Keresztény barátnők
Szerzetesektől olvashatunk olyasmit, hogy nem jó, ha vannak barátaink. De mi nem vagyunk szerzetesek, hanem a világban élünk, amit szem előtt kell tartanunk, ha nem akarunk a lelki életben vakvágányra futni. Szalézi Szent Ferenc világiaknak írt könyvében, a Filoteában ezt a tanácsot adja:
„Azt mondja talán valaki, hogy senki iránt sem kell különös hajlandósággal avagy barátsággal lennünk, mert ez szívünket nagyon elfoglalja, figyelmünket szétszórja, és féltékenységet kelt. Aki így beszél, nem jár helyes úton. Mert bár a szerzetesek között a kizárólagos barátkozás kártékony, a világi emberekre ezt a szabályt nem lehet alkalmazni; a kettő között ugyanis nagy a különbség. A jól fegyelmezett kolostorban mindnyájan egy célra, a hivatásukból adódó tökéletességre működnek össze; ezért a kizárólagos barátkozást ott tűrni nem szabad, mert attól kell tartani, hogy amíg egyesek a közös célra törekszenek, mások ugyanott pártokat szerveznek. Ellenben kint a világban a barátság szent köteléke által kell egyesülniük azoknak, akik erényes életet folytatnak, hogy egymást buzdítsák és támogassák. A szerzetességben könnyűek s egyenesek Isten útjai, s a benne élők olyan vándorokhoz hasonlítanak, akik sík vidéken haladva, nem kénytelenek egymásba fogódzni. De akik a világban élnek, amelynek oly sok veszedelmes örvénye van, olyan vándorokhoz hasonlítanak, akik durva, göröngyös, sikamlós úton járva, egymásra támaszkodnak, hogy biztosabban haladjanak. A világban nem mindnyájan igyekeznek ugyanegy célra, s nem mindnyájan éreznek együtt. Ez teszi szükségessé a külön baráti összeköttetéseket, amelyeket a Szentlélek hoz létre, és tart fönn azok között, akik egyenlően és hű szívvel akarnak neki szolgálni. Megengedem, hogy az ilyen viszonynak is pártoskodó jellege van; csak hogy ez a különállás szent, mert elkülöníti a jókat a rosszaktól, a juhokat a bakoktól, a méheket a darazsaktól – ami kétségtelenül szükséges is.”
Kérek szépen mindenkit, aki olvas, hogy barátkozzon, járjon közösségbe, szerezzen jó keresztény barátnőket, és ha lehet, helyben. Vannak nagyon kedves barátnőim, akikkel telefonon, interneten tartjuk a kapcsolatot és néha találkozunk is. Ezek a barátságok nagyon értékesek és fontosak a számomra, de az is természetes, hogy szükségünk van legalább egy olyan barátnőre, aki közel lakik hozzánk és heti szinten tudunk találkozni, beszélgetni élőben. Látni valakit, megölelni a másikat, számítani rá helyben, ezt nem pótolhatja online kapcsolat. És ezt rendkívül introvertált valakiként mondom.
Persze feltehetnénk a kérdést: egy hagyományhű katolikus nő hogy találhat helyben barátnőket, közösséget, mikor alig van, aki úgy gondolkozik és él, mint ő?
A kulcs az, hogy ne csak olyanokkal legyünk közösségben, akik 100%-ig olyanok, mint mi. Egyébként is jót tesz, ha nem csak a mi kis köreinkbe vagyunk bezárva, úgy eltorzulhat a személyiségünk és a hitünk, és szektásokká válhatunk, valami furcsa „tradkat” karikatúrákká.
Én egyfajta végső elkeseredésemben 2022 karácsonya előtt írtam rá Messengeren egy baptista anyukára, akit a helyi keresztény baba-mama körben ismertem meg, hogy nem akarna-e velem találkozni kettesben, megismerkedni jobban. Egyszerűen ő volt a legszimpatikusabb a körben. Ebből egy csodálatos barátság bontakozott ki azóta. Az az érdekes, hogy noha más felekezetű, szinte mindenben egyetértünk. Azt hiszem, a baptisták jól megőrizték a családdal kapcsolatos hagyományos keresztény tanítást.
De rajta kívül más barátnőim, kedves ismerőseim is lettek helyben. Főleg a gyerekeim révén tudok ismerkedni: áthívom játszani valaki gyerekét, anyuka is jön, és akkor összeismerkedhetünk. Hála Istennek kidobtam az ablakon az önsorsrontó begubózást, hogy engem úgy se ért meg senki, és egészséges, offline, helyi emberi kapcsolataim lettek. Ezek annyira fontosak, ha valaki háztartásbeli, mert mi nem járunk tanulni vagy dolgozni valahova nap mint nap, ahol felnőttekkel szocializálódhatnánk, ismerkedhetnénk.
