Hősies gyermekvállalás

Régi vágyam volt már, hogy lefordítsam ezt a cikket, mely a legjobb, amit valaha is olvastam a gyermekvállalás témájában. Istennek hála, sikerült. Ha csak egy írást olvasol el erről, akkor ez legyen az.




Manapság a sokgyermekes szülők tanúságtétele nem csupán abban rejlik, hogy világosan és határozottan elutasítanak minden szándékos kompromisszumot Isten törvénye és az emberi önzés között, hanem abban is, hogy készen állnak arra, hogy örömmel és hálával fogadják Isten felbecsülhetetlen értékű ajándékát, a gyermeket, mégpedig annyit, amennyit Ő adni kíván nekik. 

— részlet XII. Piusz pápa beszédéből, melyet Olaszország és Róma nagycsaládos egyesületeinek vezetőihez intézett 1958. január 20-án 

Mindenki számára nyilvánvaló lehet, hogy a Katolikus Egyház nagy válságtól szenved. Bár vannak valódi jelei a megújulásnak, ezektől még az Anyaszentegyház ugyanúgy egy borzalmas hanyatlást él meg a lelki és testi egészség szinte minden fontos területén. Noha nem vagyok pesszimista, úgy vélem, a legrosszabb még nem következett be. Nemzedékem erőszakmentes és széleskörűen elterjedt hitehagyása durvává és kegyetlenné fog válni a következő generációban. Valójában túlzás nélkül kijelenthető, hogy az Anyaszentegyház egy olyan, a túlélését fenyegető szakadék szélén áll, amely a legnagyobbnak tekinthető azóta, hogy Diocletianus elhatározta, egyszer és mindenkorra megsemmisíti a kereszténységet. De ami ezt a válságot oly rettenetessé teszi, az az, hogy a fenyegetést nem csupán egy könyörtelen és sátáni ellenség jelenti, hanem abból is fakad, hogy olyan időket élünk, melyekben a hívők egyszerűen nincsenek felkészítve arra, hogy kiálljanak és harcoljanak az Igazságért, hiszen két nemzedék óta csupán a hitnek egyfajta karikatúrájára tanították őket. 

A probléma meghatározása:
egy folyamatosan növekvő fogamzásgátló antikultúra


Minden tünet közül, amely az Egyház betegségét jelzi, egy sem teszi ezt oly jelentőségteljesen, mint a katolikus – tágabb értelemben véve pedig az összes – család hanyatlása. Magától értetődő, hogy a válások elburjánzása olyan megpróbáltatást jelent a család és az Egyház számára, mely nyomot hagy az elkövetkező nemzedékeken. Egyértelmű, hogy az Egyház nem kezdheti el rendbehozni mindezt a rosszat, míg Alapítója határozottságával ki nem áll amellett, hogy a házasság felbonthatatlan. Továbbá véget kell vetnie annak, hogy túlságosan könnyen mondja ki semmisnek a házasságokat (ami a leginkább egy amerikai jelenség), ami az átlagos laikus számára nem jelent többet, mint katolikus válást. 

De még az „egészséges" katolikus házasságokkal kapcsolatban is tekintetbe kell venni a következőket: 

az Amerikai Egyesült Államokban a háztartások mérete folyamatos csökkenést mutat az 1950-es 3,27 fős számtól a 2000-es 2,03-as számig. 1970-ben a háztartások 21%-ában élt legalább öt vagy több fő; 2017-ben ez már csak 10%. Mindezzel egyidőben az amerikai otthonok mérete több, mint a duplájára növekedett. Ötven évvel ezelőtt a nagycsaládok között sok katolikus volt, hála annak, hogy az Egyház tiltja a fogamzásgátlást. Manapság viszont a katolikusok többsége nem veszi figyelembe ezt a tanítást, és körülbelül ugyanannyi gyermekük van, mint az átlag amerikai családokban. 

— Heidi Schlumpf: Family life: Is a full quiver really better?, National Catholic Reporter, 2010. 06. 25., kritizálva a nagycsaládos mozgalmat

A katolikus családok – pontosabban minden család – lélekszámának csökkenése kétségtelenül a mesterséges fogamzásgátlás hirtelen fejlődésének köszönhető. A „legalizált" abortusszal együtt a mesterséges fogamzásgátlás kettős csapást mért a nagycsaládra a modern malthuzianizmus legnagyobb örömére. Az eljövendő ún. „népességrobbanást" immár a demográfiai tél sötét előjelekkel terhelt jövőképe váltotta fel, melyet elöregedő társadalmak, bedeszkázott iskolák és tönkremenő gazdaságok jellemeznek. 

