A női boldogság útja a keresztény tanítás alapján

Az alábbi írásom eredetileg a Duo Gladii nevű havilap 2021. júliusi számában jelent meg.

Korunk súlyos problémája, hogy az ember Isten nélkül kíván boldog lenni egyfajta földi mennyországot felépítve – kezdtem volna írásomat, de rájöttem, hogy mindez így nem állja meg a helyét. A boldogság Isten nélküli, sőt Vele szembeni keresése egyáltalán nem új keletű dolog, olyannyira, hogy Lucifernek és a többi lázadó angyalnak, valamint ősszüleinknek is ez okozta a bukását, így az emberiség történelmén áthaladó, valamint az egyéneket sújtó gondoknak egyaránt ebben a kezdettől fogva kudarcra ítélt törekvésben keresendő a forrása.

Ahogy a katolikus Egyház tanítja, minden bűn gyökere a gőg, a gőg elsődleges megnyilatkozása pedig, hogy a teremtmény szembefordul Teremtőjével, el akarván foglalni az Ő helyét. Erről szól Ádám és Éva bűnbeesése is: az egyértelmű tiltás ellenére megízlelték a jó és rossz tudás fájának gyümölcsét, vagyis Istentől elbitorolták az erkölcsi értelemben vett jó és rossz meghatározásának jogát, saját istenükké téve magukat. Ez azért történt, mert az első emberpárral a kígyó elhitette, hogy Isten parancsainak betartása, az Ő szolgálata és a Vele való közösség nem a boldogságot jelentik, ellenkezőleg – ezek az emberi boldogság és boldogulás korlátai, hiszen az a boldog ember, aki azt tesz, amit épp akar, és minden pillanatnyi vágyát gátlások nélkül kielégítheti anélkül, hogy emiatt bárkire is tekintettel kéne lennie és bárki előtt is felelősséggel tartozna.

A nemek problémája, a feminizmus és az LMBTQ-jelenség is ennek a torz boldogságfelfogásnak köszönhetően született meg, és azóta is ebből meríti erejét. A bukott ember, belülről és kívülről is egyaránt gonosz vágyaktól ostromolva, manapság pedig már születésétől kezdve az ezekre rájátszó és mindezeket felerősítő propagandának a hatására nem teremtményként tekint magára, akinek kötelessége és boldogsága egyaránt, hogy teremtényi mivoltát alázattal elismerje és elfogadja, Teremtőjét pedig megismerje, szeresse és szolgálja, hanem saját maga körül forogva, önmagát istenítve az igazságot és az erkölcsöt érzéseiből eredezteti, élete céljául pedig – komoly lelki élet híján általában igencsak alantas és öncélú – vágyai korlátlan kielégítésének hajszolását teszi meg.

A Szentírásból világos, hogy a boldogság a Sátán tévtanításaival és sérült természetünk ösztöneivel ellentétben abban rejlik, hogy megtartjuk Isten parancsait és alázattal elfogadjuk a helyünket a teremtés rendjében. „Tartsd meg parancsaimat, akkor boldogan élsz, őrizd tanításom, mint a szemed fényét.” (Péld 7,2) Tudjuk, hogy Isten végtelen szeretetből hívott életre minket, erre Őt semmi nem kényszerítette, ahogy arra sem, hogy ilyen gazdag világot teremtsen a számunkra, vagy épp, hogy megalázva magát emberré legyen értünk, szenvedjen és kínhalált haljon megváltásunkért. Ahogyan Szt. János apostol írja: „A szeretetet arról ismerjük fel, hogy ő életét adta értünk." (1Jn 3,16) Mindebből az következik, hogy mikor az Atya tilt és parancsol, azt a javunkra teszi. Mi pedig megtapasztalhatjuk életünk során, hogy a Mindentudó útmutatása nélkül nem láthatjuk világosan, mi a jó nekünk, azt pedig végképp nem, mi a jó másoknak. Ha ezt beismertük, akkor letérdelhetünk az Úristen elé és visszaadhatjuk Neki az ősszüleink által elbitorolt jogot az erkölcsi jó és rossz meghatározására.

