Kulturális forradalom
Az alábbi sorok Jung Chang Vadhattyúk c. könyvéből származnak és a Mao Ce-tung által életre hívott kulturális forradalmat írják le.
Hogy valóban cselekvésre szorítsa a lakosságot, Maonak ki kellett vennie a hatalmat a párt kezéből, és megvalósítania a teljes egyeduralmat. Ehhez pedig terror kellett – méghozzá olyan heves terror, amely elsöpör minden egyéb meggondolást, és túllép minden más félelmen. Ennek ideális megvalósítóit az elnök a tizen- és huszonéves fiatalokban vélte megtalálni, akiket már az ő fanatikus személyi kultuszában neveltek, az „osztályharc” katonai elvei alapján. Nagy előnyükre szolgált a fiatalságuk – lázadó szelleműek voltak és félelmet nem ismerők, alig várták, hogy harcba szállhassanak az „igaz ügyért”, szomjazták a kalandot és a nagy tetteket. Ugyanakkor felelőtlenek, tudatlanok és könnyen manipulálhatók voltak és hajlamosak a brutalitásra. Csakis egy ilyen hatalmas erő segítségével tarthatta Mao félelemben az egész társadalmat, és teremthetett olyan káoszt, hogy megrendítse és alapjaiban szétzilálja a párt építményét. Egyetlen jelszó foglalta össze a vörösgárdisták küldetését: „Esküszünk, hogy véres háborút indítunk bárki ellen, aki elutasítja a kulturális forradalmat, aki szembe mer szállni Mao elnökkel!”
Eddig minden rendelkezés és intézkedés egy szigorúan ellenőrzött rendszeren futott át, amely teljes egészében a párt kezében volt. Mao most megkerülte ezt a közvetítőhálózatot, és egyenesen a fiatalok tömegeihez fordult. Hogy ezt elérhesse, két, teljesen eltérő eszközt kellett összekapcsolnia: a nyilvános sajtó homályos, magasröptű retorikáját és a Kulturális Forradalmi Bizottság, azaz elsősorban a saját felesége irányította manipulációt és agitációt. Ez a testület töltötte meg tartalommal a retorikát. Az olyan kifejezések, mint „lázadás a hatalom ellen”, „forradalom az oktatásban”, „semmisítsük meg a régi világot, hogy megszülethessen az új” és „új embert alkotunk” – mindazok, amelyek sokakat vonzottak Nyugaton a hatvanas években –, valójában erőszakra szólítottak fel. Mao ráérzett a fiatalok lappangó erőszakéhségére, és úgy gondolta, hogy a kellően jól táplált és egy ideje már tanítás nélkül csellengő tizenévesek könnyen feltüzelhetőek, és korlátlan energiájuk felhasználható arra, hogy kivonuljanak és elkezdjék a pusztítást.
Hogy rávegyék az ifjúságot a szervezett, tömeges erőszakra, áldozatokra volt szükség. A legkézenfekvőbb célpontot minden iskolában a tanárok jelentették, akik közül jó néhányat már befeketítettek a munkacsoportok vagy az iskolai hatóságok az elmúlt néhány hónap folyamán.
Most rájuk támadhattak a lázadó tanítványok. A tanárok jobb célpontnak bizonyultak, mint a szülők, akiket csak külön-külön lehetett volna támadni. Ráadásul a tanároknak a kínai kultúrában mindig is nagyobb tekintély jutott, mint a szülőknek. Most Kína-szerte csaknem minden iskolában bántalmazták a tanárokat, volt, akit agyonvertek. Iskolás gyerekek börtönöket állítottak fel a tanárok kínzására.
De önmagában még ez sem volt elég ahhoz a terrorhoz, amit Mao akart. Augusztus 18-án óriási gyűlést tartottak a Tienanmen téren, Peking központjában, ahol egymilliónál is több fiatal sereglett össze. Itt jelent meg Lin Piao először a nyilvánosság előtt, mint Mao helyettese és szóvivője. Beszédében felszólította a vörösgárdistákat, hogy törjenek ki az iskolákból, és „zúzzák szét a négy régit” – azaz a „régi eszméket, régi kultúrát, régi hagyományokat és régi szokásokat”.
A homályos felhívás után a vörösgárdisták Kína-szerte az utcára vonultak, és tombolni kezdett a vandalizmus, a tudatlanság és a fanatizmus. A fiatalok kifosztották a házakat, összezúzták a régiségeket, széjjeltépték a festményeket és a kalligráfiákat. Máglyák emésztették el a könyveket. Rövid idő alatt az összes magángyűjteményben lévő műkincset megsemmisítették. Brutálisan megverték és megalázták az írókat és a festőket, és szemük láttára égették hamuvá életük munkáját. A művészek közül sokan választották az öngyilkosságot. A vörösgárdisták kifosztották a múzeumokat is. Paloták, templomok, ősi sírok, szobrok, pagodák, városfalak – minden „régi” áldozatul esett. A néhány megmaradt műemlék, mint például a Tiltott Város, csak annak köszönheti fennmaradását, hogy Csou En-laj miniszterelnök katonákkal őriztette őket, és külön utasításokban szólított fel a védelmükre. A vörösgárdisták csak akkor tomboltak, ha volt hozzá felhatalmazásuk.
