehették őket magukhoz. Úgy gondolták, ezzel felszabadítják a nőket, mert a gyermekek kicsit sem akadályozzák őket a munkahelyi és társadalmi kibontakozásban. Egy idő után viszont csődöt mondott a rendszer: a szülők otthon akarták tudni a gyerekeiket, így a bentlakásos gyermekotthonok megszűntek

Elfelejtettük, hogy a gyerekeink elsősorban a mieink és ránk van szükségük. Semmiféle gyerektársaság iránti vélt vagy valós igény nem indokolhatja, hogy egy háromévesnél kisebb gyereket elszakítsunk az édesanyjától és az otthonától, csak a súlyos anyagi szükség. De az óvoda is olyan dolog, hogy nem kötelező háromévesen elkezdeni, sem pedig a nap nagyobb részét ott tölteni. Magyarországon ötéves kortól kötelező napi min. négy órában. Ennél kisebb gyerekre lehet kérni felmentést. A túlzsúfolt óvodákban szívesen adnak. 

Az a meggyőződésem, hogy a gyermekeinknek ameddig és amennyit csak lehet, otthon kell lenniük. Ez a legjobb nekik és a család többi tagjának is. Hiszen egy nevelő és a kortársak nem adhatnak neki annyi szeretetet, figyelmet és elfogadást, mint az édesanyja. Különben is, anyaként én akarok rá a legnagyobb hatással lenni. Persze áltathatnám magam a minőségi idő jól hangzó lózungjával: hogy a gyerekem, igaz, csak mondjuk három órát van velem, de akkor egyedül rá figyelek. Azonban egy gyereknek nem ez kell. Ez művi dolog. Persze kell a konkrét odafigyelés és csak vele foglalkozás, de az kell elsősorban, hogy háttérként legyünk ott. 

Nem tagadom, hogy megvannak a nehézségei annak, ha valaki így áll hozzá. De az édessége is. És különben is, ki mondta, hogy könnyű dolog arra törekedni, hogy jó anyák legyünk? Nem az. De keresztényként tudjuk, hogy nem a könnyű út vezet az üdvösségre. Ha valakiért érdemes elfáradnunk, azok pont a gyerekeink. 

Természetesen dönthet úgy egy anya, hogy a gyermekei nevelését a kortársakra, a médiára és az intézményekben dolgozókra bízza (ez utóbbiaknak lesz a legkisebb szerepe a mai világban), de keresztényként tudjuk, hogy ezzel az állapotbeli kötelességünk teljesítését tagadjuk meg. Ráadásul amit így tanul a gyerek, az merőben ellentétes azzal, amire katolikusként mi nevelni szeretnénk. Igen, katolikus intézményekben is. 

Egyszer a híradóban nyilatkozott egy nő, hogy a másfél éves ikreit beadja a bölcsődébe, mert igénylik a gyerektársaságot és mennyire jó lesz nekik, mert így be tudják fejezni a ház felújítását. Micsoda ostobaság! Másfél éves ikreknek(!) nem gyerektársaságra meg felújított házra, hanem az anyjukra lenne szükségük. 

Sokkal fontosabb a jelenlétünk, mint a plusz pénz, amit hazaviszünk. Ha szabadon dönthetünk arról, hogy otthon maradunk-e (még), mert nem fenyeget sem az éhezés, sem a kilakoltatás, nincsenek halmozódó adósságaink, az egyetlen helyes válasz létezhet: az igen. Mert az anyagi javaknál ezerszer többet ér még a maga konfliktusaival is az anyai és testvéri jelenlét, szeretet és közösség. 

Hogy esetleg a karrierünk csorbát szenved? Egy anya karrierje a gyerekei. Ha anyák lettünk, önző dolog azért távol lenni az otthonunktól napi min. kilenc-tíz órát, hogy munkahelyi sikerekre törekedjünk. Tudom, hogy kicsi korunktól kezdve azt halljuk, a családanyaság és a karrier összeegyeztethető, de ez egy ronda hazugság. A nők tömeges munkába állása a cégeknek jó, mert ha többen vannak, olcsó a munkaerő. Ezen kívül az államnak és a média mögött álló hatalmaknak, mert ők szabhatják meg az anya jelenléte és odafigyelése híján a gyerekek gondolkodásmódját. 

