Ne felejtkezz meg a tisztítótűzről!

Írta: Tower Vilmos atya

Három fajta emberek lelkei jutnak a tisztítóhelyre. Először azok, akik bocsánatos bűnben halnak meg, vagyis akik a megszentelő kegyelem állapotában vannak ugyan, mégis bűnösök. 

A bocsánatos bűn nem okozza ugyan a lélek halálát, de mégis megfertőzi. Ettől a fertőzéstől is előbb meg kell tisztulnia, hogy a legtisztább és legszentebb lénnyel, Istennel egyesülhessen. 

A bocsánatos bűnt Isten ideigtartó büntetéssel sújtja. Tehát vagy még e földi életben vagy a másvilágon. Előbbiíre példa Zachariás pap, aki kételkedvén az angyal szavában, büntetésül hosszú időre némává lett, vagy Mózes, aki ugyancsak kételkedése miatt nem mehetett be az ígéret földjére. De aki bocsánatos bűnben hal meg, azt Isten márcsak a másvilágon büntetheti — a tisztítóhelyen. 

Másodszor azok jutnak a tisztítóhelyre, akik bűneikért e földön még nem vezekeltek eléggé. Ugyanaz történik, mint a földi igazságszolgáltatásban. Pl. valakit pénzbüntetésre ítélnek. Amennyiben az elítélt az összeget nem tudja vagy nem akarja megfizetni, becsukják. 

A tisztítóhelyen a lélek azokat a büntetéseket rója le, amelyek földi életében elkövetett és megbocsátott bűnei után fennmaradtak. Mivel pedig a másvilágon a lélek már nem vállalhat érdemszerző vagy elégtevő vezeklést, ezért Isten mér rá büntetést. Az elégtételt itt az elégvétel pótolja. 

Dávid király súlyosan vétkezett paráznasággal és gyilkossággal. Az Úr megbocsátott neki. Náthán próféta ezt külön kijelentette neki (II Kir. 12, 13.), de a bűn bocsánatán kívül az Úr még ideigtartó büntetést is szabott rá: kisdede meghalt és Absalon nevű fia karddal üldözte őt. De tegyük fel, hogy Dávid bűnének bocsánata után azonnal meghalt volna; ez esetben az ideigvaló büntetést a másvilágon kellett volna neki elszenvednie. 

Harmadszor azok is a tisztítóhelyre kerülnek, akiknek lelke a halál idején még nem egészen tökéletes. 

Számosan élnek ugyanis a megszentelő kegyelem állapotában, vagyis súlyos bűn nélkül, de több-kevesebb gyarlóság, lelki rozsda terheli lelküket. Idevág pl. a kényesség, az elbizakodottság, lanyhaság, a több jócselekedet lehetőségének elmulasztása, a nemes célba csúszott kis önzés s hasonló gyarlóságok. 

A mennyország oly csodálatosan szent, hogy még a tiszta lélek sem mindíg elég tiszta ahhoz, hogy bemehessen és a végtelenül szent Isten elé járulhasson. 

Szent Ágoston püspök és egyházatya édesanyjának, Szent Monikának halála után így ír: „Ó Istenem, a könynyek, amelyeket most anyámért ontok, teljesen különböznek azoktól, amelyeket halálakor az ő elvesztése sajtolt ki belőlem. A rettegéstől sírok, ha meggondolom, hogy mennyire okuk van félni azoknak, akik Ádám vétkeiben részesek. Bár édesanyám Jézus Krisztusban újra született és míg földi hüvelyében élt, hite oly élő, erkölcse oly tiszta volt, hogy minden okunk megvan érte Téged áldani és mégsem merem állítani, hogy a keresztségben történt újjászületése óta, nem ejtett-e ki talán egy szót, amellyel szent törvényedet megszeghette. Nem az örök igazság jelentette-e ki, hogy aki felebarátját bolondnak mondja, a tűz büntetését érdemli meg? Ezért még azoknak is jaj, akik igazhitűen s dícséretreméltóan éltek, ha irgalmad nélkül vonod őket számadásra. Ezért szívem királya! Bár minden okom megvan, hogy benned örvendjek, ha mindarra a jóra emlékszem, amit anyám az ő életében tett, most inkább nem erre gondolok, hanem Hozzád egyedül bűneinek bocsánatáért esedezem..." (Szent Ágoston vallomásai 9. könyv.) 