Persze ahogy férjjelöltben nem elég, hogy buzgó katolikus legyen, úgy barátnőben se elég, hogy gyakorló hívő. Lyukra lehet futni ennek ellenére, ami velem is megtörtént többször. Sajnos nagyon sok a sérült ember. Én is az vagyok valamilyen szinten, tudom. De vannak olyan emberek, akik annyira betegek vagy bűnösök, hogy képtelenség velük egészséges kapcsolatot fenntartani.
Milyen a jó keresztény barátnő? Milyen a jó keresztény barátság?
Úgy gondolom, nagyon fontos, hogy egyenlő kapcsolatról legyen szó. A barátnő nem lelki vezető vagy lelki vezetett. Nincs helye egy barátságban annak, hogy valaki fölé kerekedjen a másiknak, lenézze, kioktassa vagy elvárjon tőle dolgokat, hogy mit csináljon és mit nem.
Természetesen fontos egy barátságban is gyakorolni az irgalmasság lelki cselekedeteit. Ha megbizonyosodtunk róla, hogy egy barátnők a bűn felé rohan, megpróbálhatjuk visszatéríteni a helyes útra. Semmiképp se igaz szeretet, hogy mindenhez tapsolunk a másiknak. Különösen akkor fontos kiállnunk az igazság mellett, ha a másik kikéri a véleményünket, és nem azt mondani, amit az illető hallani akar, hanem ami a helyes. Viszont az nem normális, amikor egy keresztény az irgalmasság lelki cselekedetei gyakorlásának álcája mögött valójában nárcisztikus kontrollt igyekszik gyakorolni feletted vagy verbális, érzelmi bántalmazást visz végbe ellened.
Az igazi barátnő jóhiszemű. Nem lát belénk rossz szándékot vagy bűnt. Ha valamit nem ért vagy valami rosszul esett neki, rákérdez, tisztázni akarja a helyzetet, remélve, hogy csak félreértésről van szó. Ez azért fontos, mert nemigen lehet barátkozni olyan valakivel, aki minden szavunkban valami ellene irányuló sértést lát és mindent rosszra magyaráz, és ahelyett, hogy megkérdezné, hogy értettük ezt vagy az, arrogánsan nekünk támad teljesen biztosan a saját sejtéseiben velünk kapcsolatban. Nem egészséges kapcsolat az, ahol tojáshéjon járunk és időről időre magyarázkodnunk kell és bizonygatni, hogy nem vagyunk rosszindulatúak.
Fontos egy barátságban az empátia, és hogy érdekeljen a másik fél. Egy jó barátnőt nem untat az, hogyha magadról, a gondolataidról, az érzéseidről beszélsz, hanem szívesen hallgatja, mert érdeklődik az iránt, aki vagy, és úgy gondolja, adhat neki az, amit mondasz.
De ennek az ellentéte is áll: bár szívesen hallgat, mégsem várja el, hogy a legbensőbb lelki dolgaidat is mindig megoszd vele, mintha csak a lelki vezetőd vagy a férjed lenne.
Egy jó barátnő tudja, hogy ő nem az első a sorban, vagyis tiszteletben tartja, hogy a családod az első és nem ő. Nem várja el, hogy túl sokat foglalkozz vele, nem telepszik rád, nem szív le.
Egy jó barátnő nem gúnyol ki, nem aláz meg, nem kezel le, nem oktat ki. Nem hasonlítgatja össze magát veled, nem irigy rád, ha valami neked jobb, és nem néz le, ha valami kevésbé megy. Nem akar kontrollálni, nem akar föléd kerekedni. Egy jó barátnő előtt nem kell haptákban állnunk, nem kell bizonygatnunk neki, hogy elég jó feleségek, anyák, háziasszonyok, katolikusok vagyunk. Lehetünk előtte gyengék és feltárhatjuk előtte a kísértéseinket, bizonytalanságainkat, gyarlóságainkat, küzdelmeinket anélkül, hogy attól kéne tartanunk, hogy ezeket felnagyítja és a fejünkhöz vágja, vagy ezek miatt kidob az életéből, mint valami leprást.
Ugyanígy ő is mer előttünk tökéletlen lenni, nem feltételezi, hogy megítéljük, lenézzük, kinevetjük, rosszat gondolunk róla. Egyszerűen nem versenytársnak tekint, hanem bajtársnak.