Ripperger atya szerint halálos bűnt követ el az a nő, aki intézménybe adja a háromévesnél kisebb gyerekét súlyos anyagi ok nélkül. Teológusként és pszichológusként tudja, mit beszél. (Ld. Feminism & The Natural Order és Responses to Critics on working wives, Binding Prayers, Demons, Evolution and Others)

De nem csak akkor kéne otthon maradnunk, amíg kicsik a gyerekek, hanem óvodás-és iskoláskorukban is. Egyrészt ott vannak a betegségek és a szünetek. Olyankor ki vigyáz rájuk? De ez az írás is szívbemarkoló képet fest a mostani óvodások helyzetéről.

A saját példám is ezt támasztja alá. Apukám csak heti három napot volt otthon. Anyukám három műszakozott. Sokszor teljesen egyedül voltam otthon. Hála Istennek nem volt internetünk, de kábel tv-nk igen. Azt néztem, amit akartam anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Az Úr megóvott a pornófilmektől és a horrortól, de olyan szemetet is néztem, mint a Szex és New York, a valóság showk vagy az Amerikai pite és társai. 

Manapság ráadásul sokkal borzalmasabbak a filmek és a show műsorok, mint akkor. Az internetnek hála pedig ostoba youtuberek és instagram infulencerek (igen, ilyen van) nevelik a gyerekeket, míg a szüleik dolgoznak. De akár veszélyes emberek befolyása alá is kerülhetnek (ld. pl. Kamaszoktól csalhatott ki meztelen képeket a népszerű magyar youtuber). Sajnos én is tudnék mesélni saját tapasztalatból. Igen, katolikusok meg hű, de nagyon nemzetiek között is vannak hasonló figurák. 

Tehát az a szomorú tény, hogyha mindkét szülő dolgozik és a gyerekeiknek van saját kütyüjük, amin netezhetnek, valamint tv-csatornák, akkor a szülők elvesztették a gyerekeiket, hiszen ellenőrizetlenül kerülhetnek kapcsolatba emberekkel és tartalmakkal egyaránt. Hazaérnek az üres lakásba és azt csinálnak, amit akarnak. Sőt otthon se kell lenniük. A rossz társaságtól pedig lehetetlen eltiltani őket, mert hiszen neten úgyis tartják a kapcsolatot. 


Persze az se elég, ha az anya otthon van, hogyha a gyerekeknek vannak saját kütyüjeik. Talán pont a szülők orra előtt néznek olyat vagy beszélnek olyannal, akivel nem kéne. Vagy pedig elvonulnak a szobájukba és bezárkózva tv-znek, neteznek. 

Az is okozhat problémát, ha maga a szülő az, aki elvonul a kütyüjébe. Kényelmes dolog a gyerekekkel való foglalkozás helyett a telefonunkat nyomkodnunk egész nap. Addig vigyázhat rájuk egy másik kütyü, mondjuk a tv. 

Sokszor a probléma gyökere igazából az, hogy a szülők nem hiszik el, hogy nekik joguk van ennyire szabályozni a gyermekeik életét. Pedig nem csak joguk, de kötelességük is. Nem korlátozzák ezzel a gyerekeik önállóságát és függetlenedését. Hiszen amikor egy gyerek nem a szüleit követi, akkor nem az önálló útját járja, hanem a kortársakat és a médiasztárokat majmolja. Csak ma ezt hisszük függetlenségnek. Pedig ha megnézzük, akkor valóban, a mai tinik egészen máshogy néznek ki és viselkednek, mint a szüleik, de valójában mind ugyanolyanok. Felelős, érett szülők helyett vak vezet világtalant. Illetve a média agymosó gépezete. 

Az sem jelenthet gondot, hogyha emiatt a gyermekünk különbözik a kortársaktól. Hiszen pont ez a célunk! Nem a különbözőségért önmagáért, hanem mert ha a többség rossz irányba tart, akkor igenis jó, ha a gyerekeink mások. Katolikusként és nagycsaládosként amúgy is azok lesznek. 

Meg kell tanítani a gyerekeknek, hogy nem az a jó, ha birka mód mennek a tömeg után és a többieket majmolják. Nem a többi gyerek véleménye a fontos, nem az adja meg az értéküket, hanem az, hogy Isten mit gondol róluk, illetve másodsorban a szüleik véleményére kell még adniuk. Hiszen az Úr akaratának mi vagyunk az elsődleges közvetítői az életükben. A gyerekeinknek pedig elsősorban amúgy sem a kortársaikhoz kell kötődniük, hanem hozzánk és a testvéreikhez. 

