Szektásodás a hagyományhű katolikusok között


A hagyományhű katolicizmusnak arról kéne szólnia, hogy a zsinat előtti liturgiához és az Egyház autentikus tanításhoz szeretnénk visszatérni. Ehelyett úgy látom, elindult egy olyan folyamat, hogy a hagyományhű katolicizmus sokszor nem tűnik másnak, mint egy szubkultúra vagy szekta.

Ez azt jelenti, hogy bizonyos karizmatikus személyiségek már-már szektavezérré válnak, vagy legalábbis a hallgatóik így bánnak velük. És szépen lassan a hagyományhű katolicizmus nem lesz más, mint az, hogy egy rakás emberalkotta szabályt csapunk hozzá az Egyház tanításához, és utálkozunk azokkal szemben, akik ezeket nem tartják be.

Mióta szól a hagyományhű katolicizmus arról, hogy mindenféle szektás szabályt találjunk ki, amelyek alapján szabadon leszedhetjük másokról a keresztvizet?

És mióta szól arról a katolicizmus, hogy ha bizonyos szektás szabályokat kipipálok, akkor szeret Isten, akkor vagyok jó katolikus, akkor lesznek hívők a gyerekeim, ha meg nem, akkor pokolra jutok és a gyerekeim is elhagyják a hitet?

Értem, mi van e mögött. Annyira ijesztő megtapasztalni, hogy a mai Egyház már nem az autentikus hitet tanítja. Hol keressük akkor az igazságot? Hogy járhatnánk a helyes úton? Félünk attól, hogy akár akaratlanul is olyat gondolunk vagy teszünk, ami nem helyes.

Az, hogy vannak a hitünkben és az életünkben szürke területek, ijesztő és fárasztó. Ijesztő, mert nekem kell döntenem. Fárasztó, mert át kell gondolnom és át kell imádkoznom a kérdést. Nincs instant válasz, tegyem-e vagy sem.

De ha a hitünk egy minden apróságra kiterjedő szabályrendszer, amelyben mindenre, de szó szerint mindenre van válasz, akkor hol van szükség istenkapcsolatra? Letöltöm mondjuk egy honlapról a Nagy Hagyományhű Katolikus Szabálykönyvet, aztán bármilyen kérdésem van, azt felcsapom és aszerint cselekszem. Nem kell imádkozni, elmélkedni, Isten személyre szóló válaszát keresni, a férjünkkel átbeszélni a dolgot, vagy ha a gyerekeinkről van szó, figyelembe venni az egyéniségüket. Mindenre megvan a Hivatalos Trad Kat Válasz, és kész. És ha eszerint élnek, akkor Isten garantálja nekik, hogy tökéletesek lesznek, ahogy a családi életük és a gyerekeik is. Vagy mégsem...?

Rod Dreher Szent Benedek válaszútján c. könyvéből idézek (egy téves fordítást kijavítva):

„Olykor megesik, hogy az anyák és apák úgy gondolják, a zord fegyelemmel Istent szolgálják, valójában azonban Istentől idegenítik el gyerekeiket. Egy alkalommal egy végzős középiskolással beszélgettem, Ellennek fogom hívni. Ellen kétségbeesett ateista. Vakbuzgón vallásos szülők nevelték föl egy szigorú családi otthonban.

– Szüleim paranoiás emberek. Összeesküvés-elméletben hisznek. Attól félnek, ha gyerekeiket kitennék a külvilágnak, akkor mi el fogunk romlani, mivel szerintük a világ egy igen mocskos hely – mondta nekem. – E tökéletes védelem nagyon káros, s pontosan azáltal, hogy így elvágod magad a világtól, olyan környezetet teremtesz, ami egy szekta kialakításához kell.

Ellen elmondja, hogy két idősebb testvére szintén ateista. Szerinte fiatalabb testvérei is ugyanezt az utat fogják követni, hiszen anyjuk és apjuk akkora félelem és szorongás közepette nevelte őket.

– Jó szerencsét kívánok magának Szent Benedek válaszútjához – mondta nekem. – De arra kérem, mondja el a szülőknek: ha azt akarják, hogy a gyerekeik keresztények maradjanak, ne tegyék azt, amit az én szüleim tettek. Megfojtottak és lázadóvá tettek bennünket.”

