Belehalni a szeretetbe


Az alábbi írásom a Duo Gladii folyóirat 2021. novemberi számában jelent meg eredetileg.

*

A magyar szentek himnuszaként ismert „Isten, hazánkért térdelünk” szerzője hat versszakon keresztül a legnagyobbak életét állítja elénk Szent István királytól Apor Vilmos püspökig, majd így kiált fel:

„Ránk bűnösökre minden verés ráfér,
 De könyörögnek ők Magyarországért.
 Hadd legyünk mink is tiszták, hősök, szentek:
 Hazánkat így mentsd meg!”

Amikor november hónapban az Egyház egyszerre ragyogtatja fel előttünk a szentek sokaságának példáját és ösztönöz arra, hogy szembenézzünk mindannyiunk közös sorsával, a halállal, fel kell tennünk magunknak a kérdést: mit kezdünk ezzel a felbecsülhetetlen ajándékkal, egyetlen életünkkel?

Létezésünk céljának megválasztása

Szeretném, ha mindannyiunk válasza az lenne szép himnuszunk szövege alapján, hogy „tiszták, hősök, szentek” akarunk lenni. Tulajdonképpen, ha megértjük, mekkora dolog a létezés, ennél alacsonyabbra nem is tehetjük a mércét. Életünk megismételhetetlen lehetőség a nagyságra. Ahogy Szent Kristóf kereste a legnagyobb hatalmú urat, mert öntudatos férfiúként annál kisebbet nem akart szolgálni, és így eljutott a királytól az ördögön át végül Krisztus Urunkig, mi is ilyen eltökéltséggel keressük a legnemesebb életformát! Ez pedig az alábbi isteni szavakban rejlik: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.” (Jn 15,13) 

Ez nem feltétlen egyszeri cselekedetet, vértanúságot jelent. Szentjeink közül se halt mind vértanúhalált. Még az apostolok közül is egy, Szent János „csupán” öregségében halt meg. Nagy dicsőség és kegyelem, ha Krisztus megadja valakinek, hogy mártírként meghalhat Őérte, de valójában ez mindannyiunknak megadatott, csak épp napról napra, cseppről cseppre ontva nem vérünket, hanem verítékünket. Ez pedig mindenkire nézve kötelező, hiszen aki nem adja oda az életét Krisztusnak nap mint nap lelki értelemben véve, az az egyszeri, testi halálra se lenne képes, hiába álmodozik szívesen hősies cselekedetekről önmagával a főszerepben. 

Nem véletlen mondja Jézus: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét minden nap, és kövessen engem.” (Lk 9,23) Minden egyes nap meg kell tagadni magunkat és fel kell venni a keresztünket. Mi nem olyanok vagyunk, mint az angyalok, akik egyszeri döntést hozhattak örök sorsukról. Nekünk minden itt, a Földön eltöltött nap új lehetőség Krisztus szolgálatára, de megtagadására is, és bármilyen magasra is jutottunk, újra elbukhatunk és eldobhatjuk magunktól a keresztet, mohón visszavéve az életünket Isten oltáráról. Azonban ha őszinte bűnbánatot tartunk, lehetőségünk van visszavenni vállainkra a keresztet és ismét odaadni az életünket az Úrnak.

Önmegtagadás – beteges törekvés?

Krisztus így folytatta fenti szavait: „Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti életét énértem, megmenti azt.” (Lk 9,24) Ez a napi halál, önmegtagadás, keresztviselés nem beteges mazochizmusból fakad. Hanem valójában a boldogság után szomjazó ember legtermészetesebb és legegészségesebb törekvése. Hiszen Isten arra teremtett minket, hogy a tökéletes odaadásban, másokért élésben, egyszóval a krisztusi szeretetben leljük meg egyedül a boldogságot. 

