A szolgálat szeretete

John Lennonnak van egy dala, amely arról szól, hogy mi, nők „a világ niggerei” vagyunk – többek között, mert szolgálnunk kell, otthon lennünk és gyerekeket szülnünk.

Valóban, egy hagyományos életet folytató nő nem más, mint szolgáló. Testével-lelkével szolgálja Istent, a férjét, a gyermekeit. Keresztény felfogás szerint nőtől odaadást és befogadást várnak, azt, hogy háttér legyen. A női nem legnagyobb példaképéül az Egyház Szűz Máriát állítja, aki többször is az Úr szolgálóleányának nevezi magát.

Lennon és a hozzá hasonló gondolkodású emberek számára mindez borzasztó elnyomás. A szolgálat egyszerűen rabság. Másokért élni boldogtalanságba vivő önfeladás.

Nekünk igazából azt kell eldöntenünk, hogy Krisztusnak hiszünk-e vagy a John Lennonoknak. Mert az úgy nem megy, hogy keresztény nőnek vallom magam, imádkozom, eljárok a templomba, még áldozok is, de közben a szolgálat szótól, az alárendelődéstől, a házimunkától, a nagylelkű gyermekvállalástól ugyanúgy rosszul vagyok, mint egy ateista feminista.

Jézus egész élete szolgálat volt, ahogy halála is. A feltámadása sem változtatott azon, hogy folyamatosan szolgál minket, sőt kiszolgáltatja magát nekünk nap mint nap az Oltáriszentségben: tudjuk méltatlanul venni, vagy akár megtaposni, fekete misén meggyalázni.

Ehhez képest a ma kereszténye nem igazán akar szolgálni. Esetleg csak úgy, ahogy neki tetszik, ahogy az neki kényelmes, vagy ami számára dicsőséget szerez. Az otthon csöndes szentje, alárendelődő feleség, gyermeket szülő és gondosan nevelő anya, lenézett háztartásbeli szinte senki se akar lenni.

Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, hogy sokat tusakodott a természetem az ellen, hogy másokat szolgáljak. Mikor a gyerekeim fél - másfél évesek, gyakorlatilag egy olyan személlyé degradálódok, aki percenként akadályozza meg, hogy a gyereke megölje magát, mert hiszen már mindenhová mászik vagy odasétál, de nem tud leszállni onnan, ahova felment, illetve mindent a szájába vesz. Mikor legutóbb ebben a helyzetben voltam, háborogtam is Istennek, hogy „ennyiből áll az életem”. És akkor belém hasított a gondolat, hogy az én őrangyalom is azt csinálja, hogy egy hozzá képest csecsemőt (sőt, mi, emberek, sokkal alacsonyabban állunk az angyalokhoz képest, mint egy totyogó a felnőtthöz képest) próbál megóvni a testi és a lelki sérülésektől, haláltól. Mindeközben mégsem háborog, hiszen folyton Isten jelenlétében munkálkodik, Őt imádja és az Ő akaratát teljesíti. Aki pedig így tesz, az folyton a legnemesebb dolgot cselekszi. Tehát ha Isten akarata az, hogy annyiszor egy éven át, ahány gyerekem születik, szinte semmit se tudjak csinálni, csak azt, hogy leszedegetem az étkezőszékről és elveszem tőle, amit veszélyes lenne a szájába vennie, és én ezt Vele és Benne csinálom, akkor semmivel se élek alacsonyabb rendű életet, mint egy tudós vagy művész.

Igen, nő vagyok, feleség és anya. Szolgálok. Kenyeret kenek, kiömlött szörpöt takarítok, pelenkázok, leckét kérdezek ki, különórára kísérek, igazolásért telefonálok, wc-t pucolok, vígasztalok. A testemet adom a férjemnek, a magzatomnak, a csecsemőmnek. De nem csak azt, az egész személyiségemet, az egész életemet igyekszem odaadni a férjemnek és a gyerekeimnek.

És azt kell megtapasztalnom, hogy ez a boldogság.

Akkor tesz boldogtalanná a szolgálat, ha nem Isten szemével, hanem a világéval nézzük. Ha csináljuk, de háborogva vagy csak fél szívvel. Ha igyekszünk letudni, ha alig várjuk, hogy végre megszabaduljunk a férjünktől, a gyerekeinktől, a házimunkától, a termékeny éveinktől, hogy végre intézménybe menjen a legkisebb gyerek is, hogy végre legyen sok ÉN-időnk, hogy végre tudjunk csinálni ezt meg azt, amit a kisgyerekektől nem tudunk.

