A tudás hiú kergetése

Novemberben van Nagy Szent Gertrúd ünnepe, akinek közel nyolcszáz év távlatából is nagyon tanulságos az élete.

Gertúd 1256-ban született Thüringiában. Ötévesen beadták az apácák közé tanulni, majd felnőve maga is felvette a fátylat. Rendkívül intelligens volt és művelt, komoly érzéke volt az idegen nyelvekhez és a művészetekhez. Írásaiban bevallja, hogy apácasága első éveiben elhanyagolta a lelki életet a tudományos törekvései miatt. Ekkori célját úgy írja le, hogy egy férfi mögött sem akart elmaradni képzettség tekintetében. Rengeteget foglalkozott filozófiával, irodalommal, énekléssel, festészettel, és kiválóan elsajátította a latin nyelvet. Azonban saját bevallása szerint ekkoriban depressziós volt és magányos, és mindez a törekvése nem volt más, mint üres hiúság és kíváncsiskodás.

26 éves korában azonban történt valami, amit megtérésének nevez. Megjelent neki Jézus és azt mondta: 

,,Ne félj! Meg akarlak menteni és szabaddá akarlak tenni. Te mindezideig ellenségeimmel együtt a föld porát etted, és a föld töviseiből szívtál magadba néhány csepp mézet. Jöjj hozzám, én isteni erőmmel akarlak megitatni téged.'' 

Innentől kezdve nagyon komolyan megváltoztatta a prioritási sorrendjét. Lemondott hiú és világias, istenkapcsolatát háttérbe szorító tudományos törekvéseiről. Szellemi képességeit teljesen Krisztus és az Egyház szolgálatába állította, pl. lefordította nővértársainak a Szentírást latinról németre.

Haláláig tartottak misztikus élményei. Ezek és tudománya segítségével sokaknak tudott jó tanáccsal szolgálni. A Szentírásból sem csak fordított, de magyarázta is a szakaszokat. Teljesen másokért élt, nem tanult feleslegesen puszta kíváncsiságból és hiúságból, hanem olyan tudományos munkát végzett, amivel lelki javára szolgálhatott a többi embernek. Nem azt nézte már öntetszelgően, hogy mennyire lehet művelt, hanem hogy minél jobb csatornája legyen Krisztus kegyelmének mások számára. 

Azonban élete nem csupa nagyszerű látomás és külső tevékenykedés volt. Komoly imaéletet élt, rengeteget vezekelt és mindene volt a liturgia. Ezen kívül rendkívül alázatossá vált, gyakran elmélkedett arról, hogy viselhet el a föld egy olyan bűnös lelket, mint amilyen ő. Azért is sokat könyörgött, hogy mások ne vegyék észre, ha elragadtatásban van. Nem akart feltűnősködni, vallásossága és tudása immár nem arra szolgált, hogy az önérzetét táplálja.

Megtérésének leírását így zárja: 

„Én Teremtőm és Megváltóm, az én ellentmondó érzületemet édes igád alá hajtottad. Attól az órától fogva a lelkem vidám volt és békességben élt. Kezdtem futni keneteidnek illata után s hamarosan tapasztaltam, hogy szerelmed igája, amely korábban oly elviselhetetlennek tűnt, szelíd és könnyű.”

Végül néhány ide vágó idézetet hoznék a Krisztus követéséből:

„Mi hasznod abból, hogy a Szentháromságról mélyreható vitákba bocsátkozol, ha nincs benned alázatosság, s azért nem telik benned kedve a Szentháromságnak?

Bizony a mélyértelmű szavak nem tesznek szentté és igazzá: viszont az erényes élet kedvessé tesz Isten előtt.

Inkább kívánom, hogy érezzem a töredelmet, mint hogy tudjam annak meghatározását.

Ha betéve tudnád a Bibliát és minden bölcs jeles mondásait, Isten szeretete és kegyelme nélkül mindez hasznodra volna?

Hívságok hívsága és minden hiábavalóság, csak egy ér valamit, hogy Istent szeressük s egyedül neki szolgáljunk.

Ez a bölcsesség summája: evilágot megvetve minden igyekezetünket a mennyek országára irányítani.”

