Civilizációnk fenntartója, a háztartásbeli nő
Az alábbi írásom a Duo Gladii folyóirat 2022. október-novemberi számában jelent meg eredetileg.
„Bevonjuk a nőket a gazdasági életbe, a közigazgatásba, a törvényhozásba és a kormányzásba. Minden tanfolyam és iskola nyitva áll előttük, hogy szakmai és társadalmi teljesítőképességüket fokozhassák. Közkonyhákat és nyilvános éttermeket, mosodákat és javítóműhelyeket, bölcsődéket, óvodákat, gyermekotthonokat, különböző nevelőintézményeket létesítünk. Szóval komolyan vesszük programunknak azt a követelését, hogy a társadalom vegye át a magánháztartás gazdasági és nevelő funkcióit. Ezáltal a nő felszabadul a régi háztartási rabszolgaság alól. Nem függ többé a férfitól. Lehetővé tesszük, hogy tehetségének és hajlamának megfelelően tevékenykedjék a társadalomban.”
„A nő továbbra is házi rabszolga, minden felszabadító törvény ellenére, mert a kis háztartás elnyomja, fojtogatja, eltompítja, lealacsonyítja a nőt, odaláncolja a konyhához és a gyermekszobához, munkaerejét barbár módra terméketlen, kicsinyes, idegölő, butító, nyomasztó munkára pazarolja.”
„Ez a házimunka, amit a nő végez, az esetek java részében a legimproduktívabb, legértelmetlenebb és legfáradtságosabb munka. Rendkívül sekélyes munka ez, amely nem tartalmaz semmit, ami a legkisebb mértékben is elősegítené a nő fejlődését.”
„A nőt be kell vonni a társadalmi termelőmunkába, ki kell ragadni a »házi rabszolgaságból«, ki kell szabadítani a butító és megalázó alárendeltségből, a konyha, a gyerekszoba örökös és kizárólagos légköréből – ez a fő feladat.”
Vajon kitől származnak a fenti sorok? Egy brüsszeli liberális politikusnőtől? Vagy valamelyik női magazin írónője vetette őket papírra? Esetleg egy rendkívül haladó feminista kongresszuson hangzott el mindez? Bárki is legyen a fenti gondolatok kútfeje, az biztos, hogy a legtöbb mai nő egyetért vele. Talán épp ezért lehet meglepő, hogy ezek a sorok már több, mint száz évesek, és nem is egy nőtől, hanem egy férfitól, mégpedig Vlagyimir Iljics Lenintől származnak; Clara Zetkin Visszaemlékezések Leninre c. könyvéből idéztem őket.
Sokkoló, de igaz, hogy a legtöbb mai magyar nő, sőt a férfiak jó része is tulajdonképpen bolsevista eszméket vall a nőkérdésről, a házimunkáról, a háztartásbeliségről, még azok is, akik egyébként jobboldalinak és kereszténynek tartják magukat. Ha még a feminizmus második vagy harmadik hullámával nem is értenek egyet és túlzásnak tartják azt, amivé a feminista mozgalom alakult, az első hullámmal, a fenti sorokkal – ti. hogy a nőknek is dolgozniuk kell házon kívül, mert unalmas és elnyomó a háztartásbeliség, valamint teljesen egyenlővé kell tenni őket a férfiakkal a politika az oktatás és a munka területén is – talán ha egy maroknyi ember van a mai Magyarországon, aki nem ért egyet.
Jól mutatja az első hullám káros mivoltát néhány ikonikus személy. Érdemes megismernünk az életútjukat.
Hugonnai Vilma (1847–1922) abszolút példaképnek számít a feministák között, hiszen ő volt az első magyar orvosnő. 1872-től Zürichben tanult, hosszú évekre hátrahagyva férjét és alig ötéves kisfiát. Elgondolkodtató, hogy milyen lekivilágú anya és hogyan lehet kritikátlan csodálat tárgya, aki egyetemi tanulmányok miatt, amelyekre semmi szüksége nem volt, képes volt hátrahagyni nemcsak férjét, de kicsi gyermekét is.
