A következő címkéjű bejegyzések mutatása: házasság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: házasság. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. április 12., csütörtök

Nem elég, ha katolikus... avagy kihez ne menj feleségül?

Ez az írás nem szól mindenkinek. Nem szól házas nőknek, főleg akkor nem, ha azzal a kísértéssel küzdenek, hogy folyamatosan elégedetlenkedjenek a férjükkel. És férfiaknak se szól, vagyis nem azért íródott, hogy beálljak a feministák közé a sorba a férfiak kiosztásában, és parancsolgassak nekik, miképpen változzanak meg. Ez az írás olyan lányoknak szól, akik még nem mentek férjhez és szeretnék egy kicsit átgondolni, hogy aki udvarol nekik, érdemes-e arra, hogy hozzámenjenek feleségül.

Miért tartottam fontosnak egy ilyen írás megjelenését? Azért, mert tudom jól, hogy amikor szerelmesek vagyunk, azok a dolgok, amelyek egy hideg fejű ember számára ordító jelek, a mi szemünkben a rózsaszín köd hatására aprócska dolgoknak tűnnek. Tudom jól azt is, hogy katolikus, naiv fiatal lányként mennyire könnyen legyintünk ezekre, hogy ugyan már, én így is szeretem őt! Sőt, igazából valahol önzetlen, krisztusi tettnek is tartjuk, hogy a másikat ezeknek a hibáknak az ellenére szeretjük. Talán még az is megfordul a fejünkben, hogy majd mi a szeretetünkkel jobbá tesszük a másikat. Ez annyira általános a naiv, hívő lányok között, hogy Anne Brontë még  regényt is írt róla Wildfell asszonya címmel, bemutatva, hogy micsoda ostobaság így megházasodni.


Ebben a hónapban lesz öt éve, hogy férjhez mentem. Ennyi idő után már látom jól, hogy a megtérésemen kívül az életemre az gyakorolta a legnagyobb hatást, hogy kihez mentem feleségül. Hiszen nálunk, katolikusoknál nincs második esély, nincs visszatáncolás, nincs újrakezdés. Csak a halál választhat el a másiktól. Azt is látom, hogy mennyire nem óvja meg a lányokat a rossz választástól az, hogy hívők. Engem éppenséggel Isten nagyon jó kezekbe helyezett, de tudom, hogy sajnos sokan egész másképp jártak, pedig lehet, hogy sokkal krisztusibb lelkületűek, mint én. A jó férj tehát nem érdem kérdése. Épp ezért szeretnék minden katolikus lányt figyelmeztetni ezzel az írással, hogy mire vigyázzanak. Mert lehet, hogy a szakítás fájdalmas dolog, de a halálig tartó kínlódás valaki mellett még rosszabb!

Persze senki sem tökéletes. Bárkihez is megyünk hozzá, az illető nem lesz mentes a hibáktól és a bűnöktől. Sőt, a szinte tökéletes is megváltozhat, kifordulhat magából sajnos. Nincs garancia a boldog házasságra. De ha még dönthetünk, döntsünk bölcsen! Hiszen noha tökéletes férfi nincs, de óriási különbség lehet férfi és férfi között aszerint, hogy mi árnyékolja be a személyiségét, és hogy küzd-e ezen árnyékok ellen vagy sem.

Úgyhogy lányok, először is véssétek jól az eszetekbe, hogy a házasság nem jótékonysági intézmény. Nem arra van, hogy a bűnös férfit te majd Istenhez vezessed vagy súlyos hibáiból megmentsed. Nem papként keresel lelki vezetettet vagy pszichológusként pácienst. Amikor férjhez mész, arról döntesz, ki legyen a családod feje és vezetője, ki legyen, aki anyagilag gondoskodik rólad és a gyermekeidről, és ki legyen, aki megvédelmez titeket. Társat választasz magadnak, akivel testben és lélekben a legmélyebb közösséget kell megélned évtizedeken át. Nem mellesleg a gyermekeidnek választasz édesapát. Gondolkoztál már ezen?

