A lelki élet három szakasza
Az alábbi bejegyzést Chad Ripperger ördögűző atya előadása alapján készítettem, amely itt meghallgatható.
Minden ember ugyanazon a három szakaszon kell végigmenjen a lelki életében, hogy szentté váljon. Ez az út a megtéréstől az Istennel való misztikus egyesülésig vezet. Mindezt a szentektől tudjuk, akik feltérképezték már a számunkra a lelki élet útját.
A legtöbb katolikusnak sajnos fogalma sincs minderről. Az út elején megrekednek, mert amint nem vétkeznek többé, nem tudják, hogy merre induljanak tovább. Azt hiszik, az bőven elég, hogy nem követnek el halálos bűnöket, holott ez csak az első lépés a szentté válás útján.
Ahhoz, hogy valaki a mennybe jusson, nem úszhatja meg, hogy végigjárja ezt az utat. Ha a földön nem sikerül, akkor a tisztítótűzben kell ennek megtörténnie. Nekünk azon kell igyekeznünk, hogy minél előrébb jussunk már itt, a földön is.
A lelki élet három szakasza a következő: a tisztulás útja (via purgativa), a megvilágosodás útja (via illuminativa) és a misztikus egyesülés útja (via unitiva).
A tisztulás útja két részre osztható. Az első az aktív, a második a passzív tisztulás ideje. Az alacsonyabb képességeknek, vagyis az érzékeinknek kell átmenniük egy tisztuláson. Az aktív szakaszban mi cselekszünk. Alá kell rendelnünk önmegtagadások révén az érzékeinket a hit által megvilágított értelmünknek. Ahogy Szt. Pál is írja: „(...) sanyargatom a testemet és szolgaságba vetem, nehogy, míg másokat tanítok, magam elvetésre méltó legyek." (1Kor 9,27) Az érzékeink által nyújtott örömök bűnökbe vagy túlzásokba vihetnek minket, ezért kell őket megregulázni. Hiszen nem az érzéki örömök megtapasztalása és élvezete az életünk értelme.
Az érzékeink mellett a lelki képességeinknek is meg kell tisztulnia. Ezek az akarat, az értelem, az emlékezet és a fantázia. Meg kell tanulnunk uralkodni a gondolatainkon, hiszen azok is eltéríthetnek minket a helyes útról. Jól meg kell válogatnunk, mit olvasunk vagy nézünk. Van, akinek akár arra is szüksége lehet, hogy teljesen kiiktassa a tv-t az életéből. Ez nem jelenti azt, hogy a tv önmagában rossz, de ha rossz dolgokat nézünk vagy túlzásba visszük, hogy mennyi időt töltünk képernyő előtt, az árt lelkileg. A szellemünket olyan képekkel etetheti a tv, amelyek hamisak, illetve a túlzott tv-nézés arra szoktat rá, hogy kifele figyeljünk, másokkal foglalkozzunk. Ha túl sokat tv-zünk, akkor Isten és a feladataink helyett sorozathősök vagy filmszereplők dolgain járatjuk az eszünket, és nem tudunk előre haladni a lelki életben.
Az emlékezet megtisztításakor a felejtés kegyelméért kell könyörögnünk. Ez azért fontos, hogy ne tudjuk újra és újra az emlékezetünkbe idézni a múltbéli bűnös gondolatainkat. Illetve hogy képesek legyünk megbocsátani másoknak, ne azon rágódjunk, hogy ki milyen rosszat tett velünk. Arra kell rászoknunk, hogy ezek helyett inkább arra emlékezzünk, ami jót Isten velünk tett.
Az érzelemvilágunkat is meg kell tisztítanunk. Nem szabad, hogy az érzelmeink uralkodjanak felettünk. Az értelmünk megtisztulása is fontos. Ennek két része van, egy testi (az agyunk), itt van az emlékezet és a képzelet, és a lelki, amely révén képesek vagyunk megérteni mindazt, ami egyetemes és igaz. Ennek a lelki résznek is meg kell tisztulnia, mert hajlamosak vagyunk arra, hogy rossz dolgokat gondoljunk. A legrosszabb szokása az értelmünk lelki részének az lehet, hogy az érzelmeinket követi. Ezt abba kell hagynunk! Miért? Mert az érzelmeink a démonok és a test befolyása alatt állhatnak, nem bízhatunk bennük.
A kíváncsiságunkat is kordában kell tartanunk. Probléma, ha olyan tudást igyekszünk a magunkévá tenni, amelyre a körülményeinket vagy az életállapotunkat tekintetbe véve semmi szükségünk. Elsősorban a hitünkkel kell foglalkoznunk, azt kell megismernünk, hogy reálisan láthassuk Istent, magunkat és az életet magát. A szentek szerint a hit maga az elsődleges megtisztítója az értelmünknek, hiszen a hitünk által szembesülhetünk a valósággal.
