A négy temperamentum katolikus szemmel I. – A melankolikus

Az utóbbi időben többször is imádkoztam helyes önismeretért, Isten pedig a temperamentumok témájához vezetett. Olyan írásokat találtam, amelyektől leesett az állam és sok mindenben megvilágosodtam. Nagyon örülnék neki, ha Nektek is segítene mindez, ezért egy négyrészes sorozatban megosztom Veletek, amit a négy temperamentumról (melankolikus, kolerikus, szangvinikus és flegmatikus) tanultam, hogy segíthessen a szentté válásban.

Hogy ehhez miért fontos az önismeret és mások ismerete, azon belül is a temperamentumok megismerése, így fogalmazta meg Müller Lajos jezsuita szerzetes:
„Saját temperamentumunk ismerésének nagy előnye, hogy általa önmívelésünk munkája öntudatossá s rendszeressé lesz. Tudni fogjuk, hogy mit kell magunkban kidolgoznunk, fejlesztenünk, t. i. vérmérsékletünk előnyös sajátosságait; és mi ellen kell állandóan küzdenünk; ez nem egyéb, mint vérmérsékletünk árnyoldala, hiányosságai. De meg ez az önismeret minden tökéletesség bázisán, az alázatosságban, alaposan megszilárdít. Tudatára ébreszt annak, hogy amit mi magunkban erénynek képzelünk, gyakran nem egyéb, mint egyszerűen temperamentumunk fényoldala. Igy aztán a kolerikus kissé szerényebben fog vélekedni az ő nagy tetterejéről, bátorságáról; a szangvinikus az ő vidám életfelfogásáról, kedves, közlékeny modoráról; a melanchólikus kedélye mélységéről s vonzalmáról az imához s magányhoz; a flegmatikus pedig az ő nagy higgadtságáról, lelki nyugalmáról. Mindez sokakban nem annyira erény, mint természeti tulajdonság, amelyet azonban igazi keresztény erénnyé lehet fejleszteni s esetleg a hősiességig fokozni. Viszont az egyes temperamentumokkal járó erős hajlamosság nem fogja az embert kedvetlenné tenni vagy kétségbeejteni.

Másrészt, amint Krieg dr. helyesen állítja, »addig nem tanuljuk megismerni az embert, mígcsak temperamentumát, annak törekvéseit, áramlatait fel nem fogjuk. Embert megismerni annyit tesz, mint elsősorban a temperamentumát megismerni«. Ha azután ismerjük az embert, akkor fogunk vele helyesen bánni. Tudni fogjuk, hogy például a kolerikust csupa parancsolgatással, szigorú elbánással csak elkeserítjük, megkeményítjük s dacba kergetjük, míg ellenben az okok higgadt előadásával megnyerhetnők s hatalmas munkába állíthatnók. A melanchólikust a durva szó, barátságtalan tekintet elzárkózottá teszi s elidegeníti. Ellenben a feléje való bizalmas közeledés bizalmassá, lággyá és ragaszkodóvá teszi. A kolerikus szavára, ígéretére, feltételeire lehet építeni; a szangvinikusnak mégoly komoly fogadkozása is keveset jelent stb. Megértve felebarátainknak temperamentumukból eredő gyöngeségeit, türelmesebbek leszünk velük szemben s nem fogunk csodálkozni egyes hibáikon, amelyek szinte előreláthatók s bizonyos fokig kikerülhetetlenek.”

A hagyományhű katolikusok között nagyon sok a melankolikus. Magam is az vagyok (eszerint a teszt szerint 76% melankolikus és 24% kolerikus), ezért kicsit önző módon ezzel a típussal kezdeném.

A melankolikusok túlérzékeny, befelé forduló (introvertált) lelkek, akik rendkívül fogékonyak a lelki dolgokra. Vágyva vágynak elmélyedni. Keresik, kutatják a magasabb dolgokat. Vonzza őket a szép, a szent, a jó, az igaz. Komoly érzékük is van ezek felé. Épp ezért nagyon sok szent került ki ebből a temperamentumból, pl. Szent János apostol, Keresztes Szent János, Lisieux-i Szent Teréz.

Szeretnek egyedül lenni, inkább magukban tevékenykednek. Nehezen hoznak döntéseket, és a nagy nehezen megtett elhatározásaikat is kétségbe vonják, rágódnak, tépelődnek. A melankolikus az elmulasztott lehetőségek embere. Erős akarata tehetséggel párosul, de nincs benne bátorság. Félénkségre és aggályosságra hajlamos.

