A szentség torz formája

Istenképünk gyakran kiigazításra szorul, mert tévképzetek megmérgezik a Vele való kapcsolatunkat.

Ugyanez a helyzet a szentségről alkotott képünkkel. Mit gondolunk, hogy viselkedik, hogy néz ki és milyen az élete egy szentnek? Erről alkotott véleményünk sok forrásból táplálkozhat. Talán a szentek legendáiból, vagy abból, milyenek a buzgó katolikus ismerőseink, esetleg mit nyilatkozik egy-egy ismertebb hívő. Az is lehet, hogy a magunk viselkedését kiáltjuk ki az ideálisnak, vagy épp ellenkezőleg, csakis azt tekintjük szentnek, aki teljesen más, mint amilyenek mi vagyunk. 

Blaskó Mária kétrészes regénye, a Multvári leányok és folytatása, a Változnak az idők pont erről szól, a szentség kereséséről, mégpedig két fiatal lány szemszögéből. Gyötri őket a gondolat, hogy a szentséghez apácának kell lenniük, vagy nem szerelemből házasodniuk, esetleg le kell mondaniuk a szépítkezésről, a bálokról vagy a művészi alkotásról. Legnagyobb félelmük mindenesetre az, hogy olyannak kell lenniük, mint amilyen a Schneider Lina nevű osztálytársuk. Érdemes megismerkednünk az alakjával és azzal, hogy mennyi köze van a valódi szentséghez.

„Médi viharzó gondolatai és érzelmei most ismét egyszerre átcsaptak más hangulatba. Komikus alak jutott az eszébe. Váratlanul felnevetett: 

– Te! Vajjon mit is csinál most Schneider Lina?! 

A zárdának kellemetlen, szenteskedően, groteszkül jámbor növendéke volt ez a Schneider Lina. Mindenkit leckéztetett, mindenkinek prédikált, mindenkinek terhére volt. Önmagából maskarát csinált, apácajelölteket utánzóan öltözködött világi ruhákba. A haját úgy hátraszorította, hogy szétálltak a fülei. Mindenki csodálkozott, hogy a képesítő után nem lépett be valamelyik szigorú klastromba. 

(...)

Mater Dominika, a zárdai képző rettegett prefektája, nemcsak jelenlegi tanítványainak minden dolga után érdeklődött (tudott még az ideáljaikról is), hanem volt tanítványainak sorsát is szemmel kísérte. 

Csodálatosan ismerte a leánylelket és épp ezért csodálatosan be is teljesedtek jövendölései. Holott egyikmásik növendékéről sokszor épp az ellenkezőjét tartotta és az ellenkezőjét jósolta is, mint a többi máter. 

Schneider Lina például négy éven át volt az intézet »szentje«, akit még a jelöltnők elé is példaképnek állítottak a fiatal apácák. Az öreg Máter Dominika pedig a maga természetességében nem bírta a kenetteljes, mindenkinek prédikáló, folyton szemlesütve járó, mindig imakönyvvel szaladgáló leányt. És azért őt nem is érintette olyan súlyosan a villámcsapás, amely belesujtott a képző volt és jelenlegi leányifjúságába, halálra sebezve a jó apácák szívét. 

Az ebéd utáni »satis«-kor, amikor az apácák szentolvasmánya után szabad a beszélgetés, a főnöknő odafordult az egyik kisírtszemű nővérhez. 

– Máter Anselma, mi baja van? 

A kis apáca felelet helyett sírvafakadt. Helyette egy másik fiatal máter felelt olyan hangon, mintha halálhírt mondana el: 

– Itt volt Banzó Idus nagymamája, tetszik tudni, a vincellérné Ófaluból és azt a hírt hozta, hogy Schneider Lina férjhez ment. 

Egy pillanatra elhallgatott, mintha erőt gyűjtene, azután hozzátette:

– A görögkeleti pópa fiához... És reverzálist adott a férfi javárá! 

– Lehetetlen!

– De igen... Már meg is volt az esküvőjük a görögkeleti templomban. 

A képzős tanárnő-apácák már tudták ezt az iskolából és csak hallgattak nagy búsan. A többi, aki csak most hallotta először, elkezdett szörnyülködni. 

– Borzasztó!

– Hát ilyen csalódás! Épp az a jámbor, buzgó leány!

– Igy higyjen az ember a világnak! 

A jó főnöknő is csóválgatta a fejét, azután Máter Dominikához fordult, aki úgy bólogatott, mintha azt mondaná: 

– Lám, lám...

– Máter Dominika, igazán, magának jövendölési adománya van! Mindig azt mondta, amikor agyon dícsérgették Schneider Linát, hogy szenteskedő és megjósolja, hogy még rossz vége lesz.

– Az is volt, az is volt... Gyenge jellem, pipogya lélek. Mindenen megbotránkozott és folyton besúgott... Aki könnyen ítél meg mást, az könnyen esik el maga. Egyszer ezt meg is mondtam neki és intettem, hogy vigyázzon magára. Meg is sértődött akkor nagyon. 