Az Anyaszentegyház emberemlékezet óta azt tanítja, hogy a mesterséges fogamzásgátlás minden körülménytől függetlenül tilos. Válaszul az Anglikán Egyház e témában mutatott irányváltására, XI. Piusz pápa már 1930-ban kinyilvánította Casti connubii kezdetű enciklikájában: 

A házastársi jog gyakorlása ugyanis természeténél fogva a gyermeknemzésre irányul, tehát a természet ellen vétenek és ocsmány, s benső lényegében tisztességtelen dolgot tesznek, akik annak természetes célját és hatását meghiúsítják. 

Tiszteletreméltó XII. Piusz pápa is felszólalt a fogamzásgátlás ellen: 

A házastársi egyesülés és házasélet alapvető törvénye: a férj vagy a feleség bármely kísérlete a házastársi egyesülés során vagy annak természetes következményeinek kibontakozásakor, mely igyekszik az egyesülés következményét meggátolni és megakadályozza az új élet létrejöttét, erkölcstelen; és nincs olyan „szándék" vagy szükség, amely egy cselekedetet, mely önmagában rossz, erkölcsössé vagy jogszerűvé tehetne. 

— Bábákhoz intézett beszéd, 1951. 10. 29. 

VI. Pál pápa – a háttérben zajló jelentős drámával szemben — 1968-as Humanae vitae kezdetű enciklikájában megismételte a mesterséges fogamzásgátlás elítélését. Az enciklika arculcsapásként érte az egyháziak azon liberális blokkját, amely – követve a II. vatikáni zsinat liberalizáló fuvallatait –, úgy kívánta, hogy az Egyház elfogadó hozzáállást tegyen magáévá a fogamzásátlással szemben. Jól dokumentált tény, hogy sokan ezek közül a katolikus „vezetők" közül szakadár daccal hevített kampányokat kezdeményeztek a szentatya tanításával szemben, és ezzel halálos sebet ejtettek a katolikus engedelmesség hagyományos fogalmán, amely ezidáig szokásban volt a pápai tanításokkal szemben. Hovatovább azok az egyházi vezetők, akik elfogadták ezeknek a tanításoknak az 1968-as megerősítésést, jóval szelídebbek voltak az igazság védelmezésében, mind azok az eretnek főpásztorok, akik nyíltan kampányoltak ellenük. Az 1960-as évek általános szekularizációjával egyetemben változások lavinája söpört végig az Anyaszentegyházon, és a fogamzásgátló szerek széleskörű hozzáférhetősége miatt a hívek többsége olyan arányban kezdett mesterséges fogamzásgátlást használni, mint a nem hívők. 

Több fronton is gyászos következményei lettek annak, hogy a katolikusok széles körben elfogadták a fogamzásgátlást: 
  • A katolikus családok összezsugorodtak és egyre több édesanya dolgozik házon kívül. 
  • Az anyák foglalkoztatásának elterjedése strukturális változásokat hozott a modern gazdaságokban, melyek alapvető anyagi szükséggé tették a kétkeresős családmodellt, és egyfajta ördögi körként még több okot szolgáltattak a nőknek arra, hogy ne vállaljanak gyermeket. 
  • Még fontosabb, hogy az Egyház fogamzásgátlással szembeni elítélő hozzáállása és a katolikus világi hívek járványszerűen elterjedt engedetlensége közötti szakadék leleplezte annak a tényét, hogy a legtöbb katolikus hite olyan gyenge volt, hogy csupán egyetlen nehéz tanítás választotta el őket a megfékezhetetlen hitehagyástól. 
  • Végül az a széleskörű fogamzásgátló antikultúra, amely ellen az Egyháznak pótolhatatlan ellenségként kellett volna fellépnie, már teljeskörű befolyásra tett szert olyannyira, hogy legsötétebb eugenikus céljai már ugyancsak elfogadásra találnak. Gondoljunk csak arra, hogy úgy tűnik, senki se törődik azzal, hogy gyakorlatilag a nyugati világban minden Down-szindrómás kisbabát elpusztítanak az anyaméhben. 
A figyelmeztetés, miszerint az a kultúra, amely elfogadja a születésszabályozást, végső soron eljut odáig, hogy jóváhagyja a válást, törvénytelen gyerekek születését, házasságtörést, paráználkodást, pornográfiát, homoszexualitást és az abortuszt, prófétikusnak bizonyult. 

