Minek ötödik gyerek?

Ha minden jól megy, nyáron meg fog születni az ötödik gyerekünk. Normális esetben ennek egy felhőtlenül örömteli tényállásnak kéne lennie. Ugyan ki találhatna bármi kifogásolhatót abban, ha egy egészséges, biztonságos anyagi körülmények között élő, értelmes, jószándékú házaspár gyermeket vár? (...hogy kicsit fényezzem magunkat. :-D)

Csakhogy a mai társadalom nem normális, mert az az általánosan elterjedt nézet, hogy háromnál több gyermeket vállalni felesleges, sőt veszélyes, felelőtlen dolog, még akkor is, ha a körülmények ideálisak. Féltik a nőket a „sok” szüléstől (akkor is, ha addig minden rendben volt), a gyerekekkel járó fáradtságtól, a gyerekeket pedig attól, hogy rossz nekik, ha sok testvérük van.

Nekünk először két fiunk született, aztán lett egy lányunk. Azt leszámítva, hogy „túl” fiatalon (21, 23, 25 évesen) szültem őket és viszonylag kicsi korkülönbséggel (két év két hónap mindegyik esetben), ezt úgy nagyjából mindenki fel tudta dolgozni. Két fiú után akartunk egy lányt, rendben, érthető.

Viszont az volt a „vicces”, hogy ezután senki el nem tudta képzelni, hogy lesz még gyerekünk. Ugye a „tökéletes” család az egy fiú, egy lány. Majdnem ilyen jó a két azonos nemű gyerek után egy másmilyen nemű. Az emberek lépten-nyomon gratuláltak nekem, hogy két fiú után összejött egy kislány, és így teljes lett a családunk.

Persze akik igazán ismernek, azok közül voltak, akik igyekeztek lebeszélni arról, hogy szüljek még. Az egyik rokonom például azzal a gondolattal fordult hozzám, hogy minek negyedik gyerek, inkább diplomázzak le.

A lányunk után sajnos az első trimeszterben elvesztettünk egy babát, de aztán született még egy kislányunk.

Talán aki átélt már vetélést, tudja, mennyire gyógyító hatással van ránk az, ha utána születik egy babánk. Ráadásul ez a kislány abban a hónapban fogant, amikor az elvesztett gyerekünknek kellett volna születnie.

A kisebbik lányunk rengeteg örömet hoz az életünkbe. A testvérei odavannak érte, ahogy mi, a szülei is. Sosem fogom elfelejteni, amikor olyan kéthónapos lehetett, a nagyobbik fiam ránézett és csak ennyit mondott: „Olyan jó, hogy vagy!” Szeretik babusgatni, szívesen vigyáznak rá. A nővére és ő a legjobb barátnők lettek, minden nap sokat játszanak együtt.

Rendben, van két fiunk és két lányunk. Mindegyik gyereknek van hozzá illő nemű testvére. Az emberek véleménye szerint „tökéletes” így a családunk. Akkor mégis minek ötödik gyerek?!

Azért kell ötödik gyerek, mert a gyerekeink nem sorozatgyártott, egyforma valakik. Mindegyik önálló egyéniség. Két azonos nemű gyerek se egyforma. A fiaim és a lányaim is nagyon különböznek a velük azonos nemű testvérüktől.

Én azt nem értem, hogy lehet azt mondani egy bizonyos gyerekszám után, hogy felesleges több gyerek. Mintha cipőkről vagy könyvekről beszélnénk. Minek ugyanazt a könyvet megvenni kétszer, ez legitim gondolat, de a gyerekeink mind egyediek és pótolhatatlanok. Más a személyiségük, az érdeklődési körük. Más emberekkel lesznek kapcsolatban. Valószínűleg a munkájuk is más lesz majd, de ha ugyanaz is lesz, akkor is más feladatokat fognak elvégezni. Olvastam egy olyan családról, ahol mindhárom fiúgyerek pap lett. Biztos vagyok benne, hogy mindegyikőjükre szükség van, és mindegyikük másképpen, a saját személyisége és élethelyzete alapján éli meg a papságát.

Igazából én mindegyik gyerekem születése után egyfajta sokkot tapasztalok, hogy mégis hogy tudtunk eddig nélküle élni, hogy érezhettük magunkat egy percig is boldognak, vagy a családunkat teljesnek.

Számomra a legnehezebb időszak az anyaságomban az az egy év, ami a gyerekek féléves korától másfél éves koráig tart. De ahogy ez elmúlik, elkezdek vágyni egy újabb babára. Épp ezért nem értem, hogy lehet, hogy egy katolikus nő mondjuk a harmadik gyereke születése után olyan kijelentést tesz, hogy „vele lett teljes a családunk”. Honnan tudja, hogy nem fog még vágyni gyerekre? Vagy ha most úgy is tűnik, nem tudnak több gyereket vállalni, honnan tudják, hogy nem alakulnak-e később úgy a dolgok, hogy lehet még gyerekük?

Én el sem tudnám képzelni, hogy alig 31 évesen azt mondjam, nem kell több gyerek. Megértem, ha valakinek muszáj ezt a döntést hoznia pl. súlyos betegség miatt. De hogy én még vagy jó tíz év termékeny időszakomat tegyem terméketlenné kényelmi okokból vagy társadalmi konvenciók miatt... Úgy érezném magam, mint egy ereje teljében lévő gyümölcsfa, ami idő előtt kiszáradt. Az én dolgom ennyi idősen az, hogy gyümölcsöket teremjek, így vagyok önmagam, így teljesedek ki. Egyszerűen ez a természet rendje és Isten akarata.

Az is fontos perspektíva a számomra, hogy mikor egy újabb gyereket vállalunk, nem csak őt vállaljuk, hanem az ő gyerekeit, és az övéiket, és az övéiket... Elég csak arra gondolnom, hogy az egyik nagyapám kilencedik gyerek volt tizenhárom közül. Ha ő, a „felesleges” kilencedik nem születik meg, én se lennék itt, ahogy még rajtam kívül sok más családtagom sem.

A nagyapám és a tizenkét, felnőttkort megért testvére (ketten sajnos gyerekként meghaltak) a dédmamám temetésén

Több más okról is írtam a Miért vagyok nagycsaládos? c. írásomban a gyerekvállalással kapcsolatban. Nem szeretném ismételni magamat.

Csak annyit szeretnék elmondani, hogy igazából nem normális az a trend, hogy katolikusok megtervezik, hány gyerekük legyen, és hogy még ők is feleslegesnek tartják több azonosnemű gyerek vállalását. Könyörgöm, személyiségekről van szó, nem fröccsöntött bábukról! A katolikus tanításban pedig nincs olyan, hogy vállald a gyerekeket, kivéve, ha elérted a Társadalmilag Elfogadott Gyerekszámot, utána már nem kell nyitottnak lenned az életre.

Szóval úton az ötödik gyermekünk. Nagyon várjuk őt, még a nagyobbik bátyja is, aki pedig azt mondogatta régebben, hogy nem akar több testvért. Most meg állandóan azt kérdezgeti izgatottan, hogy fiú- vagy lánybaba van-e a hasamban. Azt hiszem, nagyon áldott ez a kicsi, hogy ennyien vannak, akik szeretik őt. A kisebbik lányom is biztos remek nővér lesz, elnézve, milyen szeretettel, anyaian nyúl a játékbabáihoz. Hálás vagyok Istennek, hogy megadhatom neki is a nagytestvérség élményét.

Köszönöm, ha imádkoztok a babámért és értem!

Első kép: a Pinteresten találtam, sajnos forrás nélkül