Két nőtípus, avagy a vidékiek eltűnése

A Doktor Kovács István c. 1942-es film két nőtípust mutat be, a (fő)városit és a vidékit. Aktuális film lehet ez akkor, amikor a budapesti kultúrmarxista értelmiség szívesen vidékizik negatív mellékzöngével, fideszes újságírók pedig ezzel szemben piedesztálra emelik a tradicionális vidéki embert, aki keresztény, nemzet- és családcentrikus.

Sajnos én nem tudom úgy látni a helyzetet, mint ezek az újságírók. Vidéki vagyok, egy Veszprém megyei faluban nőttem fel. Jelenleg egy másik megye kisvárosában élek, miután 18 éves koromtól 7 évet Budapesten töltöttem. És azt mondhatom, hogy a vidéki ember mint olyan, már nem létezik.

Van különbség a belpesti és a vidéki ember között? Igen. De mindkettő kultúrmarxista, csak a fokozatok különbözőek.

Az utolsó nagyjából hagyományos nemzedék a dédszüleim voltak (1910 körül születettek). Ők még nagycsaládosok, templomba járók voltak, az asszonyok háztartásbeliek, és legalább háztájijuk volt.

A nagyszüleim nemzedéke (30-as, 40-es években születtek) hibridéletmódot folytatott. Nekik már csak egy-két gyerekük született, az anyák teljes állásban dolgoztak, és emellett maradt meg a háztáji. Ők voltak azok, akiknek „hála" éveken át több magzatot gyilkoltak megy Magyarországon, mint amennyi világra jöhetett. Most ennek a nemzedéknek a nénijei teszik ki a templomba járók legalább 60%-át.

Mi van az ő gyerekeikkel, a szüleim nemzedékével (60-as években születettek)? Templomba nem járnak. Ők még a húszas évek körül házasodtak, de gyerekük csak 1-2 van maximum, teljes állásban dolgoznak a nők, és a többségük elvált. A háztáji néhány kivételtől eltekintve kikopott.

És akkor jöhet az én nemzedékem (1990 körül születettek). Templomba nem járnak, házasság helyett egyetemet végeznek, gyerekük 30 éves koruk körül születik vagy még később. Annyi pozitív változás történt, hogy manapság a három gyerek lett az új két gyerek. Viszont többen nem mennek férjhez és nem vállalnak gyereket egyáltalán. Háztájizni akkor se tudnánk, ha akarnánk, mert a fent említett nemzedékek nem tanítottak meg rá, akkor se, ha maguk még csinálták. De ez még hagyján, mert általában még sütni-főzni vagy takarítani se tanultunk meg, hiszen a tanulás, az egyetem, a karrier sokkal fontosabb célként lebegett a szüleink szeme előtt, amit majd nekünk el kell érnünk, minthogy bármi ilyesmire megtanítsanak.

Nagyon sajnálom, hogy ki kell ábrándítsam a vidéktől elájulókat, de csak a türkiz hajú, agyontetovált, piercinges, drogos belpesti genderfluidokhoz képest tűnünk tradícionális maradékoknak. Objektív mércével mérve, életvitelünket tekintve mi is balosok, liberálisok vagyunk. A vidéki nő is feminista, a vidéki nő is karrierista, a vidéki nő is materialista, a vidéki nő is parázna. A belpesti szintet a vidéki nő 10 év lemaradással fogja majd elérni. A mostani kamaszok már a Netflixen, Tik-tokon és társaikon nevelkednek, amit majd az egyetemi indoktrináció tovább fog rontani. Ők már lilahajú gyermekmentes genderfeministák lesznek. (Abba nem akarok belegondolni, a belpestiek 10 év múlva mik lesznek.)

Nincs tradicionális vidék. A filmben a pesti liberális nő konzervatív és nőies a mai vidéki átlag nőhöz képest. A vidéki parasztlány pedig legalább fél évszázada kihalt.

Mi a megoldás? Visszatérni a hagyományos katolikus hithez, erkölcshöz, életvitelhez. Krisztus a rózsaszín hajú divatleszbikusokból is tud hagyományos nőt faragni. Én sem az a nő vagyok, aki tíz éve voltam.

Hidd el, te sem vagy elveszett ügy! Ha nem is egyik napról a másikra, de megváltozhatsz, és eljuthatsz oda, hogy inkább hasonlítasz a film Júliájához, mint Tatár Adához.