Az Egyház halálos ellenségei szívük mélyéről jövő gyűlölettel viseltetnek az emberiség iránt. Egy módszer kifejlesztését, amely emberi lényeket gátol meg abban, hogy valaha is megszülethessenek, világszerte nagy örömmel üdvözölték a szekularisták. Kezdetben még azok voltak a beteges kisebbség, akik a mesterséges fogamzásgátlást propagálták – valamit, amit gyakorlatilag minden ember elutasított, mert komoly veszedelemnek tartották a házasságra és a családra nézve. De a világ Margaret Sangerseinek száma olyannyira megnövekedett, hogy manapság mi vagyunk a nem normálisak, akik elutasítjuk a fogamzásgátlást. Mindez pedig a haladás nevében történt és az emberi történelem hosszát tekintve egy szempillantás alatt. Noha nehéz elképzelni, idézzük az emlékezetünkbe, hogy 1965-ig, az amerikai Legfelsőbb Bíróság Griswald v. Connecticut-ügyben hozott ítéletéig nem egy államban büntették a mesterséges fogamzásgátlást, reflektálva arra az isteni és természettörvényre, mely szerint ezek az eszközök és vegyszerek önmagukban rosszak. Kevesebb, mint ötven évvel később, a gonosz újradefiniálta a jót – egészen addig a pontig, hogy nagyszerű vezetőnk azt akarja, minden intézményünk, köztük a katolikusak is, támogassák ezt a rosszat. 

A javasolt megoldás:
felelősségteljes gyermekvállalás és természetes családtervezés


A fogamzásgátló antikultúra családot romboló támadásainak nyomán a zsinat utáni világ egyházi vezetői megoldás után kutattak. A zsinat szellemével összhangban megpróbáltak egyfajta középutas választ találni – olyat, amely egy bizonyos szinten összeegyeztethető a modernitással. Elismerték, hogy a modernista állítások egy részének van alapja a népességnövekedéssel, a korlátozott anyagi javakkal, a női jogokkal és a társadalmi nehézségekkel kapcsolatban, ha túl sok gyermeket kell etetnünk és taníttatnunk. Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy mikor és milyen gyakran hozzunk gyermeket a világra, úgy tűnt, az Egyház egyetért azzal, hogy jó dolog a termékenység szabályozássa, azzal az egy kitétellel, hogy erre a kontrollra nem szabad mesterséges eszközökkel törekedni. Ehelyett a modern egyházi vezetők az időszakos önmegtartóztatást javasolták (vagyis hogy a nők ciklusának terméketlen periódusaira korlátozzuk a házaséletet), más néven a „természetes családtervezést" (tcst) mint döntő ellencsapást azzal a könnyebbséggel és kontrollal szemben, amelyet a mesterséges fogamzásgátlás nyújt. 

A tcst története nem választható szét a mestereséges fogamzásgátlásétól. A születésszabályozás elítélésének kontextusában az Anyaszentegyház azt tanította, hogy a tcst, felmentésként a normál módon megélt házasálettől, erkölcsileg elfogadható lehet. Tiszteletreméltó XII. Piusz így szólt a bábákhoz intézett beszédében: 

Isten úgy rendelte, hogy az egyénnek és a társadalomnak, a népnek és az államnak, ahogy magának az Egyháznak is a léte a gyümölcsöző házasságoktól függjön. Ezért a házas állapot megélése, annak a képességnek a folyamatos használata, mely megfelelő és törvényes csak ebben az állapotban lehet, ha úgy zajlik, hogy mindezzel egyidőben súlyos ok nélkül kerülik el az elsődleges célját, bűn a házasélet alapvető természetével szemben. Komoly indokok, amelyek nem ritkán támadnak egészségügyi, eugenikus, gazdasági és társadalmi ún. „indikátorokból", hosszú időre vagy akár a házasságuk egészére felszabadíthatják a férjet és a feleséget annak valódi kötelezettsége alól. Ebből következik, hogy a természetesen előforduló terméketlen időszakok megfigyelése erkölcsi szempontból jogszerű lehet olyan esetekben, amelyeket említettünk. 

Később a Humanae vitaeben VI. Pál pápa megerősítette, hogy a tcst elfogadható, ámde meg kell felelni hozzá bizonyos erkölcsi követelményeknek. Világosan látszik, milyen sok minden változott 1968 óta: ami egykor a normális házasélet és annak kötelességei alóli, korlátokhoz kötött felmentésként indult, az az utóbbi években valami egészen mássá formálódott át az egyházi vezetők gondolatvilágában. Egy negatív dolog, vagyis felmentés a norma alól bizonyos súlyos körülmények miatt, pozitívvá változott. 

