A négy temperamentum katolikus szemmel 3. – A szangvinikus
Előző részek: melankolikus, kolerikus
A szangvinikus típus a melankolikus ellentéte. Vidám, könnyed személyiségek, született optimisták. Általában jól kijönnek a többi emberrel, könnyen teremtenek kapcsolatokat. Sok és sokféle barátjuk van és nagyon együttérzőek. Rendkívül őszinték, nyíltan vállalják a hibáikat is és könnyedén fogadják a kritikát. Könnyű őket vezetni, maguk nem vágynak vezető szerepre. A dac ismeretlen a számukra.
Érzelmi és érzékies emberek. Nagyon vonzzák őket a teremtett világ élvezetei. Mindig újabb és újabb élményekre vágynak, és ezektől várják a beteljesedést. Általában ők szenvednek a legjobban a test kísértéseitől, legyen szó italról, ételről vagy a nemiségről. A hiúság is komoly kísértés a számukra.
A szangvinikus hibája, hogy folyton külsődleges tevékenységekkel van elfoglalva. Gyakran túl is vállalja magát, hogy másoknál jópontot szerezzen, de így a legtöbb ígéretét képtelen megtartani. Jellemző rá a feledékenység, a felületesség, a túlzás és hogy nem fejezi be, amit elkezdett, nem megbízható.
Hibája az is, hogy nem mélyed el. A problémák elől gyakran mások társaságába menekül. Inkább fecseg, minthogy magába nézzen. Hajlamos állandóan jótékonykodni és „szent beszélgetéseket” folytatni az ima és az elmélkedés kárára. A szangvinikus Avilai Szt. Teréz is elmeséli önéletrajzában, hogy kezdeti buzgósága után felhagyott a benső imával, viszont rengeteget beszélgetett másokkal. Sokakat még a benső imára is rávett, miközben ő maga azt teljesen elhanyagolta hamis alázatból.
A szangvinikusnak le kell nyugodnia. Hiába látja, hogy annyi teendő van, meg kell tanulnia csendben lenni, nem menni állandóan valahova, nem fecserészni folyton másokkal, hanem egyedül lenni és imádkozni, elmélkedni. Meg kell tanulnia, hogy ne legyen minden lében kanál, bízzon a Gondviselésben, abban, hogy Isten nélküle is meg tud oldani helyzeteket, ezért nem kell mindenbe belefolynia a lelki élet kárára. Határozzon meg egy fontossági sorrendet és ragaszkodjon hozzá szigorúan. Mindent, ami ettől elvonná, nyugodtan tekintsen démoni kísértésnek!
A szangvinikusnak a leginkább a rövid és velős olvasmányok valóak. Mélyedjen el a zsoltárokban, a Példabeszédek könyvében, Sirák fia könyvében és a Bölcsesség könyvében. Olvassa a sivatagi atyák mondásait és szentek rövid életrajzát.
Mivel nagyon fogékony a külső világ dolgaira, úgy imádkozzon, hogy teljesen csend van. Legyen egy feszület vagy szentkép előtte, amire a tekintetét függesztheti és ami megóvja attól, hogy elkalandozzon a figyelme. Kényelmes testtartásban imádkozzon, hogy ne tehesse a kényelmetlenség érzése szétszórttá.
Avilai Szt. Teréz azt tanítja, hogy naponta legalább fél órát kell elmélkednünk. A szangvinikus számára ez kezdetben igazi szenvedés lehet. Lassanként szokjon rá, kezdve napi öt perccel. Akkor növelje az időmennyiséget, ha indíttatást érez rá, de azért beszélje meg a gyóntatójával vagy a lelki vezetőjével, mert hajlamos isteni indíttatásnak tartani azt is, ami egyáltalán nem az Úrtól jön.
A szangvinikus számára a legszükségesebb erény az állhatatosság. Szabjon meg egy szigorú pritoritási sorrendet, és az alapján alkosson napirendet. Ennek az alapjául az állapotbeli kötelességek szolgáljanak Isten, a házastárs, a gyermekek vagy munka felé. Ami kevésbé fontos, azt csak akkor tegye meg, ha az előbbiek elvégzése után maradt szabadideje. Mindez megakadályozza, hogy a hirtelen elhatározások diktatúrájában élje az életét és kárt szenvedjen mindaz, ami igazán fontos. Amíg nem szokott rá arra, hogy elvégezze mindig a kötelességeit, nem szabad meghívásokat elfogadnia vagy új dolgokat felvennie a listájára.
Nagyon fontos a türelem is. Gyakran imádkozza magában: „Add, hogy minden pillanat egy új kezdet lehessen!” A cél a mennyország, ez pedig megéri azt az erőfeszítést, hogy minden elesés után újra felkeljen és visszatérjen az állapotbeli kötelességei hűséges teljesítéséhez.
A szangvinikusnak nem kell megtanulnia kikapcsolódni, épp ellenkezőleg: a szórakozásvágyát korlátok közé kell szorítania, illetve meg kell tanulnia, hogy a kikapcsolódása is lehetőleg értékes tevékenység legyen, és nem ezerféle.
A csendé és a szív imájáé legyen az elsőbbség a szóbeli imákkal szemben, hogy a szangvinikus növelni tudja a koncentrációs képességét. Ha rendszeresen meghozza ezt a döntést, elérheti a szentséget, de csak lassan. Az elmélkedés nélkülözhetetlen. Meg kell tanulnia időnként „önzőnek” lenni és kizárni a külvilágot.
A szangvinikusnak meg kell tanulnia elismernie Isten és maga előtt egyaránt, hogy vannak negatív érzelmei is (harag, kétségbeesés, mély szomorúság), amelyeket át kell adnia Neki. Nem szabad azzal nyomasztania magát, hogy neki jó keresztényként állandóan vidámnak kéne lennie. Ha állandóan boldognak érezné magát, hol lenne szükség az életében Istenre? Ha úgy érzi az imában, nincs jelen Isten, akkor támaszkodjon a hitére és vallja meg a biztos tudatát annak, hogy Isten igenis jelen van és figyel rá.
A szangvinikus csak akkor fog haladást tapasztalni, ha megtanulja fokozatosan mérsékelni a temperamentumát, nem túl hirtelen reagálni, nem szélsőségesen viselkedni.
A Biblia legnevesebb szangvinikusa Szt. Péter apostol. Őt tekintve minden szangvinikus bízhat benne, hogy Krisztussal állhatatosságot tanulhat és nagy szent válhat belőle.
Felhasznált irodalom:
