Az Istentől való félelem okai és negatív hatásai
Írta: Müller Lajos SJ
AZ ISTENTŐL VALÓ FÉLELEM OKAI
Félni... Istentől? Mintha ez a két szó nem is akarna összeilleni. Mintha két, egymásnak ellentmondó fogalommal állnánk szemben. Hogyan? Az ember féljen attól, aki jó, sőt maga a jóság, akinek éppen ezért legjellemzőbb tulajdonságai a megértés, a részvét, az irgalom? És mégis, hányan vannak, akik félnek, nagyon félnek a jó Istentől. Pedig talán ugyancsak nincs okuk éppen nekik, félve gondolni a jó Istenre. És mégsem tudják magukban leküzdeni ezt a félelmet. Ha csak eszükbe jut is a jó Isten, összerezzennek...
Már csak az a gondolat, hogy egyszer Istenhez kell menniök, az ő ítélőszéke előtt megjelenniök és éltük minden, még legkisebb cselekedeteiről is számot kell adniok, rémületbe ejti őket. Az Isten igazságossága szinte megdermeszti, Istennek fensége lesujtja őket, Istennek tökéletességei, a helyett, hogy vonzanák őket és felemelnék, inkább arra szolgálnak, hogy saját nyomorúságukat, semmiségüket csak annál kínosabban átérezzék. A helyett, hogy a szeretet mágnese a legjobb Atyához vonzaná őket, bizonyos rettegés, vagy legalább is helytelenül értelmezett tisztelet éket üt közéjük és a jó Isten közé. A félelem állandóan bénítja, zsibbasztja lelküket. Bár szeretik Istent, talán komolyan szeretik, de a szeretet nem tudja szívüket felmelegíteni, keblüket kitágítani. Semmi közvetlenség, semmi gyermekded bizalmasság nincs a szeretetükben. Nem a lélek mélyéből fakad az, hanem csupán bizonyos erőfeszítésnek gyümölcse, amiben van valami fájdalom és aggódás. És ha ez az aggódó szeretet éppen a vallásosságból ered, azért nem kevésbbé sajnálatraméltó.
Mit és kit látnak az ilyenek Istenben? Valami messze-távoli lényt, aki szinte elvész, feloldódik az Ő fenséges, megközelíthetetlen nagyságában. Rideg, zord, követelő úr nekik a jó Isten, aki szüntelenül csak kémlel, lesben áll, hogy minden hibán rajtakapjon. Ha aztán sikerült neki bennünk valamit kifogásolni, bezzeg könyörtelenül és örömmel jegyzi azt be az igazságosság könyvébe, hogy egyszer majd leszámoljon. Végtelenül éleslátó, szigorú bíró ez az Isten, aki könyörületet nem ismer. Egyetlen gyengeségünket sem hagyja majd megtorlás nélkül. Az ő felfogásuk szerint még az igazak is éppen csak hogy valahogy megmentik a lelküket, és alig-alig találnak irgalmat annak az Istennek színe előtt, aki még angyalaiban ís meglátja a foltokat és akinek kezébe esni egyszerűen rettenetes. (V. ö. Zsid. 10, 31.)
Ámde Istent így odaállítani annyi, mint őt teljesen félreérteni, sőt súlyosan megbántani. Csak az a szerencse, hogy ennek az elgondolásnak, isteneszmének semmi köze sincs a valósághoz, az igazsághoz. Az ilyennek gondolt, elképzelt Isten nem a mi Istenünk, nem az a jó Isten, aki magát nekünk kinyilatkoztatta, akit a józan észből következtetések útján is, de biztosan megismerhetünk. Ez a félelemalkotta Isten nem is Isten, hanem agyrém, az igazi Istennek méltatlan karikatúrája. Az igazi Isten szeretetreméltó Atya, végtelenül irgalmas és íme, őbelőle akarnak rideg kényurat és kíméletlenül igazságos bírót csinálni. Szinte szántszándékkal úgy rajzolják meg előttünk az arcképét, hogy az embernek elvegyék minden kedvét vele közelebbi érintkezésbe lépni. Hiszen ez az Isten nem üti meg az emberi jóságnak és részvétnek, megértésnek még csak az átlagát sem.