Milyen fogalma volt e nagy Szentnek a büntetések nagyságáról és tartamáról, amellyel az igazak lelkei a tisztítóhelyen bűnhödnek, ha 12 évvel édesanyjának halála után ilyen hévvel s buzgósággal könyörög lelkének a tisztítóhelyről való szabadulásáért. 

A hittudósok egyértelmű véleménye szerint a legtöbb embernek lelke, aki üdvözül, a tisztítóhely tüzén, bűnhödésén és szenvedésén át jut a mennybe. Csak kevesen kerülnek „egyenes vonalban" az örökkévaló, végtelenül szent Isten boldogító mennyországába. 

(...)

A földön élő hívek segíthetnek a tisztítóhelyen levő lelkeken imával, böjttel, alamizsnával, a szentmise bemutatásával, a szentségek felvételével és búcsúk nyerésével. (2. lyoni zsinat, 1274.) 

Nem segít rajtuk a gyász, a sírás, a díszes temetés, a számos koszorú. Az imádság, a szentmise és a jócselekedetek nélkül a sok külsőség néha inkább elvonja a gyászolók figyelmét az elhúnyt lelkének értékelésétől. 

Amikor Szent Monika halálos ágya mellett két fiát, Ágostont és Navigiust megpillantotta, így szólt hozzájuk: „Ne törődjetek testemmel. Kevés múlik azon, hogy hol temetitek el. Az egyedüli, amit kérek tőletek, az, hogy bárhol lesztek is, az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólami" 

És fia, Szent Ágoston, az ő vallomásaiban így ír édesanyjának fenti kéréséről: „Nem kívánt tőlünk sem pompás temetést, sem hogy balzsamoztassuk be holttestét vagy hogy drága síremléket állíttassunk sírjára. Azt sem kívánta, hogy ama sírba temessék, amelyet még életében hazájában szerzett. Csak azt az egyet kérte tőlünk, hogy Istenem, a te szent oltárodon emlékezzünk meg róla amaz isteni titok végzésekor, amelyen ő életének minden napján megjelent és ahol, mint tudta, a szent áldozatot mutatják be, amelynek vére lemossa az ellenünk való halál kezeírását." 

A tisztítóhely lelkei magukon nem tudnak segíteni, mert az érdemszerzés ideje a halállal lezárult. „Eljön az éjtszaka, midőn senki sem munkálkodhatik.” (Jn. 9, 4.) A szenvedés kelyhét nekik az utolsó cseppig ki kell üríteni, mint egykor az értünk szenvedő Úr Jézusnak az Olajfák hegyén. Csak mi segíthetünk rajtuk. 

A leghatásosabb segítség számukra a szentmiseáldozat, amely független a szentmise bemutatójának és rendelőjének személyi méltó voltától. 

Viszont imáink és egyéb cselekedeteink csak akkor használhatnak a tisztítóhelyen szenvedőknek, ha a megszentelő kegyelem állapotában vagyunk, vagyis nincs halálos bűnünk (Suarez). Mert aki a saját adósságát sem törlesztette, annál kevésbbé tudja a másét törleszteni. 

Az Egyház szenteltvizet használ a hívek temetésénél ama imádság erejénél fogva, amelyet a vízszentelésnél az Úrhoz intéz. A hívek is meg szokták hinteni a ravatalon nyugvó holttestet. „Ahogyan a szelíd eső felfrissíti a nap hevétől ellankadt virágokat, úgy üdíti a szenteltvíz a tisztítótűzben szenvedő mennyei bimbókat." (Szent Theodatus.) 

Az Egyház engedélyezte búcsúk legtöbbjét is fel lehet ajánlani a tisztítóhelyen szenvedő lelkek javára. 