Amikor kimondod valakinek az igent, az azt jelenti, hogy úgy fogadod el őt, amilyen. Nem annak a férfinak fogadsz örök hűséget, szeretetet és engedelmességet, akivé te változtatni akarod őt a házasság során, hanem annak, amilyen ő aktuálisan akkor, amikor az oltár előtt álltok. Mi van, hogyha nem változik meg, sőt, még rosszabb is lesz, mert most már biztonságban érzi magát, hiszen magához kötött téged, amíg a halál el nem választ?

Egyébként is, noha nagyon jámbornak tűnik, valójában rendkívül arrogáns és gőgös gondolat, hogy te meg akarod változtatni azt, akihez hozzámész. Mit szólnál hozzá, ha a férjed úgy venne el, hogy majd ha már a „kezei között" leszel, megváltoztat téged? Mindannyian olyan szeretetre vágyunk, amely noha ösztönöz minket a jobbulásra, úgy fogad el, amilyenek vagyunk. Igen, hibáinkkal, bűneinkkel, hiányosságainkkal együtt. És mikor ott állunk az oltár előtt, ilyen szeretetet is kell fogadnunk egymásnak.

Az első és legfontosabb, hogy a másik legyen mélyen hívő katolikus. Ez legyen az a dolog, amiből ne legyél hajlandó engedni. Persze a férfiak katolicizmusa más, mint a nőké. Lehet, hogy nem olyan látványos, lehet, hogy nem olyan buzgólkodó. Sokkal inkább komoly, csendes, bensőséges. Inkább rejlik tettekben, mint szavakban. Inkább találod a kötelességteljesítés hétköznapi tetteiben, mint jámbor könyvek olvasgatásában, rendszeres rózsafüzérezésben és ilyen-olyan közösségek látogatásában. De ettől még létezik, sőt, lehet sokkal komolyabb és igazibb, mint a te női buzgalmad.

Miért legyen katolikus a férjed? Az, hogy ki milyen vallású, egyáltalán nem elvont dolog. Nem csupán ideológia. Egy vallástalan vagy protestáns nem hisz a házasság felbonthatatlanságában, vagy épp abban, hogy bűn a fogamzásgátlás. Hogy akarsz tisztán házaséletet élni, ha a férjed bejelenti, hogy neki két-három gyerek bőven elég? Vagy hogyha konfliktus van, akkor elválik, hiszen ő úgy gondolja, minden gond nélkül köthet Isten vagy az anyakönyvvezető színe előtt új házasságot? Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek vallási nevelésekor sokkal nagyobb súllyal bír az apa, mint az anya példája. Fel lehet ezen háborodni, de tény, hogyha az apa hívő és az anya nem, sokkal nagyobb eséllyel lesznek a gyerekek vallásosak, mint fordított esetben. Tudom, régen szokás volt, hogy a lányok az anya, a fiúk az apa felekezetét követik, de hogyha te katolikus létedre hagyod, hogy akár egy gyereked is más felekezet szerint nevelődjön, akkor halálos bűnt követsz el.

Ez csak néhány ok volt persze a sok közül. Nem tudnám a férj katolicizmusának fontosságát eléggé hangsúlyozni és elég hosszan ecsetelni. De még is azt kell mondanom, hogy ez sajnos édeskevés. Ugyanis hiába tűnik valaki művelt és buzgó katolikusnak, a lelke sok ocsmány bűnt rejthet, amely alkalmatlanná teszi őt arra, hogy férj és apa legyen. Hiszen az, hogy valaki katolikus, egy dolog; lehet ugyanis rossz katolikusnak is lenni, és lehet a katolicizmusunkat úgy művelni, hogy az inkább legyen gőg táplálta látszattevékenység, mint igaz hit.

Épp ezért azt mondom, a katolikus férfiakkal is vigyázzatok nagyon! Legyen valaki akár címeres katolikus elbűvölő modorral, lehetséges, hogy pokol lenne mellette az élet. Inkább mondj le most valakiről, hogy Isten adhasson helyette egy igazi katolikus férfit, minthogy a házasságod minden napja keserű lemondás legyen. Hiszen hiába tűnik valaki komoly katolikusnak, könnyen lehet, hogy ez csak a máz! Ne feledd, a farizeusok is rendkívüli vallási tudással bírtak és kívülről hihetetlenül buzgónak tűntek. Aztán halálra adták Jézust. Vigyázz, nehogy te is egy ilyen meszelt sír-lelkivilágú katolikus férfi áldozatává válj! Ne legyints a figyelmeztető jelekre, ne vakítson el a külső csillogás!