Ez az oly sajnálatraméltó és káros félelem az Istentől sokféle forrásból eredhet. Elsoroljuk a legfőbbeket.
1. A nevelés. Jóllehet a janzenizmus már századok óta lezajlott s hazánkat amúgy is csak utolsó hullámfodrai érintették, de sajnos, a szelleme nem tud egészen eltűnni a világból. Nem csekély azoknak a keresztény családoknak a száma, amelyekben valamiféle janzenista nevelés öröklődik nemzedékről-nemzedékre.
A janzenizmus az az eretnekség, amely bár a jámborság és életszentség külszíne alá rejtőzött és mégis, vagy éppen azért az újabb korban a legnagyobb pusztítást vitte végbe a lelkek világában. A legnagyobb vétke, hogy meghamisította az istenfogalmat. Nemcsak mint hideg, követelő urat állította Istent a lélek elé, akinek a puszta gondolata is félelembe ejt, szorongatja a szívet és akadályozza annak minden jóleső kitágulását, hanem valóságos zsarnokot csinált belőle, aki szigorú törvényeket hoz a nélkül, hogy kellő kegyelmi erőket is adna azok megtartására, aki üdvözít ugyan egyeseket, még a saját akaratuk ellenére is, mert megvonja tőlük a lehetőséget, hogy vétkezzenek, de másokat megint bukni és veszni enged, megvonva tőlük a szükséges kegyelmeket.
(...)
És valóban, ha gyermekkorunkra visszatekintünk, csak kevesen dicsekedhetünk azzal, vagy jobban mondva, kevesen hálálkodhatunk Istennek azért, hogy a jó nevelés bennünk Istenről a helyes ideát ébresztette fel. Nemde inkább emlékszünk esetekre, mikor Istennel fenyegettek, ijesztgettek minket, mint mikor a jó mennyei Atyát emlegették, akivel egészen gyermeki módon érintkezhetünk. Inkább tanítottak meg minket Istentől félni, mint Istent szeretni. Későbbi neveltetésünk is alig tudta ezt az alaphibát kijavítani. Ezért akárhányan soha életükben sem tudták elhatározni, hogy teljes odaadással, egyszerűséggel és bizalommal forduljanak Istenhez, pedig úgy kellene, hogy ez legyen alaphangja minden vele való érintkezésünknek. A gyermeki zsenge lélekkel befogadott nyomok örökre megmaradnak. Azokat végkép kiirtani vajmi nehéz, csaknem lehetetlen. Pedig ezek akadályozzák meg, hogy Istent annak lássuk, aki, és magunkat fenntartás nélkül karjaiba vessük, ahogy ő ezt kívánná.
(...)
2. A hitszónokok és egyházi irók sajnálatos túlzásai. Némelyik egyházi szónok különösen szereti beszédeiben kiélezni azt, ami a hit igazságaiban félelmet gerjesztő, szinte rémítő. Legjobb szándék vezeti őket. Fel akarják rázni a bűn fertőjében fetrengő, avagy a lanyhaság álmában szendergő lelkeket. Előveszik tehát a hit pörölyét és kalapácsát s nemcsak töredelemre kovácsolják, hanem szinte összezúzzák a lelkeket. Megvan ennek a maga értelme és jogosultsága, főképen a missziókban... de csakis bizonyos fokig és bizonyos mértékben, Ami túlhajtott és egyoldalú, sohasem lehet igaz és helyes, és nem is teremhet kifogástalan gyümölcsöket. A puszta félelem csak időre-órára állitja talpra az embert. Az állhatatos kitartást és haladást a jóban csakis a szeretet biztosítja. A lelki sebekbe nemcsak a félelem csípős ecetét, hanem egyben a szeretet és bizalom kenetét is kell csepegtetnünk, meggyőzve a lelket az isteni irgalom végtelenségéről is. És ezt némelyik szónok figyelmen kívül hagyja. Nem követi ebben az isteni Mestert, aki a megtérítendő nagy bűnösök előtt nem a pokolról szól, hanem éppen előttük mondotta el örökbecsű paraboláit az isteni irgalomról. Szent Ignác Lelkigyakorlatai-ban a lelki tisztulást célzó úgynevezett "Első heté"-ben a bűnről, pokolról szóló megrázó elmélkedéseit is mindig a bizalomra hangoló hathatós indítóokkal végzi. A tapasztalás is igazolja, hogy az afféle beszédekből, aminőket Massillon tartott a választottak csekély számáról, amelyekkel a legjobb szándékkal szinte őrületbe hajtotta hallgatóit, aránylag igen kevés igazi megtérés fakadt. Az ilyen szónokok és ilyen szellemű aszketikus írók méltán vádolhatók, hogy a lelkeknek jóval többet ártanak, mint használnak. Apasztják, kiszáritják a szívek gyermekded bizalmasságát a mennyei Atyához. Elgáncsolják a lelkek röptét az irgalom és szeretet Istenéhez.