Bédy-Schwimmer Róza (1877–1948) a magyarországi Feministák Egyesületének társalapítója (1904) a keresztény tanítással szembe menve elítélte a patriarchátust, követelte a nők választójogát és férfigyűlölő módon azt állította, hogy a háborúk azért vannak, mert férfiak vezetik a nemzeteket. Meg kell jegyeznünk, hogy a fenti állítás nem csak férfiakkal szembeni utálatot, de a történelmi ismeretek hiányát is elárulja, hiszen az 1480 és 1913 közötti időszak vizsgálata kimutatta, hogy az európai királynők 27%-kal nagyobb eséllyel indítottak háborút, mint a férfi uralkodók.1
A nyugati szüfrazsettekről pedig elmondható, hogy gyakorlatilag terroristák voltak, akik közel háromszáz erőszakos akciót hajtottak végre. Mary Richardson például egy bárddal nekirontott Vélazquez Vénusz tükörrel c. képének, súlyosan megrongálva azt. De teljesen természetes volt a számukra az is, hogy gyújtogatnak, robbantgatnak vagy kirakatokat törnek be.
Mi is a probléma tulajdonképpen a feminizmus első hullámával?
Úgy gondolom, a lázadás a férfiak Isten által rendelt vezetése ellen, a háziasszony szerepének lekicsinylése és a családanya kiűzése az otthonból súlyos bűnnek tekinthető mind a nőkkel, mind a családokkal, mind pedig az egész társadalommal szemben.
XIII. Leó pápa (1878–1903) elismeri, hogy a bűnbeesés után a nő sok esetben rossz bánásmódban részesült a zsidó és a pogány világban egyaránt: „A férfi ugyanis tulajdonjogot nyert a feleség felett, és úgy bánt vele, mint egyszerű használati tárggyal; önmagát pedig féktelen és nyers szenvedélyei élvezetében teljesen szabadnak vélte, s megengedettnek tartotta, hogy utcanőkkel és szolgálóival éljen, mintha a bűn nem az akarat kérdése volna, és a méltóság fölmentene alóla. A férj ezen szabadossága által megalázott nő számára az volt a legszomorúbb, hogy vagy az érzéki vágyak kielégítésének, vagy a gyermekek nemzésének eszköze lett. Nem szégyellték azt sem, hogy a feleséget úgy adják és vegyék, mint az élettelen tárgyakat. Az ilyen házasságból születő család szükségszerűen az állam vagy a családfő jogkörébe tartozott és olyan törvények alatt állt, melyek nemcsak azt tették lehetővé, hogy a családfő köthette és bonthatta gyermekei házasságát; hanem azt is, hogy életük felett is kénye-kedve szerint rendelkezhessék.”2 Azonban Krisztus felemelte a nőt és szentségi rangra emelte a házasságot. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a férj családfőségét vagy a férj és a feleség közötti munkamegosztást eltörölte volna, hiszen ezeket Isten még a bűnbeesés előtt meghatározta, tehát nem a romlás eredményei. Épp ezért istentelen dolog, ha valaki nem a túlkapások és bűnök ellen igyekszik fellépni, hanem magát az egész rendet támadja és fel akarja forgatni a nemek közötti szerepeket és hierarchiát.
Mit ír Szent Pál? „Az asszony csendben tanuljon, teljes alázatossággal. Nem engedem, hogy az asszony tanítson, és a férfi fölé kerekedjék: maradjon csak csendben.” (1Tim 2,11-12) Természetesen az Egyház elismerte és szerephez juttatta a kivételeket, pl. felkent királynőket, ha nem volt alkalmas férfiutód, vagy igazán szent és zseniális nőktől férfiak is örömmel tanultak akár egyházi, akár világi tudományokat, pl. Bingeni Szent Hildegárd apátnőtől (1098—1179) pápák, püspökök és több német-római császár is tanácsot kért. De szó sem volt arról, hogy bármilyen szent asszony is világi vagy egyházi hatalmat követelt volna magának vagy a nemének, női kvótákért harcolt volna vagy tagadta volna a férfiak és a nők közötti különbségeket és a nemi szerepeket.