Ha az alábbiakat tapasztalod, legyen akár a másik saját elmondása szerint mélyen hívő katolikus férfi, mondj le róla és szakítsd meg vele a kapcsolatot!
  1. Pornó-, alkohol-, szerencsejáték- vagy drogfüggő. Mint írtam, nem nővérkének készülsz, hanem feleségnek. Nem a te feladatod, hogy megmentsd ezekből a másikat. Ajánld őt Isten gondoskodó szeretetébe, aztán kerüld el nagy ívben. A gyerekeid jobb apát érdemelnek!
  2. Bántalmazó, agresszív viselkedésű. Ha az udvarlód már most képes megütni vagy megengedi magának, hogy rendkívül durván beszéljen veled, mit gondolsz, ha elvett feleségül és biztonságban tudhatja magát melletted, hogy fog majd veled viselkedni? De persze ne csak azt nézd, veled hogy bánik! Ha másokkal durva, főleg a kisebbekkel, gyengébbekkel,  védtelenekkel, komoly figyelmeztető jel lehet. Persze nem akarom ezzel az összes kolerikus típusú férfit házasságra alkalmatlannak nyilvánítani. Lehet, hogy valaki hirtelen haragú, de általában ahogy jött a vihar, úgy el is megy, és az illető, ha megnyugodott, belátja, hogy ostobán viselkedett, és a béke könnyen helyreáll. Nem erről beszélek! Hanem arról, ha valaki beszédében kegyetlen és tettekben is durva, és az indulatait olyannyira hagyja magán eluralkodni, hogy veszélyessé válik a környezete számára.
  3. Munkanélküli vagy rendszeresen cserélgeti a munkahelyét. Az érett férfi egyik alapvető ismertető jele, hogy fontosnak tartja, sőt férfi identitása egyik alapjának, hogy dolgozik. Nem az a lényeg, hogy rengeteget keressen vagy a világ szemében lenyűgöző pozíciót töltsön be. Hanem hogy lásd rajta, megfelelő a munkamorálja. Ideális esetben ugyanis a férfi feladata, hogy eltartsa a családot. De ha a feleségnek is dolgoznia kell, még akkor is az a normális, ha a férfi keres többet és az ő vállán nyugszik elsősorban a család anyagi helyzetének terhe. Ha egy férfin azt látod, hogy húzza-halasztja a tanulmányait, hogy még mindig a szülei pénzén élősködhessen, vagy még rosszabb, mindenféle más tevékenység hiányában se hajlandó dolgozni, esetleg ha dolgozik is, sehol se marad meg pár hónapnál tovább, könyveld el férfiatlan léhűtőnek és lépj tovább. Ettől nem leszel pénzéhes vagy aranyásó. Természetes női elvárás a részedről, hogy a leendő férjed anyagi biztonságot nyújtson neked és a leendő gyermekeiteknek. Ráadásul milyen jellemre vall, ha valaki egészséges felnőtt férfi létére idős szüleit szipolyozza vagy épp munkahelyről munkahelyre jár, mert egyik se felel meg ő magasságosságának?
  4. Hűtlen. Amikor még csak udvarol neked egy férfi, vagy jegyben jártok, és már megcsal, akkor vajon a házasságban hogy fog veled viselkedni, mikor már nem jelentesz számára újdonságot? De nem kell idáig elmennie. Lehet, hogy nem csal meg, de más nőkkel flörtöl akár előtted, akár a hátad mögött, az sem normális. Tudom, hogy vonzó egy olyan férfi, aki más nőknél is sikeres, nem csak nálad, de anélkül is az lehet, hogy ő más nők csodálatát kihasználná vagy aktívan keresné.
  5. Hazug. Menekülj attól a férfitól, akiről kiderül, hogy kóros hazudozó. Mikor hozzámész valakihez, akkor a kezébe helyezed magad és a leendő gyermekeitek életét. Olyan férfi lehet csak jó családfő, akinek a szavára úgy lehet támaszkodni, mintha gránitból faragták volna.
