Maruszjá (könyvajánló)
Nemrégiben olvastam egy könyvet, Blaskó Mária katolikus írónő regényét, és szeretném ajánlani. Noha közel 100 éve jelent meg, mégis olyan problémákról szól, amelyek szerintem manapság is rendkívül aktuálisak, sőt, időszerűbbek, mint valaha. Azt gondolom, sokan magunkra ismerhetünk valamelyik szereplőben.
Kedvcsinálónak egy részlet:
„A kúsza gondolatok és érzések közül ez a végső kérdés vetődött fel Kende Márta lelkében:
— Talán a lelkiismeretem bánt és az ver le? Amiért máskép sikerül ez a római »zarándoklat«, mint ahogy gondoltam. De hiszen nem tettem rosszat! A gyönyörködés és élvezés még nem bűn! Legfeljebb az, hogy... Hogy most látom: szentebbnek képzeltem magamat, mint amilyen vagyok...
Valóban, a római úttól nagy lelki átéléseket várt. S mit kapott? Könnyű társaság elég üres beszélgetései mellett gyönyörködött a szeme, a füle és a szépérzéke. És... és felkavarodtak szívében olyan gerjedelmek, amelyektől már rég mentnek gondolta magát.
– Szentebbnek képzeltem magam, mint amilyen vagyok – ismételte meg lelkében a végső következményt. És azután hozzátette:
– És mi mind szentebbnek képzeljük magunkat, mint amilyenek vagyunk.
Mintegy pillanatfelvételre jelentek meg előtte a társaságabeliek.
A horvát ujságíró, aki odahaza vezérember a kereszténytáborban, itt pedig átmulatott éj után még a vasárnapi szentmisére sem kelt fel. Perini, aki hordja a keresztény egyesületi jelvényt s amellett per-tu barátságokat tart fel éjjeli chansonettekkel. Öccse, a kis szájhős, aki veri ugyan mellét a keresztény elvek mellett, de el is várja, hogy térdet-fejet hajtson neki érte az Eklézsia és vallásos nővérkéje is különböző előnyökkel jutalmazza, amiért ő is »vallásos méltóztatik lenni«.
Azután Olga... A női lélek gyengédségével adta ugyan át magát »megtérése« óta a jámborságnak. Naponta jár misére, résztvesz az egyesületi közös szentáldozásokon, boldogan andalogva a gloriolában, amelyet a vallásosak közelismerése fon személye fölé: »lám az elegáns, gazdag fiatal özvegy is megtért«. Amellett délutánjain zsúrt ad és zsúrra jár, bérelt páholya van a téli szezonra s üres óráiban nyakra-főre rendezi a jótékonycélú színielőadásokat és táncestélyeket.
Sírni még nem látta önmaga fölött. Azaz talán egyszer mégis. Amikor megtért és először gyónt-áldozott évek óta, akkor sírt. De közben konstatálta, hogy »igen kedves és finom úri ember« volt a lelkiatya, hogy az oltáron meggyújthatták volna mind a hat gyertyát és az egyesületi elnöknőnek nem sikerült a tortája az ünnepi reggelin.
Vissza-vissza csengett lelkében Perini hangja, amikor könnyedén odavetette a züllött chansonette szavait:
– Ha megtérnék, mindig sírnom kellene... És sírni nem akarok.
Önmagába nézett.
– És én? Én sem akarok sírni. De azért megtértem én is a hitetlen világnézetből. Megtértem és nem sírok. Mi könnyebben oldjuk meg a nehéz kérdést, mint Maruszjá. Megtérünk sírás nélkül. Vagy ha sírunk is, azok a könnyek nem a legmélyebbről valók...
Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette sógornőjét. Csak amikor megérintette a vállát.
– Márta! Alszol vagy ábrándozol?
Ott állt a leány mellett üdén, frissen és mosolygósan. A diszkréten modern ruha kecsesen simult termetére, szemébe húzott könnyű kis kalapja alól vidám tekintet sugárzott elő. Az özvegy, aki »megtérése« előtt könnyedén tudott elválni ura emlékétől – könnyen tudott válni helyektől és benyomásoktól is.
– Siess — sürgette a leányt. – Már Imre is készen van.
Akkor lépett a hallba a fiatalember is.
– Hát Tetkót hol hagytad?
– Nem vagyok az őrzője annak a lusta horvátnak – vetette oda az álmos gyerekek kedvetlenségével. – Majd találkozunk a jegypénztárnál.
– Perini is ott lesz – jegyezte meg Olga. – Ott fogunk búcsúzni. Kár, hogy nem tart velünk.
– Talán még jobb – felelt Márta. – Nagyon sokat fecseg.
– Én sajnálom – szólt vigan az asszony és könnyed sóhaj röppent el ajkáról. De a másik pillanatban már elterelődödött figyelme a saját sóhajától is.
– A bőröndök – nézett körül idegesen. – Imre, nézz körül! Megvan minden? Meg a kis skatulya. Jaj abban van a kalap... Vigyázz Imre, nehogy nehezet tegyenek rá!
– Jó, jó – morgott a fiú és előre sietett.
Már indultak is. A pincérek jelentőségteljes hajlongással köszöntek el és megfordulva megszámlálták a borravalókat. A nagykaput becsukták mögöttük. Üde tengeri levegő csapta meg arcukat. Mire a vaporette-állomáshoz értek, már elillant az álom mindegyik szeméből.
A tenger reggeli képe tárult szemük elé. Az a kép, amelyet Márta már ismert. Azé a csókos ébredésé, amellyel egymást köszönti az összesimuló ég és tenger. Azé a csöndes ébredésé, amelyben lármás utas nélküli vaporettek siklanak át halkan a vizen, apró fehér hullámocskákat verve, mintha azzal akarnák költögetni az ébredező életet, mint ahogy ébreszti kedveskedő arcveregetéssel az anya gyermekét.
A kis társaság felvidulva élvezte a reggelt s kacagó tréfákkal integettek búcsút a tengernek :
– Isten veled tenger!
– Viszontlátásra Adria!
Csak Márta nézte elkomolyodva a reggeli tengerképet. Még az előbbi gondolatok foglalkoztatták. De azután lassan felderült ő is.
– Ostoba vagyok! Csak nem zaklatom föl lelkem nyugalmát egy züllött éjjeli chansonette szavaival? Bizonyára hiszterika. Elvégre mit vethetek önmagam szemére ? – Szent ügyekért dolgozom reggeltől estig. A katolikus lapba ingyen írok tárcákat és az egész egyesület szellemi vezetése az én gondom. Mit tegyek még? Nem élünk a középkorban, hogy szőrcsuhában induljunk zarándokútra és ostorozzuk magunkat. Különben is — az író művészegyéniség s én az is akarok lenni, nem pedig vezeklő apáca!
Ezzel befejezte. Nem vette észre, hogy az első napsugarakat szétsugárzó kék égbolt elnézően mosolyog le reá. Mosolyog fölényes, elnéző jósággal. Ahogy csak a Mennyei Atya mosolyoghat éretlen gyermekeire.”
A regény ingyenesen letölthető innen.