Persze a Sátán mindent megtesz azért, hogy ezt pont ellenkezőleg lássuk, és azt higgyük, az önzés útja hozza el számunkra a boldog életet. Azonban Jézus megtanít minket arra, hogy ez a fajta csak magunkra figyelés és a földi hívságok hajszolása nemhogy boldoggá nem tesz, de egyenesen mélységesen mély boldogtalanságba taszít, és nem csak a túlvilágon, de már itt, a Földön is – tűnjenek felületesen szemlélve bármennyire is boldognak azok az emberek, akiknek „mindene” (siker, pénz, testi élvezetek, széleskörű megbecsülés stb.) megvan. Ezek mögött valójában a pangó üresség rejlik és az a borzasztó csalódás, hogy mikor mindezt elérték, majd egy idő után megunták, rájönnek, hogy mégsem ettől lesznek boldogok. Ilyenkor pedig jön az öngyilkosság vagy annak lassú formája, az önpusztító hedonizmus és mindenfajta káros szenvedélyekbe menekülés, hacsak nem találják meg a valódi boldogságot, Jézus Krisztust.

Érdemes gondolkodnunk a Megváltó alábbi példabeszédén: „Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” (Mt 13,44) Vajon milyennek tűnt ez az ember a többiek szemében? Úgy gondolom, teljesen bolondnak. Mindenét eladta csak azért, hogy megvegyen egy darabka földet. De ő nem sajnált odaadni semmit, hiszen tudta, hogy ezerszer nagyobb kincset kap annak a helyébe, mint amije addig volt. 

Mi, keresztények is, akik Krisztusért lemondunk sok mindenről, ami a világ szemében értékes, látszólag beteges önsanyargatóknak tűnünk, de valójában nem azért mondunk le dolgokról, mert utáljuk magunkat, hanem azért, mert azoknál valami végtelenül jobbat nyerhetünk el a lemondásainkért cserébe: a földi, és majdan a mennyei boldogságot. A szentségre törekvő katolikusok igenis lelkileg egészséges személyek! Mi is ugyanúgy boldogok akarunk lenni, mint mindenki más, csak mi tudjuk, hogy amiben a világ keresi a boldogságot, semmit sem ér, és mindazt nyugodt szívvel odadobjuk a valódi boldogságért, vagyis Jézus Krisztus és felebarátaink szeretetből való szolgálatáért.

Az önátadás útja, a hivatás

Hogy tehetjük ezt meg? Új emberré kell lennünk. Ki kell szabadulnunk annak a rabságából, hogy a magunkra összpontosítás, a magunknak harácsolás útját járjuk. Világi szemmel nézve el kell veszítenünk az életünket. Ezt jelképezi papszenteléskor, hogy hófehér halotti lepellel takarják le a szentelendőket, amely alól új emberként, alter Christusként „támadnak fel”. Azonban ez a hagyományos katolikus nászmise magyar formájában (esztergomi rítus) is megtörténik velünk. Annak idején a férjemnek és nekem is le kellett feküdnünk a földre és letakartak minket egy halotti lepellel, amely alól új emberként, házaspárként „támadtunk fel”, hogy egymás és leendő gyermekeink szolgálatában élve szenteljük oda életünket nap mint nap Krisztusnak.

A mindennapos keresztviselés és a totális önátadás Istennek nem csak a papok és szerzetesek útja tehát, hanem a házasoké is. Nem véletlen hangsúlyozta és hangsúlyozza több kiváló katolikus pap is (pl. Tóth Tihamér püspök vagy Barsi Balázs atya), hogy egy katolikus nem tengődheti végig saját hibájából az életét, hanem igenis el kell köteleződnie és oda kell adnia az életét valamilyen hivatásban, legyen az papság, szerzetesség, világi (fogadalmas) szüzesség vagy éppen a házasság. Senki se született elköteleződésmentes, üres, terméketlen „szingliségre”. És ha igazán a szívünk mélyére nézünk, láthatjuk benne, hogy bármennyire is ez az életút lenne a legvonzóbb sérült természetünk ösztöneit követve, valójában mindannyian arra vágyunk, hogy totálisan odaadjunk magunkat egy nagy cél vagy személy szolgálatára. Felnőtt, érett lelkivilágú ember az ő egyetlen életét egyfajta végletes totalitással akarja odaszánni és egészen bele akar halni nap mint nap ebbe a nagy ügybe, ebbe a nagy szeretetbe, míg végül oda nem adhatja az életét teljesen.