„Ellen, az a fiatal nő, akit a családi kontroll ateistává tett, az ország olyan részéből származik, ahol a szélsőséges vallásosság nem szokatlan jelenség. Valójában szülei saját fölnőttkori vallásos ébredésük után azért költöztek városukba, hogy olyan családokhoz csatlakozzanak, akik osztják a közeli világvégét váró nézeteiket. Ellen az ostrom alatt álló közösséget, amelyhez szülei csatlakoztak, nem hivatalos »szektaként« jellemzi.

– Kicsi, zárt közösség voltunk, a gyerekek otthoni tanulók. A csoport legtöbb családja olyan volt, mint az enyém, vagy még furább, mint az enyém. Csakis e csoportbeli gyerekekkel volt kapcsolatom, mialatt fölcseperedtem – mondta. – Nemigen beszéltünk a helybeliekkel, városi és családi programokon pedig nem vettünk részt. Egyáltalán nem tartottunk kapcsolatot a szűk családon kívüli rokonsággal. Azt hiszem, keserves volt nekik látni, szüleim hogyan neveltek minket, mennyire végletesen viselkedtek.

Ellen elmondta, hogy a közösség egyáltalán nem volt támogató, hanem mindent szélsőségesen ellenőrzött. Amikor kételkedni kezdett mindnyájuk életmódjában, a többi gyerek erre dühösen válaszolt, s kerülte őt. Elkezdték lenézni Ellen szüleit és testvéreit is.

– Ezen a szektán kívül senkit sem ismertünk, ezért tényleg érezted a nyomást, hogy neked kell igazodnod.

A szoros közösségek legnagyobb kísértése annak kényszere, hogy az erkölcsi tisztaság szabványából kiindulva túlságosan kontrollálja tagjait, az elhajlókat pedig túl szigorúan rendszabályozza. Nem könnyű látni, minden egyes helyzetben mikor és hol vonjuk meg a határt, de egy a hajthatatlanságig merev közösség saját tagjait töri meg, s maga is széttörik.

Az alaszkai Eagle Riverben a Szent János-székesegyház körüli ortodox közösség híveinek jelentős számát veszítette el, miután kiderült a közösséget mélyen megosztja az a kérdés, mennyire szigorúan kell az ortodox életet élni.

Marc Dunaway atya, a székesegyház lelkipásztora átélte azt a fájdalmas időszakot, amikor barátai és családtagjai mentek el azért, hogy egy vallásilag szigorúbb ortodoxiát keressenek. 2013-ban ezt mondta nekem:

– Úgy gondolom, bármely közösség nyitottsággal és nagylelkűséggő kerülheti el ezeket a szomorú bonyodalmakat, meg avval, hogy ellenáll annak a késztetésnek, hogy falakat építsen és elszigetelje magát.

– Ha elszigeteled magad, furává leszel – folytatta Marc atya. – Kényes az egyensúly egyfelől a szabadság és nyitottság megengedése, másfelől a közösség önazonosságának fönntartása között. Nem szabad engedni, hogy a közösség gondolata maga bálvánnyá váljon. Egy közösség eleven szervezet, aminek muszáj változnia és növekednie és alkalmazkodnia.

Azon közösségek, amelyek tisztátalanságtól való félelmükben túlzottan szorosan gombolkoztak be, tagjaikat meg fogják fojtani, s kiirtják a közös élet örömét. Az ideológia az örömteli közösségi élet ellensége. A legrombolóbb ideológia pedig az abban való hit, hogy lehetséges az utópiát megteremteni. Szolzsenyicin szerint a jó és rossz közötti határvonal minden egyes emberi szíven keresztül húzódik. Eme alapigazságnak ott kell lennie minden keresztény közösség középpontjában, hogy megtartsa azt alázatosnak és egészségesnek.

– Jót tett nekünk, hogy közösségünkön kívül barátkoztunk – mondta egy férfi, aki még mindig lelkes tagja egy keresztény életközösségnek.

– Ha csak azokkal állsz kapcsolatban, akikkel templomba jársz, nehéz eldönteni, mikor kérsz valami észszerűtlent. Könnyű beleesni abba a csapdába, hogy azt gondolod, a közösségen kívül mindenki romlott, de ez nem igaz.”

