A hagyományhű katolikusság nem csak a miserítusról szól
Hagyományhű katolikus az, aki a liturgikus reformok előtti miserítust részesíti előnyben – gondolják a legtöbben. Valóban igaz ez ránk, de ez csak következmény. Mégpedig annak a következménye, ami a valódi ismérve egy hagyományhű katolikusnak: az, hogy a II. vatikáni zsinat előtti katolikus hitet és erkölcsi életet igyekszik követni. A hagyományos miséhez pedig azért ragaszkodunk, mert az tudja csak igazán kifejezni a hagyományos katolikus hitet. A rítusválasztás tehát pusztán valaminek a következménye.
A II. vatikáni zsinat utáni változások nem csupán liturgikusak voltak, hanem hit és erkölcs dolgában is változások történtek. Ha „hivatalosan” nem is, de a gyakorlatban mindenképp. Az utóbbi fél évszázad katolikus hite és életmódja nagyon különbözik attól, ami előtte közel kétezer éven át jellemző volt.
A zsinat utáni katolicizmus, csak úgy, mint a zsinat utáni mise, protestantizált katolicizmus, egyfajta „katolicizmus light”. De joggal felvetődhet bennünk a kérdés: létezhet protestantizált, lebutított, könnyített változata a katolikus hitnek és erkölcsnek, vagy az már nem is katolicizmus többé?
A Novus Ordo érvényes katolikus szentmise, de sokkal kevésbé lehet belőle megérteni, hogy mi a katolikus mise: nem lakoma, nem a közösségről szól, hanem áldozat és a Golgotára vezet fel.
Ugyanígy a zsinat utáni katolicizmusból szinte teljesen eltűnt az áldozat, a böjt, az engesztelés, a bűnbánat és a lelki harc. A hagyományos misén mindenki tudja, hogy Krisztus áldozatához mi magunk is oda tesszük a magunk életáldozatát. Az új rítusú mise gyakran emberközpontú és azt várják, főleg a fiatalabbak, hogy pl. könnyűzene vagy tánc által jól érezzék magunkat rajta. (Nem tehetnek róla, a gyerekmise révén kiskoruk óta ehhez szoktatták őket hozzá.) Nagyon sok katolikus is manapság azért katolikus, hogy legyen egy jó plébániai közössége és könnyebb legyen a földi élete, valamiféle érzelgős hit megnyugtassa őt, és úgy érezhesse, hogy ő jó ember.
Hová tűnt a katolikus gondolkozásból és életformából az áldozatvállalás?
Közel kétezer éven át minden pénteken le kellett mondani a húsról. A zsinat óta csak nagyböjtben kell, nagyböjtön kívül lehet más lemondás is vagy jócselekedet. Általában ebből az lesz, hogy senki nem mond le semmiről a „sima” péntekeken.
Korábban szentáldozás előtt éjféltől nem szabadott se enni, se inni. Ezt XII. Piusz pápa változtatta meg úgy 1953-ban, hogy gyógyszert és vizet magunkhoz lehet venni, majd három órára csökkentette a böjt idejét. A zsinat után elég áldozás előtt egy órával böjtölni, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy nem kell böjtölni egyáltalán, mert a misére eljutás és a mise ideje az áldozásig általában kitesz egy órát.
A zsinat előtt létezett egy kántorböjtnek nevezett hagyomány is. Minden évszakban egyszer szerdán, pénteken és szombaton böjtöltek a hívek a papi hivatásokért. Nem találok rá semmi értelmes magyarázatot, hogy ezt miért kellett eltörölni. Mi lenne, ha nem a nős meg a női papságot erőltetnénk, hanem újra elkezdenénk évente négyszer három napot a hivatásokért böjtölni, mint azt tettük kb. 1700 éven át?
A fenti csak néhány példa volt arra, hogy mennyivel puhányabb lehet ma egy katolikus, mint korábban. Sok könnyítést fel lehetne még sorolni, illetve rengeteg vallási gyakorlatot és kegyelemközvetítő eszközt, amivel a modern katolikus már nem él, mert talán soha nem is hallott róla, vagy legfeljebb lekicsinylően, ha a hatvanas évek után nőtt fel.