Nem a szükséges mennyiségű, mértékletes pihenés és kikapcsolódás ellen írok, azt kötelességünk is biztosítani a magunk számára. Hanem az ellen, hogy lenézzük a szolgálatot, nem szeretünk szolgálni, és mikor szolgálunk, nem adjuk át magunkat a szolgáló szeretet sodrásának.

Azért is szeretek alárendelődő feleség lenni és életre nyitott anya, mert ez az életmód megtanít szolgálni. Nyáron lesz tíz éve, hogy folyamatosan kisgyerekes anya vagyok. Tíz éve nem volt olyan időszak az életemben, hogy ne legyen velem itthon egész nap egy-két, intézménybe még nem járó kisgyerek. Gyakorlatilag egész nap szolgálnom kell. Hihetetlenül kemény iskola ez, de igazi elitiskola. Tudom, ha nem szúrom el, szentként kerülök ki belőle az életem végére, ahogy Szt. Pál is írja: „Gyermekek szülése által fog üdvözülni, ha megmarad a hitben, a szeretetben, a szentségben és a józanságban.” (1Tim 2,15) Hálás vagyok Istennek, hogy az Egyház gyermekvállalásról szóló tanítása miatt már jó tíz éve tud formálni engem a kisgyerekes anyaság iskolájában, és nem csak három-négy év jutott erre, mint a legtöbb mai nőnél, mert visszanézve az semmire se lett volna elég.

Ha hiszünk az örök életben, meglátjuk, hogy milyen nagy kincs szolgálni. De nem úgy, ahogy mi találtuk ki, hanem ahogy Isten. „Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” (Jn 21,18)

És nem azért, hogy dicsérjenek érte vagy többnek tarthassuk magunkat másoknál, hogy mi mennyire, de mennyire áldozatosak vagyunk, hanem azért, hogy így szerethessük viszont Istent és így tegyünk jót a ránk bízottakkal. „Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: »Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!«” (Lk 17,10)

Igen, szolgálni kötelesség. De cserébe jutalmat kapunk, boldogságot a földön és majd a túlvilágon is. Persze a Sátán folyton azon igyekszik, hogy ne szolgáljunk, vagy ne úgy, ahogy Isten akarja, vagy hogy felfuvalkodjunk attól, hogy mi bezzeg szolgálunk. De Krisztus segítségével fel tudjuk ismerni a gonosz csapdáit és ellen tudunk állni a kísértéseknek, hogy Isten akarata szerint és alázattal tudjunk szolgálni egész életünkön keresztül.

„Amikor az Emberfia eljön dicsőségében, és vele együtt az angyalok mindnyájan, akkor leül majd dicsőséges trónjára.

Összegyűjtenek eléje minden nemzetet, ő pedig elválasztja őket egymástól, ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a kecskéktől.

A juhokat a jobbjára állítja, a kecskéket pedig a baljára.

Akkor a király így szól a jobbja felől állóknak: »Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta. Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, idegen voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felöltöztettetek, beteg voltam és meglátogattatok, fogságban voltam és eljöttetek hozzám.«

Akkor az igazak megkérdezik majd tőle: »Uram, mikor láttunk téged éhezni, és tápláltunk téged, vagy szomjazni és inni adtunk neked? Mikor láttunk mint idegent, és befogadtunk, vagy mezítelenül, és felöltöztettünk téged? Mikor láttunk betegen vagy fogságban, és meglátogattunk téged?«

A király így válaszol majd nekik: »Bizony, mondom nektek: amikor megtettétek ezt egynek e legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek.«

Ezután a balján levőknek ezt fogja mondani: »Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és az ő angyalainak készült. Mert éheztem és nem adtatok enni, szomjaztam és nem adtatok inni, idegen voltam és nem fogadtatok be, mezítelen voltam és nem öltöztettetek föl, beteg voltam és fogságban, és nem látogattatok meg engem.«

Erre azok is megkérdezik: »Uram, mikor láttunk téged éhezni vagy szomjazni, mint idegent vagy mezítelenül, betegen vagy a fogságban, és nem szolgáltunk neked?«

Akkor ő így felel majd nekik: »Bizony, mondom nektek: amikor nem tettétek meg ezt egynek e legkisebbek közül, nekem nem tettétek meg.«

És elmennek majd, ezek az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre.”

(Mt 25,31-46)

 Kép: William-Adolphe Bouguereau