Bármiért hozhatsz áldozatot, csak a családodért nem
Vajon miért van az, hogy a feministák rosszul vannak annak a gondolatától, hogy egy nő áldozatokat hoz azért, hogy jó feleség, anya és háziasszony lehessen?
Azzal semmi gondjuk nincs, ha valaki a diplomáért, karrierért vagy különböző díjakért hoz áldozatokat, sőt nekik tapsolnak.
Mennyi áldozattal jár, mire valaki elvégzi az orvosi egyetemet vagy épp olimpikon lesz. Ez rendben van. Ez nem kínos önfeladás, önelnyomás.
De ha egy nő azért dolgozik keményen és azért mond le dolgokról, hogy jó feleség, anya és háziasszony lehessen, az valami borzalom, az műmártírkodás, azzal tönkreteszi, megalázza, elnyomja magát.
Mióta lett fontosabb a diploma, az aranyérem vagy bármilyen trófea az embereknél? Ráadásul nem is akárkiknél, hanem azoknál az embereknél, akiket a legjobban szeretünk, vagyis a családunknál.
Persze ez a XXI. század, ahol buta színésznőcskék büszkén lenyilatkozzák, hogy mennyire jól tették, hogy kivégeztették a magzatukat, mert így elnyerhették a Golden Globe-ot, és a feministák imádják ezért.
Hugonnay Vilmáért is odavannak, aki elhagyta a férjét és a kisfiát, hogy orvosnak tanulhasson.
De a fordítottja, ha egy nő megszüli a gyerekét és lemond a színésznői karrierről, vagy a családjáért lemond a felsőbb tanulmányokról, esetleg későbbre halasztja őket, az rettenetes önelnyomás.
Mi van, ha én viszont ettől vagyok rosszul? Attól, hogy pár évnyi hírnév, gazdagság, taps és karrier fontosabb, mint a szeretteink? Hogy teljesen normális, sőt dicséretes megöletni a magzatunkat vagy elhagyni a családunkat azért, hogy megvalósítsuk az ilyen-olyan álmainkat?
Mondok valami egészen felháborítót: szerintem nem csak diplomáért, érmekért és más díjakért lehet érdemes áldozatokat hozni, lemondani dolgokról, hanem azért is, hogy szép, nagy, boldog családunk és tiszta, rendes, kellemes otthonunk legyen. Lehet ez az álmunk.
Tudom, megdöbbentően hangozhat a XXI. században, de egy nő boldog tud lenni attól, hogy a férjét és a gyerekeit boldoggá teszi, és szép otthont tud varázsolni a számukra és maga számára. Ugyanannyira boldog tud lenni tőle vagy még boldogabb, mintha meggyógyítana másokat, vagy feltalálna valamit, vagy főszereplő lenne egy kasszasikerben.
Szóval ha más nők nem szégyellik, hogy áldozatokat hoznak azért, hogy lediplomázzanak, karriert építsenek vagy díjakat nyerjenek el, akkor nekünk sem szabad szégyellni, hogy áldozatokat hozunk azért, ami számunkra a legfontosabb: a családunkért.
A feministáknak pedig, akik nem hiszik el, hogy egy háztartásbeli őszintén boldog tud lenni, azt tudom mondani, hogy képzeljék el, hogy valaki számára a férj és a gyerekek nem korlátozó, hátráltató tényezők, akik miatt kiesnek a munkából és nem tudják megvalósítani önmagunkat, hanem pont általuk valósítják meg önmagukat, mert a boldog család és otthon megteremtését tekintik a karrierjüknek.
Mi is lehetne fontosabb a lelki jóllétünk szempontjából egy boldog családnál és otthonnál? Úgy gondolom, hogy ehhez képest minden öröm eltörpül és enélkül minden más siker elízetlenedik. Nem erre vágyunk mindannyian a szívünk mélyén a legjobban?
Ezt a kérdést mindenkinek magának kell megválaszolnia, mégpedig őszintén. Már ha meri. Mert lehet, hogy nem a nagycsaládos háztartásbeliek boldogtalanok és elégedetlenek titokban, hanem a nagy karrier, három diploma, csillogás és tudományos sikerek mögött van ott az ordító üresség. Talán a fájdalom nem egy boldog otthonban és nem egy ezerszeresen betöltött asszonyi és anyai szívben lakik, hanem a meg nem született vagy elhanyagolt gyerekeket, meg nem alapított vagy felbomlott családokat némán temető nők lelkében, akik túl későn jöttek rá, hogy nem az teszi őket boldoggá, amit a feminizmus nekik hazudott.