A lázadó ember viszont túl gőgös ahhoz, hogy beismerje, nem tudja önmaga eldönteni, mi a jó és mi a rossz, ahogy ahhoz is, hogy elfogadja, vannak születése által meghatározott adottságai, melyeken nem tud változtatni. Gőgjében még a józan észnek és a legalapvetőbb biológiai ismereteknek is ellentmondva igyekszik minden meghatározottságot sorra lerombolni, mintegy önmaga (újjá)teremtőjének szerepében tetszelegve. Bár közel kétezer éve íródtak, mintha csak a ma emberét jellemezné Szt. Pál az alábbi sorokkal: „Isten haragja eléri az égből az embereknek minden istentelenségét és gonoszságát, akik az igazságot elnyomják igazságtalansággal. Ami ugyanis megtudható az Istenről, az világos előttük, maga Isten tette számukra nyilvánvalóvá. Mert ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta műveiből következtethetünk. Nincs hát mentségük, mert fölismerték az Istent, mégsem dicsőítették Istenként, s nem adtak neki hálát, hanem belevesztek okoskodásaikba és érteni nem akaró szívük elhomályosult. Kérkedtek bölcsességükkel és oktalanná váltak. A halhatatlan Isten fölségét fölcserélték a halandó ember, a madarak, a négylábúak és a csúszómászók képmásával. Ezért Isten szívük vágya szerint kiszolgáltatta őket a tisztátalanságnak, hadd gyalázzák meg saját testüket. Isten igazságát hamissággal cserélték fel, s inkább a teremtmény előtt hódoltak, mint a Teremtő előtt, aki mindörökké áldott. Ámen. Ezért szolgáltatta ki őket Isten a saját gyalázatos szenvedélyeiknek. Asszonyaik a természetes szokást természetellenessel váltották fel. A férfiak hasonlóképpen abbahagyták az asszonnyal való természetes életet, egymás iránt gerjedtek vágyra, vagyis férfi férfival űzött ocsmányságot. De meg is kapták tévelygésük megszolgált bérét. Nem méltatták az Istent arra, hogy megismerjék, az Isten is romlott eszükre hagyta hát őket, hogy alávaló tetteket vigyenek végbe.” (Róm 1,18-28)

Talán az még egyértelmű lehet sokak számára, hogy a transzlobbi a megváltoztathatatlant akarja megváltoztatni, az már viszont kevésbé világos, hogy a feminizmus is valamiképpen a transzlobbi része, és itt nem csak a feminista és az LMBTQ-szervezetek gyakori összefogásáról beszélek, hanem arról, hogy a feminizmus is lázadás a nemi meghatározottságunkkal szemben; a különbség annyi, hogy a transzlobbi elsősorban a biológiánkra összpontosít, míg a feminizmus a társadalmi elvárásokat és a lelkületünket igyekszik megváltoztatni. Míg egy transz odáig is elmegy, hogy átszabatja a testét és hormonokkal bombázza magát, de legalábbis képzelt nemének megfelelő ruhákat húz és elvárja, hogy másik neműnek tekintse a környezete, addig egy feminista a fellépését, a családban és a társadalomban betöltött szerepét igyekszik függetleníteni a születési nemétől, és nem nemet akar váltani, hanem a nemével szembeni társadalmi elképzeléseket és elvárásokat igyekszik megváltoztatni, tehát tulajdonképpen kiüresíti a nemek fogalmát.

Miképp kell tekintenie minderre egy kereszténynek? Nagyon fontos, hogy megértsük, Isten tervében mindegyikünknek meghatározott helye van. Az, hogy férfinak vagy nőnek születtünk, Isten akaratából történt, és nem létezik olyan, hogy férfi testbe női lelket teremt az Úr, vagy fordítva. Azt is határozottan kinyilvánította a Teremtő, hogy mi a férfi szerepe és mi a nőé a családban és a társadalomban. Ezek az objektív igazságok, amelyekhez az életünket szabnunk kell, hogyha itt, a földön és a túlvilágon egyaránt boldogok kívánunk lenni. A korszellemmel ellentétben le kell szoknunk arról, hogy kritikátlanul az érzelmeinkre, a vágyainkra és az indulatainkra hallgatunk. Pont az ellentétét kell tennünk annak, mint amit egy LMBTQ-személy vagy egy feminista tesz: nem az érzelmeinkhez kell szabnunk a viselkedésünket, sőt a testünket és az egész társadalmat, hanem mindazon igazságok alapján kell alakítanunk benső világunkat és életmódunkat, amelyeket a testi adottságainkból és az isteni tanításból megismerünk. Ahogy Szt. Péter apostol is írja: „Ezért övezzétek fel gondolkodástokat, legyetek józanok, mindenestül reméljetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenése hoz nektek. mivel engedelmes gyermekek vagytok, életeteket ne szabjátok múltbeli vágyaitokhoz, amikor még tudatlanságban éltetek, hanem mint ahogy szent, aki meghívott benneteket, legyetek ti is szentek bármilyen körülmények között; mert meg van írva: »Szentek legyetek, amint én is szent vagyok.«” (1Pét 1,13-16)