Ezért is jó a nagycsalád, mert ha esetleg nem sikerül igazán barátokra szert tenniük (vagy egyszerűen senkivel se lehet már elmenni játszani egy jót, mert mindenki a monitort bámulja egész nap), akkor is vannak gyerekek a környezetükben, akikkel játszhatnak. Úgy érzem, hogy manapság a testvéri kötelék rovására túl van értékelve a barátság, mikor igazán nincsenek is manapság barátságok, inkább csak konfliktusokkal terhelt haverságok és bandák. Rokonságomban levő kiskamaszoknál látom, hogy az úgynevezett „barátok" mennyit tudják egymást bántani és hogy ezek a kapcsolatok nem a szeretetről és a közösségről szólnak, hanem a menőségről és az egófényezésről. Miért lenne baj, ha az ilyesmiből kimarad a gyerekünk, ha ezek a menő fiúk-lányok nem fogadják be? 

Én se számítottam menőnek, sőt, kiscsoportos koromtól nyolcadikig rengeteget csúfoltak. Mégse ment tönkre az életem. Azt gondolom, hogy a menő lányoknál és fiúknál sokkal boldogabb ember lettem. Az, hogy nem fogadtak be a kortársaim igazán, és hogy megláttam a negatív oldalukat, arra ösztönzött, hogy ne simuljak be. Talán ha népszerű lány vagyok, akkor most egy kiégett, kihasznált nő lennék, nem pedig egy nagycsaládos édesanya.

Ha a gyerekünk a menőségre pályázik, akkor nem fog mást csinálni, minthogy netes sztárrá teszi magát, és attól függ majd az önértékelése, hány like-ot kap. Saját maga lesz a bálványa, telerakja a netet szelfikkel, és kirakatéletet él. Tudok olyan lányról, aki azért vagdosta magát, mert az egyik fiú nem like-olta a fotóját. Az is teljesen általános a mai tizenhárom év körüli lányoknál, hogy az interneten nyálasan olvadoznak egymástól, mekkora barátnők, közben meg utálják egymást, csak a kevésbé menő lány nem akarja megbántani a domináns nagyarcot, mert akkor jönne a terror. Tényleg ilyen álságos, like-vadász, kortársorientált és internetfüggő életet akarunk a gyerekeinknek? Mi nem „nyomjuk el" őket (valójában: nem merünk a szüleikként viselkedni és élni a jogos hatalmunkkal), hogy aztán ezerszer brutálisabban irányítsák őket az erős akaratú kortársak és a média.


Mi tehát szerintem a jó? Az, ha a gyerekeink nem neteznek, tv-znek, játszanak a telefonon sokat és ellenőrizetlenül. Ha monitor előtt játszanak, az is inkább közösségi élmény legyen. Pl. a nappaliban több joystick segítségével együtt játszhat játékkonzolon a család.

Mi foglalkozzunk velük, illetve a testvérek egymással, meg persze a gyerekek egyedül is el tudnak játszani. Legyenek kinn a levegőn minél többet. Játszótéren más gyerekekkel is tudnak játszani. Lehet nagyokat sétálni, kirándulni, száguldani kismotorral, biciklivel. Rossz idő esetén vannak nagyon jó benti játékok: duplo, lego, építőkocka, kisautó, favonat, kirakós, babaház, gyerekkonyha, társasjáték stb. Lehet mesélni, rajzolni, festeni, gyurmázni. Az óvodásokat a lyukasztó is lenyűgözi, meg ha kapnak egy gyerekeknek való ollót és vagdoshatnak vele akár csak egy fehér lapot vagy valamilyen reklámújságot. Csak az a gyerek nem tud eljátszani ezekkel és feltalálni magát, akit arra szoktattak rá a szülei, hogy egész nap a tv-t bámulja vagy számítógépes játékokkal játsszon.

A fegyelmezés is sokkal könnyebben megy, ha odafigyelünk a gyerekeinkre és sok időt töltünk velük. Nemrégiben beteg voltam és két napon át feküdtem. Már csak ez alatt is azt vettem észre, hogy a gyerekeim sokkal kevésbé hallgatnak rám. Egyszerűen egyik napról a másikra elszakadtunk egymástól, szinte alig voltam jelen az életükben, és ezt megsínylette az is, hogy mennyire fogadják el az irányításomat.

Persze nem azt mondom, hogy állandóan nekünk kell szórakoztatni a gyerekünket és a játékigényükre nem mondhatunk nemet. De más dolog olykor nemet mondani, meg megint más távol lenni tőlük a nap nagy részében vagy munka, vagy pedig internetfüggőség miatt.

Tudom, hogy valamiről itt, a végén még beszélnem kell. Mégis hogy tudja megvalósítani egy édesanya, hogy ne csak két-három évig legyen otthon?

Vannak, akik azért tehetik meg, mert a férjük olyan jól keres, hogy meg tudnak élni belőle. Ma a családtámogatási rendszernek hála sokkal többekről elmondható ez, mint tíz évvel ezelőtt. Ehhez persze a legtöbb esetben szükséges, hogy kicsit lejjebb adjunk az életszínvonalból. Ha átgondoljuk, valójában egy csomó olyan dologra költünk, ami felesleges. (Nekünk például nincs autónk, nem járunk nyaralni, nem dohányzunk, nincs tv-előfizetésünk, nem gyűjtünk semmit, csak akkor veszünk valami új dolgot, ha az előző elromlott stb.)

A másik eset, hogy a feleségnek is dolgoznia kell. Ebben az esetben az lehet megoldás, hogy csak részmunkaidős állást vállal, vagy pedig otthonról dolgozik. Jó, ha már a gyerekek születése előtt elsajátítunk tudatosan olyan képességeket és/vagy szerzünk olyan végzettséget, amellyel otthonról és rugalmasan dolgozhatunk. Tanuljunk meg egy-két idegen nyelven, hogy nyelvórákat adhassunk otthonról (akár Skype segítségével) vagy fordíthassunk, tanuljunk meg játszani egy hangszeren szintén óraadás céljából, sajátítsunk el mindenféle kézimunkát, hogy árulhassunk kézimunka mintákat vagy kész termékeket. De sok anyukánál látom azt is, hogy saját készítésű szappant, saját maga festette fonalat, vagy épp házi készítésű süteményeket, tortákat árul. Ha valaki tudatosan arra készül, hogy otthonról dolgozzon, akkor az internetnek hála gyakorlatilag semmi sem akadályozhatja meg benne. Persze ez is idő, de sokkal kevesebb, mint egy házon kívüli teljes állás, ráadásul rugalmas. És persze nem is jár annyi stresszel: mindenki a maga főnöke, nincsenek idegesítő munkatársak, nincs (tömeg)közlekedés stb. Ráadásul a gyerekek is besegíthetnek ebbe az otthoni kis üzletbe, ha már nagyobbak, és talán egy komplett családi vállalkozás is kinőhet belőle. Ha pedig ezt nem tudjuk megtenni, akkor akár bedolgozhatunk mások már jól menő üzletébe.

Úgy gondolom, hogy egy kis tudatossággal és sok-sok imádsággal megoldható lenne sokkal többeknek, hogy háztartásbeliek legyenek. Ha talán nem is egész életükben, de tovább, mint a gyerekeik két-három éves kora. Hiszek benne, hogyha valakit a Jóisten édesanyának hívott meg, akkor abban is segíteni fog neki, hogy ő nevelhesse fel a gyerekeit, és azok ne legyenek kiszolgáltatva a médiának és a kortársaknak.

Nem tartom riogatásnak, ha leírom, hogy a mai gyerekek és kamaszok rengeteg veszélynek vannak kitéve. Csak azért, mert a többség ezzel nem foglalkozik, és mert mindez természetessé vált, mi még nem leszünk túlféltőek vagy borzalmasan szigorúak. Ők a felelőtlenek. Ne tartsuk magunkat diktátoroknak, mert nem engedjük, hogy a gyerekeinket mások neveljék fel helyettünk, rosszabb esetben pedig akár öngyilkosságba kergessék őket! Vigyázzunk a testi mellett a lelki épségükre is! Bár természetesen szabad akaratuk van, de tegyük meg, ami tőlünk telik, hogy boldog, szent emberek váljanak belőlük.

Ajánlom: Vida Ágnes Kell-e a kisgyereknek a bölcsöde?

Népszerű bejegyzések