Rossz anya vagyok, ha...?
Bihari Viki megint egy nagyon jó videót tett fel. És igen, csúnyán beszél, de a mondanivalójával kilenc évnyi kisgyerekes anyaság után teljesen egyet tudok érteni.
A kisgyerekek borzalmasan igénybe vesznek. A kialvatlanság, az állandó figyelés, a folyamatos követelőzés, a veszekedések... ezek mind megterhelőek.
Mégis azt gondolom, hogy a gyerekeknél is sokkal megterhelőbb négy tévhit, amivel önmagunkat nyomaszthatjuk anyaként:
1. Tökéletesnek kell lennem nekem, az otthonomnak és a gyerekeimnek is, hogy jó benyomást keltsünk másokban.
Azt hiszem, ez abból fakad, hogy Krisztushoz akarunk vonzani embereket, illetve hogy félünk, hogy az emberek megítélnek minket, hogy felelőtlenül vállaltunk sok gyereket.
„Minek vállalt ennyit, ha miattuk fáradt?” „Minek vállalt ennyit, ha mellettük nem tud patika rendet tartani?” „Minek vállalt ennyit, ha nem tudja őket megnevelni?”
Ezekből fakad, hogy irreális elvárásaink lesznek magunkkal és a gyerekeinkkel szemben.
Hadd mondjam el, hogy attól, hogy kisgyerekes, nagycsaládos anyaként gyakran vagyunk fáradtak, hogy időnként elegünk van, hogy a lakásunk nem úgy néz ki, mint a Szép Házak magazin címlapfotója, vagy ha a gyerekeink nem viselkednek tökéletesen, hanem éppenséggel úgy, mint egy normális gyerek, attól még nem voltunk felelőtlenek, hogy ennyi gyereket szültünk.
A kisgyerekes lét ilyen, főleg, ha nincs segítségünk. És az is teljesen normális, ha a gyerekeink idétlenül viselkednek felnőtt szemmel. Nem neveletlenek, hanem ezen a fejlődési szinten tartanak.
Krisztushoz pedig nem úgy vonzhatunk embereket, ha eljátsszuk a tökéletes katolikus nőt vagy családot, hanem azzal, ha szeretettel teliek, alázatosak és őszinték vagyunk.
2. Ha X. Y. bírja, nekem is kell!
X. Y. több gyerek mellett is sokkal többet tesz le az asztalra. Y. Z. csinálja ezt meg azt, akkor nekem is kéne. Z. X. erről vagy arról lemondott, akkor nekem is le kell.
Szerintem nagyon rossz, mikor másokkal hasonlítgatjuk magunkat össze ilyen módon. Minden apa, anya, gyerek egyedi. Hogy mit bírunk testileg és pszichésen, az teljesen más. Hogy mihez van tálentumunk és mihez nincs, szintén.
Nyilván van olyan, hogy lustaságból és kényelmeseégből kevesebbet teszünk, mint amit tehetnénk. De olyan is van, hogy valaki egyszerűen csak felismeri a korlátait és alázattal elfogadja őket.
Azt gondolom, egyedül ahhoz szabad hasonlítani magunkat, akik korábban voltunk, és hálát adni Istennek azért, hogy mennyit segített nekünk fejlődni.
Egyébként se látjuk reálisan, ki milyen. Nem is a mi dolgunk.
Mikor másokhoz hasonlítottam magunkat, az szinte mindig rosszra vezetett: lenézéshez, vagy épp ellenkezőleg, irigységhez, kétségbeeséshez, elégedetlenkedéshez.
Igyekszem ehelyett inkább a férjemre hallgatni és elégedettnek lenni azzal, amilyen életmódot ő biztosít nekem, és nem akarni olyat csinálni, amit nem akar, hogy csináljak, csak mert más bezzeg csinálja és bírja. Inkább hálás vagyok azért a néhány könnyebbségért, ami van az életemben, és eszem ágában sincs bűntudatot éreznem többé amiatt, mert másnak nehezebb.
3. A gyerekeim csak akkor lesznek buzgó katolikusok, ha tökéletes anya vagyok.
Nagy felelőssége van a szülőknek abban, milyen lesz a gyerekeik istenképe és milyen benyomásuk lesz a kereszténységről. De van két dolog, amit tudatosítanunk kell magunkban.
