Fegyelem – a hívő élet ábécéje
Az utóbbi időben kiolvastam Elisabeth Elliot Fegyelem – a hívő élet ábécéje c. könyvét. Ő egy amerikai protestáns misszionárius és írónő volt, de legnagyobb meglepetésemre tele volt a könyve katolikusoktól vett idézetekkel vagy az életükre pozitív példaként való hivatkozásokkal. Minden olvasómnak ajánlani tudom ezt a könyvet nemtől, felekezettől és életállapottól függetlenül! Ízelítőként összegyűjtöttem pár gondolatot azok közül, amik megfogtak:
A szerző (balra)
Az űrben az űrhajósok azzal a nehézséggel szembesülnek, hogy nincs tájékozódási pontjuk, nincs olyan erő, amely a középpont felé vonzaná őket. Ennek a vonzásnak a segítsége nélkül a leghétköznapibb tevékenységek elvégzése is sokkal nehezebb, mint normális körülmények között. Ha megpróbálunk kiönteni egy pohár vizet, megenni egy tükörtojást, csavarhúzóval meghúzni egy csavart: a víz nem ömlik ki, a tojás nem marad meg a villán, a csavarhúzó nem fordul meg, helyette mi fordulunk körbe. Ahol nincs erkölcsi „súly" – azaz olyan erő, amely a középpont felé vonz, ott szellemi súlytalanság van. Érzelmeink ragadnak el, és arra sodornak, amerre sohasem akartunk menni, túláradnak szellemi megtapasztalásnak vélt érzelmi élményeink, és felfuvalkodunk büszkeségünkben. Komolyság helyett ostobaság. Súly helyett könnyelműség. Teológia helyett szentimentalizmus. Lábunk nem marad a szilárd sziklán, mert saját magunk vagyunk a saját tájékozódási pontunk egészen addig, amíg nem válaszolunk Isten hívására. Egyszerűen nem tudjuk megmondani, hogy mire számíthatunk. Pál apostol bolondnak mondja azokat, akik „...magukat ajánlják, mert azok nem járnak el okosan, hiszen önmagukat magukhoz mérik, és magukhoz hasonlítják." (2Kor 10,12)
*
A tanítvány nem ura saját magának, nem törekedhet önmegvalósításra – ezzel a kifejezéssel a régimódi önzés szót helyettesítik manapság. Nem a saját dolgát teszi, hogy megtalálja a saját életét, szabadságát vagy boldogságát. Magát a Mesternek adja, és közben maga mögött hagyja énjét.
*
Egy „harcosnak", aki keresztyén fegyelemben szándékozik élni, naponta jelentést kell adnia parancsnokának. Szolgálatodra, Uram! A katona nem szívességből engedelmeskedik a tisztnek. A tiszt bármit kérhet. Úgy rendelkezik a katonával, ahogy neki tetszik. Ennek puszta gondolata is rémületbe kergeti a mai embert. „Senki sem fogja előírni nekem, mit tegyek! Senkinek sincs joga rendelkeznie velem!"
Az ilyenfajta gondolkozás erőteljesen hat a keresztyénekre is, úgyhogy végül azt képzeljük, a tanítványság valami „különleges" erény. Azt hisszük, hogy keresztyének lehetünk, templomba járhatunk, imádkozhatunk, énekelhetjük a szívet melengető énekeket a szeretetről, az érzésekről, a bizonyságtételről, Isten dicséretéről anélkül, hogy kivennénk a részünket a nehézségekből. Azzal biztatjuk magunkat, hogy akik különösen szentek akarnak lenni, megpróbálkozhatnak a fegyelemmel („annak is megvan a helye"), mintha az valami hóbortos vagy fanatikus életstílus lenne, nem pedig mindannyiunk célja.
Mintha lehetne valaki keresztyén anélkül, hogy tanítvány lenne.
„Igen, szeretnék keresztyén lenni, Uram, de nem akarok a tanítványod lenni. Vagy legalábbis még nem. Kicsit túlzás, amit vársz tőlem."
„Igen, tanítvány leszek, de semmiképpen sem akarok lemondani az énemről."
„Uram, ha te mondod, lemondok az énemről, de ne kívánd tőlem, hogy bármiféle keresztet felvegyek. Nem tudom, hogy jól érezném-e magam alatta."
„Kövesselek, Uram? Igen, természetesen, miért ne – de azért némi útmutatás jó lenne, hogy hová is megyünk."
Mi sem áll távolabb az evangélium szellemétől, mint ez a szemlélet! Krisztus éppen azért halt meg, „hogy akik élnek, ezután ne maguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Kor 5,15)
Az Újszövetség fogalmai szerint a keresztyén ember tanítvány. Nincs két út. Olyan Megváltónk van, aki megbocsátott, és megszabadított a bűn büntetésétől. Ezt szinte mindenki boldogan elfogadja. De azért halt meg, hogy a bűneinkből is megszabadítson, amelyek nagy részét szeretjük, és nem vagyunk hajlandók lemondani róluk. Krisztus nem tehette volna meg ezt, ha nem lenne Úr a gonosz minden hatalma fölött. Jézus Krisztus azért Megváltó, mert Úr. Azért Úr, mert Megváltó. Nem szabadíthat meg bűneimből, amíg meg nem szabadíthat önmagamtól. Ezért hát Krisztusnak kell átadnom a parancsnokságot az életemben. Ezért hát Krisztus kell, hogy legyen a „Parancsnok" az életemben.