Azután a fiatalokhoz fordulva, hozzátette:

– Kedves Máterek, ha tíz évvel idősebbek lesznek, maguk sem szenvedhetik majd a Schneider Lina–féléket. Lám, azzal a két bolondossal, a Löbllel és Ballóval mennyi baj volt. Annyi panasz jött rájuk, hogy alig győztem mentegetni őket. És azokban lesz még örömünk, meglássák.”

A szentség tehát nem arról szól, hogy valami nevetséges, feltűnősködő karikatúra legyek, aki arra építi az egóját, hogy mennyire más, mint a nem hívők vagy a nem hagyományhű katolikusok. Nem is arról, hogy nagy alázatoskodásomban mindig gondoskodjak róla, hogy eléggé feltűnően „szentes” legyek. De arról sem, hogy az irgalmasság lelki cselekedetei mögé bújva bántsak másokat vélt vagy valós bűneik miatt. (Schneider Lina akkor kap figyelmezetést Máter Dominikától, amikor Löblt besúgja, hogy szerenádoztak neki. Azt persze nem tudja, hogy Löbl minden vonzalma ellenére is elutasította a fiút, mert tudta róla, hogy gyenge jellem.)

Akkor mi a szentség? Ismét a fenti történetet hívom segítségül. Hogy mire jutottak, az első részben így fogalmazzák meg a lányok, kontrasztba állítva Schneider Linával egy elhunyt apáca édesanyját, aki ki volt festve, meg volt csinálva a haja, bálozott és szerelmes volt, de aki egyetlen lánya sírjánál se magával törődött, hanem a férjét támogatta, vígasztalta:

„Megtanultam azt, hogy hogyan kell szentnek lennünk, ha nem is vagyunk olyanok, mint Schneider Lina. Istenem, ha én is így tudnék szeretni és ilyen erős tudnék lenni! Hogy derűs arccal segítsek másokat akkor is, amikor nekem fáj legjobban. 

(...) 

Azért nem bírtuk el soha a Schneider Linát sem és azért nem is igazi szent, mert nem tudná megszépíteni mások életét.”

Vallásos gyakorlatainkat nem azért kell végeznünk, hogy kiérdemeljük velük Isten szeretetét, embertársaink csodálatát, és hogy azzal a tudattal nézhessünk bele a tükörbe, hogy igazán szentek vagyunk.

Isten szeretetét nem kell kiérdemelnünk, mert hiszen Ő „előbb szeretett minket” (1Jn 4,19) Azzal se igen kellene törődnünk, hogy mások mit gondolnak szentségünk fokáról. Ahogy Vianney Szt. János mondta: „Ne próbáljatok mindenkinek megfelelni. Istennek, az angyaloknak és a szenteknek próbáljatok megfelelni – ők a ti közönségetek."  Hogy milyenek vagyunk, azt meg úgyse tudjuk megítélni. Ahogy Barsi Balázs atya mondani szokta, a szent nem tudja magáról, hogy szent. Nem is kell. Azt kell tudnunk, halálos bűnben vagyunk-e vagy sem, és hogy milyen bűnök ellen kell küzdenünk és melyik erényekre kell törekednünk.

A fentiekkel szemben vallásos gyakorlatainkat azért kell végeznünk, hogy minél inkább megismerjük Istent,  viszonozni tudjuk az Ő szeretetét és tudjuk Őt szolgálni. Valamint azért, hogy egyre jobban tudjuk szeretni és szolgálni a felebarátainkat is, elsősorban a lelki üdvüket, és persze, hogy ezek által a mennybe jussunk. Mindezt a zsinat előtt még minden katolikus tudta, mert ez volt az iskolai katekizmusok első kérdésének a témája.

Lehet, hogy a farizeus és a szent ugyanazokat a vallási gyakorlatokat végzi (sőt a farizeus talán le is körözi a szentet mennyiségben, nehézségben és látványosságban), azonban szívük szándéka, Istennel szembeni alázatuk megléte és a felebarátaikkal való bánásmódjuk mégis markánsan megkülönbözteti őket. Ezért írhatott Szt. Pál is ilyen botrányos dolgokat:

„Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.

Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.

Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.”

(1Kor 13,1-3)

Ha szentségre törekvésünk mozgatórugója az isten- és emberszeretet, nem leszünk maskarák, nem leszünk farizeusok. Akkor nem azért tudják majd rólunk, hogy Krisztust követjük, mert feleslegesen különcködünk, mindenben és mindenkiben csupa rosszat, bűnt meg démonokat látunk, és mert folyton a helyes katolikus viselkedésről okoskodunk szeretetlen stílusban, hanem mert másokat magunk elé helyezve nagyon-nagyon szeretünk. Ez az, amit Jézus is vár tőlünk: „Arról ismerje meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,35)

Aki teheti, annak ajánlanám, hogy szerezze be Blaskó Máriának ezt a két regényét. Bár vékony kötetekről van szó, ebben az írásomban csak egyetlen rétegüket tudtam megmutatni a sok közül. És ne feledjük: bármit is tesznek vagy mondanak mások, nem kell a szentséghez vagy a hagyományhű katolikussághoz Schneider Linának lenni, sőt kifejezetten ellenjavallott!

Kép: a Multvári leányok borítójának részlete, rajzolta Márton Lajos