Miért kell ennyit összehazudozni az Istennek?
Írta: Blaskó Mária
– De vajjon, mit szól most hozzám az Úristen? Ó, csak lehetne vele őszintén beszélni!... És nem kellene elővenni a «Szentséglátogatási negyedóra» imafüzetet. Az úgy kezdődik, hogy: «Színed előtt térdreborulok, Uram és remegek szent Fölséged lábainál». De neki most nincs nyugalma ahhoz, hogy leboruljon és nem is remeg. Máskor se remegett soha. És most nem is az Isten fölségére gondol, hanem valami egészen másra.
Az is benne van a füzetben, hogy a «szívemet egyedül és osztatlanul neked adom, Istenem.» Ez se igaz. Mert a Hildának is ad belőle és a tanácsos úrnak is adott és ha olyan Bandi-féle sötétszemű fiú neki énekelné, hogy «Csak egy kislány van a világon» – annak is adna a szívéből... Ó, de mennyit adna!...
Még az se igaz, ami a füzet végén van, hogy: «nem vágyom semmire másra a földön, csak a Te szeretetedre, amen». Hiába van ott az az amen, mégse igaz. Mert igenis ő vágyik arra, hogy egyest kapjon az irodalomból és leközöljék a Híradóban a versét és szabadjon a Hildához menni és szeretne törmelékcsokoládét venni és a haját kisütni. És most már vágyik arra is, hogy megismerjen egy olyan fiút, mint az a Bandi és megfogja a férfias, meleg kezét...
Jaj, miért is kell annyi mindenfélét összehazudozni a jó Isten előtt!... Ami mind nem igaz, csak a füzetben van bent. És ha nem tudja ezeket mind összehazudozni a jó Istennek, hanem egészen másokat gondol és másokat szeretne mondani, akkor nem mehet áldozni, mert akkor bűne van...
Pedig ő azért szereti a jó Istent... Igazán nagyon szereti... Hiszen éppen azért nem akar hazudni Neki, mert szereti és nem akarja becsapni. Hát inkább nem mond semmit, csak néz... most már nem a mennyezetre, hanem az oltárra és lassan könnybeborul a szeme...
A keserűség jégkérge olvadozik és Médi lassan térdeire ereszkedik. Két tenyerébe hajtja fejét és hang nélkül sírni kezd...
– Édes Jézusom, én most nem tudom imádkozni azokat a mindenféléket a füzetből, mert az úgyse igaz... De azért... Te tudod...
Hogy mi az az «igaz», amit «azért» az Isten tud, nem mondta ki... Át sem gondolta... A jó Isten megértette így is. És Médi – aki most nézett először bele a saját magunkban örvénylő igaz élet mélységeibe – most kezdte igazán megérteni az Istent is. Akinek lehet, sőt kell! – az «igazakat», a titkokat is elmondani.
– Igen, mégis lehet a jó Istennek igazat mondani. Ha nem is tudok úgy imádkozni, mint a Schneider Lina, aki fejből tudja a füzetke «imanegyedóráját» – azért beszélhetek az Úr Jézussal a magam különös nyelvén is.
Letörölte könnyeit. Kicsit nyugodtabb lett. Pedig nem is sejtette, hogy az Isten-megközelítésnek milyen nagy igazságára ébredt rá ebben a pillanatban! És hogy ez az igazság lesz egyszer a megmentője...
Forrás: Blaskó Mária – Múltvári leányok (1936)