3. Némelyik szentnek a példája. Tagadhatatlan, hogy a szentek virágoskertjében akadunk olyanokra is, akiken inkább csak életük némely szakában vagy mozzanatában a félelem és aggodalom violaszíne a jellemző, feltűnő. Voltak valóban szentek, akiket a szigorú isteni ítélet gondolata rettegésbe ejtett. Volt olyan, aki halála előtt kezét tördelve térdelt fel ágyán, aki fektében órákon át nem mert sem jobbra, sem balra tekinteni, várva a halál s ítélet pillanatát. S alig volt olyan köztük, akinek életében olykor bele ne csendült volna a Dies irae-nek egy-egy akkordja:
Ámde a szenteket helyesen kell értenünk!
Először is tudnunk kell róluk, hogy bennük a félelem a legmagasabbfokú lelki tisztaságnak és a legmélyebb alázatosságnak szinte szűkségszerű eredője. Midőn összemérték a kegyelmek bőségét, amellyel Isten őket kitűntette, a saját teremtményi gyarlóságukkal és gyengeségükkel, az alázatosság azt a tudatot ébresztette bennük, hogy ők a világ utolsó, legméltatlanabb bűnösei. Még a legkisebb hibát is, amelyet elkövettek, óriási hálátlanságnak tekintették. A hitnek a kegyelem által szinte végtelenig fokozott éleslátása, amellyel Istennek végtelen szentségét a saját teremtményi .semmiségükkel összemérték, szinte szétmorzsolta őket. Ámde ez éppen nem jelentette Istennek nemtetszését, elégedetlenségét velük szemben. Még kevésbbé azt, hogy lelkük üdve komoly veszélyben forgott, hanem ellenkezőleg, ebben is csupán az isteni jóság és irgalom nyilvánult meg, amely ezzel a bizony fájdalmas operációval az erényt, az alázatosságot és lelki tisztaságot akarta bennük tökéletesíteni.
Továbbá a szenteknek ez a hangulata valami csodálatos módon a legerősebb remény érzületével olvadt össze. Ők tudtak „Remélni a remény ellen" és lelki gyötrelmeikben is hangoztatták Jób igéit: „Ha meg is öl engem, benne reménykedem. " (Jób 13, 15.)
Azután az ilyen hangulat a szenteknél egyáltalán nem volt állandó, hanem átmeneti állapot, amely rendesen a legbizalmasabb és legédesebb szeretetnek adott helyet.
Hibáik és előző életük bűneinek eleven tudata csak arra indította őket, hogy annál jobban szeressék Istent, aki nekik megbocsátott. Vezeklő könnyeik mint igaz gyöngyök ragyogtak s díszítették őket Isten előtt.
Sajnos azonban, vannak, akik egészen más szemszögből ítélik meg a szenteket. Bizonyos kedvteléssel s egyoldalúan csak azt veszik tudomásul a szentek életében, ami a saját hangulatuknak, szorongó, kishitű lelkületüknek, búskomorságra hajló kedélyüknek megfelel. Így ahelyett, hogy a szentek példája őket – ahogy kellene – felemelné, lelkesítené, inkább lesújtja.