Ma joggal állíthatjuk, hogy a tcst a de facto tanítássá vált azzal kapcsolatban, hogyan kell egy házaspárnak egymáshoz viszonyulnia – valamivé, ami önmagában és önmagától szent és jó. Egy nemrégiben publikált anyag szerint, melyet az Amerikai Katolikus Püspöki Konferencia adott ki, a tcst „visszatükrözi az emberi személy méltóságát a házasság és a családi élet összefüggésében, támogatja az életre nyitottságot és felismeri a gyermek értékét. Azáltal, hogy tiszteletben tartja a házasság szeretetadó és életfakasztó természetét, a tcst gazdagíthatja a férj és feleség közötti köteléket." 

Püspökeink sokat ígérnek a tcst-vel kapcsolatban: 

A tcst mindkét házasfelet arra tanítja, hogy megértse a termékenység természetét és közreműködjön vele, akár gyermeket akarnak vállalni, akár igyekeznek a gyermekáldást elkerülni. Azok a párok, akik a tcst-t használják, hamarosan megtanulják, hogy közös felelősségen osztosznak a családtervezéssel kapcsolatban. A férjek bátorításra lelnek abban, hogy „kapcsolódjanak be" a feleségük ciklusába és mindketten beszéljenek nyíltan és egyértelműen a szexuális vágyaikról és a családjuk méretével kapcsolatos elképzeléseikről (...) Ha egy pár megérti a módszert és motivált abban, hogy kövesse, a tcst—vel közel 99%-os hatékonysággal lehet elhalasztani vagy megakadályozni a foganást. [És ugyan ki ne élne a tcst-vel a püspöki konferecia szerint?] Minden házaspár tudja alkalmazni a tcst-t! 

Nem lehet kérdés, hogy a tcst – legalábbis hivatalos püspöki források szerint – egy másik úttá vált, amely révén a házasságot és a termékenységet értelmezni kell. A tcst harsány támogatói még tovább mennek azáltal, hogy majdnemhogy úgy kezelik a tcst-t, mintha az a XI. parancsolat lenne. Egyetértésben II. János Pál pápának a test teológiájával kapcsolatos tanításával, a tcst-t majdhogynem misztikus fogalmakkal írják le, mintha az az egyháztörténelem egyik legnagyszerűbb felfedezése lenne a házasélettel kapcsolatban. Amit viszont a leginkább hallhatsz egy valódi katolikustól egy házassági felkészítő kurzuson a gyermekekkel kapcsolatban – általában egy idősebb, kevés gyermekkel bíró katolikus házaspártól – az a következő: 

A katolicizmus nem várja el tőletek, hogy sokgyermekes szülők legyetek! Sokkal inkább azt akarja, hogy felelős szülőkké váljatok. A tcst egy megfontolandó alternatívát nyújt a számotokra a mesterséges fogamzásgátlással szemben: egy utat, amely nektek, fiatal pároknak megadja a lehetőséget, hogy felelősségteljesek legyetek, miközben nem kell gyógyszert szednetek vagy más eszközökkel élnetek, amelyek degradálják emberségeteket. Használnotok kell a tcst-t, mégpedig azért, hogy közelebb kerüljetek egymáshoz, jobban kommunikáljatok és imádságos lélekkel megfontoljátok, mikor és mennyi gyermeket hozhattok a világra úgy, hogy felelősségteljesek maradjatok. Ha ez azt jelenti, hogy nem vállalhattok gyermeket, akár egyáltalán nem, akkor az teljesen elfogadható manapság, hogyha a tcst-t használjátok. Ráadásul a tcst 99%-os biztonságot ad a terhesség elkerülésében – ugyanolyan hatásos, mint a gyógyszer! 

Amiért a természetes családtervezés megbukott


Noha a tcst, hogyha megfelelő okkal használják, az Egyház szerint jogszerű, az a fajta bemutatása, hogy ez egy elfogadható ellenkulturális mozgalom, különböző okokból is látványos bukást hozott. A közvéleménykutatások megerősítik a feltételezést, mely szerint a katolikusok nagyon magas számban élnek a mesterséges fogamzásgátlással és látványosan nincs semmi erkölcsi aggályuk ezzel kapcsolatban. Ha az eredmény számít, márpedig számít, a tcst mozgalomként csúfosan megbukott arra nézve, hogy élhető alternatívát nyújtson a fogamzásgátlásmániás világban. 