  6. Pletykás. A házasság a legbensőségesebb bizalmi kapcsolat. Ha azt tapasztalod, hogy az udvarlód örömét leli abban, hogy mások bensőséges titkait kibeszéli neked, meg lehetsz róla győződve, hogy ugyanezt fogja tenni a tieiddel is. Akarsz olyan férjet, aki kiteregeti a világnak a házasságotok legintimebb titkait? Szeretnéd azt látni, ha a férjedre nézel, hogy sekélyes élvezetet okoz neki jól informáltsága különböző emberek bizalmas dolgairól, és hogy ezt a jól informáltságát mások előtt fitogtassa, és az információkat gondolkodás nélkül továbbadja? Ugye nem.
  7. Megbízhatatlan. Megbeszéltétek, hogy találkoztok, de „elfelejtette"? Hetek óta ígérget valamit, de mindig talál valami kifogást rá, miért nem tette még meg? Rendszeresen késik minden komolyabb, rajta kívül álló ok (pl. forgalmi dugó) nélkül? Mindig nagy szavakat használ, hogy elbűvöljön téged és másokat, de ezek mögött általában nagy üresség tátong? Az ilyen ember nem férfi, hanem kisfiú, teljesen alkalmatlan családapának. Ha nem szeretnéd úgy érezni, hogy férj helyett még egy gyereked van, akkor tartsd távol magad az ilyen udvarlóktól.
  8. Konfliktusfüggő és gyűlölködő. Szeretnél olyan férjet, aki örömét leli abban, hogy feszültséget gerjeszt maga körül? Aki azzal űzi el az unalmát, hogy egymásnak ugraszt másokat? Akinek az élete jelentős részét az teszi ki, hogy mások egymás elleni acsarkodásán élvezkedik, vagy épp ő maga vív harcot mások ellen heves gyűlölködés közepette? Jézus azt mondta, arról ismerjék meg az Ő tanítványait, hogy szeretik egymást. Biztos lehetsz benne, hogy nem uralkodik igazi katolikus szellem abban a férfiban, akiben meglátni a kegyetlen gyűlölködésre való hajlamot. Ha azt veszed észre, hogy az udvarlód acsarkodik másokkal szemben, vagy éppen rendre egymásnak ugraszt embereket, ideje megszakítani vele a kapcsolatot. Mi lesz, ha egyszer te gyalogolsz bele - akár akaratlanul is - az önbecsülésébe úgy, hogy már összekötöttétek az életeteket? Talán ha elutasítod, te is a célkeresztjébe kerülsz sértett hiúsága okán, de könnyebb elviselni, ha egy ismerősöd gyűlölködik veled szemben, mintha a házastársadként tehetné ugyanezt.
  9. Mindig neki van igaza. Talán elsőre furcsának tűnik, de az egyik pillanat, amikor a férjem hihetetlenül nagyot nő a szememben, amikor belátja, hogy hibázott és bocsánatot kér tőlem. Ez szerintem annyira férfias és keresztényi. Jó jel, ha megtapasztalod, hogy az udvarlód képes bocsánatot kérni akár tőled, akár másoktól. Ha be tudja látni, hogy nem mindig neki van igaza, és hogy egy konfliktus során ő is lehet hibás. Persze nem arról beszélek, amikor egy férfi hason csúszik a nő előtt „bocsánat, hogy élek”-mentalitással, és még akkor is bocsánatért esedezik, ha a nő volt a hibás, nehogy az asszony rosszkedvű legyen. Nem erről. Hanem arról, ha a férfi nem női kényszerből, hanem a lelkiismerete szavára belátja, hogy hibázott és vállalja a felelősséget a tetteiért/szavaiért, és bocsánatot kér. Bizony, nálunk úgy néz ki a dolog, hogy az esetek 95%-ában én szorulok megbánásra és bocsánatkérésre. De ott van az a 5% a férjem részéről... ami szükséges, és nem azt jelenti, hogy megalázza magát előttem, sokkal inkább nagyot nő a szememben tőle. Ha úgy látod, mindig az udvarlódnak van igaza, ha úgy véli, mindenki hülye, csak ő helikopter, és őt sose értik meg, őt mindenki bántja, pedig ő ártatlan, akkor biztos, hogy majd veled is így fog bánni a házasságban. Gőg vakítja el, ami a legsúlyosabb bűn, valójában minden bűn kútfeje.
