Az aszkétagőg átka
Írta: Szeghy Ernő OCD
Azt lehetne talán mondani, hogy ez a tárgy nem tartozik az ima köréhez. Ez igaz, de mivel mérge minden imaéletnek, talán nem teljesen indokolatlan dolog beszélni róla.
Bajai gimnáziumi tanár koromban, ezelőtt negyven évvel, egy elbocsátott háztartási alkalmazott bosszúból jodoformmal hintette be a rendháznak egy évre szóló füstölthús készletét. Nem lehetett élvezni, odaadták a cígányoknak, azok természetesen még az ilyent is megeszik. Az az átható bűz tönkre tette. Ilyesféle jodoform az aszkétagőg. Pedig hát mi papok csalétek akarunk lenni az édes Jézus horgán!
Feddhetetlen életű papok a gyóntatószékben néha hallatlan megvetéssel tudnak elbánni olyan paptársaikkal, akik elbotlottak. Mit érnek el vele? Az illetőt elriasztják attól az eszköztől, melynek állhatatos használata őt egyedül tudná még megmenteni. Tudok erre igen szomorú eseteket. Olvastam egyet például olyanról, aki húsvéti nagy gyóntatás alkalmával úgy rá talált förmedni gyónójára, hogy a kihangzó lárma hallatára a gyóntatószéke körül tolongó hívek valamennyien elmentek onnét és egy másik gyóntatószéknél álltak sorba. Személyesen ismertem egyet, aki mintaképe volt az erényeknek s mint gyóntató is kitűnt, de csakis szép lelkeknél, nővéreknél gyakorolta ezt a hivatalt. Egyébként azonban egész föllépése olyan önérzetes, mondhatnám, fejedelmi volt, hogy nem tudom, lett volna-e mersze valakinek súlyos bünnel hozzá fordulni. Íme a jodoform.
Hogy mit ér Isten szemében az ilyen erény, azt az édes Jézus számtalanszor kimondotta. Nem a farizeusokra gondolok, mert hiszen azok képmutatók voltak, márpedig ez a vád nem érheti a gőgös aszkétát. Annak minden erénye teljesen hiteles, valódi s évek hosszú során gyakorolt önfegyelmezésnek a gyümölcse. A hiba csupán az, hogy az az egy erény hiányzik nála, mely a többinek, valamennyinek kellemes illatot és zamatot ad, tudniillik az alázatosság. Ennek a kiművelése mintha elkerülte volna figyelmét, a többi pedig, éppen mivel megszerzésük akkora fáradságába került és olyan magasra emeli őt embertársainak zöme fölé, a fejébe száll. Ez a veszedelem mindenkit fenyeget. Ne gondoljuk, hogy a fentiek nem vonatkoznak reánk. Igen szerencsés természetű ember az, akinek ilyen irányban még sohasem volt kísértése. Legtöbbnek minden lépten-nyomon kell ellene küzdenie. De ne is mulasszuk el megtenni. Ha valaki nem tudja, milyen a jodoform, menjen a patikába és szagolja meg. Azután valahányszor melldüllesztő gondolata támad, jusson eszébe ez a szó, hogy jodoform.
Veszedelmes, sőt sok esetben végzetes az aszkétagög magára az illetőre, aki azt magában megtűri. Zirci noviciuskori emlékeim közé tartozik a következő: Akkor az ebédlőben a mi asztalunk közvetlenül a preszbitereké mögött volt, úgyhogy azoknak minden szavát hallottuk. Büszke magatartásával tűnt ki közülük egy fiatal rendtag. Tehetséges egyén volt s már akkor megszerezte a doktorátust és a tanári oklevelet. Egy alkalommal valami véleményeltérés miatt durva sértéssel illette a mi magiszterünket, egyszer pedig, mértékletességről lévén szó, ez az önérzetes kijelentés hangzott el ajkáról: „Hitvány ember az, aki a hasával sérti meg az Úristent."
Hát hiszen meg is járta. Hosszú életem folyamán sok papi bukásnak voltam tanúja, de talán egy sem volt olyan szégyenletes, mint az övé. Azonnal, haladék nélkül kellett kitakarodnia a monostorból és a rendből. Sajátságos, hogy a rendnek legutóbbi nagy névtárából, amely még az aposztaták neveít ís hozza, az övé kimaradt. Mintha csak teljesen ki akarnák törölni mindenkinek emlékezetéből. Hiába, a gőgös embert az Uristen is megutálja; elereszti kezét, s akkor az hanyatt-homlok bukik bele a legsúlyosabb bűnökbe, a büszkeség pedig nem engedi, hogy megalázódjék és megtérjen. Míg ellenben az alázatos ember, ha vannak is gyarlóságai, — még ha nagyok volnának is — mindig megtalálja a visszavezető utat az Úristenhez. Különben is az a hiba, amely fölött az az imént említett szerencsétlen olyan kíméletlenül tört pálcát, az életszentségnek ugyan igen, de az üdvösségnek nem akadálya. Éppen jó szerzeteseknél, sőt olyanoknál is, akik egyébként nagyon szigorúan veszik rendi életük kötelmeit, éppen az evés terén tör magának utat az emberi természet. Hány olyan gömbölyke, mosolygós, telihold arcú pátert és frátert ismertem már, akinek étvágya a hősiesség határán mozgott, s annak ellenére épületesen élte le és fejezte be pályáját. Közéjük tartozott az én kármelita magiszterem. Emlékszem, egyszer rajtakapott, hogy nem reggeliztem, s mikor megvallottam, hogy végleg le akarok erről mondani, így szólt: „Atyuskám, ne tedd! Olyan jókedvvel tud az ember a jó Istennek szolgálni, amikor benne van az a meleg tejeskávé." Szót fogadtam. Hiszen végre is a táplálkozás sincs kizárva azon cselekedetek közül, amelyeket az Úristen dicsőségére, tehát természetfölötti célzattal lehet, sőt kell is végezni. Vallom ugyan, hogy az életszentségre való törekvésnek egyik lényeges része a szigor az étel és ital tekintetében, de az sem szenved kétséget, hogy csakis Istennek különös és ritkán megadott kegyelme képesíti az embert a szükséges táplálékból való elvonásokra. Nem lehet mindenki Arsi Szent János és Konnersreuthi Teréz. Veszedelmes dolog elébevágni az isteni kegyelemnek és többet akarni, mint amennyire az képesít.
