Képernyők a családunkban
Egy ideje érlelődik bennem ez az írás, de talán az volt az utolsó löket, hogy a kilencévesem amiatt panaszkodott, hogy szolfézs előtt mindenki a telefonját nyomkodta, amíg oda nem ért a tanár, és neki miért nincs. Mondtam neki, hogy legközelebb viszel könyvet...
Az írás célja nem az, hogy azt sugalljam, mi tökéletesen csináljuk, és mindenkinek így kell. Hanem hogy megosszam a tapasztalataimat arról, lehet így is, lehet másképp is, mint ahogy a többség csinálja. Merthogy sokan azzal takatóznak, hogy hát ilyen a mai világ stb., aztán a gyereküknek elszúrják az életét, mert tulajdonképpen bedrogozva tartják őket meg elhanyagolják, és olyanok karjai közé lökik, akiknek nem kéne.
Négy gyerekünk van: 9, 7, 5 és 2 évesek. A családunkban 1 db tv van a nappaliban, 1 db laptop és 1 db asztali számítógép a vendégszobában, 1 db tablet és 2 db okostelefon (egy a férjemnek és egy nekem).
A gyerekeinknek nincs saját képernyője és úgy tervezzük, hogy 18 éves korukig nem is lesz, akkor is csak úgy, ha maguknak vesznek a saját pénzükből. Ennek az az oka, hogy ha saját képernyőjük lenne, lehetetlen vagy legalábbis sokkal nehezebb lenne szabályozni és ellenőrizni, hogy mennyit, mire és kivel használják a képernyőiket.
A saját képernyővel tehát az a bajunk, hogy olyan tartalmakat fogyaszthatnak vagy olyan emberekkel beszélgethetnek a tudtunk nélkül, amik/akik rossz hatással lehetnek rájuk. Illetve hogy túl sok időt töltenének képernyő előtt, ami miatt rengeteg dolog kimaradna az életükből, ill. a fizikális és pszichés egészségük is kárt szenvedne.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy búra alatt tartjuk őket, az lehetetlen is lenne. De a világ hatásai szeretnénk, ha rajtunk keresztül érnék őket. Ezért van egy tv a nappaliban, ahol közösen nézünk dolgokat, így ki tudjuk szűrni a káros tartalmakat, ill. ha esetleg olyasmi hangzik el vagy történik, ami nem helyes vagy magyarázatra szorul, mi, szülők ott vagyunk és meg tudjuk velük beszélni.
A gyerekeink nem maradnak le a technika terén, mert használhatnak okoseszközöket, de a mi felügyeletünkkel és időkorláttal. Egyébként is az okostelefonok úgy vannak megtervezve, hogy pillanatok alatt meg lehet tanulni a használatukat, főleg ilyen fiatalon.
Mikor jelennek meg a képernyők a gyerekeink életében? 3 éves kortól játszhatnak a telefonomon napi 20 percet (kilőtt nettel). Iskolás kortól ehelyett pénteken, szombaton és vasárnap játszhatnak számítógépen egy órát (egy-két játékhoz kell net, de megoldottuk a dolgot a böngészők letiltásával a gyerekfiókban). A hétköznapi 20 perc képernyőidő videó- vagy mesenézés is lehet a tv-n a telefonon játszás helyett.
Tudom, az az ajánlás, hogy 3 év alatt 0 perc képernyőidő legyen, de ha vannak nagytesói egy gyereknek, ez nehezen kivitelezhető. Megfigyeléseim szerint egy gyereket 1,5 éves kora után kezdi el érdekelni a tv. Amióta 2 éves lett, a legkisebbem is választhat napi 20 perc mesét, ha eszébe jut. De egyébként próbáljuk úgy intézni a képernyőzést, hogy ne nézzék a gyerekek egymásét, mert akkor az már sok lenne. Persze ez nem mindig kivitelezhető, így előfordulhat, hogy nézik egymás meséjét a tv-n, de azt pl. nem engedjük, hogy nézzék, ahogy a másik számítógépezik vagy a telefonon játszik.