Ahogy annak idején a protestantizmus megfosztotta az embereket az igazság teljességétől és Isten kegyelemközvetítő eszközeinek és a lelki harc módszereinek többségétől, valami hasonló ment végbe a II. vatikáni zsinat után is, csak immár az Egyházon belül. Nagyon erőteljes példa erre az, hogy amint azt két katolikus ördögűzőtő atyától is hallottam (Gabriele Amorth és Chad Ripperger), az új rítusú ördögűző szertartás a hagyományoshoz képest szinte semmilyen hatással nem bír a gonosz lelkek ellen.
Két évezred katolicizmusa vs. az utóbbi közel hatvan év egyházi élete
Hagyományhű katolikusnak lenni annyi, mint katolikusnak lenni megalkuvás nélkül, könnyítések nélkül, érzelgősködés nélkül. Azt jelenti, hogy felvesszük a keresztünket és az Egyház mindenfajta fegyverzetét és páncélját magunhoz ragadjuk, mert ezek nélkül, tudjuk, elvesznénk. Küzdő Egyháznak tartjuk magunkat, akik nap mint nap harcolnak az oroszlánként körüljáró Sátán ellen. Nem azt keressük elsősorban a szentmisén, az egyházi közösségekben vagy a hétköznapokban, hogy jól érezzük magunkat és legyenek barátaink, hanem hogy megmentsük a magunk és mások lelkét. Felfedezzük és gyakoroljuk mindazt, ami a zsinat után feledésbe merült, mert látjuk magunkon, hogy mennyire szükségük van rá. Nem különcködésből vagy sznobériából élesztünk fel rég elfeledett gyakorlatokat, hanem mert tudjuk, hogy ezek nélkül nem tudunk szeretettel bánni a felebarátainkkal, ellenállni a kísértéseknek és lelkeket menteni. Nem azért ragaszkodunk az autentikus tanításhoz és erkölcshöz, mert pápábbak akarunk lenni a pápánál, hanem mert a mennybe akarunk jutni és másokat is oda akarunk segíteni.
Arra buzdítanék mindenkit, hogy merjen kiszakadni az utóbbi ötven év lábvíz-katolicizmusából! Ismerje meg a zsinat előtti misét, erkölcsöt, tanítást és vallási gyakorlatokat! Annál is inkább, mert a „light katolicizmus” nem tudja kielégíteni az embert se lelki, se szellemi értelemben, és a szentté válás terén is alig tud segíteni, sőt akár akadálya is lehet bizonyos aspektusaiban.
Egy hagyományhű katolikus tehát nem csak annyiban más, mint a többség, hogy hagyományos rítusú misére jár. Sőt az is lehet, hogy nem jár ilyenre, mert nincs rá lehetősége. Hanem mást hisz, máshogy imádkozik és máshogy él, mint aki az utóbbi ötven év szellemiségét követi. Mert katolikusnak lenni csak így érdemes: megalkuvás nélkül, ragaszkodva a kétezeréves igaz hithez és hagyományhoz az életünk minden területén. Mennyire hálásnak kell lennünk Istennek azért, hogy a Sátán minden fondorlata ellenére ismerhetjük az eredeti, igazi, dicsőséges és gyönyörű katolicizmust!
*
Lehetőség az ismerkedésre:
– magyarországi hagyományhű misék listája
– zsinat előtti magyar könyvek: Korda, SZIT
– Kovács Ervin Gellért OPraem prédikációi és előadásai
– Marcel Lefebvre: Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz
Ajánlott írásaim a témában:
A II. vatikáni zsinat bálványa
Szent X. Piusz Papi Testvérület (FSSPX) – Mit lehet tudni róluk?
*
Ha érdekesnek találtad ezt az írást, kövesd a blogot Facebookon vagy Instagramon!
