Ezek mind a férfi „magaslatára" vágyakoznak, s ezzel beismerik, hogy alacsonyabban állanak

Írta: Gerely Jolán

A részvét olyanokat is elhozott hozzám, akikkel már jó ideje elvesztettem a kapcsolatot. Igy kerültünk össze ismét Klárival is. Az én hibámból váltak szét utaink, de most, hogy én visszatértem arra az útra, amelyet ő sohasem hagyott el, talán újból együtt mehetünk tovább. 

Ő jött el értem ma is, hogy elhívjon egy előadásra. A nőkérdésről volt szó s tudta, hogy az engem is érdekel. Az előadó, külföldi nő, nagyon érdekes megjelenésű, körülbelül az én koromban lévő asszony és kitűnő, magávalragadó előadó. Nem azzal vonz, amit mond, hanem azzal, ahogyan mondja. Világnézet dolgában semmi szilárd meggyőződést nem árult el. Ugylátszik azok közül való, akik a jót önmagáért a jóért akarják és elfelejtik, hogy a „jó" nagyon viszonylagos, meghatározhatatlan valami, ha nincs egy „abszolút Jó", amelyhez viszonyíthatjuk. 

Nem mintha az előadó hitetlen volna! Dehogy. Általános helyeslés közt vallotta be (ez a vallomás mindíg tapsot vált ki, mintha érdem és nem szükségesség volna), hogy ő hisz Istenben és a vallást szükségesnek tartja, de a szavaiból kibontakozó Isten a világ teremtője csupán, egyébként azonban számunkra mindenképen elérhetetlen lény, aki sokkal nagyobb, semhogy egyénenkint, vagy akár nemzetenkint is törődne velünk. A mi világunkat minden felsőbb segítség nélkül, magunknak kell megcsinálnunk és pedig (ez a lényeg!) egyenlő jogokkal és egyenlő munkamegosztással: nők és férfiak. Az egyenlő jogokat — érdeméül legyen betudva — úgy érti, hogy az erkölcs mindkét nemre egyformán kötelező legyen. 

A megkülönbőztetést férfi és női munka között teljesen törölni akarja. Szerinte a nő mindenre képes, amire a férfi (egyetlen különbség az apaság és anyaság!) s ha ma még talán akad is olyasmi, amiben akár fizikailag, akár szellemileg általában gyengébbnek bizonyul, azt a fizikai edzés és egyenlő iskolai képzés a következő második-harmadik nemzedékben már teljesen ki fogja egyenlíteni. Az ú. n. női hibák, szerinte az évezredek óta tartó férfi uralom következményei. A teljes felszabadulás eltünteti majd ezeket is és a női jellem nem fog különbözni a férfi jellemtől semmiben. 

Majd az állam életére térve át, fejtegetéseit egy híres írónőnek ezekkel a szavaival foglalta össze: „Az ideális otthont a nő már megalkotta a férfi segítségével, de az ideális államot a férfinek eddig, a nő segítsége nélkül nem sikerült megalkotnia." 

Az előadás végeztével az elnöknő köszönetet mondott a vendég előadásáért s miután működése méltatására felhozta, milyen fáradhatatlanul jár országról-országra, hogy felébressze mindenütt a női öntudatot, végül hozzátette, hogy e mellett sajátos női hivatását sem tagadja meg, aminek legszebb bizonysága, hogy négy gyermek édesanyja. 

Miközben az orkánszerűen felzúgó tapsvihar a terem falait veszélyeztette, Klári a fülembe súgta: Szegény gyermekek! 

Kifelé menet az időközben odaérkezett Katinkával s néhány ismerős hölggyel találkoztunk, akiknek kérésére ott maradtunk teára is. Oldalt, egy kis külön helyiségben egy magányos asztalt találtunk, odatelepedtünk tehát, hogy zavartalanul megtárgyalhassuk a hallottakat. 

— Közhelyek, milliószor hallott frázisok — intézte el az egészet egy sokat olvasott és sokat utazott asszonyismerősünk. 

— De ezek a frázisok veszedelmesek, mert megtévesztik a mások eszével gondolkozókat, akik pedig rendszerint többségben vannak, — jegyezte meg Klári. — Nem ismered Montalambert mondását: „Az emberek nagyrésze nem faktum, hanem csak echo." 