Elsősorban az elhúnytak hozzátartozóinak felebaráti kötelessége, hogy kedveseik lelkéről ne feledkezzenek meg. „Szánjatok meg legalább ti, barátaim!" (Jób 19, 21.) „A tagok egymásért kölcsönösen szorgoskodjanak." (I Kor. 12, 25.) 

De a felebaráti szeretet mindnyájunkat ösztönözzön arra, hogy a közeli hozzátartozókon kívül a tisztítóhelyen szenvedő egyéb lelkeken is segíteni törekedjünk. Ez az irgalmasságnak egyik nemes műve. 

Ne gondoljuk, hogy magunkért is van elég imádkozni és vezekelni valónk, nemhogy még másokra is gondunk legyen. A tisztítóhelyen szenvedők javára végzett imáknak és jócselekedeteknek kettős áldása van: használ az elhúnytaknak, de használ nekünk is. „Boldogok az irgalmasok, — mondotta az Úr Jézus — mert majd őnekik is irgalmaznak!" (Mt. 5, 7.), és más helyen: „Bizony mondom nektek, amit egynek e legkisebb atyámfiai közül cselekedtetek, nekem cselekedtétek." (Mt. 25, 40.) 

De maguk a tisztítóhely lelkei is hálásak lesznek lelki jótevőikért. Hogy addig, míg a tisztítóhelyen vannak, tudnak-e értünk imádkozni, kétséges. Szent Tamás szerint nem, de más hittudósok (Bellarmin, Suarez) szerint igen. Az egyik apácazárda lakói azt állították, hogy rengeteg bebizonyítható kegyelmet nyertek már azzal, hogy segítségért fordultak a tisztítóhely lelkeihez, akikért Ők is sokat imádkoztak.

De még az esetben is, ha a lelkeknek nem volna módjában, hogy értünk imádkozzanak, azalatt míg szenvednek, hálából bizonyára meg fogják azt tenni, ha a mennybe jutnak. 

A tisztítóhelyen szenvedő lelkek javára az Egyház külön napot rendelt, halottak napját, november 2-át. Ezen a napon az első világháború óta minden pap három szentmisét mondhat. 

A tisztítóhely Isten jóságának, irgalmának és szeretetének eléggé fel nem becsülhető kegye, eléggé meg nem hálálható ajándéka és egyik legvigasztalóbb jótéteménye. 

Ha nem volna tisztítóhely, még a megszentelő kegyelem állapotában elhúnytak legnagyobb része sem üdvözülhetne. A mi sorsunk is valószínűleg ez lenne tisztítóhely nélkül! 

Igy azonban még halálunk után is fennmarad egy talán elképzelhetetlenül hosszú s kínos, de mégis véget érő időtartam, amely lehetővé teszi üdvözülésünket. Szabad újra élnünk, hogy a multat jóvá tegyük, a mennyországba vezető út akadályait ledöntsük, a lelkünkön száradt piszkot lemossuk és Istenhez juthassunk. 

A tisztítóhely a lélek javítóintézete, az örökkévaló boldogság noviciátusa, a mennyország előszobája, ahol nem annyira „kell" szenvednünk, mint inkább Isten irgalmából szabad szenvednünk, hogy boldogulhassunk. 

De a tisztítóhely még az élőkre is fölötte hasznos. Figyelmeztet minket, hogy a kisebb bűnöktől, hibáktól, gyarlóságoktól is tartózkodjunk; óv minket a „se hideg, se meleg" élettől és buzdít a nagyobb tökéletességre, önkéntes vezeklésekre és a kereszt türelmes viselésére. 

Legyünk hát hálásak, hogy mások a tisztítóhelyen át eljuthatnak Isten örökös dícséretére. De legyünk előre hálásak, hogy a mi számunkra is nyitva áll ez a lehetőség. Sokszor és buzgón kérjük Istent, hogy ha már közvetlenül nem juthatunk a mennyek országába, legalább a tisztítóhely nagy kegyelmével ajándékozzon, örvendeztessen és jutalmazzon meg minket! 

Forrás: Tower Vilmos – Másvilág, pokol, mennyország (1945)

Kép: Limbourg fivérek – Purgatórium

Kapcsolódó: Kézirat a purgatóriumról