Tudnunk kell, hogy folyamatos spirituális harcban állunk, amelynek középpontjában jelenleg a család, valamint a férfias férfi és a nőies nő áll. Épp ezért előfordulhat, hogy valamiképpen ellenérzéseink, kételyeink támadnak a nemünkkel, de legalábbis a nemünkből fakadó elvárt viselkedésformákkal kapcsolatban, különösen, hogyha nők vagyunk, hiszen a feminizmus több, mint egy évszázada azt sulykolja belénk, hogy a nőiesség alacsonyabb rendű a férfiassághoz képest, és a nőiesen viselkedő és hagyományos női életutat bejáró nő egy rabszolga csupán a férfiak kezében, elnyomott és szánalomra méltó lény, hiszen a hagyományos nemi szerepeket nem Isten alkotta meg a mi javunkra, hanem a férfiak, mégpedig azért, hogy a nőket elnyomják. Nagyon jól látszik, hogy a feminizmus úgy igyekszik a nőt boldoggá tenni, hogy „felszabadítja” őt mindentől, ami hagyományosan a női mivoltából fakad: attól, hogy a társadalomban és a családban egyaránt bizonyos szintű férfiirányítás alatt áll, hogy gyermekeket hoz a világra, gondoz és nevel, illetve, hogy élete jelentős részét az otthonában éli le, a háztartási feladatokkal foglalatoskodva.

Ezzel szemben mi a kereszténység tanítása, vagyis Isten akarata velünk, nőkkel kapcsolatban? A Biblia azt írja: „Ha valaki közületek bölcsességben szenved hiányt, kérje Istentől, aki szívesen ad mindenkinek, anélkül, hogy a szemére vetné, s meg is kapja, csak hittel kérje, egy csöppet sem kételkedve.” (Jak 1,5-6) Még a mai világban sem lehetetlen tehát felismernünk, miben rejlik a női boldogság titka, hogyan kell gondolkodnunk és viselkednünk ahhoz, hogy Istennek tetsző, szent életet éljünk. El kell határolnunk magunkat mind az érzelmeinktől, mind a vágyainktól, és Isten Szava alapján mérlegre kell tennünk őket, elfogadva, hogy nem minden érzésünk és vágyunk vezet jóra, sőt, van, hogy azokat egyenesen a Gonosz ültette belénk azért, hogy tévútra vigyen minket.

A Szentírás szerzői világosan kifejtik, hogy Isten miért teremtette a nőt, és hogyan juthat a mennyországba.1 Ezen kívül még több ragyogó női példa is felsorakozik előttünk a Bibliában, akik közül a legfényesebb a szentséges Szűz Mária, nem is beszélve kétezer év női szentjeiről. Mindezek alapján láthatjuk, hogy a férfi számára a nő segítőtársul adatott, hogy az otthon szíve legyen, és a férfi külső tevékenységét biztos háttér nyújtásával támogassa meg. A két nemnek szüksége van egymásra, mivel nincs biztonságos otthon, ha a férfi nem tevékenykedik megfelelően a világban, de ahhoz, hogy a férfi ki tudja hozni magából a maximumot, egyáltalán, hogy akarjon tenni valamit, ahhoz meleg és biztos otthonra van szüksége – legyen szó arról, amelyben felnevelkedett, vagy arról, amelyet maga alapított és vezet.

Egy nő akkor élhet boldog és szent életet, ha nem versenytársat és elnyomót lát a férfiban és a gyerekben, aki korlátok közé zárja és kizsigereli őt, hanem felfogja, hogy mennyire fontos, értékes és szép mindaz, amit neméből fakadóan tennie kell. Tragédia, hogy ma a nők többsége a világban akar tevékenykedni és sikereket elérni, így senki se biztosít asszonyi és anyai hátteret azoknak, akik erre valóban hivatottak lennének (sőt, talán meg sem születnek), így a társadalom csupa olyan nőből áll, aki nem a dolgát teszi, és csupa olyan férfiból, aki emiatt nem tudja vagy akarja tenni a dolgát úgy, ahogyan kellene, nem beszélve a már csak Magyarország keretein belül is több millió meg nem született, egyre égetőbben hiányzó gyermekre – és itt nem csak azokra gondolok, akiket az anyaméhben elpusztítottak, hanem azokra is, akiknek még csak megfoganni sem volt lehetőségük.