Miért van ez így? Azért, mert azáltal, hogy a kivételt hangsúlyozzuk és azt, ami alapvetően negatív – ellentétben az általánossal és azzal, ami alapvetően pozitív – szükségtelenül hitelt adtunk a fogamzásgátlás harcosainak. Azzal, hogy elismerjük azt az érvet, hogy „felelősségteljes" szülőknek kell lennünk – ami burkoltan azt jelenti, hogy bármilyen indokkal csökkenteni kell a születendő gyerekeink számát, ami épp eszünkbe jut –, feladjuk a legjobb és Istentől származó érvünket, hogy a keresztényeknek viselniük kell annak a terhét, hogy áldozatokat hoznak a nagycsaládért, és furcsa módon mégis nagyobb örömre lelnek benne pont emiatt. Ahelyett, hogy úgy támadnánk a fogamzásgátló szemléletből fakadó „felelősségteljes gyermekvállalás" közhelyét, hogy szembeállítjuk vele a „hősies" keresztény gyermekvállalást, már el is vesztettük a csatát, még mielőtt elkezdődött volna, mert végső soron egy „fogamzásgátló lightot" kezdtünk el propagálni, hogy lépést tartsunk a haladárokkal. 

Mivel a tcst-t alapvető dologként emelték ki, ijesztő fogamzásgátló mentalitás alakult ki, amely gyanakvással tekint a kegyelemre és a hitre. A tcst úgy csapódott le a hívek számára, mintha az a fogamzásgátlás természetes változata lenne, amellyel ugyanazt érhetik el, mint fogamzásgátló felebarátaik – egy-két gyerek, munka anyu és apu számára, két új autó, vakáció Disneylandbe és szép fehér kerítés... mindez pedig az „imádságos megfontolás" mázába csomagolva. Elgondolkodhatunk azon a kérdésen, hogy a „felelősségteljes gyermekvállalás" és a tcst csodái miért csak a XX. század második felében tárultak fel előttünk – és miért a nyugati világban? Ha végigtekintünk a történelmünkön, sosem volt kevesebb súlyos ok arra az USA-ban [és Magyarországon – a ford.], hogy gazdasági és anyagi okokból ne vállaljunk gyermeket. Nem tudunk ellenállni annak a kérdésnek, hogy miért a tcst lett kidolgozva válaszul ennek a gazdag kultúrának a közönyére és önzésére: ti. csak a posztkeresztény Nyugat kultúrái tekinthetnek pozitív felfedezésként a tcst-re. 

Nemrégiben volt szerencsém egy tcst-tanácsadó hangzatos állításához, mellyel cáfolni igyekezett azt, hogy a tcst-t fogamzásgátló mentalitással is lehet használni. Az érve valahogy így hangzott: a tcst-t sosem lehet „fogamzásgátló mentalitással" használni, mivel definíció szerint nem torzítja el vagy sérti a természetes házassági képességeket. Komolyan átgondotlam ezt az érvet, és arra jöttem rá, hogy végül is ez az érv csak szofizmus. Amit a tcst-élharcos kritikusai „fogamzásgátló mentalitáson" értenek, az az, hogy az emberek – sok ember – a tcst-t gyakorlatilag arra használja, hogy teljesen elutasítsa a gyermekáldást, míg a házasélet testi örömeit élvezi. Ez egyfajta bulimia a házaséletben. Noha a tcst határozottan másfajta módon juttat oda, hogy ne legyen gyereked, végső soron oda juttat. 

Másik kritikus probléma azzal kapcsolatban, ahogy a való világban a tcst-t tanítják, hogy egyáltalán nem mondják el, hogy csak komoly és nyomós indokkal lehet használni. Félretéve azt a vitát, mik számítanak „justae causae"-nak, mindez valami nagyonis fontos és komoly dolgot jelent. De az Amerikai Katolikus Püspöki Konferencia honlapján a tcst-ről szóló részben egy szóval se említik, hogy csak házaspárok használhatják, mégpedig komoly indokkal. A tcst erkölcsi kritériumai azért mosódtak el a gyakorlatban, mert úgy állították be, mint valami jó dolgot – márpedig ami jó, az magától értetődően erkölcsös, és nem kell semmiféle körülménynek megfelelnünk, hogy élhessünk vele. Másrészt pedig ha a tcst-nek házasságokat gyógyító ereje van, jobb házastárssá és szülővé tesz minket, ráadásul a bolygó jólétéhez is hozzájárul, miért kéne csupán azon párok számára engedélyezni, akiknek súlyos okai vannak a használatára? Egyáltalán miért kéne bármennyire is korlátoznunk a használatát? Ha kivesszük a képletből a komoly indokokat, a tcst felmentésjellege – és maga a tcst is – a felismerhetetlenségig eltorzul. 