Nehezen nyílnak meg mások előtt, nem szívesen kezdeményeznek társalgást, ismeretséget idegenekkel. Nem csak magukkal, de másokkal is rendkívül kritikusak. Csak keveseket engednek magukhoz közel, kevesekben bíznak meg. Viszont emellett komoly igényük van rá, hogy kifejezzék gazdag benső világukat. Sok kétely és szomorú gondolat gyötri őket, ezektől is úgy kereshetnek szabadulást, hogy leírják vagy elmondják őket valakinek. Míg a kolerikus azért gyón nehezen, mert bár könnyedén ki tudná fejezni magát, de nem akarja, a melankólikus ki akarja fejezni magát, de nehezen bírja.

Szeretnek gondolkodni, elmélkedni, szívesen rágódnak a múlton vagy tervezgetik a jövőt, álmodoznak róla. Logikusak, mindennek keresik, mi az értelme és mi az összefüggés a különböző dolgok között, melyek az élet nagy törvényei, mi helyes és helytelen. Ha nem vigyáznak, könnyen álmodozóvá válhatnak az állapotbeli kötelességeik teljesítésének a rovására. A saját világukban élnek, nem eléggé vannak tudatában a külső, fizikális világnak. Gyakran megesnek velük ezért kisebb-nagyobb kellemetlenségek, balesetek a munkájuk során. Bár empatikusak, befelé fordulásuk miatt sokszor nem tudnak igazán odafigyelni másokra. Negativitásuk és kritikusságuk miatt akár embergyűlölővé is válhatnak.

A melankolikus komoly életfelfogású, nem veszi könnyedén a dolgokat. Mindig van a szíve mélyén egyfajta szomorúság és elvágyódás, mert bántják e világ tökéletlenségei és nem érzi itt otthon magát.

A melankolikusok gőgje sajátos. Nem keresi az elismerést, irtózik a nyilvános szerepléstől és a dicsérettől. De nagyon fél a megaláztatástól is. Mivel visszafogott a fellépése, a szerénység és alázatosság benyomását kelti, pedig csak azért ilyen, mert fél a megszégyenüléstől. Megengedi, hogy másokat előnyben részesítsenek vele szemben, még akkor is, ha azok nála kevésbé alkalmasak az adott munkára, de ugyanakkor megalázva érzi magát, mert semmibe veszik és nem értékelik a tehetségét.

Ha hívő, a melankolikus a nagy áldozatok embere lehet és igazi jótevője lehet másoknak. Szívesen vezet másokat Istenhez, jó tanácsadó. Isten kegyelméből a végsőkig tud küzdeni egy ideálért. Közülük kerülnek ki a legnagyszerűbb költők, művészek, gondolkodók, feltalálók, törvényhozók.

Viszont ennek az idealizmusnak és jóra törekvésnek meglehetnek az árnyoldalai is. A melankolikusok hajlamosak abban a tévhitben élni, hogyha jobbá válnak, ha megváltoznak, akkor a környezetük is meg fog változni. Ezzel túlságosan nagy hatalmat tulajdonítanak maguknak. Mert noha természetesen lehetséges, hogy jó hatással legyünk másokra azzal, ha szentté válunk, mindenkinek szabad akarata van. Jézus legbizalmasabb köreiben is volt egy Júdás, tehát bele kell törődnünk, hogyha az Úrnak nem sikerült, akkor mi sem tudunk mindent és mindenkit jobbá tenni.

A melankolikusok hajlamosak a szomorúságra, kétségbe esésre, önmarcangolásra és aggályoskodásra. Könnyen összekeverik az alázatosságot a szégyenkező elvonultsággal, a bűnbánatot pedig az bénító öngyötréssel.

A melankolikus szentségre törekvése könnyen rossz irányt vehet, és azt hihetik, ha egyszer elég jók lesznek, akkor majd kiérdemlik a többi ember és Isten megbecsülését, elfogadását. Ez nagy kereszt lehet a melankolikus lelki életében. Könnyen megeshet, hogy a túlzott maximalizmusban, öngyötrésben kiégnek, Istentől, aki – így érzik – túl sokat vár tőlük, eltávolodnak, pedig alapvetően imára beállított lelkek. Abba a csapdába is beleeshetnek, hogy túl sokat foglalkoznak magukkal a felebaráti szeretet rovására.

Nagyon érzékenyek arra, hogyha mások durvák velük, rosszindulatúan kritizálják őket, mérgesek rájuk. Erre altalában öngyötréssel reagálnak: „Az én hibám, én vagyok a rossz, meg kell változnom!” A konfliktusokkor meggyőzik magukat, hogy ők voltak a hibásak és akár feleslegesen is bocsánatot kérnek vagy vádolják magukat, és olyan kritikát is magukra vesznek, amely alaptalan, hogy elfogadják őket és helyre állítsák a békét.

Először még könnyen megbocsátanak, de többedszerre már mélyen beléjük ivódik a sérelem, teljesen elvesztik a bizalmat a másikban és nehéz tovább lépniük.