Azt látom, hogy a legtöbb női kapcsolatba az átkozott összehasonlítgatás veri bele a koporsószöget. Mintha alig lenne nő, aki képes lenne nem versenyezni a többi nővel, nem ítélgetni a másikat, nem irigykedni vagy lenézni.
Mit tegyünk, ha olyan kapcsolataink vannak, amelyekre az egyenlőtlenség és a versengés a jellemző?
Határokat kell húzni vagy megszakítani a kapcsolatot.
Szomorú dolog, hogy mi, keresztények hajlamosak vagyunk az alázatot összekeverni a meghunyászkodással, azzal, hogy kiszolgáltatjuk magunkat egy bántalmazónak, és hagyjuk magunkat kontrollálni. Sőt, még meg is köszönjük ezt, mert hiszen csak jót akar nekünk. Ez nem alázat, ez lelki öngyilkosság.
A határhúzás nem keresztényietlen.
Megszakítani lehúzó, bántalmazó kapcsolatokat nem keresztényietlen.
Nem megfelelni mások elvárásainak, nem egyetérteni velük mindenben, nem utánozni őket nem keresztényietlen.
Kiállni magunkért, azt mondani, nincs jogod így beszélni velem vagy rólam nem keresztényietlen.
Azt gondolni valakiről, aki rosszul bánik velünk, hogy rosszul bánik velünk, nem keresztényietlen.
Azt is jegyezzük meg egy életre, hogy Istenen, a férjünkön, és ha van, a lelki vezetőnkön kívül felnőtt emberként senki másnak nem tartozunk elszámolással vagy senkinek se kell megfelelnünk abban, hogy mennyit és hogyan imádkozunk, takarítunk, főzünk, foglalkozunk a gyerekekkel, hogy mennyi szabadidőnk van, mennyi segítséget kérünk vagy fogadunk el, milyen hobbink van stb. Egy barátnő dolga nem az, hogy ezekkel kapcsolatosan számon kérjen vagy ezekbe beleszóljon.
Nem dolgunk a velünk rosszul bánó emberekkel barátkozni, esetleg megpróbálni őket megmenteni. Nem keresztény kötelességünk egy bántalmazónak se kiszolgáltatni magunkat. A bántalmazónak se teszünk jót vele, hiszen alkalmat adunk neki arra, hogy vétkezzen, és jóváhagyjuk a viselkedését. Az se bír kényszerítő erővel, ha bocsánatot kérnek, mert a megbocsátás nem jelenti feltétlen a bizalmi kapcsolat helyreállítását, főleg nem azonnal. Ahogy az se, ha azt mondják, ők csak jót akartak.
Egy családanyának olyan barátnőkre van szüksége, akik feltöltik, bátorítják, meghallgatják, akik jóhiszeműek vele szemben, akik értékelik őt, akik egyenlőnek és a bajtársuknak tekintik. Hihetetlen sok lelki energia kell ahhoz, hogy jó anyák legyünk. A családunkat raboljuk meg, ha rossz barátokra pazarlunk ezekből az energiákból. Ellenben a családunkkal is jót teszünk, ha jó barátokkal vesszük körül magunkat.
Ha egy barátnő mellett minden ájtatoskodása, „jaj, csak segíteni akartam”-ozása ellenére is azt érezzük, hogy egyre fogy az önbizalmunk, a jókedvünk, és az Isten irántunk való szeretetének tudata is halványodik el, akkor meneküljünk. Akkor is, ha az illető hatására mindent feladnánk, abbahagynánk, ami örömet okoz, és elvonulnánk egy csigaházba vagy barlangba. Egy jó barátnő bátorít, inspirál, ha kritizál, azt is konstruktívan és empatikusan teszi.
Mindent összefoglalva, a barátság hatalmas kincs és világiként szükséges.
De ügyeljünk rá, hogy valóban barátaink legyenek, ne önjelölt lelki vezetőnk, nárcisztikus felettes énünk, versenytársunk, bántalmazónk. Nem kell egyfajta félreértett keresztényi alázatosságból olyan barátnőkkel kínozni magunkat, akik lenyomnak, verbálisan bántalmaznak, akiktől csak befeszülünk, akik mellett nem tudunk önmagunk lenni. És persze mi se bánjunk így másokkal, hanem legyünk alázatos és empatikus barátnők.
Sok sikert a barátkozáshoz!
*
Néhány Bihari Viki-videó, ami segíthet:
Hogyan ismerem fel a mérgező barátnőt?
Hogyan ismerjük fel a nárcisztikus barátnőt?
Hogyan ismerjük fel a passzív-agresszív játszmákat?