Ez mindkét nem útja egyaránt, de hadd fejtsem ki a gyengébbik nemhez tartozóként azt, ahogy ezt mi, nők megélhetjük, azon belül is, ami a legtöbbünkre vonatkozik, vagyis asszonyként és anyaként.

Totális önátadás a családanyai hivatásban

Szent Pál nem véletlen írja rólunk, hogy „Gyermekek szülése által fog üdvözülni, ha megmarad a hitben, a szeretetben, a szentségben és a józanságban.” (1Tim 2,15) Gondoljunk csak bele, mekkora kegyelem Istentől, hogy nőnek és (leendő) asszonynak és anyának teremtett minket! Hiszen a mi lényegünk az odaadás. Teljes lényünkkel szolgáljuk férjünket és gyermekeinket, vagyis testünkkel, lelkünkkel, időnkkel, figyelmünkkel, gondolatainkkal, szavainkkal és cselekedeteinkkel. Szolgálatra születtünk, gondolatunk az kell legyen minduntalan: „Hogy tehetek most jót a férjemmel? Mire van szüksége a gyermekeimnek?”

Szinte felfoghatatlan mai ésszel, de ha egy nő fiatalon megy férjhez és bő gyermekáldásban van része, akár két évtizeden át is tarthat a kisgyerekes időszaka, és ennyi időn keresztül rengeteg dolog nem fér bele az életébe, vagy legfeljebb minimális szinten, legyen szó tanulásról, karrierépítésről, utazgatásról, különböző hobbikról és szórakozásokról, de akár a legelemibb önállóságról sem. Nagyon pici gyerekek mellett valójában még a mosdóba se tudunk bármikor elmenni, és komoly szervezést igényel, hogy egyedül kitehessük a lábunkat itthonról. Egy lelkiismeretes anya elveszíti az életét teljes mértékben. Nem csoda, hogy a mai nők szinte kivétel nélkül borzadnak annak a gondolatától, hogy egy-két, legfeljebb három alkalomnál többször át kelljen élniük a kisgyerekes korszakot, vagy hogy még papok se igen merik prédikálni a híveiknek, hogy az Egyház tanítása szerint halálos bűn a fogamzásgátlás minden formája.

Igen, a feministáknak igazuk van abban, hogy az anyaság rabság, de milyen rabság? Ismét csak a mi drága Urunkat, Jézus Krisztust tudom idézni: „Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.” (Mt 11,28-30) Valóban reggeltől estig, kisbabával még éjjel és hajnalban is szolgálnunk kell, de míg fizikálisan ezáltal egyfajta „rabságba” jutunk, úgy lelkileg a végtelen szabadságot nyerjük el, mert megszabadulunk az önzés bénító börtönéből. Látszólag csupa lemondás és korlátozás egy családanya élete, de valójában a leghatalmasabb felszabadító élmény az, amikor oda tudjuk adni magunkat a férjünk és a gyermekeink szolgálatára, és megtanuljuk, hogy a magunknak követelés helyett a nekik adásban leljük meg a boldogságot.

Tapasztalatom szerint asszonyként két út van előttünk. Vagy arra figyelünk, hogy a férjünk hogy bánik velünk és a gyermekeink miatt mi mennyi mindenben akadályoztatva vagyunk, vagy pedig arra koncentrálunk, mi hogy bánunk a férjünkkel és mi mit adhatunk a gyermekeinknek. Nincs középút. Vagy ez, vagy az. És talán ezek után nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy a magunkra figyelés az örök elégedetlenség és keserűség, az állandó lázadozás, düh és másokon átgázolás útja lesz (pl. válás, abortusz), viszont ha megtanuljuk rendszeresen felvenni a keresztünket, odaadni az életünket másoknak és arra összpontosítani, mi mit adhatunk a szeretteinknek, akkor az ezerszer boldogabbá tehet minket, mint amit egy nő bármikor is összekaparhat magának az örök elégedetlenség és önzés útját járva.1

