Az alárendelődés két fajtája a keresztény házasságban
„Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből. Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Mert tagjai vagyunk testének. »Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz.« Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom. Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket." (Ef 5,21-33)
A fenti bibliai idézet érdekes jószág. Ugyanis egyaránt hivatkozni szoktak rá azok, akik a női alárendelődés hívei és azok is, akik az egyenrangúságra esküsznek. Kit támaszt alá ez a szöveg?
Az az igazság, hogy Szent Pál egyszerre várja el a kétféle alárendelődést. Az asszony rendelődjön alá a férjének mint családfőnek, ugyanakkor rendelődjenek alá kölcsönösen is egymásnak.
Ez nem ellentmondás?
Nem!
Ez a kétféle alárendelődés nem zárja ki egymást, ugyanis más szinten mozognak.
A feleség alárendelődése egyoldalú, azt jelenti, hogy elismeri a férjét családfőnek. Hogy ez pontosan mit jelent, arról itt írtam.
Ugyanakkor a férj és a feleség kölcsönösen alárendelődik úgy egymásnak, hogy a másikért élnek és a másik javát keresik. Ez pedig nem törli el a férj családfőségét, hiszen ő ezt a hatalmat arra használja, hogy a feleség és a gyermekek javára tegyen.
Az a baj, hogy manapság a hatalmat a hatalommal való visszaéléssel azonosítjuk. A családfőről rögtön egy önző kiskirály jut az eszünkbe, egy bántalmazó diktátor. Holott a hatalommal nem csak visszaélni lehet, hanem lehet élni is vele mások javára.
Isten azért adja a férjnek a családfői hatalmat, hogy azzal a családját szolgálja, vagyis alárendelődjön az ő javuknak. A feleség pedig úgy rendelődik alá a férje javának, hogy elismeri a családfői hatalmát.
Tehát igen, egyszerre igaz, hogy a keresztény házasságban van egy egyoldalú alárendelődés, amelyet a feleség tesz meg a férje felé, és van egy kölcsönös alárendelődés, ami azt jelenti, hogy a másik javát szolgálom a családi hierarchiának azon a szintjén, amelyre rendeltettem.
A férj családfői hatalma nem csupa habzsi-dőzsi, hanem kemény felelősség, szolgálat akár a halálig, ahogy Krisztus is meghalt az Egyházért. Egyáltalán nem irigylem a férjemet a hatalma miatt, mert látom, hogy micsoda teherrel jár, amelyet örülök, hogy nekem mint a gyengébbik nemnek nem kell viselnem, ugyanakkor az alárendelődésemmel és a szeretetemmel igyekszem megkönnyíteni neki ezeknek a terheknek a viselését.
Igazából ha egy nő okosan házasodik, vagyis olyan férfihoz megy hozzá, akivel a legfontosabb dolgokban egyetértenek, és aki alapvetően egy jószándékú ember, akkor ritkán lesz olyan helyzet, hogy valamiben nem értenek egyet, és ezt a békát le kell nyelnie. Viszont ha elő is fordul ilyen, akkor se nehéz annyira az alárendelődés, mert bízunk a másik éleslátásában és jóakaratában, és nem gondoljuk azt, hogy biztosan mindig az a jó, ahogy mi szeretnénk.
A férj családfősége ajándék Istentől a feleség és a gyermekek számára. Ha kevélységből szabotáljuk, hogy a férjünk szolgáljon minket a hatalmával, azzal nem csak vele szúrunk ki, de magunkat és a gyermekeinket is elvágjuk attól, hogy Isten egy szerető férfi által gondoskodhasson rólunk és vezethessen minket.
Kép forrása: Folk Costume
