Hány lelket mentettél már meg?

Az utóbbi ötven évben nem divat a misszió, vagyis a lelkek mentése. Nem megtéríteni akarunk másokat, hanem párbeszédet folytatni velük, ami nem más, mint egymás üres körbedícsérgetése. Jó példa erre az az esőerdei misszió, melynek tagjai büszkék arra, hogy több, mint fél évszázad alatt egyetlen bennszülöttet sem kereszteltek meg. 

A II. vatikáni zsinat előtti egyértelműség időszakában még minden misszionárius számára világos volt, mi a dolga. Itt például egy magyar jezsuita pap keresztel Kínában. (f)

Mi okozza azt, hogy az Egyház – tisztelet a kivételnek – feladta a lelkek mentésének krisztusi küldetését?

Két okot látok erre.

Egyrészt nem hiszünk abban, hogy Krisztus az út, az igazság és az élet, és hogy a katolikus Egyház az Ő egy igaz egyháza. Azt gondoljuk, mindegy, ki milyen vallású vagy felekezetű, hiszen egy a hitünk, illetve mindegyik út ugyanarra a hegyre vezet fel. Azt gondoljuk, úgyis mindenki üdvözül, de legalábbis a többség biztosan, elég csak kedves embernek lenni.

Másrészt gyávák vagyunk. Azt szeretnénk, ha mindenki kedvelne minket és soha semmilyen konfliktus nem lenne az életünkben. Krisztus azt mondta, gyűlöl majd Érte minket a világ, de mi ezt nem akarjuk. Mi azt akarjuk, hogy a világ odalegyen értünk. Népszerűek akarunk lenni és szeretettek. Azt akarjuk, hogy nyugodt, középszerű kis életet élhessünk, kényelmünket és élvezeteinket ne zavarja meg senki és semmi.

Megértem, ha egy nem hívő így gondolkodik, de mi, katolikusok, ha a fenti két szemléletet a magunkévá tesszük, akkor megtagadjuk Krisztust és nem vagyunk méltóak a keresztény névre.

Tudjuk, hogy Krisztus azért jött el és halt kereszthalált, hogy megmentse a lelkünket az örök kárhozattól, az Egyházat pedig azért alapította, hogy az Ő keresztáldozatának kegyelmeiben részesítse az embereket. Ugyanis a megváltás nem kényszer és nem automatikus: az részesül belőle, aki kitartóan akarja. Jogunkban áll elutasítani a megváltást, Isten szeretetét és üdvözítését, a magunk törvényei szerint élni, távol Istentől, majd ugyanígy tölteni az örökkévalóságot, vagyis a pokolba jutni.

Hogy ki mit választ, az végső soron a saját felelőssége, azonban részben a többi ember felelőssége is. Pont ezért adott nekünk Krisztus missziós parancsot, vagyis hogy kereszteljünk meg mindenkit. Nem csak a magunk lelkét kell megmentenünk, hanem másokét is. Különösen azokért tartozunk felelősséggel, akik közel állnak hozzánk, akiket ránk bízott Isten.

Nem arra hívott meg minket Jézus, hogy jó hangulatú kerekasztalbeszélgetéseket folytassunk nem katolikusokkal, majd minden menjen tovább úgy, ahogy azelőtt volt. Meg kell térítenünk a nem katolikusokat és a langyos, igen gyakran a modernizmus által megtévesztett és kiherélt, névleges katolikusokat egyaránt.

Igen, Jézus vámosokkal és utcanőkkel barátkozott, de ezek az emberek megtértek és felhagytak korábbi bűnös életmódjukkal. Azok a vámosok és utcanők, akik nem akarnak másképp élni, gyűlölték és gyűlölik Krisztust és az Ő követőit. Jézus nem parolázott a bűnösökkel, mint mai utódai, hanem megmentette őket az örök kárhozattól.

Korunk diktatórikus álszeretete is közrejátszik abban, hogy nem merünk lelkeket menteni. A mai szeretetfogalom a tolerancia: elfogadom, bármit gondolsz, teszel vagy mondasz. Azt mondani valakinek, hogy nem helyes, amit gondol, tesz vagy mond, és változtatnia kéne a viselkedésén, gyűlöletnek számít.

Valóban, minél gőgösebbek vagyunk, annál kevésbé bírjuk elviselni, ha valaki kritizál – még akkor is, ha jó szándékkal és szeliden teszi. Rossz érzésünk lesz tőle, felháborodunk és támadunk. Régebben azt mondták: gondolkozz el a kritikán hideg fejjel, hátha van benne igazság és javulni tudsz tőle. Ma viszont a sértett érzelmek diktatúráját éljük. Az új aranyborjú a másik ember érzelemvilága. Mindenki mindenen megsértődik, és úgy gondolja, ha valaki őt megsértette, akkor joga van tönkretenni az illetőt. Korunk egyik, ha nem egyetlen bűne a másik ember érzéseinek megsértése. Mi pedig ezt nem merjük vállalni.

Igen, mi, katolikusok is eljutottunk odáig, hogy inkább némán nézzük, hogy mások tévedéseket terjesztenek és bűnben élnek, csak nehogy megsértsük az érzéseiket a kényelmetlen igazsággal. Holott mi az a kis rossz érzés, amit ilyenkor éreznek ahhoz képest, hogy magukat és másokat is tönkre tesznek a tévedéseikkel és a bűneikkel, és majd a túlvilágon örökkön örökké a pokolban fognak szenvedni?

Pont hogy ez a rossz érzés segíthet nekik abban, hogy végül eljussanak az igazsághoz és bűnbánatot tartsanak. Az igazság okozta rossz érzés zaklatja őket, és muszáj nekik foglalkozniuk a témával, még ha kifele hevesen tagadják is és harcolnak ellene, belül égeti őket az igaz szó. Tudom, mert már én is megtapasztaltam ezt nem egyszer.

Nekünk, katolikusoknak az a feladatunk, hogy megmentsük a saját lelkünket és mások lelkét, ez pedig minden áldozatot és fájdalmat megér. Imáinkkal, szenvedéseinkkel, életpéldánkkal és szavainkkal elsősorban az emberek lelki üdvét kell szolgálnunk. Ahogy Krisztus is a lelkek üdvéért élt, úgy nekünk, keresztényeknek is így kell tennünk, kinek-kinek lehetőségei és hivatása szerint.

Valószínűleg csak a túlvilágon tudjuk majd meg a választ arra a kérdésre, hány lelket mentettünk meg, vagy épp taszítottunk a pokol felé. De akár látjuk az eredményt, akár nem, nap mint nap meg kell tennünk mindent azért, hogy saját magunk és mások üdvösségét szolgáljuk. Ez az a dolog, amely igazán számít, semmi más, mert minden más elmúlik, de a lélek örök, a halál utáni sorsunk pedig végleges.