Alázat és kegyelem nélkül nincs önfeláldozó élet

Tudvalevő, hogy a szentek ünnepe általában a haláluk napjára esik. De nem haláluk napjának nevezzük ezt, hanem mennyei születésnapjuknak. Valóban, keresztényként tudjuk, hogy a halál nem tragédia, mert nem a végső pusztulásunkat jelenti, hanem az örök élet kezdetét. Persze van helye a gyásznak – Jézus is siratta Lázárt –, de nem állhatunk az Ő követőiként úgy a halálhoz, mint az istentelenek, mindenáron menekülve előle, vagy leginkább ostobán tudomást sem véve róla. Készülnünk és számítanunk kell rá minden nap. Ezt pedig a legjobban úgy tehetjük meg, ha szeretetből Isten és felebarátaink szolgálatára adjuk az életünket, mert így kihúzzuk a halál méregfogát. Hiszen a halál immár nem egyfajta zord, félelmetes és kiszámíthatatlan külső erő, mely kegyetlenül lecsap ránk és elszakít mindattól, ami kedves a számunkra. Hanem elébe menve saját halálunknak mi adjuk oda az életünket önként és teljes tudatossággal napról napra. Így leszünk Krisztus példájára hősök, akiktől nem elragadták, hanem akik odaadták az életüket másokért. Ekképpen pedig együtt mondhatjuk Ózeás prófétával: „Halál, hol van a mérged?/ Alvilág, hol a fullánkod?” (Óz 13,14)

Természetesen könnyebb erről írni és elmélkedni, mint nap mint nap így is élni. Szent Pio atya nem véletlen mondta az alábbiakat: „Nagyon meg kell alázkodnunk, látva, hogy mennyire nem vagyunk urai önmagunknak, és mennyire szeretjük a kényelmet és a pihenést. Mindig tartsd szemed előtt Jézust: Ő nem pihenni jött közénk, és nem keresett kényelmes körülményeket sem lelki, sem testi értelemben, hanem harcolni jött, önmagát megtagadni és meghalni jött.”2  Az, hogy tudjuk, miképpen kell élnünk, édeskevés. Isten kegyelme szükséges hozzá, hogy az elveinket tettekké váltsuk. De milyen jó, hogy ez így van, mert ha pusztán elég lenne felismernünk a helyes utat, és aztán a magunk erejéből botlás nélkül járni is tudnánk rajta, akkor az mérhetetlen gőghöz, így végső soron a bukásunkhoz vezethetne. Viszont ha alázatosan és kitartóan kérjük Isten kegyelmét napi imáinkban és rendszeresen szentségekhez járulunk (gyónás, áldozás), akkor biztosan megkapjuk a természetfeletti segítséget a kereszthordozáshoz. Halálunk óráján pedig majd úgy tekinthetünk vissza életünkre, miképp azt Szent Pál apostol is tette: „A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam, a hitet megtartottam. Készen vár már rám az igazságosság koszorúja, amelyet azon a napon megad nekem az Úr, az igazságos bíró, sőt nemcsak nekem, hanem mindazoknak, akik sóvárogva várják az ő eljövetelét.” (2Tim 4,7-8)

Belehalni a szeretetbe, mindez tragikusan hangzik. Bízom benne, hogy az első benyomás ellenére az írásom végére világossá vált, ennél szebb és gazdagabb életet nem élhet senki. Akárhogy is, mindannyiunknak meg kell halnunk végül. Ha már így van, akkor próbáljuk olyan életet élni, amelyet mikor eljön az ideje, azzal a tudattal engedhessünk el, hogy legjobb tudásunk szerint minden nap a jót igyekeztük tenni és szeretetből másokat szolgálni. Így a halálunk nem lesz más, mint boldogító megérkezés Isten szerető ölelésébe.

1 Az általánosan felmerülő ellenvetésekkel szemben szeretném leszögezni, hogy ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy bántalmazó férj viselkedését el kell tűrnünk, vagy hogy mindent meg kell csinálnunk a gyermekeink helyett, majomszeretettel kényeztetve őket – ellenkezőleg.
2 Forgione, F.: Keresztút Pio atyával. Budapest, 2013, 28.


Kép: Tiszteletreméltó Fulton Sheen érsek keresztel

Népszerű bejegyzések