Ha figyelmen kívül hagyjuk a tcst használatának erkölcsi kritériumait, a tcst-hez és a várandóssághoz való hozzáállásunk felcserélődik. Mivel támogatói a tcst-t mindenféle korlátozástól mentes jóként kezelik, a párokat arra bátorítják, hogy annak használatára házaséletük pozitív részeként tekintsenek. Holott a katolikus pároknak inkább fájdalmat kéne érezniük, amiért olyan helyzetbe kerültek, hogy a tcst alkalmazására kényszerülnek. Egy hasonlattal élve a tcst technikai értelemben vett csődöt jelent. A csőd szintén jogszerű felmentést jelent a tőlünk joggal elvárt kötelességek alól. A csődbejelentés szintén csak komoly és súlyos indokkal alkalmazható. Noha nem szabad ítélkezni a csődbe ment ember felett vagy épp szégyenbe hozni, nem is lenne helyes ünnepelnünk őt vagy a felmentését. A tcst hasonló: ha komoly és súlyos okok miatt nem tudjuk teljesíteni a kötelességünket azirányban, hogy (időszakosan vagy véglegesen) teljesen nyitottak legyünk a gyermekáldásra, nem szabad ezt jó dologként ünnepelnünk; ez inkább olyasmi, amit el kell szenvednünk. 

Másik probléma a tcst-vel a gyakorlatban a vulgaritása: az a közönségesség, ahogy valami bensőséges, szemérmességet igénylő, magasztos dologgal bánik, deszakralizálva a házastársi egyesülést. Muszáj katolikus pároknak – más emberekkel zsúfolt termekben – a méhnyaknyák és a hüvelyváladék táblázatos nyomonkövetéséről értekezniük? Muszáj nekik vadidegenek előtt arról beszélgetni, milyen reményeik vannak eljövendő szexuális életük tekintetében? Azt gondolnánk, hogy egy olyan korban, amely a kiteregetett szexualitásban fuldokol, legyen szó képekről vagy beszélgetésekről, az Egyház bevehetetlen erődül szolgál majd az ostromolt híveknek. Talán nem vagyok egyedül, hogy azt gondolom, azzal, hogy szorgalmasan vizsgálgatom a feleségem menstruációs ciklusát, majd erről nemileg vegyes társaságban társalgok, nem ad jobb kommunikációs készségeket és nem tesz majd jobb férjjé. Azt sem hiszem, hogy közelebb visz majd minket egymáshoz, hogyha tudom, melyek a nejem terméketlen időszakai. Ha prűdül hangzik, talán az vagyok, de mások is látják ennek a fajta kényszeres, szexről való nyilvános beszélgetésnek és a mögötte rejlő tudománynak a veszélyeit, mely a szent vulgarizálásának kockázatát hordozza magában. A nagy Alice von Hildebrand szavai ezek: 

Hogy az intim szféránk tiszteletteljes bánásmódot igényel, szükségszerűen befolyásolja a módot, ahogy beszélünk róla, és ez valamennyire nyugtalanítja a tanítókat, hiszen a hallgatóik igényeihez kell alakítaniuk a beszédjüket. Hogyan lehet olyan egyéneket megszólítani, akik korunk közönségességének befolyása alatt állnak? Hogy taníthatjuk meg őket arra, hogy a szerelemre és a szexualitásra fennkölt és tiszteletteljes módon tekintsenek? (...) Ez az oka annak, úgy hiszem, hogy a szexualitás szakrális voltáról oly gyarkan egyfajta vulgáris szókészlettel beszélnek, amely lehetetlenné teszi azt a fajta tiszteletet, amelyet a téma igényelne. Ez az oka annak, amiért az emberek semmiféle kényelmetlenséget nem éreznek, mikor személyes és intim témákról a nyilvánosság előtt beszélnek – témákról, melyek lényegi természetüknél fogva végtelen diszkréciót igényelnének. 

Bizonyos körökben még odáig is eljutottunk, hogy azokat, akik egyszerűen Istenre bízzák a családjuk méretét, providencialistáknak bélyegzik és felelőtlen szülőknek állítják be őket. Vegyük példaként a jól ismert, önjelölt test teológiája-szakértőt, Christopher Westet, aki így nyilvánult meg a témával kapcsolatban: „Egy példa erre a fajta tévedésre az a kegyeskedő állítás, hogy ha a párok valóban bíznának a gondviselésben, sosem igyekeznének a gyermekáldást elkerülni. Egyszerűen nem ez az Egyház tanítása." 

Hogy valaki miképpen is tudja a puszta Istenbe vetett hitet és bizalmat kegyeskedőnek bélyegezni, mikor arról van szó, hogy egy katolikus család úgy dönt, teljesen nyitott lesz a gyermekáldásra, jól mutatja, miképpen is lett önmagából kiforgatva a tcst. A gyakorlatban menthetetlenül ellentétben áll mindazzal, sőt elszakadt attól, ami azelőtt volt. 