Nagyon jól összefoglalja XI. Piusz pápa (1922–1939) Casti connubii kezdetű enciklikájában a katolikus álláspontot a női emancipációval kapcsolatban:
„Ugyanazok a tévtanítók, akik a házastársi hűség és tisztaság fényét írásaikkal és beszédeikkel elhomályosítják, a feleségnek férje iránti bizalomteljes és tisztességes engedelmességét is könnyen megingatják. Vakmerő állításuk szerint ez az alárendeltség az egyik házastárs méltatlan rabszolgasága a másik féllel szemben, holott szerintük a házastársak mindenben egyenjogúak. Mivel pedig az egyik fél szolgasága sérti az egyenjogúságot, a nő felszabadítására szükség van, sőt – mint büszkén dicsekszenek – ez az emancipáció már meg is valósult, vagy megvalósítása folyamatban van. Hármas szabadságot emlegetnek: szabadság a család kormányzásában, a családi vagyon kezelésében, s a gyermekáldás ellen való védekezésben, vagy annak erőszakos megakadályozásában, és ezeket társadalmi, gazdasági és élettani szabadságnak hívják. E felfogás szerint az élettani szabadság azt jelenti, hogy a nő a feleségi, hitvesi és anyai terhektől tetszése szerint szabadnak érezheti vagy szabaddá teheti magát (ez azonban nem emancipáció, hanem gonosz gaztett, mint ezt már eléggé kimutattuk); gazdasági szabadság az, hogy a nő férje tudta nélkül s annak akarata ellenére is szabadon birtokolhatja, intézheti és kezelheti a maga vagyonát, elhanyagolva gyermekei, férje és a család érdekeit; a társadalmi szabadság a nőt elvonja a háztartástól, a gyermekek és a család ápolásától, hogy azokkal mit sem törődve saját hajlamának szabadon élhessen, és közügyekkel foglalkozzék vagy közhivatalt vállaljon.
Ámde ez a nőnek nem igazi felszabadítása és nem is az az ésszerű és méltóságteljes szabadsága, mely a keresztény nő és feleség magasztos állásának kijár. Inkább a nőiesség és az anyai méltóság megrontása, s az egész család felforgatása, mellyel a férj a feleségét, a gyermek anyját, a ház és a család állandó éber őrét veszíti el. Sőt éppen a nőnek magának veszedelmes ez a hamis szabadság és a férjjel való nem természetes egyenlőség, mert ha a nő leszáll arról a királyi székről, ahová őt az evangélium a családi otthon falai között emelte, rövidesen visszasüllyed (nem annyira külső látszatra, mint valójában) a régi rabszolgaságba, s mint a pogány népeknél, a férj merő eszköze lesz.”3
Sajnos nem hallgatott a bölcs pápára a világ, és mára eljutottunk odáig, hogy Lenin és a szüfrazsettek álmai megvalósultak. Az eredmény pedig lesújtó: a családok, a nemzetek haldoklása, a férfi és a nő fogalmának totális kiüresedése, a gyermekek megfelelő nevelésének szinte teljes hiánya. Nézzünk csak meg ezt a két statisztikát:
a válások számra ezer lakosra 1900-ban 0,2, 1941-ben 0,5, 2021-ben 1,9;4
a gyermekek száma családonként 1901-ben 5,32, 1941-ben 2,48, 2019-ben 1,49.5
Ezeknek a katasztrofális számoknak nagyrészt a feminizmus az oka, és akkor is ez lenne a helyzet, ha megálltunk volna az első hullámnál. Hiszen társadalmunk milyensége nagyban tőlünk, nőktől függ, hogy mi elvégezzük-e a feladatainkat, és ha igen, azt milyen minőségben, márpedig már Lenin is arról értekezett, hogy a nők feladatait társadalmi intézmények vegyék át. A nők feladata, hogy „férjüket szeressék, gyermekeiket kedveljék. Legyenek ezenkívül megfontoltak, tiszták, háziasak, jóságosak, férjüknek engedelmesek, hogy ne káromolják miattuk Isten igéjét.” (Tit 2,4-5), de a feminista elvek térhódítása miatt nagyon kevés akad, aki így él. Nemzedékek óta az az általános, hogy egy nőnek csak egy-kettő, legfeljebb három gyermeke van, és hogy legkésőbb a legkisebb gyermeke hároméves korától házon kívül, teljes állásban dolgozik. Ennek köszönhetően általánosak az elhanyagolt férjek, gyerekek és otthonok, a magyar nemzet pedig szépen lassan kipusztul.
