A keresztény másság

XVI. Benedek pápa gondolatait szeretném megosztani veletek a Beszélgetés a hitről c. könyvből.

Meg kell találnunk itt is a nonkonformizmus bátorságát egy dúskálkodó világ tendenciáival szemben. Ahelyett, hogy követnénk a korszellemet, ismét csak mi vagyunk, akiknek keresztény szigorral kellene megbélyegeznünk ezt a szellemet. Elvesztettük az érzékünket az iránt, hogy a keresztények nem élhetnek úgy, mint „mindenki". Az az esztelen vélemény, miszerint nem is létezik kifejezetten keresztény erkölcstan, semmi más, mint szélsőséges kifejezése egy alapfogalom elvesztésének, annak, hogy az „evilág" mintaképeihez képest a keresztény „más". Még bizonyos szerzetesrendekben és szerzetesnői kongregációkban is az igazi reformot összekeverték az addig megélt aszkézis fellazításával. Összekeverték a megújulást a kényelemmel. Hadd idézzek egy konkrét, apró példát: egy szerzetes mesélte nekem, hogy kolostorának a szétesése pontosan azzal a nappal vette kezdetét, amikor kijelentették, hogy a testvéreknek a liturgia szerinti éjszakai felkelése a zsolozsma elvégzésére „már nem valósítható meg". És ennek a vitathatatlan, de kifejező „áldozatnak" helyére került a televízió előtti együttmaradás, bele a késő éjszakába. Csak egy kis eset, de a kis esetek csapásai alatt lazult fel napjainkban az a keménység, ami a keresztény élettől elválaszthatatlan, kiváltképpen éppen a szerzetesi élettől.

A kereszténynek ma jobban, mint bármikor, tisztában kell lennie azzal, hogy egy kisebbséghez tartozik, és szemben áll mindazzal, ami az Újszövetség szóhasználata szerinti „evilág szelleme" előtt logikus, nyilvánvaló és helyes. A keresztény legsürgetőbb feladatai közé tartozik, hogy újra magáévá tegye a nonkonformizmusra való képességet, tehát, hogy ellent tudjon állni az őt körülvevő kultúra számos irányzatának.