Mao „ragyogó tettként” ünnepelte a vörösgárdisták cselekedeteit, és felszólította a lakosságot, hogy támogassa őket.
Az elnök arra is bátorította a vörösgárdistákat, hogy minél több áldozatot szedjenek, hiszen így nőtt a terror. Megbecsült írók, festők, tudósok és képzett szakemberek, akik a kommunista rendszer alatt kiváltságot élveztek, most kategorikusan „reakciós burzsoá ügynökökké” váltak. Munkatársaik, akik a fanatizmustól az irigységig a legkülönbözőbb okokból utálták őket, szívesen segítettek a vörösgárdistáknak ezeknek az embereknek a meghurcolásában. Aztán ott volt a régi „osztályellenség” is: a hajdani földbirtokosok és tőkések; azok, akiknek Kuomintang-kapcsolatai voltak; azok, akiket a korábbi politikai kampányok alatt „jobboldalinak” bélyegeztek – és a gyerekeik.
Eddig sok „osztályellenséget” nem végeztek ki, és nem küldtek munkatáborba sem, de állandó „felügyelet” alatt tartották őket. A kulturális forradalom előtt a rendőrség csak az arra jogosultaknak adhatott ki bármilyen információt ezekről az emberekről. Most ez is megváltozott. A rendőrfőnök, Xie Fuzhi, Mao egyik vazallusa parancsot adott az embereinek, hogy szolgáltassák ki az „osztályellenséget” a vörösgárdistáknak, mondjanak el mindent a bűneikről, például arról, „hogyan próbálták megdönteni a kommunista kormányt”.
A kulturális forradalom kezdetéig szabadon gyötörték az embereket, de a kifejezetten testi kínzás tilos volt. Most Xie úgy rendelkezett, hogy a rendőröket „ne kössék többé az elavult szabályok, akkor se, ha ezeket a szabályokat maguk a rendőrhatóságok vagy az állam hozták”. Kijelentette: „Nem tartom üdvösnek, hogy embereket agyonverjenek – majd így folytatta –, de ha van, aki [a vörösgárdisták] annyira gyűlöli az osztályellenséget, hogy meg is akarja ölni, ezt nem szükséges megakadályoznunk.”
Verés és kínvallatás hulláma söpört végig az országon. Főleg a házkutatások adtak erre alkalmat. A család tagjait legtöbbször arra kényszerítették, hogy térdeljenek a földre, és hajlongjanak a vörösgárdisták előtt, akik aztán bőr derékszíjuk rézcsatjával megverték és összevissza rugdosták őket. Fejük egyik felét leborotválták, ez volt a szégyenletes „yin-yang fej”, amit azért hívtak így, mert emlékeztetett a sötét (yin) és világos (yang) oldal klasszikus kínai szimbólumára. A család értéktárgyait vagy összetörték, vagy magukkal vitték a vörösgárdisták.
A helyzet Pekingben volt a legrosszabb, ahol a Kulturális Forradalmi Bizottság közvetlen közelből ösztönözte a fiatalokat. Peking központjában több színházat és mozit kínzókamrává alakítottak, és a városból mindenfelől áldozatok tömegeit hurcolták ide. A járókelők elkerülték ezeket a helyeket, mert a környező utcák az áldozatok jajgatásától visszhangzottak.
Az első vörösgárdista csoportok pártfunkcionáriusok gyerekeiből szerveződtek. Később, mikor már más társadalmi hátterű fiatalok is csatlakoztak, a funkcionáriusgyerekek úgy igyekeztek megőrizni különállásukat, hogy saját csoportokat hoztak létre, mint például az „Őrszemek”-et. Mao és klikkje számos intézkedéssel igyekezett erősíteni hatalomérzetüket. A második vörösgárdista tömeggyűlésen Lin Piao az ő karszalagjukat viselte, jelezvén, hogy maga is egy közülük. Mao felesége belőlük állított díszőrséget a Mennyei Béke Kapuja elé, a Tienanmen térre október l., a nemzeti ünnep alkalmából. Mindennek eredményeképpen a vörösgárdisták egy része kidolgozta a rettenetes „vérvonalelméletet”, amelyet legjobban egy dal foglalt össze: „Hős apa fia mindig nagy ember; a reakciósé csakis gazember!” Ezzel az „elmélettel” felfegyverkezve a funkcionáriusgyerekek gyakran üldözték, sőt kínozták is „nemkívánatos” családból származó kortársaikat.
Mao hagyta mindezt, hogy a kívánt terror és káosz egyre jobban kiteljesedjék. Nem aggályoskodott azon, kit talál el az erőszak, és kinek a kezétől. Nem ezek az első áldozatok voltak az igazi célpontok, és Mao a vörösgárdistákat sem kedvelte különösebben, még csak nem is bízott bennük. Mindössze felhasználta őket. A vörösgárdisták részéről a romboló és emberkínzó fiatalokat sem mindig a Maó iránti hűség hajtotta. Tombolni akartak, és végre felhatalmazást kaptak arra, hogy kiélhessék legsötétebb indulataikat.