Hiába hirdetik az ellenkezőjét még jobboldali politikusnők is, a gyerekszám tekintetében katasztrofális az anyák munkába állása. Hiszen egy kisgyerekes anya nem tud egyszerre teljes értékű munkaerő meg feleség és anya lenni még akkor sem, hogyha intézmények (bölcsőde, óvoda, iskola) átvállalják a gyerekfelügyeletet. Több probléma is felmerül: mi van a gyerekekkel szünetben? Mi van, ha betegek? Mi van, ha az anya nem csak azokban az órákban dolgozik, amikor a gyerekek intézményben vannak? Ezen kívül egy anyai lelkű nő legalább egy-két, de inkább három-négy éves koráig szeretné, ha a gyermeke kizárólag otthon, vele nevelkedne, mivel az a legjobb egy kisgyermeknek. Így tulajdonképpen egy nő minden egyes gyerekkel évekre kiesik a munkaerőpiacról, de ha nagyobbak lesznek a gyerekek, akkor is megoldandó problémát jelentenek a számára a fentebb felsorolt eshetőségek. Ennek eredményeképpen a nők átlagban csak egy-két gyermeket vállalnak, mert hiszen a gyerek mindenféle intézmény ellenére is a pénzkereset és a karrierépítés akadálya legalább kilenc-tíz éves koráig, amíg nem kezdhet el önállóan közlekedni és huzamosabb ideig egyedül lenni otthon. Persze a kérdés továbbra is fennáll, hogy vajon egy tizenéves gyereknél elfogadható-e már, hogy üresen kongó, rideg lakásba ér haza, ahova aztán az édesanyja pár óra múlva fáradtan, a munkahelyi gondokkal terhelten esik haza, és inkább pihenne már, minthogy a gyerekeivel foglalkozzon.
A gond természetesen nem csak akkor jelentkezik, ha egy anyának a megélhetésért kell dolgoznia. A legtöbb nő már annyira feminista, hogy akkor se akar egy-két évnél tovább otthon lenni a gyermekeivel, ha egyébként megtehetné. Ennek oka, hogy úgy tekintenek a háztartásbeliségre, mintha Lenin legbuzgóbb tanítványai lennének: úgy vélik, ha nem dolgoznak, akkor kiszolgáltatottak a férjüknek, ami egyet jelent az elnyomottsággal. Ezen kívül nem elég izgalmas és dicsőséges a számukra az, hogyha kizárólagosan, vagy legalábbis elsősorban feleségek, anyák és háziasszonyok. A karrier, a fizetés és a titulus mind sokkal fontosabb és kívánatosabb lett a számukra ahhoz képest, hogy jó feleségek, gondos anyák és szorgalmas háziasszonyok legyenek, és valljuk be, a legtöbb női munka jóval kényelmesebb és könnyebb is, mint a nagycsaládos anyaság, főleg, ha a gyerekek még kicsik. Arról nem is beszélve, hogy a válás már nem szégyen vagy tragédia, hiszen a házasságok 60%-a így végződik. Az elhanyagolt, túl korán intézménybe adott, és ott túl sok időt töltő gyerek, csakúgy, mint a képernyőfüggő csemete, immár teljesen természetes. A rideg, gondozatlan otthon pedig nem a nő hibája, hanem a férfié, aki „nem akar házimunkát végezni”.