*
Az az ember látja a legreálisabban nyomorúságát, aki minél inkább elfordul attól a Megváltó ragyogó valósága felé. A rossz sohasem valóság önmagában. Más szóval, nem létezik a jó nélkül, hiszen a rossz a jó megrontása. A pokolban nincs világosság. A pokol szuroksötét. Minél jobban megértjük a rossz lényegét, annál jobban iszonyodunk tőle, és annál inkább elfordulunk tőle, üdvözölve az igazságot. Ez teremt valóságos embereket, nem pedig önmagunk szegényes kényeztetése, amit ma őszinteségnek állítanak be. Ez abból áll, hogy az emberek „megosztják" a másikkal legrosszabb gondolataikat, de nem a megbocsátás, hanem pusztán a másik rokonszenve és jóváhagyása reményében.
Tökéletlenségünk, gyengeségünk vagy „problémánk" elismerése ma gyakran valami egészen más, mint az igazi bűnvallás. Az embernek az a kívánsága érződik belőle, hogy eggyé válhasson a tömeggel – de nem az Úrral, akit a világ gyűlölt. Jézus többször is figyelmeztette tanítványait, hogy ha hűek maradnak Őhozzá, gyűlölet lesz a részük.
„Titeket nem gyűlölhet a világ, de engem gyűlöl, mert én arról teszek bizonyságot, hogy cselekedetei gonoszak." (Jn 7,7)
„Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha e viágból valók volnátok, a világ szeretne titeket, mint az Övéit, de mivel nem e világból valók vagytok, hanem én kiválasztottalak titeket magamnak e világból, azért gyűlöl titeket a világ. Emlékezzetek arra a beszédre, amelyet mondtam nektek: Nem nagyobb a szolga az ő uránál. Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd, ha az én beszédemet megtartották, a tiéteket is megtartják majd." (Jn 15,18-20)
Vigyázzunk, nehogy az a készségünk, amellyel napvilágra kívánjuk hozni sötétségünket, olyan magamutogatássá, sőt önmagunk ünneplésévé fajuljon, amely megszerzi nekünk azok elismerését, akik jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot. Aki határozottan elfordul a sötétségtől a világosság felé, azt nem fogja ünnepelni a tömeg. Az igazmondót – amiként Szókratész már régen megjósolta – megvakítják. Így volt ez eddig is, és így lesz ezután is. Manapság ugyan már senkinek sem nyomjuk ki a szemét, legalábbis a civilizált társadalmakban nem. Egyszerűen azt mondjuk annak, aki a széles utat elhagyja a keskenyért, hogy megőrült, elveszítette a kapcsolatát saját érzéseivel, „jókodik", szerencsétlen alak, szentebb még az Istennél is. Bárminek elmondjuk, ami minket, többieket megszabadít attól a felelősségtől, hogy Krisztushoz kelljen hasonlítanunk. Szánakozunk naivságán, szűklátókörűségén, amiért nem áll a valóság talaján. Nem is sejtjük, hogy lehetnek közöttünk olyanok, akik az odafelvalókkal törődnek, mert életük el van rejtve Krisztusban.
*
Az a tanítvány, aki őszintén engedi, hogy Isten átformálja gondolkodását, energiáit nem arra fordítja, hogy kiszűrje a kivételeket, a kiskapukat, vagy a törvény nehezen értelmezhető pontjait, hanem az engedelmes szeretetben való tökéletes odaszánásra törekszik.
*
Biztosan voltak olyan dolgok is, amelyeket Jézus szívesen csinált volna nyilvános szolgálata három agyonterhelt éve alatt, de ember volt, és viselte az ember tér-idő korlátait. Mindazáltal szakított időt a pihenésre is: visszavonult a hegyekbe, hogy egyedül imádkozzon, és tanítványait olykor magányos helyekre vitte, ahol megszabadultak a tömegtől. Mégis meglepő kijelentést tehetett: „Elvégeztem a munkát, amit rám bíztál." Ezzel nem azt mondta, hogy mindent befejezett, amit csak tehetett volna, vagy mindent megtett, amit mások kértek tőle. Nem állította, hogy megtette, amit akart. Csak azt, hogy megtette, ami adatott.
Ez nagyon fontos a számunkra. Isten munkája mindig pontosan körülhatárolt feladatokból áll. Amit a Fiúra bízott, az az Atya akarata volt. Nekünk is az Atya akaratát kell tennünk.
Isten akaratának teljesítésére mindig van elég idő. Sohasem mondhatjuk, hogy nincs időnk rá. Ha kapkodunk, kétségbe esünk, rohanunk, küszködünk, az annak a jele, hogy a saját időbeosztásunkat követjük, nem Istenét.
