Ki a hiteles keresztény?
Ki szereti Jézust? Vagy úgy is feltehetném a kérdést: ki keresztény, sőt hiteles keresztény? És miért lehet az, hogy egymásnak totálisan ellentmondó dolgokban hívő és teljesen másképp elő emberek is kereszténynek, katolikusnak vallják magukat és Jézusra hivatkoznak?
Úgy gondolom, ezekre a kérdésekre remek választ ad maga Krisztus:
„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.
Sokan mondják majd nekem azon a napon: »Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?«
Akkor majd kijelentem nekik: »Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik gonoszságot cselekedtetek!«”
(Mt 7,21-23)
Tehát nagyon sokan vannak, akik Jézust emlegetik, magukat az Ő követőinek vallják, de mégsem azok, mivel aközben, hogy „jézusoznak”, a saját, az Egyház tanításától eltérő ideáikat tanítják és a saját rosszra hajló akaratuk szerint cselekednek, vétve Isten, felebarátaik és önmaguk ellen is. Pedig Jézust szeretni, tehát kereszténynek lenni annyi, mint megismerni és megtartani az Ő parancsait.
„Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.«”
(Jn 14,21)
Miért egyenlő Jézus parancsainak megtartása az Ő szeretetével?
Azért, mert Jézus parancsait megtartani annyit tesz, mint bízni Benne. Elhiszem Neki, hogy az a jó nekem és másoknak, amit Ő parancsol, nem pedig az, amit a világ vagy a vágyaim sugallnak.
Ádám és Éva azért vétkezett, mert elvesztették az Isten iránti bizalmukat. Elhitték a Sátánnak, hogy Isten valami nagyon jótól fosztja meg őket azon parancsa által, hogy ne kóstolják meg a tiltott gyümölcsöt.
Azok a magukat katolikusnak mondó emberek, akik azt mondják, nem is bűn, amiről az Egyház azt tanítja, hogy az, és a maguk életét se az Egyház tanításához igyekeznek igazítani, nem tesznek mást, mint ősszüleink: elhiszik a Sátánnak, hogy Isten parancsai a boldogság akadályát jelentik, vagyis nem bíznak a Teremtőjükben és Megváltójukban.
Ha én nem hiszem el Jézusnak, hogy ez vagy az bűn, és jobb, ha nem teszem, vagy ez vagy az jó, ezért meg kell tennem, milyen jogon vallom magam kereszténynek? Akkor az én Jézussal való kapcsolatom miről szól? Valószínűleg arról, hogy legyen egy természetfeletti hatalommal bíró lény, egyfajta dzsinn az életemben, aki az ő szupererejével támogat abban, hogy elérjem a földi céljaimat és jól érezzem magam. Ezt a fajta istenképet írja le kiválóan Rod Dreher egyik könyvében. Ez az „isten” azonban nem Jézus, még ha annak is hívják.
Ha hívő keresztény vagyok, akkor nem akarom megváltoztatni az Egyház tanítását, hanem a saját gondolkodás- és életmódomat igyekszem aszerint megváltoztatni, ami a katolikus tanításban áll. Mert többé már nem a saját ítéletemben bízok, hanem Istenében azzal kapcsolatban, mi a jó és mi a rossz.
Aki tudva és akarva súlyos bűnt követ el vagy bűnös állapotban él, azért nem áldozhat és bűnbánat hiányában azért kárhozik el, mert ezzel elfordult Istentől. Nem bízik Benne. Nem hiszi el, hogy jót akar neki. Inkább maga dönti el, mi a jó és mi a rossz. Isten pedig úriember: ha mi nem kérünk Belőle, Ő se erőlteti ránk magát, főleg nem egy örökkévalóságon át.
És ez a nagy különbség a bukdácsoló ember és a megátalkodott között! Az egyik lehet, hogy időnként vétkezik, de mindig meggyónja és igyekszik elkerülni a bűnt. A megátalkodott viszont nem akar szakítani a bűnnel. Szerinte nem is bűn, amit csinál, hiszen nem lehet rossz az, amire ő vágyik, és úgy véli, épp itt lenne az ideje, hogy az Egyház is az ő vágyaihoz és életmódjához szabja az erkölcsi parancsait.
Tehát itt nem arról van szó, hogy tökéletesek ítélkeznek tökéletlenek felett. Hanem bűneik ellen harcoló katolikusok próbálják megmenteni azokat, akik megátalkodtak a bűneikben és ezért a kárhozat felé tartanak.
Ez lenne az ítélkezés meg a gyűlölet? Az, hogy egy halálos beteg, aki eljár kezelésre, ami végül biztos gyógyulassal jár, magával akarja vinni a többi beteget?
Nem inkább az a gyűlölet, ha egy halálos betegnek azt mondom, hogy nem is beteg, sőt kicsattanóan egészséges, és aki betegnek mondja és el akarja vinni gyógykezelésre, az ítélkező, gyűlölködő, kirekesztő farizeus?
A bűnök akkor is bűnök, ha nem értjük, mi bennük a rossz. Akkor is, ha vágyunk rájuk. Akkor is, ha cselekedjük őket mi magunk vagy olyanok, akik kedvesek a szívünknek.
Szeretjük Jézust? Ha igen, akkor higgyük el neki, hogy a homoszexuális cselekedetek bűnök. A házasságon kívüli szex bűn. A fogamzásgátlás bűn. Az önkielégítés bűn. Elválni és összejönni mással bűn. Felszentelt római katolikus papként párkapcsolatban élni bűn. Ha pedig elhittük, igyekezzünk magunk kijönni ezekből és megmenteni azokat, akik bennük vannak.
Ez az igazi krisztusi szeretet. Nem a párbeszéd, a tolerancia, a kísérés meg a többi maszlag. Krisztus nem azért halt meg meztelenül, véresre korbácsoltan, gyalázkodások közepette függve a kereszten, hogy a bűneinkben maradjunk, kedélyesen elpárbeszédeljünk a többi bűnössel csiklandozva a fülüket, vagy épp felvilágosult és toleráns keresztény képében tetszelegjünk egy kis tipsi-tapsiért a meg nem tért emberektől. Hanem hogy lelkeket mentsünk: a magunkét és másokét.
„Ezért tehát övezzétek fel elmétek derekát, legyetek józanok, és bízzatok tökéletesen a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor felajánlanak nektek; mint engedelmes fiak, nem tudatlanságotok régi vágyaihoz alkalmazkodva, hanem a Szent szerint, aki titeket meghívott, magatok is egész életmódotokban szentek legyetek, mert írva van: »Szentek legyetek, mert én szent vagyok!«
És ha Atyának hívjátok azt, aki személyválogatás nélkül ítél kinek-kinek cselekedete szerint, járjatok félelemmel zarándokságotok idején, tudva, hogy nem romlandó ezüstön vagy aranyon történt a megváltásotok az atyáitoktól rátok hagyományozott hiú életmódotokból, hanem a szeplőtlen és érintetlen Báránynak, Krisztusnak drága vérén, akit az Atya ugyan a világ alkotása előtt szemelt ki, de az utolsó időben jelentett ki tiértetek.”
(1Pét 1,13-20)
