A nőnek nem az a hivatása, hogy a politika vagy a közélet terén érvényesüljön
A keresztény világnézet a hitvesben és az anyában látja a női eszményt. A nőnek a természettől rendelt élethívatása az, hogy családi otthonát boldoggá tegye és gyermekeit, akiket az isteni Gondviselés reá bízott, a társadalom hasznos polgáraivá nevelje.
Nagyon helyesen adta meg az antik világ józan értékelése a nő legszebb dícséretét, amikor az elhúnyt matróna sírkövére e magasztaló sorokat véste: „domum servavit et lanam fecit", „a házat őrizte és font". Ez volt a római női ideál abban a korban, amikor a rómaiakat a hősies erények a világ uraivá tették. És ez annyi évszázad után ma is a keresztény női ideál.
Sokat írtak arról a háládatlan témáról, vajjon ki értékesebb, a férfi-e vagy a nő? Ez a kérdés azonban célt tévesztett, mert a természet isteni rendje örök érvényű munkabeosztással más munkakört szabott a férfinak és mást a nőnek. Az életnek két oldala van, az egyik a közélet, a másik a családi élet. Az előbbi a férfi, az utóbbi a női élet kerete. A férfi a közélet terén és a kultúra előmozdításán fáradozik, ő szerzi meg munkájával a család mindennapi kenyerét. Ezzel szemben a családi otthon ápolása és a jövő nemzedék felnevelése a nő feladata. S ezért természetes, hogy a történelem folyamán a nők valahogy kiszorultak a közélet, a tudomány és a kultúra fejlesztésének munkájából, ellenben a családi otthonban alkották meg az ő örök időkre szóló alkotásaikat.
Nem a nőnek a hivatása, hogy az emberiséget a tudás kincseivel gazdagítsa. A reneszánsz korban az okos nő volt az eszménykép és mégis abban a korban sem billent a mérleg az ő javukra. Egészen bizonyos, hogy az elvont és komoly munkát kívánó tanulmányokban, mint aminő a jog, az orvostudomány, a bölcselet, a matematika és a technikai tudományok, a nő átlagban nem veszi fel a versenyt a férfival. Sőt még a szépművészetekben is, ahol a nő már sok diadalt aratott, több érzékkel bír a fínom és az előkelő, mint a fenséges és a nagyszerű iránt, s azért itt is az örök időkre szóló alkotások nem a nő, hanem a férfi nevéhez füződnek.
A nőnek nem az a hivatása, hogy a politika vagy a közélet terén érvényesüljön. A népek történetének tanúsága szerint mindenütt a férfit illette meg a politika és a közélet. Kétségtelenül a politikai élet szenynyes hullámain könnyen szétfoszlik az a dicsfény, amelyet a nő alakja köré fonnak a családi tűzhely géniuszai. Ha azonban a törvényhozás ma már megadja a nőnek a választó jogot, éljen vele a köz javára, de ne higgye, hogy az ő hivatása a közügyek vezetése, mert ez a természet bölcs berendezése folytán nem a nő, hanem a férfi életkerete.
A kereszténység a női hivatást a Hitvesben és az Anyában látja. A nő életkerete a család. Ő ott a férfi életének ereje, ő a gyermekek anyja és az ő ölén bontakozik ki a jövendő nemzedék testi és lelki jóléte. A nő itt alkotja meg az ő nagyszerű alkotásait, amelyekért hálás lesz neki az emberiség. Ha a nők nem is építettek századokra szóló Szent Péter-templomot, nem faragtak mózesi szobrot, nem festettek raffaeli képeket, nem írtak wagneri operát és nem fedezték fel a modern technika csodáit, de megvan az az elégtételük, övék az a soha el nem múló dicsőség, hogy e nagy mesterek: Bramante, Michelangelo, Raffael, Wagner, Edison és az emberiség többi nagy képviselői mind az ő gyermekeik lévén, tőlük kapták testi és lelki adományaikat és ők nevelték fel őket. És ha a nő nemcsak a családban, hanem ezenkívül még a karitatív társadalmi téren is teljesíti kötelességét, akkor ő építi fel az új világ boltíveit, amelyeknek árnyékában boldogabban él a jövő nemzedék.
A nő az emberiség szívében mint Hitves és mint Anya áll a tisztelet legmagasabb fokán. Ez így volt mindíg és ez így is lesz még akkor is, ha a nő idővel a társadalmi élet minden vonalán is érvényesülne. Mert ez a fenséges hivatás, amelyet a természet Alkotója szánt általánosságban a női nemnek. S ezért érthető is, hogy az emberiség miért fon lelkének sugaraiból dicsfényt a Hitves és az Anya alakja köré és miért szenteli neki minden esztendőben az „Anyák napját". Ő van hivatva arra, hogy ebben a züllésnek indult világban a romlástól megmentse a társadalom utolsó életegységét, a családot és ezért illő, hogy ez a nap ünnep legyen nemcsak a férfi és a gyermek, hanem a társadalom lelkében is.
Az itt mondottak azonban csak a női nem átlagára vonatkoznak, mert az önálló életet élő nőnek is van életcélja. Az életcél elsősorban egyéni és csak másodsorban áll a faj géniuszának szolgálatában. Sőt az ilyenek nem egyszer a társadalom igazi jótevői, akiknek lábanyomán csak áldás fakad, amikor a keresztény karitász virágait széthintik a szegények körében.
A fenti írás Zborovszky Ferenc jezsuita atya Isten országa mibennünk című, 1940-ben kiadott könyvéből származik, mely ingyenesen letölthető innen. A kép az eredeti illusztáció, Pál György munkája.