*
Képtelenség dicsekedni, mihelyt meggondoljuk, hogy nemcsak az agyunk, a képességeink és a lehetőségeink ajándékok, hanem még a levegő is, amelyet belélegzünk, sőt az a képesség is, hogy beszívhatjuk a tüdőnkbe.
Legyünk hálásak! A hálaadáshoz hozzátartozik a Forrás elismerése. A hálás ember megelégszik azzal, amit kapott, és nem panaszkodik amiatt, amit nem kapott. A hála kizárja a telhetetlen sóvárgást. Isten jóságában és szeretetében kiválasztotta az ajándékot, mi pedig megköszönjük, elismerve a mögötte rejlő Gondolatot is, nem csak magát az ajándékot. A telhetetlenség gyanakodással jár. Kételkedünk Isten jóságában és szeretetében, sőt igazságában is: „Nekem nem adta meg, amit másnak megadott. Nem veszi észre, mire van szükségem. Nem szeret úgy, mint azt a másikat. Nem igazságos." A hit nyitott tenyérrel felfelé tekint. – „Ezt adod nekem, Uram? Köszönöm, mert ez jó, kedves és tökéletes."
*
Kisebb vagyontárgyaim között van egy, ami a civilizáció hatalmas ajándékának tűnik: egy elektromos takaró. Itt Új-Angliában, ahol tüzelőt kell raktároznunk, s ezért nem visszük túlzásba a fűtést (olyan a házunk, mint egy eszkimó jégkunyhó), nagyszerű érzés, ha az ember előmelegített ágyba fekhet le. Hálás vagyok a tiszta ágyneműért is, amely a napon és a szélben száradt, hogy tejszínhabot tehetek a süteményre, a nagy élelmiszerüzletekért és a kocsiért, amellyel bevásárolhatok, a telefonért, a villanyáramért és a vízvezetékért. Nagyon jól tudom, hogy ezek ajándékok, egyáltalán nem érdemeljük meg, és mindegyik gyorsabban elvehető, mint ahogy fel tudnánk sorolni. Isten mégis azért adta őket, hogy élvezzük, ha egyszer megadta.
– Vajon az anyagi dolgok nem a szellemi élet ellenségei? – kérdezhetnénk.
Nem. Ez egy ősi eretnek tanítás, de minden korban fölüti a fejét az az elképzelés, hogy meghasonlás van a látható és a láthatatlan között. Pedig a látható a láthatatlanból ered.
„Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő." (Zsid 11,3)
A dualista gondolkodás szerint jó, ha az anyagi dolgoktól megszabadulunk, vagy legalábbis elnyomjuk őket, illetve nem veszünk róluk tudomást. A test önmagában börtön, amelyből a szellemnek menekülnie kell. A keresztyénség nem dualizmus. A test nem gonosz. Jézus Krisztus leszállott a mennyből, testet öltött a Szent Szellem által, emberré lett, és így örökre megszentelt minden láthatót. Isten nem olyan embereket keres, akik meggyűlölik, amit Ő teremtett, hanem olyanokat, akik megtanulják úgy szeretni, ahogy Ő szereti, mert tőle ered minden, és hozzá tér vissza minden.
*
A modern ember hajlamos összemosni a tényeket és az érzelmeket. Ha jól esik, tedd meg! Az általános felfogás szerint ami jó, attól jól kell éreznie magát az embernek. Például, ha Isten akaratát követjük, jól fogjuk érezni magunkat. Korántsem mindig ez a helyzet.
*
Minduntalan döntési helyzetbe kerülünk, és ne felejtsük: lehetséges jól dönteni. Mindig lehet Istennek engedelmeskedni. Óriási hiba azt hinni, hogy az erőteljes érzésekkel nem tehetünk mást, mint hogy megyünk utánuk.
*
Nagy kísértés a számunkra, hogy a szentséget a szokatlan szellemi élményeken mérjük le. Ha magával ragad a Szent Szellem, átéljük a szokásos élményeket, vagy imádkozás közben váratlan áhítat tölt el, vagy sikereket érünk el Isten szolgálatában, megnyugszunk, hogy bizonyára a helyes hullámhosszon vagyunk.
Hannah Whitall Smith Religious Fanaticism (Vallásos fanatizmus) című könyvében a következőképpen ír: „Csöndben, állhatatosan Isten akaratához illeszteni akaratunkat, békésen megnyugodni szeretetében és törődésében — ennek elmondhatatlanul nagyobb az értéke a vallásos életben, mint a legnagyobb misztikusok legcsodálatosabb megtapasztalásainak."
Azok, akik a fent említett jelekhez ragaszkodnak, elkerülhetetlenül szakadást szítanak a közösségekben, és Krisztus helyett önmagukra hívják fel a figyelmet. Krisztust, ne pedig az érzéseinket magasztaljuk fel! Engedelmesség, nem pedig az érzéseink által ismerjük meg Őt! Szeretetünk engedelmességben fog megmutatkozni, és teljesen mindegy, hogy adott pillanatban hogyan érezzük magunkat. „A szeretet pedig az, hogy az ő parancsolatai szerint járunk." (2Jn 6)