Talán hihetetlennek tűnik, de a melankolikus hirtelen haragú lehet. Ez a harag fakadhat abból, hogy túlérzékeny, és az őt ért bántások gőzét így ereszti ki. Illetve lehet egyfajta túlkompenzálás eredménye is, hogy túlzásba esnek a félénkségük és bizonytalanságuk elleni küzdelem során. A melankolikus nevelő gyakran esik abba a hibába, hogy vagy elnézi a rosszat, vagy ellenkezőleg, túl durván reagál rájuk, mivel valójában enélkül a düh nélkül nem is lenne ereje és bátorsága reagálni.

A melankolikus akaraterejét nagyban befolyásolja testi ereje. Ha kimerült és stresszes, semmi lelki ereje nincs, viszont ha egészséges és vidáman, nagy erőbedobással képes dolgozni.

A melankolikusok számára az is nehéz, hogy önmaguk legyenek, mivel ennyire jók akarnak lenni és ennyire függenek mások elfogadásától. Hajlamosak elhinni minden rosszat, amit mások mondanak róluk. Gyermeki módon próbálhatnak másoknak megfelelni még felnőtt korban is.

A melankolikusok nagy keresztje, hogy egyszerűen úgy tűnik, képtelenek szeretni magukat vagy reálisan látni, ami jó bennük. Pedig fontos az önszeretet! Ez nem a populáris pszichológia vagy a New Age torz terméke. Jézus is azt mondta, hogy úgy szeressük a felebarátainkat, mint önmagunkat.

A melankolikus kerülje el a Krisztus követését vagy Ligouri Szent Alfonz munkáit. Ezek a kolerikusoknak valóak, akiknek le kel győzniük az önteltségüket és az elbizakodottságukat. A melankolikust ezek az olvasmányok csak még mélyebre lökhetik az öngyötrésben, hiszen már elve folytonos szégyenkezésben és bűntudatban él.

A melankolikusnak arra van szüksége, hogy megtapasztalja Isten gyöngéd szeretetét, amelyet iránta viseltet. Neki inkább Szalézi Szent Ferenc munkái ajánlottak. Elmélkedjen sokat a megváltásról, Isten szeretetéről és irgalmáról, a lélek szépségeiről. Folyton emlékeztesse magát arra, hogy bármennyire is rút a maga szemében, ha csak ő lett volna az egyetlen lélek a világon, Jézus akkor is vállalta volna a kínhalált, hogy őt, egyedül csak őt megmentse. Gondoljon arra is, hogy Jézus vágyik az ő szeretetére és egyesülni akar vele.

A melankolikusnak két erényre van nagyon komolyan szüksége: a lelki erősségre és a kitartásra. Hibája, hogy tolerálja a rosszat, meghajol az igazságtalanság előtt. Ezzel szó szerint vonzza azokat, akik igazságtalanul kritizálják, bántják, rágalmazzák. Ehelyett erőt kell gyűjtenie ahhoz, hogy kiálljon a bűnnel és az igazságtalansággal szemben. Sokszor úgy érzi, nem méltó arra, hogy szembe szálljon azzal, ha valaki igaztalanul bánik vele, de ez nincs így.

Különösen arra figyeljen, hogyha kolerikusok veszik körül. A melankolikus tévképzete ugyanis, hogy minden az ő hibája, könnyen kiszolgálhatja a kolerikusoknak azt a tévképzetét, hogy minden a másik hibája. A melankolikus gyakran kolerikussal házasodik (velem is ez történt). A kolerikusnak a kedvességet, gyengédséget, türelmet, irgalmat, alázatosságot kell megtanulnia, de csak akkor lesz erre képes, ha valaki szembesíti azzal, ha ezek ellen vét. A melankolikusnak erőt kell gyűjtenie és meg kell ezt tennie, hogy kolerikus házastársa (vagy barátnője, testvére stb.) növekedni tudjon ezekben az erényekben. Nem szabad a melankolikusnak a béke és elfogadás miatt tűrnie, sőt megköszönnie, hogy a másik durva, ítélkező, igazságtalan volt vele szemben!

Kevés kivételtől eltekintve nélkülözhetetlen a lelki életben való előrehaladásunkhoz, hogy barátaink legyenek. Így a melankolikusnak is szüksége van jó barátokra. Fontos, hogy ne keverje össze a barátságot azzal, hogy valaki más a saját egójának a kiterjesztésévé igyekszik tenni őt. Hanem ehelyett az igazi barátság arról szól, hogy két fél kölcsönösen a másik javát kívánja. Olyan rokonokra, barátokra van szüksége, akik bátorítják, támogatják, segítenek neki felvidulni és önbizalmat szerezni, és akik munkára ösztönzik, de nem terhelik túl. A melankolikus idegei gyengék, erre is vigyáznia kell másoknak, hogy ne rontsanak a pszichés állapotán.