„A természet rendje, hogy minden ember törekszik a tudásra, de mi haszna a tudománynak Isten félelme nélkül?

Bizony többet ér az alázatos földművelő, aki Istennek szolgál, mint a fölfuvalkodott tudós, aki magáról megfeledkezve az egek forgásán töri a fejét.

Aki jól ismeri magát, belátja: nincs mivel büszkélkednie, s nem leli kedvét az emberek dicséretében.

Ha a világnak minden titkát ismerném is, de nem élnék szeretetben, mi hasznomra volna Isten előtt, aki tetteim szerint fog megítélni?

Hagyj fel a tudásnak mértéktelen keresésével, mert az önmagadtól igen messze szakíthat, s nagy csalódásnak kezdete lehet.

Akik sokat tudnak, azokon könnyen úrrá lesz a kívánság, hogy bölcsnek lássák és nevezzék őket az emberek.

Sokminden van, aminek tudása kevés vagy éppen semmi lelki hasznot nem jelent.

S nagyon nem bölcs az, aki olyasmire figyel, ami nem válik üdvösségére.

Hiába a sok szó: nem tölti be a lelket, az igaz élet viszont békességet szerez a szívnek, a tiszta lelkiismeret megnöveli az Istenbe vetett bizalmat.

Minél többet tudsz, minél műveltebb vagy, annál szigorúbb ítélet vár rád, ha szentebbül nem élsz.

Ne bízd hát el magad ügyességedben vagy tudományodban, inkább érezd felelősnek magad minden tudásért, amit kaptál.”

„Boldog, akit az igazság maga tanít, nem képekben és elhangzó szavakban, hanem úgy, ahogyan ő önmagában van és szól.

Vélekedésünk, eszünk gyakran megcsal minket: rövidlátónak mutatkozik.

Mit használ a titkos és rejtett dolgokról való sok szőrszálhasogató okoskodás; ha ezeket nem ismerjük, nem vetik szemünkre az ítéleten.

Nagy bolondság, hogy elhanyagolva a hasznost meg a szükségest az után kapkodunk, ami kíváncsiságunkat felajzza, s ami ártalmunkra van!

Szemünk van, s nem látunk; akkor mi gondunk a dolgok nemével és fajaival?

Akihez az örök Ige szól: az kigázol a sokféle vélekedés közül.

Egy igéből lehet megérteni mindent, és ezt az egy igét hirdeti minden: és ez a Kezdet, amely szólít is minket.

Nélküle nincs értelem, sem igaz ítélet senkiben.

Aki mindent ebbe az egy igébe foglal, mindent erre az egyre igazít, ebben az egyben szemlél, az lehet állhatatos szívű, az lelhet békés megállapodást Istenben.

Ó, igazság-Isten: hadd legyek eggyé veled az örökké való szeretetben!

Gyakran megcsömörlöm a sok olvasástól és tanulástól: benned van mindaz, amire vágyva vágyom.

Hallgasson hát minden tanító, és némuljon el az egész teremtett világ a te színed előtt, és csak te magad szólj hozzám.”

„Az alázatosság és az önismeret biztosabb út Istenhez, mint az elmélyült tudós kutatás.

Nem kell kárhoztatnunk a tudományt, vagy bármiféle, egyszerű jártasságot valamiben.

Jó az magában véve, Isten rendelése szerint való.

De mindig többre kell becsülni nála a jó lelkiismeretet és az erényes életet.

Mivel pedig sokan inkább igyekeznek tudni, mint tisztességesen élni; azért gyakran eltévelyednek, s vagy semmi gyümölcsöt nem teremnek, vagy csak igen keveset.

Ó, ha akkora szorgalommal irtogatnák bűnös hajlamaikat, oltogatnák magukba az erényeket, amekkorát a kérdések fölvetésében tanúsítanak; nem volna annyi bűn és botránkozás a nép között, sem annyi feslettség a klastromokban!

Bizony, ha ránkvirrad az ítélet, nem kérdik, mit olvastunk, hanem hogy mit cselekedtünk; nem kutatják, mily szépen beszéltünk, hanem hogy milyen szentül éltünk.”