— A kiindulás hibás, — mondta most Katinka — mert föltételül azt veszi fel, hogy a különbség férfi és nő között nem lényeges, hanem csak esetleges és a körülményekhez való alkalmazkodásból fejlődik ki. Holott, mégha a Szentírás nem is mondaná ki határozottan, hogy Isten az első emberpárt férfiúvá és nővé, vagyis különbözővé alkotta, akkor is nyilvánvaló volna tapasztalásból, hogy a kettő között lényeges különbségek vannak. 

Klárinak egy tanárnőtársa az előadó védelmére kelt: 

— Azért sok tekintetben igaza van — mondta. — Mutassatok olyan férfi munkát, amit a nő képtelen volna elvégezni. Ismerek nőket, akik még fizikai erőben is versenyre kelhetnek a férfiakkal. Ami pedig a tudományt illeti, abban a nő már az elmult évtized alatt is, amióta legalább részben hozzáengedik, megmutatta, hogy nem marad az átlagférfiak mögött. A kiválóság pedig a férfiak között is ritkaság, annak ellenére, hogy előttük kezdettől fogva nyitva állott a tanulás útja. A nőtől mindíg csak jóságot várnak, semmi mást. A jóságon pedig alázatos félrevonulást, segítő készséget és önmagáról megfeledkező odaadást értenek. Hol van itt az embernek a teljes élethez való joga? A nő talán csak félember? 

Egy orvosnő felelt: 

— Senki sem tagadja, mi magunk legkevésbbé, hogy bennünket éppenúgy értelmes lényeknek teremtett az Isten, mint a férfit. A jónak és rossznak meg éppen nincs köze a nemhez. Férfi és nő egyaránt az isteni parancsok és a szívünkbe írt erkölcsi törvények alá tartozik. A nőkérdést nem ezen az alapon kell megoldani. Mert nem arról van szó, hogy a nőnek mihez van joga, sőt még arról sem, hogy mit tud megtenni, hanem arról, hogy mit tud jobban tenni s mi az, amit egyedül csak ő tud megtenni. Lehetséges, hogy amint mondod, tréning útján idővel a nőnek még fizikai ereje is lépést tudna tartani a férfiével. De kérdés (sőt nem is kérdés!), hogy ez a tréning előnyös lenne-e arra, hogy a nő nővé fejlődjék. Ami szellemi képességeit illeti, senkisem vonja ma már kétségbe, hogy győzi a tanulást, sőt szorgalomban akárhányszor vezet. De a tapasztalás szerint nem a nélkül, hogy egészsége többnyire meg ne szenvedné azt neuralgia, hisztéria stb. formájában. 

— És ezt éppen te mondod, az orvos? 

— Igen, éppen én. Mert a fiziológia mottója ugyanaz, ami az etikáé: nevelődjék a férfi férfivé, a nő nővé. 

— Szerinted a férfi és női jellem is más? 

— Bizonyos tekintetben igen. A „karakter" szó megkülönböztető jelt jelent, amit belenyomunk, vagy belevésünk bizonyos anyagba, hogy azt így megkülönböztessük másoktól. A női lélek lényegében ugyanaz ugyan, mint a férfié, de az összetétele természeténél fogva más. Uralkodók benne olyan elemek (anyai hivatására való tekintettel), amelyek a férfiében csak másod-, harmadrendű helyet foglalnak el. Ugyanez áll viszont is. A nevelés ebbe az alapanyagba nyomja bele a karaktert. De mivel az alapanyag más, a belenyomott karakter is más eredményt hoz ki. Igy lesz teljesen egyforma nevelés mellett is külön férfi és női jellem. 

Amiből nyilvánvaló, hogy a teljesen egyforma nevelés elhibázott dolog. Vagy a nő lesz általa férfias, vagy férfi nőies, amitől azután a világ hol erre, hol arra az oldalra dűl és soha sincs egyensúlyban. Amilyen lehetetlen volna egy érzelmességben felolvadó világ, éppolyan képtelenség volna az a világ, melyben a szív helyét is az értelem foglalná el, Ma már gondolnak az anyagszerűséggel a művészetben, az építészetben és mindenütt, csak éppen a nevelésben feledkeznek meg róla. 

Isten elgondolása, hogy a két nem kiegészítse és kiegyensúlyozza egymást. Ez így olyan tökéletes, amilyen csak az örök Bölcseség elgondolása lehet. 

Katinka nagy sóhajtással jegyezte meg: 

— Mennyivel okosabb és hasznosabb lett volna, ha te beszélsz ott fönt azon az emelvényen, annak a négy szegény, anyátlan gyermeknek az anyja helyett! 

Most egy másik hölgy szólalt meg, aki eddig nem vett részt a vitában: 

— Én csak azt nem értem, miért becsülik ezek a szörnyen okos nők olyan kevésre magukat. 