Az első, hogy akármilyen tökéletesek vagyunk, nem tudjuk garantálni, hogy a gyerekeink hívő, erkölcsös katolikusok lesznek felnőtt korukban, mivel szabad akaratuk van. Jézus se tudta garantálni, hogy mind a tizenkét apostola szent lesz, gondoljunk csak az áruló Júdásra, aki valószínűleg a pokolra jutott. Akkor mi miért várjuk el ezt magunktól?
A másik, hogy nem csak akkor vonzhatjuk a gyerekeinket Krisztushoz és az Egyházhoz, ha tökéletesek vagyunk. Senki se az!
Igenis ember vagyok, tökéletlen, bűnös! Van, hogy hibázom, vétkezem, akár a gyerekeimmel szemben is. De akkor megalázkodom és bocsánatot kérek. Ennek is hatalmas ereje van!
Igen, van, hogy kiabálok, dühös vagyok, csúnyán beszélek. Jó ez? Nem! De ember vagyok. És a gyerekeim is lehetnek emberek. Nem kell valami papírmasé, megjátszós családnak lennünk. A szentségre törekszünk, de alázattal és humorral kezeljük a tökéletlenségeinket. Meg hálával: „Uram, köszönöm, hogy csak ennyi hülyeséget követtem el ma! Nélküled ezerszer rosszabb lennék!”
Én magam is nagyon szeretem a szüleimet, pedig látom a hibáikat és vannak dolgok, amiket úgy gondolom, nem jól csináltak. De megbocsátottam nekik, és tanultam a hibáikból. Remélem, hogy a gyerekeim is látják majd, én mit szúrtam el, de megbocsátják, tanulnak belőle és sokkal jobb szülők lesznek, mint én.
4. Isten csak akkor szeret, ha tökéletes vagyok.
Önmarcangoló, maximalista melankolikusok megértenek, ugye?
Anyaként nem csak a többi ember és a gyerekeink előtt akarunk teljesíteni, de bizony Isten előtt is.
Pedig lenyűgözhetjük mi bármivel is Istent?
Mindenesetre próbálok felülemelkedni a melankolikusságom negatív oldalán és nem kreálni Istenből egy bántalmazó diktátort.
Tóth Tihamér püspökről olvastam, hogy amikor a fiúk gyóntak nála, mindig megkérte őket, ne csak a bűneiket sorolják fel, hanem azt is, amit jól csináltak. Emiatt az esti imámban van egy ilyen rész: „Uram, köszönöm mindazt, ami jót ma tehettem: (...) És bocsásd meg a rosszat, amit elkövettem: (...)” Ugyanígy mikor imádkozom este a lányaimmal (őket altatom én), akkor a nagyobbikat, aki tud beszélni, mindig meg szoktam kérni, adjon hálát Istennek amiatt, ami jó volt aznap. „Köszönjük, Istenem, a sok jót, ami ma történt, pl. hogy (...)” És itt ő is felsorol dolgokat meg én is.
Tehát a hit ne csak bűnbánat meg önostorozás legyen, hanem igenis felismerhetem a jót, mégpedig azt a jót is, amit én tettem! És örülhetek neki!
Ha én tudok szeretni olyanokat, akik nem tökéletesek, Isten is tud. Ha én tudok elnéző, megértő, együttérző, irgalmas lenni másokkal, akkor Isten is tud.
Ha Jóisten tudja, hogy igyekszem teljes szívből jó katolikus, feleség, anya és háziasszony lenni, és rendszeresen bűnbánatot tartok, akkor Ő nem fogja tőlem megvonni a szeretetét és a kegyelmét, csak mert vannak korlátaim, bűneim, mulasztásaim.
Az is nagyon fontos, hogy különbséget tudjak tenni a bűneim és a korátaim között. Illetve a halálos és a bocsánatos bűnök között. A bocsánatos bűnöket is igyekezni kell kerülni, de az Egyház tanítása szerint lehetetlen a számunkra bocsánatos bűnök nélkül élni.
Törekedjünk a szentségre és a kiválóságra, de tartsuk azt is szem előtt, hogy nem csak lelkek vagyunk, hanem testi lények, akiknek vannak fizikális és mentális korlátai és szükségletei. Szükségünk van alvásra, kikapcsolódásra, egyedüllétre, felnőtt társaságra. Ez teljesen normális, az csak a bűn, ha mindezt túlzásba visszük az állapotbeli kötelességeink rovására.
Azt gondolom, ha a fenti tévhitektől sikerül megszabadulnunk, akkor nagyon sok lelki, pszichés teher hullik le a vállunkról, és sokkal jobb keresztények és szülők tudunk lenni. Nekem legalábbis ez a tapasztalatom.