Évek óta egyik kedvenc témám, amivel foglalkozom, a fundamentalista protestantizmus és a konzervatív szekták. Pont ebből tudom, hogy a fenti szellemiség, hogy valami minden egyes mozdulatunkat rigorózusan meghatározó szabálykönyvet követünk azért, hogy sikeres, szent családi életünk legyen, és az attól való rettegés, hogy ha ettől a legkisebb mértékben is eltérünk, démonokat és más szörnyűségeket szabadítunk magunkra, NEM katolikus, hanem fundamentalista protestáns, szektás dolog! És a melegágya a vallási gőgnek, a farizeizmusnak, a kiégésnek és a bántalmazásnak.

Ezzel szemben a jó katolikus papok mindig figyelmeztetnek arra, hogy a szenteket se szabad vakon követni és figyelembe kell venni az egyén helyzetét, jellemét, hivatását.

Konzervatív, szigorú irányba is lehet tévedni! Ilyen a rigorizmus, a legalizmus és a janzenizmus tévedése, meg a fundamentalista protestantizmusé. Nem szabad azt hinnünk, hogy jobb, ha a szigorúság irányába túlzunk, mert úgy is eretnekekké válhatunk, és úgy is eltávolíthatjuk a gyerekeinket Krisztustól.

Ismerek olyan magyar katolikus megmondóembert, aki piuszos hagyományhű katolikusból szépen lassan feeneyista eretnek és szedevakantista lett, de az is lehet, hogy már inkább önmagaista, mert egy saját vallást alakított ki már magának mindenféle kritizálhatatlan szabályból. Olyanokat is ismerek, akik ortodoxszá váltak buzgó hagyományhű katolikusból. 

Hogy kerülhetjük ezt el?

Úgy gondolom, hogy imával, alázattal, a vallási megérzéseinkkel szembeni kétkedéssel és azzal, hogy inkább a hit biztos dokumentumaihoz és józan papokhoz, mint szenzációs nagyotmondásokból nyerészkedő online személyiségékhez és különcködésre hajlamos önjelölt teológusokhoz fordulunk eligazításért. Ezen kívül nagyon jó tanácsadó lehet még a férjünk is, hiszen őt adta Isten a számunkra vezetőül. Engem is nagyon sok butaságból hozott már ki a férjem néhány józan mondata!

Szembe kell néznünk a gőgünkkel. El tudjuk viselni, ha valaki, bár szintén hagyományhű katolikus, feleség és anya, mint mi, mégis bizonyos dolgokat másképp csinál? Képesek vagyunk rá, hogy ne irigykedjünk, ha többet bír, és ne nézzük le és ne tartsuk bűnösnek, ha kevesebbet? 

El tudjuk hinni Krisztusról, hogy Ő olyan nagy Isten, hogy nem kell magunkat és a gyerekeinket búra alatt, a világtól teljesen elszigetelve tartani ahhoz, hogy az Ő követői tudjunk maradni és szent életet tudjunk élni? 

És esetleg meg tudnánk próbálni úgy élni, hogy komolyan vesszük a spirituális világot és a Gonosz elleni harcot, mégse rettegünk mindentől, aki és ami nem 1000%-ig hagyományhű katolikus, mert hátha démoni befolyás alá kerülünk tőle?

Végül még egy gondolat. Szeretném, ha ezt a blogot sem úgy olvasnátok, hogy mindenben le kell utánozni engem. És hogy amit írok, az összevetnétek mindig az Egyház biztos tanításával: a dogmákkal, pápai dokumentumokkal, katekizmussal, a nagy szentek és teológusok műveivel. Szeretném, ha meg tudnátok különböztetni az Egyház kétezeréves, biztos tanítását, meg az egyéni véleményeket. És azt, ami mindenkire mindig vonatkozó tanítás attól, ami egyéni megfontolást igényel. Nagy, de szép és szükséges feladat. Adok hozzá egy gondolatot vezérfonálul, melyet egy kiváló hagyományhű atyától kaptam pár éve:

„A Szentlélek mindig józan és kiegyensúlyozott dolgokat sugall, soha nem forradalmi és magamutogató, felforgató gondolatokat, sem liberális, sem konzervatív irányban.”

(Kovács Ervin Gellért OPraem)

Népszerű bejegyzések