— Kevésre? — csodálkozott az előadó előbbi lelkes védője. — Hiszen éppen a női öntudatot akarják emelni! 

— Micsoda öntudat az, — felelte Klári — ha szégyeljük, amik vagyunk és mindenáron mások akarunk lenni? Ezek mind a férfi „magaslatára" vágyakoznak, s ezzel beismerik, hogy alacsonyabban állanak. Akkor az én öntudatom nagyobb. Mert az én felfogásom az, hogy egymagában a férfimunka is félmunka és a női is. A kettő csak együtt egész. Éppen ezért én a női hivatásomat nem alárendeltnek, hanem mellérendeltnek érzem. Ha Isten a jóságot, ami egy az anyasággal, adta hivatásomul, én azt nem kicsinylem, sőt büszke vagyok rá. Mert meggyőződésem, hogy ebben én többet, sokkal többet tudok adni, mint a férfi. Hogy a férfi képességekből éppen úgy van bennem is, mint ahogy a férfiben is van a női képességekből, azt tudom. Mint ahogy az előbb hallottuk, az alkatrészek ugyanazok, csak az összetétel más. Néha el is tolódnak az arányok és lesznek férfias nők és nőies férfiak. De az ideáljainkat nem ezek közül szoktuk választani. Ellenben tudom és vallom azt is, hogy bár az alkotó erő minden téren nagyobb arányban adatott meg a férfinek, ennek az erőnek a továbbvivői mégis mi, nők vagyunk. Vagy nem tudjátok-e, hogy míg a tehetséges apák fiai rendszerint átlag emberek, addig az anyák a bennük pihenő rejtett tehetségeket gyermekeiknek adják tovább? Ha a nő is kiélné, kiadná minden belső energiáját, hogy jutna az a következő nemzedékre át? 

A kis asztaltársaság most, mintegy ugyanazon gondolattól hajtva, Klári felé fordult s egyikünk ki is fejezte ezt a gondolatot: 

— Klári, te annyit foglalkozol ezzel a kérdéssel. Beszélj nekünk egy kicsit többet róla. Fejtsd ki jobban a fölfogásodat. Itt úgysem hall bennünket senki más. 

Klári elgondolkozott kissé, majd egyszerűen, közvetlenül beszélni kezdett: 

— Minden időben akadtak a nők között is kiváló egyéniségek. Nemcsak erkölcsi nagyságok, hanem szellemiek is. Mert ha nem is látogathatták a magasabb iskolákat, a tudomány azért teljesen nem volt előlük elzárva soha. Akik kiváló adottságot éreztek hozzá, azok mindíg megtalálhatták a hozzávezető utat. 

Mikor Londonban időzésem alatt a British Múzeum nagyszerű könyvtárában a nőkérdést tárgyaló könyveket forgattam, többek közt egy a XVI. század elejéről való latin instructióból vett idézetet olvastam, mely azt mondja a nők magasabb tanulmányairól, hogy az ostobákat ne bátorítsuk fel rá, a tehetségeseket azonban igen. Mert — mondja az utasítás — a tanulás fölvértezi az értelmet a rossz ellen. S akit az erény törvényeinek az ismerete sem tart vissza a rossztól, mennyi rosszat cselekednék az a jó ismerete nélkül! 

Nem találjátok, hogy ez a négyszázéves tanács egészen modern? 

De a nők tanultsága egyébként sem olyan újkeletű, mint sokan gondolják; csak ma általánosabb. Pl. Cornéliáról, a Gracchusok anyjáról tudjuk, hogy maga tanította a gyermekeit; Portiáról, Brutus feleségéről azt írja a történelem, hogy atyja bölcseségében osztozott; Cleobula, a hét bölcs egyikének, Cleobolusnak a leánya filozófiát tanult s a test gyönyörűségeit megvetve, saját elhatározásából leány maradt; Pythagoras leánya atyja halála után átvette iskolájának a vezetését; Hortensia, a nagy szónoknak, Hortensiusnak a leánya apja ékesszólásával bírt s a maga idejében úgy hallgatták és olvasták beszédeit, mint amiből tanulni lehet. Az ószövetség a próféták között néhány prófétanőről is beszél; Deborah a Bírák egyike volt. Nem is szólva úgy az ó-, mint az újkorban az erkölcsi nagyságokról, a hazaszeretet, a gyermeki és anyai szeretet hősnőiről és a hit csodálatos vértanúiról. 