A fentiek miatt úgy gondolom, hogy teljes zsákutca az a törekvés, hogy a nőket úgy próbáljuk több gyermek vállalására ösztönözni, hogy bölcsődéket építünk. Egy valóban jobboldali és keresztény kormány arra törekedne, hogy a nők otthon lehessenek és otthon akarjanak lenni, nem pedig azt az eleve téves és káros modellt igyekeznének minél több anya számára lehetővé tenni, hogy a gyerekeket ugyan megszüljék, de aztán az intézmények neveljék fel őket helyettük, hogy minél előbb vissza tudjanak térni a munka világába karrier és pénz után futni.
A divatos látszatmegoldások helyett a valódi gyógyír arra, hogy a nők feminista módon rombolják a civilizációt, egyedül a komoly vallásosság lehet. Az, ha megértik a nők, hogy az élet célja és a boldogság forrása nem a dicsőség, a pénz, az élvezetek és a kényelem hajhászása, és nem is az, hogy minden álmukat és vágyukat megvalósítsák az életben, hanem hogy Isten tervei szerint éljenek, vállalva a feladataikat, felvéve a keresztjüket és hűségesen hordozva azt halálig, hogy aztán a túlvilágon várjon majd rájuk az örök és végtelen boldogság. Ismét XIII. Leó pápát idézem: „A házasság akkor lesz derűsen és békésen szilárd, ha a hitvestársak a vallásosságból merítik az életet, mert ez az erény teszi erőssé és legyőzhetetlenné a lelket; ennek következtében képes a lélek arra, hogy az esetleges rossz szokásokat, az erkölcsi és alkati különbségeket, az anyaság gondjait, a gyermeknevelés terheit, az élet nehézségeit és az akadályokat ne csak higgadtan, hanem szívesen viselje.”
Bölcsődeépítés helyett olyan népszerűtlen eszméket kellene ismét a szívekbe vésni, mint a kötelességtudat, az áldozatvállalás, a hűség, a hősies életszemlélet, a kitartás, az alázat, a rejtett élet szeretete. De mindez hogy valósulhatna meg, ha nemhogy az állam, az iskolák és a családok, de még a mai Egyház is feladta mindennek a tanítását?
Azt gondolom, hogy nekünk elsősorban a saját szentté válásunkra kell ügyelnünk, és ez kiárad majd másokra is, olyan tág körre, amilyenre az Úr szeretné. Az olyan nagy reformátorok, mint Assisi Szent Ferenc, Sienai Szent Katalin, Loyolai Szent Ignác vagy Avilai Szent Teréz sem azt keresték, hogyan javíthatnák meg az Egyházat vagy a társadalmat, hanem saját magukat adták át Istennek, hogy alakítsa át őket, és aztán a mi Atyánknak úgy tetszett, hogy az egész egyháztörténelem, sőt világtörténelem menetét változtathatták meg. Mi se aggodalmaskodjunk azon, hogy milyen kicsinyek vagyunk és mennyi a dolog: csak tegyük meg mindig Isten akaratát és törekedjünk a saját szentté válásunkra azzal, hogy elsősorban komoly imaéletre és állapotbeli kötelességeink elvégzésére fordítjuk a figyelmünket.
Tiszteletreméltó Fulton Sheen érsek szerint: „Minden civilizáció színvonala nagymértékben a nőiség szintjével hozható összefüggésbe. Ha egy férfi szeret egy nőt, méltóvá kell válnia hozzá. Minél erényesebb egy nő, minél nemesebb a jelleme, minél inkább elkötelezett az igazság, az igazságosság és a jóság iránt, annál jobban kell törekednie a férfinak arra, hogy méltó legyen hozzá. A civilizáció történelmét tulajdonképpen a nők színvonala alapján lehetne megírni.”6 Ennek a tudatában éljük mindennapjainkat, és akkor nemcsak mi magunk válunk szentté, de egész civilizációnk egyik megmentője is mi lehetünk!
2 https://www.vatican.va/content/leo-xiii/hu/encyclicals/documents/hf_l-xiii_enc_10021880_arcanum.html