4. A Szentírás egyes helyeinek helytelen értelmezése. A Szentírással is sokan úgy vannak, ahogy a szentek példájával. A Szentírás csakúgy, mint a szentek élete, egészében az isteni végtelen szeretetnek és irgalomnak kinyilatkoztatása. Ámde némelyek a jó Isten könyvéből is csak azt szeretik kiolvasni, ami elriasztó, félelembe ejtő és átfutnak azokon a helyeken, amelyek számukra a legédesebb vigasz forrásai lehetnének. Sőt, kiragadnak egyes helyeket, mondatokat az egészből, ha azok szorongó hangulatukat, félelmüket látszólag igazolják, figyelemre sem méltatva, hogy egészen más, ellenkező az értelmük, ha a teljes szöveget, az összefüggést tekintjük. Sokszor az eredeti szövegnek nemismerése vagy helytelen fordítása is okozhat ily félreértéseket.
(...)
5. Régi bűneink emléke. EI kell ismerni, van elfogadható, komoly indítóokunk is, hogy Istentől féljünk. Ez a bűn és annak emléke, hogy mi Istent talán sokszor, talán nagyon megbántottuk. Felmerülhet a kérdés, vajjon azokat megvallottuk-e, ahogy kell és eleget tettünk-e értük Istennek? Hánynak és hánynak ez tölti el szívét félelemmel s ezért nem meri tekintetét bizalmasan az égre emelni. A bűntől ugyan kell félnünk, éspedig nagyon félnünk. De nem a jó Istentől, ha hozzá bűnbánólag visszatértünk.
Erről még lesz szó az alábbiakban. Egy érdekes jelenségre azonban már itt rámutatunk. Az aggasztó félelem a bűnös múlt és jelen miatt rendesen, sőt csaknem kizárólag nem azokat emészti, akiknek volna igazi okuk félni, akik t. i. a bűnhöz makacsul ragaszkodnak, hanem éppen azok szívét tépi, akiknek alig van megsiratnivalójuk, vagy ha volt is, azt már régen megsiratták. Nem a bűnösök rettegnek, hanem az igazak. Éppen ezek nem merik magukat rászánni, éspedig apró, vagy már régen megbocsátott gyarlóságaik miatt, hogy teljes gyermekded bizalommal vessék magukat annak keblére, akinek résztvevő szeretete minden emberi fogalmat messze felülmúl és aki oly készséges a bocsánatra.
6. Temperamentum. Maga a temperamentum, vérmérséklet is oka lehet az állandó félelemnek a jó Istentől, vagy legalább is nagyban táplálhatja azt. Vannak félénk, kevésbbé közlékeny, melankóliára és aggályosságra hajlamos egyének. Mily könnyen burjánzik fel ezekben a félelem szenvedélye, amely mint minden egyéb szenvedély, önmagát fejleszti, növeli, ha kellő ellenállásra nem talál. Végre is feltétlen úrrá, zsarnokká válik a lélekben s kiterjeszti hatalmát az egész gondolat- és érzelemvilágra.
*
Ime, itt vannak főbb okai az Istentől való félelemnek. Egyetlenegy sincs köztük, amelyet a józan ész igazolhatna. A keresztény csakis egytől féljen. Félnie kell, nehogy Istent kevésbbé szeresse a kelleténél, nehogy megbántsa, elhagyja őt. Ezt a félelmet igazolja mind a hit, mind a józan ész. Ámde ez a félelem nem szorongatja a szívet, hanem kitágítja, nem von össze a lélek egén fellegeket, hanem inkább szétoszlatja, elűzi azokat, bizalommal tölt és édes vigasztalással áraszt el.
AZ ISTENTŐL VALÓ FÉLELEM KÁROS HATÁSAI
Nagyon sok komoly kárral és hátránnyal jár a lelkiéletben az Istentől való félelem. Így többek között:
1. Kegyetlen szenvedésekei okoz. A félelemtől megszállt lélek nem ízlelheti azt az örömet, békét, amelyet Krísztus híveinek ígért. Nyugtalan és elégedetlen. Életét az ilyen ember komoly tevékenység helyett kínos tépelődésben őrli fel. Ami a legszomorúbb, olyan szenvedés ez, amelyben a jó Istennek éppen nem telik kedve. A félelem a lelket a legérzékenyebb pontban támadja meg s szerteroncsolja annak legfinomabb érző s mozgató idegszálait. Nem ritkán magán a testi szervezeten is érezteti szomorú hatását, ami nagyonis könnyen érthető, tekintve az embenek egységes természetét. Igaz ugyan, hogy a félelemnek megvannak a maga különböző fokai és így a kedvezőtlen hatásnak is, de senkiben sem maradnak el teljesen, aki egyszer már a félelemnek rabszolgája lett.