Ezen felül közösen este meg szoktunk nézni napi egy sorozatrészt, hétvégén pedig családi mozizás van (egy film szombaton és egy vasárnap).
Persze ezek nem kőbe vésett szabályok... pl. ha annyira beteg vagyok, hogy feküdnöm kell, igénybe veszem a képernyőket a gyerekfelvigyázásban, mikor nincs más, aki segítsen. De igyekszem ezt elkerülni, ha lehet.
Felvetődhet a kérdés, hogy mi van a „társadalmi nyomással”, vagyis hogy a többi gyereknek van képernyője, és nem akarnak-e ezért az enyémek is. Igazság szerint a 9 évesem időről időre felhozza, hogy szeretne, de én meg újra és újra elmagyarázom neki, hogy miért nem kap.
Az a helyzet, hogy engem egyáltalán nem érdekel, mije van a többi gyereknek vagy mit csinál a többi gyerek. Ha az okostelefon terén engedek a nyomásnak, akkor milyen jogon várom majd el a gyerekeimtől, hogy komolyan vegyenek, mikor arra tanítom őket, hogy ne paráználkodjanak vagy cigizzenek, igyanak, drogozzanak, mikor „mindenki ezt csinálja”? Ha a gyerekeimet egy társaság azért nem fogadja be, mert nincs okostelefonjuk, akkor az a társaság nem olyan, ahova szeretném, hogy tartozzanak.
Persze csak akkor lehet ezt megcsinálni, ha alternatívát nyújtunk nekik. Annak nincs értelme, hogy egy szülő korlátokat szab a képernyőkkel kapcsolatban, de aztán lusta foglalkozni a gyerekével, vagy nem ad neki testvéreket, akikkel játszhat, vagy nem veszi a fáradtságot, hogy különórákra írassa be és segítsen neki a fejlődésben, vagy nem hívja át időnként a barátaikat és tiltja meg nekik a képernyőzést arra az időre, amíg a barátok itt vannak.
Mit csinálnak a gyerekeink, amikor nem képernyőznek? Ebéd után jönnek haza az óvodából/iskolából. A nagyok házit írnak, tanulnak. Ezen kívül játszanak (egyedül, egymással, a barátaikkal és velünk, a szüleikkel). Aki már tud, rengeteget olvas. Különórákra járnak (sport, hangszer), hangszeren gyakorolnak, segítenek nekem sütni, rendet raknak (már amikor...), színeznek, rajzolnak, kirándulnak, és igen, van, hogy unatkoznak. Aki szenved, hogy így-úgy unatkozik, annak mindig mondom, hogy akkor adok feladatot, és fel is találják magukat hamar. :-D De ha mégsem, van, hogy „megparancsolom”, kirakósozzanak, színezzenek stb. Ahogy elkezdik, a kedvük is megjön hozzá.
Tudom, hogy mivel a legnagyobbam is csak 9 éves, nem annyira nehéz ez a képernyőtéma, mint lesz majd kamaszkorban, de bízom benne, hogy ki tudunk tartani az elhatározásainkban, és hogy majd hálásak lesznek azért, hogy így nőttek fel.
Végül még egy gondolat. Talán rosszhiszemű vagyok, de szerintem nem az az igazi motiváció abban, hogy egy szülő saját képernyőket vesz a gyerekének, hogy ne közösítsék ki, hanem a lustaság. Hiszen amíg a gyerek mesét néz, majd nagyobb korában a telefonját nyomja, addig se kell vele foglalkozni. Ez pedig nagyon súlyos dolog, mert a gyerekeink testi-lelki egészségét dobjuk oda a puszta kényelemért. Aki így tesz, hogy tud a tükörbe nézni? Vagy majd a gyerekei szemébe, ha felnőve mindenféle problémákkal küzdenek, amelyeket a saját képernyőknek köszönhetnek?
Ajánlom:
Gary Chapman – Arlene Pellicane: Netfüggő gyerekek