Összefoglalva: a tcst eleve arra volt ítélve, hogy elbukjon mindabban, amire rendelték. Lényegében negatív dologként nem szolgálhat adekvát válaszként mindarra az ígéretre, amelyet a fogamzásgátló antikultúra tett. Abba kell hagynunk azt, hogy úgy teszünk, mintha egy mi is"-alternatíva működne a fogamzásgátló antikultúrával szemben: ehelyett fel kell ajánlanunk egy merőben különböző, bőven termő, megdöbbentő utat. 

A megoldás meghatározása: 
hősies szülőség és a nagycsaládok nagyraértékelésének kultusza 

Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen. (Jn 10,10) 

Képzeljük el egy pillanatra, mi lett volna, ha az Egyház csatakiáltása nem a tcst lett volna, hanem úgy állt volna hozzá, mint amit rendellenes és súlyos körülményekre tart fent. Az Egyház megingathatatlanul azt tanította volna, hogy a katolikusoknak fenntartások nélkül nyitottaknak kell lenniük az életre és ez alapján az egészséges pároknak arra kell számítaniuk, hogy hat, nyolc vagy akár tíz gyermekük is lehet. Hovatovább az ún. providencialistákat" a keresztény vallásosság példáiként ünnepelné, pont úgy, ahogy Tiszteletreméltó XII. Piusz dícsérte őket 1951-ben. Ez egy olyan tanítás lenne, amelyért érdemes élni: felkiáltójel, amely az Élet Evangéluma felé mutat. 

Egyszerűen szólva a „felelősségteljes gyermekvállalás" ideája eltékozolja a hitet és olyan fogalmakkal terhes (elnézést a szóviccért), amelyek összeegyeztethetetlenek a katolikus hősiességgel. Nem szabad megelégednünk a felelősségteljes gyermekvállalással", hanem hősies gyermekvállalásra" kell törekednünk. A mi Urunk nem azért jött el, hogy felmentést kapjunk vagy a terméketlenség köré szerveződött életet éljünk: azért jött, hogy bő termést hozó életünk legyen. Ez az végsősoron, amiért az emberek megtérnek és keresztények lesznek: hogy bőven termő életet élhessenek az igazságban – megalkuvás, bizonytalankodás és félelem nélkül. 

Ha töltöttél már valaha időt nagy, vallásos családokkal, bizonyára észrevettél pár dolgot. Először is, hogy általánosságban véve zűrzavaros az életük – gyerekek mindenütt, a szülők kimerültek, fél pár cipők hiányoznak, nincs beágyazva, labda van a házban és a tej kiömlött a konyhában. Másodszor, általában boldogok – az őrült pillanatok között gyakoriak a nevetések, a különböző mérföldkövek és teljesítmények miatti örömkönnyek, megannyi ölelés és puszi, és az élet csodája, ahogy különböző szakaszaiba lép. Harmadszor, megtanultak kevesebből élni – kevesebb hellyel, kevesebb pénzzel és kevesebb kontrollal – a kisebb családdal bírókhoz képest. Bizonyos, hogy semmi varázslatos nincs a nagycsaládokban. Nem szentebbek mint más családok pusztán azért, mert sokan vannak, sok család pedig vetélések és komoly okok miatt nem nagy. De a nagycsaládok, ami alatt öt vagy több gyerekes családokat értek, ritkán láthatók katolikus körökben. Ez pedig nagy szomorúságra ad okot. 

Minden más látható társadalmi szervezetnél jobban, a nagy katolikus családok szembenállnak a modernitás bűnben fogant nagyravágyásával. Olyanok ők, és olyanok voltak mindig is, mint egy kollektív fricska azzal az antikultúrával szemben, amely azt mondja nekünk, hogy Isten halott, az ember és az élet értéktelen, és jobb lenne, ha sosem születtünk volna meg. A nagycsaládok ragyogó fénye és gazdagsága élő, lélegző válasz a savanyú és gyermektelen kórussal szemben. De a nagycsalád több, mint egy ellenkultúrális kifejezésmód. A gyakorlatban testesítik meg a katolicizmust, mivel a szülők áldottak azáltal, hogy legteljesebb mértékben élik meg házassági esküjüket. Isten áldása, a gyermek és a termékenység önmagában úgy tűnik, hogy a vita elfeledett részévé vált – számításba véve XI. Piusz Casti connubiijának nyolcadik bekezdését: 