Rendkívül fontos a melankolikus lelki egészsége szempontjából, hogy naponta, de legalább heti többször kikapcsolódhasson egy olyan tevékenység révén, amelynek kézzel fogható eredménye van (pl. írás, rajzolás, varrás, játék valamilyen hangszeren stb.) Ez a kikapcsolódás élvezetén kívül megadja neki rendszeresen azt az örömöt, hogy valamit alkotott, illetve annak az érzetét, hogy jó valamiben. Mindez segít neki derűs személyiséggé válni. Habár a melankolikus a szomorúságra hajlik, mégis arra kell törekednie, hogy derűs legyen, és nem csak a saját érdekében, hanem mert másokat is csak így vonzhat Krisztushoz. Ezen kívül az is tény, hogy a család és az otthon hangulatát az anya hangulata határozza meg, ezért is kiemelten fontos, hogy a melankolikus édesanya ne fossza meg magát azoktól a dolgoktól, amelyek tiszta örömet okoznak neki, és így maga is örömet tud lopni a szerettei szívébe.

A melankolikus küzdjön a negatív gondolatai ellen. Mondogassa magának: „Nem vagyok olyan rossz... nem olyan rossz a másik... nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek érzem!” Ne hagyja, hogy eluralkodjon rajta a kétségbeesés, se az utálat magával vagy másokkal szemben, és ne engedjen a rosszhiszeműségnek sem.

A melankolikus imaéletét tekintve a legfontosabb az elmélkedés, legalább napi fél óra. Ezt úgy kell véghez vinnie, hogy minden zavaró dologtól mentesül. Tehát mondjuk egy anya akkor elmélkedjen, ha a gyerekei alszanak.

Szalézi Szent Ferenc nagyon jó módszerét írja le az elmélkedésnek: mondjuk el, adjuk át minden érzelmünket az Úrnak, különösképpen a rejtett haragot és a kétségbeesést. Hiszen Isten arra vágyik, hogy meghallgathasson és megvígasztalhasson minket fájdalmunkban, vagy együtt örülhessen velünk, ha sikereink és örömeink vannak. Ezen kívül az intellektusunk révén beszélgessünk Vele olyan dolgokról, amelyeket jó könyvekben olvastunk. Ugyanakkor nem csak az elmélkedés külön kijelölt idejében, hanem azon nyomban fel kell tárnunk és meg kell osztanunk Istennel az érzéseinket és a gondolatainkat, hogy rögtön megkönnyebbülhessünk.

Ha kevés ideje van, a melankolikus azt is megteheti a lelki egészsége érdekében, hogy az elmélkedő imádságot más imaformák (pl. a rózsafüzér) elé helyezi, mert enélkül nem fog tudni haladni az erények és a lelki béke terén.

Mindazonáltal az elmélkedésen kívül igyekezzen magát hasznos tevékenységekkel, mások szolgálatával elfoglalni, hogy ne legyen ideje annyit rágódni. Igyekezzen kitartani abban, amit elkezdett, ne kérdőjelezze meg folyton magát, ne féljen lépni, tenni, dolgozni, szerepet vállalni, és ne fossza meg magát minden emberi kapcsolattól.

Meg kell érteniük a melankolikusoknak, hogy jó intellektusuk van és hajlamosak az elmélkedésre, ezért nincs okuk félénknek vagy határozatlannak lenni. Fontos feladatuk, hogy kialakítsák magukban a bizalmat Istennel és önmagukkal szemben és jóval optimistább életszemléletet tegyenek a magukévá.

Az is rendkívül jelentős a melankolikus lelki életében, hogy inkább legyen túl irgalmas, mint túl szigorú önmagával szemben. Ez azért van így, mert ha gyakran nyomasztja magát azzal, hogy ő mennyire rossz, és komoly bűntudattal gyötri magát, nem lesz képes előre haladni a szentség útján és akár Istent is megutálhatja. Ha a melankolikus bűnbe esik, ne essen kétségbe és ne hagyja, hogy eluralkodjon benne a harag önmagával szemben, hanem azonnal bánja meg, kérjen bocsánatot Istentől és mondja azt Neki: „Istenem, vonj közelebb Magadhoz, szeress még jobban, hogy én is jobban szerethesselek!”

Ha a melankolikus típusba kolerikus keveredik, az elég szerencsétlen dolog, nehéz békére találniuk másokal és magukkal.

A melankolikus-szangvinikusok rendkívül kedves, szeretettel teli emberek, de nincs bennük elég erély.

A melankolikusok, akiben van egy kis flegmatikus hajlam is, nagyon jól jártak, mert könnyebben elviselik az élet viszontagságait és hasznavehetőbb emberek.

Felhasznált irodalom:
Kép:  Edmund Blair Leighton Miranda and the Tempest (1916)

Népszerű bejegyzések