2. Szárnyaszegetté tesz a lelkiéletben. Nevezetesen az imaéletet csaknem teljesen elapasztja és kiszárítja. Amikor a bizalom hiánya miatt az ima örömtelen robotmunka, akkor normális lelki fejlődésről és állhatatosságról szó alig lehet. Az ilyen ember ugyan még imádkozik, mert fél azt teljesen abbahagyni, de csak akkor és annyit imádkozik, amikor és amennyit a lelkiismeret kényszere miatt kénytelen.
3. A félelem megakadályoz abban, amit pedig lsten mindenekfelett óhajt, hogy t. i. a lélek magát Neki bizalmas és gyermeki szeretettel átengedje. Isten ugyan méltán megköveteli a tiszteletet, a hódolatot, engedelmességet, de még inkább a mindezeket magában foglaló szeretetet. Aki ezt a parancsot betölti, mindent betöltött. (Mt. 22, 40.) Nincs ennél nagyobb parancs. (Mk. 12, 31.) Amde szereti-e Istent igazában az, aki fél tőle? Aki csak reszketve mer rá felpülantani? Aki bujkál előle?
4. Az Istentól való Félelem igazi sértés, éspedig nagy sértés Istenre. Valóságos véteknek kellene mondanunk, ha szándékos volna. Ki bántaná Istent jobban, ki érintené szívét érzékenyebben, mint az, aki a legkirályibb, legfenségesebb tulajdonságát kétségbevonja s valahogy a gyakorlatban megtagadja. Igazi eretnekség ez az erkölcsi rendben. És ha van bűn, melyet lsten legnehezebben bocsát meg, ez bizonyára az irgalma feletti kétségbeesés, amelyet maga az Egyház is a Szentlélek elleni bűnök közé sorol. Lehet-e atyára, főleg ilyen Atyára nagyobb sértés, mintha gyermekei nem bíznak benne? Vagy talán rászolgált erre lsten? Tehetett volna-e egyebet és többet, hogy bizalmunkat megnyerje, meghódítsa? Nem kérdi-e az Úr már az ószövetségben: „Mit kellett volna még tennem szöllőmmel és nem tettem meg vele?" (Iz. 5, 4.)
Egyetlen mentség, amelyet a félelem szenvedélyével szemben felhozhatunk, hogy nem szándékos bennünk. Valóban a szándékosság hiánya felment a bűntől. Ámde attól éppen nem ment fel, hogy ezt az oly átkos és kártékony szenvedélyt minden erőnkből leküzdeni igyekezzünk. Ezért a félelemnek rémképei elől szinte állandóan a hitnek napsugaras légkörébe kell menekülnünk, lelkünket abban fürdetnünk. És ha lelkünk egére a félelem és aggodalom fellegei akarnának tornyosulni, űzzük azokkal vissza erélyesen. Aminők a gondolataink, olyan a kedélyünk és érzelemvilágunk. Gondoskodjunk tehát félelemmentes, derűs, bizalomgerjesztő eszmékről, életfelfogásról és akkor lelkünk fogékony lesz az örömre, vigaszra, ami az Istent kereső léleknek egyedül méltó és helyes hangulata.