A házasság javai között első helyen áll a gyermek. Így tanította már maga az emberi nem Teremtője, aki végtelen kegyessége szerint az emberi élet folytatásában az emberek segítségét igénybe akarta venni, midőn a paradicsomban a házasságot alapítván ősszüleinknek, s rajtuk keresztül az összes eljövendő házastársaknak mondta: „Növekedjetek és sokasodjatok, és töltsétek be a földet.” Szent Ágoston ugyanezt az igazságot Szent Pál apostolnak a Timóteushoz írt első leveléből is levonja, mondván: „Maga az Apostol a tanúja, hogy a házasság célja a gyermeknemzés, midőn mondja: Akarom, hogy a fiatalok férjhez menjenek. S mintha valaki tőle az okot kérdezné, azt feleli: Fiakat szüljenek, anyák legyenek.”( De Genesi ad litteram. 9,7,12; 1Tim 5,14.) 

A korai keresztények nem félmegoldásokkal, felmentésekkel vagy elmezsibbasztó párbeszédekkel evangelizálták a világot: hanem Isten kegyelméből bőven termő életet éltek és kinyilvánították Jézus Krisztus egyedül üdvözítő erejét. Az őket körülvevő boldogtalan és megzavarodott világ látta az örömüket és többet akart róluk tudni – nem intellektuális vagy erkölcsi viták voltak, amelyekkel a kereszténység lángra lobbantotta a világot, hanem a hívek merész és állhatatos szeretete az élet és Isten iránt, amely kézzelfogható ellentéte volt az önző és nyomorult világnak. 

Mi egy még boldogtalanabb és még zavarodottabb világban élünk. Van válaszunk azok számára, akik úgy vélik, az életnek valamivel többnek kéne lennie, mint egy bizsergető figyelemelterelés, mielőtt a semmibe hullanak: ők halott emberek, akik a társadalmat a kisbabák megszületésének megakadályozása vagy megölése, fogyatékos és idős emberek meggyilkolása köré akarják építeni. Világuk nem több egy társadalmi betegségnél: a kétségbeesés és az élő vizek iránti vágyakozás fojtogatja. Fel kell ajánlanunk az Evangélium élő vizét; hús-vér emberek vagyunk, és mi sem kommunikálja jobban az Istenbe vetett bizalmunkat, az élet iránti szeretetünket, az egymásba vetett hitünket annál, hogy feltétel nélkül fogadjuk a gyermekeket. A világot az ilyen családok fogják meggyógyítani.

Utóirat 


Noha szinte elképzelhetetlen, hogy egy plébániai jegyesoktatáson valami hasonló hangozzon el, azért még álmodozhatunk: 

A ti otthonaitok, kedves fiatalok, akik a húszas éveitekben házasodtok, valószínű, hogy Isten akaratából, hacsak nincs valami testi fogyatkozásotok vagy valamilyen súlyos körülmény, gyerekekkel lesz telve. Szellemileg, testileg és lelkileg is fel kell készülnötök arra, hogy hét, nyolc, kilenc vagy akár több gyermeketek is lesz. Fel kell készülnötök arra, hogy elfogadjátok mindazt a nehézséget, amely a nagycsaláddal jár, két komoly okból is: a gyermekek kedvesek Istennek és a ti közreműködésetek az Úrral abban, hogy új lelkeket teremtsen, szintén kedves lesz Isten előtt és megannyi kegyelmet fog hozni a számotokra. Másodszor, a nagycsalád segíteni fog, hogy üdvözüljetek, el fogja terelni a figyelmeteket az anyagi javakról, amelyek manapság nagymértékben veszélyeztetik azt, hogy mennybe jussatok. Megannyi gyermeketek segíteni fog titeket abban, hogy jobb és szentebb emberekké váljatok, és ellentétben fognak állni a világgal, amely elfelejtette, hogyan éljen bőven termő életet. Ti és a ti nagy, vallásos családjaitok szembeszállnak majd a hitetlenekkel és mizantrópokkal, akik ócsárolják Isten teremtését és benne az ember helyét. Nem ígérhetjük nektek, hogy mindez könnyű lesz, hiszen nem lesz az, de ha kitartotok az imádságban és az erényekben, Isten kegyelméből megbírkóztok majd mindennel. És ha megéritek majd, hogy gyermekeitek gyermekeit lássátok, méginkább dícsérni fogjátok az Istent, amiért jónak látta megadni nektek a hit ajándékát. 

Legyen életetek és bőségben legyen – legyenek gyermekeitek!

Kép: Az amerikai katolikus VanderPutten házaspár gyermekei körében. Szerettel ajánlom az édesanya blogját, a Finer Femininityt!

Kapcsolódó:

Népszerű bejegyzések