De vajjon azt jelenti-e ez, hogy a nők kilépjenek sajátos hivatásuk köréből és arra törekedjenek, hogy a nyilvános életben érvényesüljenek? Mindazok, akiket az előbb felsoroltam és azok, akiket nem említettem, de voltak, jelentenek-e annyit, mindannyian együttvéve is, mint a Boldogságos Szűzanya, a nőt formáló isteni kéznek ez az utolérhetetlen remekműve? 

Ugyan hogyan lett ez az egyszerű názáreti Szűz, a maga csöndes, elvonuló, látszatra köznapi életével a legnagyobb az összes asszonyok között? Hol vannak beszédei, írásai, nyilvános szereplései és hőstettei? 

Mikor az Egyház, a hívek ajkáról folyó dícséreteket a litánia koszorújába fűzve, tisztának, szeplőtelennek, szeretetreméltónak, okosnak, bölcsnek, hatalmasnak, irgalmasnak, hűségesnek nevezi őt s gyönyörű, mélységes szimbolumokban és királynői méltóságokban fejezi ki hasonlíthatatlan szépségét, nagyságát és hatalmát, ezzel elismeri róla mindazokat a képességeket, melyeknek érvényesítésére és elismerésére nő valaha is vágyódhatott.

De ha megkérdezzük magát a Szent Szűzet: Ki vagy? — ő két feleletet ad nekünk, Az új szövetség hajnalán azt mondja: —„Az Úr szolgáló leánya vagyok!" — majd a mi korunkban újabb kinyilatkoztatást ad: — „Én vagyok a Szeplőtelen Fogantatás," a bűn nélkül való. 

Mintha ezzel azt akarná mondani: Nagyságom titka a szolgálat és a tisztaság! 

Ne ijedjünk meg a „szolgálat" szótól. Hiszen az formájában, valamint képességeink és hajlandóságaink szerint más és más. A fontos benne csak az, hogy lényegében „Isten szolgálata" legyen. Mindegy, hogy családanya, tanítónő, orvosnő, ápolónő, hivatalnok, szellemi vagy testi munkás vagyok, a fő az, hogy egy másik Mária legyek, aki Krisztust hordozom magamban s a kezem, az ajkam és az egész életem Őt adja a világnak. Gertrud le Fort ezt annyira női hivatásnak látja, hogy bizonyos magasabb, átvitt értelemben azt mondja a nőről, hogy „az maga a vallás". 

Női öntudatról beszéltek? Gondolkozzatok és mondjátok meg, lehet-e egy tudásban, művészetben, hősiességben, vagy bármi másban világhírt szerzett nőnek olyan jogos öntudata, mint annak, aki Máriával együtt munkatárs lehet a világ megváltásában? Az apostolok és utódaik Krisztustól vették át papi küldetésüket, mi pedig Máriától női küldetésünket. Kaphatunk bármilyen nagy jogokat, az egyetlen, a legnagyobb, amely el nem vétetik tőlünk soha, a mi női küldetésünk...

Mélységes csöndben hallgattuk Klárit mindannyian. Éreztük, hogy amit mond, az több mint tudás. Minden szavából a meggyőződés ereje szólt. És tudtuk azt ís mindannyian, hogy életével nem hazudtolja meg a szavát. 

Még a külföldi előadó előbbi védője is behódolt és elismerte, hogy a külső érvényesülésre törekvő nőmozgalmak tulajdonképen nem a bensőséges női lélekből fakadnak. A nők legnagyobb része egyáltalán nem kívánkozik ilyesmire. Hacsak annyiban nem, hogy a hiúságuk ebben keresi azt a kielégülést, amit sokuknak a szépség ad meg. 

Rövid ideig még beszélgettünk, de nemsokára már a hazamenetelre kellett gondolnunk. Bent a nagyteremben is oszladozott már a társaság. Mikor végül megköszöntük Klárinak tanulságos kis előadását, ő búcsúzóul megjegyezte: 

— Milyen furcsa, hogy ezekről a dolgokról beszélni kell, holott olyankor, amikor igazán, gátlás nélkül, őszintén és nőiesen a szívünkkel gondolkozunk, mindez magától értetődően természetes. A női lélek csodálatos misztériumát a magunkbanézés szent pillanataiban mindannyian érezzük. Miért rejtegetjük hát ezt a titkos beismerésünket úgy, mintha szégyenkeznünk kellene miatta?

Forrás: Gerely Jolán – Ki vagyok? (Korda, 1936). A könyv innen letölthető.

Népszerű bejegyzések