Az akarat megtisztulása azt jelenti, hogy nem szabad többé szeretnünk semmiféle teremtett dolgot csak önmagáért. A természetes szeretetnek karitásszá kell növekednie bennünk, vagyis hogy Isten fényében szeretünk mindenkit és mindent.
A passzív szakasz azt jelenti, hogy Isten maga veszi át a megtisztítás munkáját, mert mi a saját erőnkből csak egy bizonyos mélységig tudunk eljutni ebben az öntisztításban. Ez általában intenzívebb és fájdalmasabb, mint az aktív szakasz, és magában foglalja az érzékek sötét éjszakáját. Ez egy fájdalmas próba, lelki szárazsággal jár, és Isten azt vizsgálja meg általa, hogy valóban mindenek felett Őt akarjuk-e, tényleg szentté akarunk-e válni. Ez egy olyan komoly próba, hogy sok lélek itt elbukik és eltávolodik Istentől.
Isten ekkor a lelkünk mélyére ás és olyan mértékben megtisztítja, hogy a lelki képességeink teljesen elcsendesednek, megnyugszanak, az érzékeinket pedig teljesen az akaratunk alá rendelődnek. Nincsenek olyan érzelmeink, amelyek szembe mennek az akaratunkkal. Nem reagálunk, amíg az értelmünk azt nem mondja, hogy tegyünk valamit.
Mindennek azért kell végbe mennie bennünk, mert Isten féltékeny Isten. Ha felemel a misztikus egyesülés szintjére, nem fog veled semmin és senkin osztozni. Ha más dolgokhoz kötődsz és azokra figyelsz, akkor Ő nem akarja, hogy Vele legyél. Olyan bensőséges és kizárólagos kapcsolatban kíván Isten veled lenni, amely kizárja minden más szeretetét.
Erre a szakaszra az jellemző, hogy nem tudjuk már igazán élvezni a teremtett dolgokat, de az Istenhez kötődő dolgokat sem. Nincsenek érzéki vagy lelki vígasztalások. Ez az egyik probléma a karizmatikus megújulással, de ez sajnos a legtöbb katolikusra is jellemző, hogy a pozitív érzéseik alapján ítélik meg, hogy hol tartanak a lelki életben. Ha ezt csinálod, sose fogod elérni a tökéletességet. Képesnek kell lennünk függetleníteni magunkat a lelki vígasztalásoktól, különben ezek lesznek a lelki életünk fókuszpontjában, nem pedig Isten.
A lélek sötét éjszakája is egy rendkívül fájdalmas próba, és arra szolgál, hogy befejezze azt a megtisztítást, amely az érzékek sötét éjszakája során még nem volt teljes. Ilyenkor szornyű megpróbáltatásokat kell kiállnunk. A hibáinkat a gyökereknél ragadja meg a lelkünkben. A szemlélődésünk magasabb rendűvé válik, és apró, rejtett tökéletlenségeinkre is fény derül.
A lelki életünk egésze során tulajdonképpen egyre inkább meglátjuk, hogy ki Isten, és mi kik vagyunk Hozzá képest, vagyis hogy mennyire semmik vagyunk, méltatlanok, a kegyelmet leszámítva, amelyet Isten ad nekünk.
A megvilágosodás útjában Isten a kinyilatkoztatáson túli dolgokat tár fel előttünk. Ez olyan tudás, amelyet Isten közvetlenül a lélek felé kommunikál, és amelyet másképpen nem tudnánk elsajátítani. Ekkor az értelmünk olyan mértékben tisztul meg, amelyre a természet nem képes. A misztikus egyesülés útja pedig azt jelenti, hogy egyedül Isten akaratához kapcsolódunk és benne nyugszunk meg. Ez az utolsó két szakasz egybe esik azzal, mikor az imaélet utolsó öt szakaszában vagyunk.
Nagyon kevés ember jut el idáig, mégpedig két okból. Az első, hogy alig vannak, akik hajlandóak megtenni mindazt, ami szükséges ahhoz, hogy a tökéletesség magaslataira jussanak. Az emberek többsége vagy implicite, vagy explicite, de azt a döntést hozza meg, hogy nem akar szent lenni. Vannak, akik tudatosan mondják ki, hogy nem lesznek szentek, de 99,9% inkább olyan tetteket választ, amelyek magukban foglalják azt a következményt, hogy nem lesznek szentté. A második ok a tudatlanság. Sokaknak fogalmuk nincs, hogy legyenek szentek, vagy hogy többet is kell tenniük annál, minthogy távol maradnak a halálos bűntől, és ezért megelégszenek ennyivel. Ne hagyd, hogy veled is ez történjen!
Ajánlom még:
