Titkos méreg a lelki életben – a spirituális maximalizmus


Írta: Colleen Carroll Campbell

Hívő keresztény körökben a legtöbbünk tudja, hogy nem helyes nyíltan versenyezni azon, kinek van több pénze, jobb munkája vagy ruhája. Viszont más területeken nagyonis versengünk egymással: aszerint hasonlítgatjuk magunkat egymáshoz, hogy kinek a legvallásosabbak a gyerekei, vagy kinek van a legtöbb gyereke, vagy ki mondott le a legtöbb dologról a gyermekei miatt. Versenyezhetünk abban is, hogy ki szánja a legtöbb időt vagy pénzt az Egyházra, vagy kinek a családja viselkedik a legjobban a templomban, vagy épp, hogy ki van tegező viszonyban a pappal.

Előfordul olyan is, hogy a maximalizmusunk még rejtettebb formákat ölt. Gondoltad már azt valaha, hogy mindaz a beszéd Isten irgalmáról rád nem vonatkozik? Hogy ha nem végzed el mindazt, amit mostanában csinálsz – a szokásos imáidat, a tizedfizezést vagy a nyilvános tanúságtételt –, akkor Isten kevésbé fog szeretni téged? Sőt, talán még meg is fog büntetni? Volt már valaha olyan, hogy Isten végtelen szeretetéről és megbocsátásáról beszéltél valakinek, de közben azt gondoltad, hogy ez rád nem vonatkozik? Mondtál már olyat, hogy te a jók közé tartozol – akiktől Isten azt várja, hogy jobban tudják –, ezért számodra nincs mentség, ha valami nem sikerül?

Másképp fogalmazva lehet, hogy világi mércével mérve nem vagy maximalista. De nem vagy az spirituális értelemben?

Ez valós probléma, az egyik legkiterjedtebb és legalattomosabb a lelki életben. Azért olyan veszélyes, mert sokunk összekeveri az erényességgel.

A spirituális maximalizmus egyfajta irányítás- és hibátlanságmánia, amely az Istennel való kapcsolatunkban jelentkezik. Abban a hazugságban gyökerezik, hogy ki tudjuk érdemelni Isten szeretetét és a munkánk révén fel tudjuk magunkat küzdeni a mennyországba. 

A legtöbbünk okosabb annál, minthogy nyíltan így gondolkozzon. Mégis sokunk úgy él, mintha ebben hinne. Azzal töltjük a napjainkat, hogy úgy igyekszünk fejlődni, erényeket szerezni és megszabadulni a bűneinktől, mintha a lelki fejlődésünk motorja nem a kegyelem lenne, hanem az akaraterőnk. Faljuk a könyveket, sorra nézzük a műsorokat és belevetjük magunkat a lelkiségi divatokba, amelyek azzal az ígérettel kecsegtetnek, hogy segítenek nekünk abban, hogy a tökéletes tanítvánnyá, házastárssá, szülővé vagy kultúraformálóvá alakítsuk magunkat. A többi hívőt vetélytársainkként méregetjük Isten teljesítménygrafikonján: szégyenteljes büszkeséget érzünk, ha olyan dolgokban vétenek, ami nekünk bezzeg jól megy, ha viszont ugyanabba a bűnbe esünk, amitől már általános iskola óta szenvednünk, megbénít a szégyen. Folyton a bűneinken lamentálunk – legyenek kicsik vagy nagyok, meggyóntak vagy még meg nem gyóntak – és gyengeségünk sokkol minket. Sötétebb pillanatainkban a kétségbeeséssel határos csüggedtséget érzünk, és lopakodó keserűséget azzal az Istennel szemben, aki olyan sokat követel tőlünk, amit mi nem bírunk teljesíteni.

A spirituális maximalizmus a maximalizmus legkevésbé felismert és legmérgezőbb formája. Mindaz a gőg, bűn, szégyen, vád és kétségbeesés, amely vele jár, életünk minden területét megfertőzi, hogy aztán a maximalizmus minden más változatát is táplálja és súlyosbítsa. A spirituális maximalizmus eltorzítja a látásmódunkat, aminek hála olyan végletekig kritikus módon kezdünk el másokra tekinteni, ahogy azt hisszük, Isten is szemlél minket. Robotolássá alacsonyítja a lelki életünket vagy pedig ahhoz vezet, hogy teljesen feladjuk a lelki életet. Ezen kívül eltávolít az egyetlen igazi reményünktől és gyógyítónktól: Isten kegyelmétől.

Forrás: Colleen Carroll Campbell – The Heart of Perfection. How the Saints Taught Me to Trade My Dream of Perfect for God's (2019)

Népszerű bejegyzések