A hétköznap szentje
Írta: Maria Anette Nailis
A hétköznap szentje Krisztusban látja eszményét megtestesülve. Az Üdvözítőnek az volt a feladata, hogy az Atya dicsőségét maradéktalanul helyreállítsa. Ezért kellett megtennie a legnagyobbat, ami csak égen és földön elképzelhető: «Íme jövök, hogy teljesítsem akaratodat!» (Zsid. l0. 7.) Így hangzott életének reggeli imája. És mikor este lett, keserves szenvedése előtt ezzel a bizonységgal zárja életét: «Atyám, én téged megdícsőítettelek a földön, a munkát elvégeztem, melyet rámbíztál, hogy megtegyem» (Ján. I7. 4). Szenvedéllyel csüng a Megváltó az Atya akaratán. Az ő megismerésében, átkarolásában, szeretetében merültek ki gazdag tehetségei. Mit vihetett volna végbe tehetségével a földön?! Mennyire megtermékenyíthette volna a tudományt, felvilágosílhatta volna a népet, hisz ismert minden nyomorúságot és megvolt mindenhez a tehetsége! És — mindebből semmi sem lett. Életét abban a pillanatban kezdi, amikor az Atya akarja. Azt teszi, amit az Atya akar; csodákat tesz — az Atya műveit. Diadalai közepette életét látszatra kudarccal fejezi be, mert az Atya úgy akarja. A «kereszt bolondságának» dobja oda haldokolva magát, mert így volt elrendelve az Atya terveiben. Mennyire magunkkal tudtuk volna sodorni a kis Izraelt az Ő helyében az alatt a harminc év alatt, melyet Atyja akarata szerint Anyja mellett csendesen elrejtőzve töltött! Az Üdvözítő azonban a háttérben maradt, gazdag erőit látszatra parlagon hevertette. Nem azt kérdezte magától: meddig terjednek vágyaim? Végső álláspontja mindig egy volt: az Atya akarata. Abban van az Ő nagysága, hogy minden akaratát és minden vágyát szorosan Istenhez kötötte. Legforróbb vágya, önzetlen küzdelmének és akarásának tárgya: Életének összeegyeztetése volt az Atya akaratával.
A hétköznap szentje Krisztusban látja eszményét megtestesülve. Az Üdvözítőnek az volt a feladata, hogy az Atya dicsőségét maradéktalanul helyreállítsa. Ezért kellett megtennie a legnagyobbat, ami csak égen és földön elképzelhető: «Íme jövök, hogy teljesítsem akaratodat!» (Zsid. l0. 7.) Így hangzott életének reggeli imája. És mikor este lett, keserves szenvedése előtt ezzel a bizonységgal zárja életét: «Atyám, én téged megdícsőítettelek a földön, a munkát elvégeztem, melyet rámbíztál, hogy megtegyem» (Ján. I7. 4). Szenvedéllyel csüng a Megváltó az Atya akaratán. Az ő megismerésében, átkarolásában, szeretetében merültek ki gazdag tehetségei. Mit vihetett volna végbe tehetségével a földön?! Mennyire megtermékenyíthette volna a tudományt, felvilágosílhatta volna a népet, hisz ismert minden nyomorúságot és megvolt mindenhez a tehetsége! És — mindebből semmi sem lett. Életét abban a pillanatban kezdi, amikor az Atya akarja. Azt teszi, amit az Atya akar; csodákat tesz — az Atya műveit. Diadalai közepette életét látszatra kudarccal fejezi be, mert az Atya úgy akarja. A «kereszt bolondságának» dobja oda haldokolva magát, mert így volt elrendelve az Atya terveiben. Mennyire magunkkal tudtuk volna sodorni a kis Izraelt az Ő helyében az alatt a harminc év alatt, melyet Atyja akarata szerint Anyja mellett csendesen elrejtőzve töltött! Az Üdvözítő azonban a háttérben maradt, gazdag erőit látszatra parlagon hevertette. Nem azt kérdezte magától: meddig terjednek vágyaim? Végső álláspontja mindig egy volt: az Atya akarata. Abban van az Ő nagysága, hogy minden akaratát és minden vágyát szorosan Istenhez kötötte. Legforróbb vágya, önzetlen küzdelmének és akarásának tárgya: Életének összeegyeztetése volt az Atya akaratával.
Vajjon mi is el tudjuk-e mondani egy nap, egy hónap végén, vagy életünk estéjén: A munkát, és csak azt, amit az Atya rámbízott, elvégeztem; a természet és a kegyelem minden tehetségével, melyeket nekem odakölcsönzött, neki szolgáltam? Megpróbáltam, hogy külsőleg-belsőleg tökéletesen megtegyem, tekintet nélkül arra, hogy beteg természetemnek mik voltak kedvenc kívánságai, nem tekintve a külső hírnévre, nem számítva dícséretre és elismerésre?! Ha ezt el tudjuk mondani, akkor jó úton vagyunk a hétköznap megszentelése felé.
Isten nem hagy bennünket bizonytalanságban akarata felől. Parancsaival mint törvényhozó lép elénk és engedelmességet kíván. A tanácsokban, főkép belső sugallataiban, elüljáróink óhajaiban és hivatásunk feladataiban pedig az Atyával találkozunk benne. Itt már nem parancsol, hanem a nagylelkű szeretetre hivatkozik. A véletlenben és abban is, amit megenged, a bölcs, isteni nevelő nyilatkozik meg. «Minden szőlővesszőt, mely gyümölcsöt hoz, megtisztogat, hogy többet teremjen» (Ján. l5, 2).
Így a hétköznap szentje, élete végén nem áll üres kézzel Eléje, de idegei sincsenek szétroncsolva. Mivel mindig Isten akaratába burkolódzott, rendet tartott munkájában és életében. Ez az Istenre alapozott rend megnyugtatólag, feloldólag és megerősítőleg hatott idegeire. Oly sok ember szaladgál majd ide, majd oda, ma itt, holnap ott fecsérli erőit. Környezetüket össze-vissza zavarják, mert mindent ők akarnak megtenni és a végén nem tesznek semmit. Így ártanak a saját ídegeiknek és mások idegeinek: s mindez onnan van, mert munkájukat nem hozták vonatkozásba Isten akaratával.
Forrás: M. A. Nailis – A hétköznap megszentelése 67-68. o. (Szent István Társulat, 1941) Új fordításban a könyv letölthető innen.
