Hogyan lehetsz ilyen jó?

Carrie, Mary és Laura Ingalls 1879-80 körül

Mary mindig is jó volt. Sokszor annyira, hogy Laura alig bírta elviselni. Azonban most megváltozott. Egyszer Laura szóba is hozta ezt. 

– Te mindig jó akartál lenni. És az is voltál. Ettől néha úgy méregbe gurultam, hogy pofon akartalak vágni. De most úgy vagy jó, hogy még csak nem is törekszel rá. 

Mary megtorpant. 

— Ó, Laura, ez szörnyű! Te még most is megpofoznál? 

— Dehogy, soha! 

— Tényleg nem? Nemcsak azért mondod ezt, mert vak vagyok? 

— Nem! Tényleg és őszintén: soha, Mary. Nem is jutott az eszembe, hogy nem látsz. Én... én csak örülök, hogy te vagy a testvérem. Bárcsak én is olyan lehetnék, mint te! Bár azt hiszem, sosem tudnék olyan lenni — sóhajtott. — Nem is tudom, hogy tudsz ilyen jó lenni. 

— Valójában nem vagyok az. Tényleg próbálok, de ha tudnád, néha milyen lázadónak és közönségesnek érzem magam belül, mindjárt nem akarnál rám hasonlítani. 

– De én látom, milyen vagy belül — mondott ellent Laura. - Ez látszott mindig. Te mindig tökéletesen türelmes vagy, és soha még csak egy kicsit sem közönséges. 

– Tudom már, miért akartál felpofozni. Azért, mert büszke voltam rá. Pedig én nem is akartam jó lenni. Magam előtt hivalkodtam, hogy milyen jó kislány vagyok, de közben hiú voltam és büszke, és bizony, kiérdemeltem volna egy alapos pofont. 

Laura megdöbbent. Aztán hirtelen rájött: ezt ő mindvégig tudta. Mindazonáltal ez mégsem volt igaz Maryre. 

— Ó, nem, te nem ilyen vagy. Te valóban jó vagy. 

– Mi mind borzalmasan gonoszak vagyunk és hajlamosak a bűnre, mint ahogy a szikra is felfelé száll — idézte Mary a Biblia szavait. — De ez nem számít. 

— Micsoda? — sikkantott fel Laura. 

— Úgy értem, nem hiszem, hogy olyan sokat kellene magunkra gondolnunk, még arra sem, hogy jók vagyunk-e vagy rosszak – magyarázta Mary. 

– De hát Istenem, hogy lehet valaki jó úgy, hogy nem is gondol rá? 

– Nem tudom. Azt hiszem, úgy nem is tudunk – vallotta be Mary. — Nem tudom elmondani, pontosan hogy értem ezt. De... ez nem is annyira a gondolkodás, mint... mint inkább tudni. Tudni, hogy biztos vagy Isten jóságában. 

Laura némán állt, ezért Mary is, mivel ő nem mert úgy lépni, hogy Laura karja ne vezesse őt. Ott állt Mary a hatalmas, üdén zöldellő és virágzó rét közepén a szélben a kiterjedt kék ég alatt, melyen fehér fellegek úsztak, anélkül hogy mindezt látná. Mindenki tudja, hogy Isten jó. De akkor úgy tűnt Laurának: Mary ebben valahogy másképp, valami különleges módon bizonyos. 

— Te megbizonyosodtál, ugye? — kérdezte Laura. 

— Igen, egész életem alatt tudtam. „Az Úr az én pásztorom, Nem szűkölködöm semmiben. Füves legelőkön pihentet engem, bővizű pihenőhelyekre vezet." Azt hiszem, ez a legszebb zsoltár mind közül... 

(Laura Ingalls Wilder: Kicsi város a prérin, 21–22. o., Pioneer Publishing, 2017)