Jézus azt mondta: „Bizony, bizony, mondom nektek: ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz. Aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre.” (Jn 12,24-25) Nekünk, nőknek is oda kell adnunk az életünket a férjünknek és a gyermekeinknek, így fogunk bő termést hozni: nem csak saját eredményeink, de férjünk és minden egyes utódunk eredménye is valamiképpen a mi áldozatunkból sarjad ki, így részben nekünk lesz köszönhető. Szt. Pál egyenesen az anyaságot teszi meg az üdvösség alapjának a számunkra: „Azáltal üdvözül, hogy vállalja az anyaságot, kitart a hitben, a szeretetben, a szegénységben és a tisztességben.” (1Tim 2,15) Ebből is látszik, hogy egyáltalán nem lényegtelen vagy alacsonyrendű dolog, hiszen hősöket és szenteket is nevelhetünk akár, akik nem lennének azok, akikké lettek, ha az édesanyjuk feminista viselkedése miatt felbomlik a család, vagy ha karriert hajszolt ahelyett, hogy velük foglalkozott volna teljes szívvel. Márpedig manapság a házasságok többsége válással végződik, a gyerekek pedig komoly lelki sérülésekkel kénytelenek élni, így egyáltalán nem tudják beteljesíteni azt felnőttként, amire Isten megteremtette őket.2

Mi jó származik abból, ha egy nő férfiterületeken igyekszik eredményt elérni? Elismerem, adhat rövid távú, felszínes örömet az ilyesfajta siker, a pénz, a hírnév, a hatalom, a széleskörű elismerés, és sajnos mivel a legtöbben ezekkel azonosítják a boldogságot, rendkívül vonzóak a mai nő számára. Csak azt felejtik el, hogy a férfiéletmód nem adja meg a lehetőségét annak, hogy egy nő kibontakoztassa magában az asszonyt és az anyát, megélve azt a totális odaadást, a férfiért és a gyermekekért élést, amelyben testileg és lelkileg kielégülhet.3 Viszont mivel természetének ezt az alapvető vágyát a modern nő mélyen eltemette magában, egyfajta ördögi kör, amelyben él: az emancipáció nem hozza meg a várva-várt boldogságot, de ahelyett, hogy elvetné, azt hiszi, még több feminizmusra van szüksége, így a boldogság utáni kétségbeesett igyekezetével valójában a földi pokolba merül el egyre mélyebben és mélyebben, ami végül a valódi pokolba vezeti őt, hacsak még időben nem kiált Jézus Krisztushoz szabadulásért.

Nőiségünk aprócska mag, amelyet Isten a fogantatásunkkor a testünkbe és a lelkünkbe rejtett. Szüleink, nevelőink, majd később saját magunk felelőssége, hogy ebből a magból gyönyörűen virágzó, majd bő termést hozó fa sarjad-e ki, vagy pedig tövisekkel teli, beteges kóró. Azért imádkozom, hogy mindannyian olyan asszonyokká válhassunk Krisztus kegyelméből, akikre igazak a Szentírás szavai: „Derék asszonyt ki talál? Értéke a gyöngyét messze meghaladja. Férje egész szívével ráhagyatkozik, és nem jár rosszul vele. Mindig a javára van, sose a kárára, életének minden napján. (…) Az erő érzete veszi körül, vidáman néz a jövendő elé. Ha kinyitja a száját, bölcsen beszél, jóságos tanítás árad a nyelvéről. Szemmel tartja háza népének munkáját, a tétlen lustaság nem kenyere. Kiállnak fiai, s boldognak hirdetik, a férje is fölkel és így dicséri: »Sok asszony megmutatta, milyen derék, de te felülmúlod őket, mind valamennyit!« Csalfa dolog a báj, a szépség mulandó, de az okos asszonynak kijár a dicséret. Magasztaljátok keze munkájáért, a városkapuknál dicsérjék tetteit!” (Péld 31,10-15 és 25-31)

1 E cikk keretein belül nincs lehetőségem kiidézni a nőkkel kapcsolatos bibliai helyeket, de az alábbi oldalon elolvashatóak: Így ír a Szentírás a nőkről.

2 Két megdöbbentő írást ajánlanék arról, mennyi szülői figyelemben részesülnek a mai gyerekek. Az első egy óvónőtől származik, a második pedig egy interjú egy paptanárral.

3 Természetesen vannak nők, akiknek nem az a hivatásuk, hogy férjhez menjenek és gyermekeket szüljenek, de az apáca vagy a világban élő szűz is megélheti valamiképpen az asszonyságot mint Krisztus menyasszonya és az anyaságot mint lelki édesanya. Mindenesetre a nők túlnyomó többségének az a hivatása, hogy férjhez menjen és testileg is anyává váljon, így erre az eshetőségre összpontosít az írásom.

Kép: Edmund Blair Leighton – Stitching The Standard (1911)