5. Egy ellenvetésre is meg kell még felelnem. Vajjon a félelem nem a legjobb s biztosabb védelem-e a bűn ellen? Távolról sem. Úgy rendes körülmények közt, megszokott nehézségekben megsegít a félelem is, hogy az Isten parancsainak útján eldöcögjünk. Mihelyt azonban nagy erényekről, hősi áldozatokról van szó, a félelem rugója felmondja a szolgálatot. Hasonlóképen a félelem, a rettegés magában véve a nagy bukásoktól sem tud megóvni. Mindkét szerepre voltaképen a szeretet hivatott. Némely válságos pillanatoktól eltekintve, amikor a pokol félelme az örvény szegélyén minket megragad és visszaránt, a félelem csak mint alsóbbrendű szolgáló kullog a szeretet mögött. Még nagyobb tévedés hinni, hogy a félelem az, mely a bukás után a lelket igazi magábaszállásra indítja és a kötelesség útjára gyökeresen visszatereli. Ellenben a szeretet mindezeket a nehézségeket aránylag játszva megoldja. Aki szeret, gyengéden szeret, az lábujjhegyen jár, nehogy a legkisebb kellemetlenséget okozza szeretettjének. Sokkal inkább tartózkodik minden, még a legkisebb sertéstől is, mint aki csak azért óvatos, mert a saját bőrét félti. Hiszen már maga ez a lelkület voltaképen sértő Istenre. A tapasztalás is ennek ad igazat. A nagyobb bűnök állandóan akkor maradnak el, és kisebb hibák javításához akkor fog az ember lendülettel, mikor már a szeretet tágas, királyi útjára tért.
A félelem csakugyan a legutolsó eszköz a megtérésre és önmegszentelésre. Csak akkor kerüljön hátrá a sor, ha oly lélekről van szó, amely magasabbrendű érzelemre még nem fogékony.
Egy gramm szeretet többet ér – Szalézi Szent Ferenc szerint –, mint egy mázsa félelem. Ezt a nagy igazságot Bridaine és sok más szónok, akikről fenn beszéltünk, úgy látszik, figyelmen kívül hagyták. Számos aszkétikus író sem tudja magát a janzenista szellemtől teljesen függetleníteni. Mikor Istenről írnak, tollukat a fekete tintába ugyancsak mélyen belemártják, mikor az arcképét festik, csaknem mindíg a szigorú, sőt komor vonásokat domboritják ki, s szinte feltűnően elhanyagolják azt kiemelni, ami Istenre legdicsőségesebb, benne legjellemzőbb: az végtelen kedvességét, jóságát, szépségét, nagylelkűségét, irgalmát és egyéb vonzó tulajdonságát. Így azután nem utolsó okai, hogy a katolikus lelkületbe valami félbizalmat, valami fenntartott, feltételes szeretetet vittek be. Valami lemondó, egykedvű, komor hangulatot, amely a kegyetlen kálvinista predesztinációs tan híveit jellemzi, de teljesen megokolatlan a katolikus lélekben, amelynek a bizalom, az öröm, a béke, a gyermekded biztonságérzet az igazi eleme.
Jól jegyezzük meg tehát, hogy annak, aki kész Isten szent akaratához alkalmazkodni, és ha attól netalán eltért, kész bánatos szívvel visszatérni, éppen nincs oka a jó Istentől félni. Valahogyan úgy kellene viselkedni Istennel szemben, mint ahogy kedves szüleinkkel. Hiszen igaz, félünk őket a legkisebb dologban is megszomorítani és igyekszünk megtenni mindent, ami nekik örömet okoz. De nem azért tesszük mindezt, nehogy megbüntessenek. Egész magatartásunk rugója a szeretet. Mennyire igaza volt Szent Ágostonnak, mikor azt mondotta: „Szeress és tégy, amit akarsz!" Csakugyan, aki igazán szeret, tehet úgy, amint neki tetszik. Hiszen a szeretet előre lehetetlenné teszi azt, ami szeretettjének nem tetszik. Olyat nem is tudna tenni. „Ha valaki szeret engem – mondta az Úr Jézus – az én beszédemet megtartia." (Jn. 14,23.)
A fát, mint ugyancsak Urunk hangoztatja, a gyümölcséről lehet megismerni. A félelem fanyar gyümölcsöt terem, a szeretet pedig édeset.
Fanyar gyümölcs nem származhatik attól az Istentől, aki magát, mint a legjobb Atyát nyilatkoztatta ki, mutatta be a Szentírás lapjain.
Forrás: Müller Lajos SJ – A jó Isten. Értekezés Isten végtelen irgalmáról (1939)