  10. Nem feleséget, hanem alkalmazottat akar. Vannak férfiak katolikus körökben, akik antifeminizmusukban a bibliai nemi szerepek képviselete helyett inkább egy keresztényietlen túlzás felé hajlanak. Olvassátok csak el ezt az idézetet: „(...) nem véletlen, hogy valaha a férfiak feleségüket nem avatták be tudományos vagy közéleti, politikai kérdések megvitatásába. Ők még tudták, hogy az isteni teremtésrend értelmében egy feleséggé lett nőnek három helyen kell teljesítenie: 1. a hitvesi ágyban, 2. a gyermekszobában és 3. a konyhában. De ha apácává lett, akkor sem vált belőle zseniális író vagy feltaláló, mivel természeténél fogva nem kreativitásra, hanem reprodukálásra teremtetett. Ezért nem véletlen, hogy valaha az apácák nem könyveket írtak, csak másoltak, mint a középkorban Sövényházi Márta és Ráskai Lea." (forrás) Mi a baj ezzel a gondolatmenettel? Az, hogy minimális műveltséggel is tudható, hogy voltak apácák, akik könyveket írtak, vagy épp férfiak rendre beavatták a feleségüket tudományos, közéleti és politikai kérdésekbe. Persze nem úgy, hogy a feleségek döntöttek helyettük. Hanem beszélgettek, mint ahogy egy normális férfi teszi a feleségével, azzal az emberrel, aki nem csak testi, de bizony lelki és szellemi értelemben véve is a másik fele. Egy egészséges lelkivilágú férfi mélyebb dolgokat is meg szeretne beszélni (leendő) feleségével, mint azt, hogy mi legyen a vacsora, vagy épp mikor van szülői értekezlet. Súlyos probléma, nem pedig egészséges, hagyományos, igaz katolikus házasság jele, ha a feleség annyira alatta van akár szellemileg, akár erkölcsileg a férjének, hogy az nem tud vele komoly dolgokat megbeszélni, amelyek túlmutatnak a mindennapi élet szokásos teendőin. Igen, akár teológiai vagy politikai kérdéseket. Vannak olyan férfiak, akiknek a szellemi nívója alacsony és az érdeklődési köre szűk. Az ilyenek megtalálják a maguk párját a hasonló nőkben. De egy mély gondolkozású, művelt, érdeklődő férfi nem vehet el egy sekélyes, műveletlen vagy buta nőt. Ha egy ilyen férfi mégsem akar veled igazán jókat beszélgetni, mert te csak egy nő vagy, akinek csak a konyhában, a gyermekszobában és a hálószobában kell teljesítenie, mivel a nappaliba vagy a teraszra csak férfi barátok valók, akkor az illető nem feleséget keres, hanem alkalmazottat. Ugyanis azt a nőt, aki csak főz valakire szellemi-lelki közösség nélkül, nem feleségnek, hanem szakácsnőnek hívják. Aki ilyen nélkül gondozza más gyerekét, dadusnak. Akivel pedig ilyen nélkül osztja meg valaki a hálószobáját, szajhának. Reménykedem benne, hogy a legtöbb katolikus férfi nem csupán szakácsnőt, dadát meg örömlányt keres maga mellé, hanem a szó nemes értelmében vett élettársat. Hiszen a feleséget nem csak materiális dolgokban rendelte Isten a férfiak segítőtársául, hanem szellemiekben és lelkiekben is. Ha viszont egy ilyen férfi udvarol neked, jobb, ha nem mész hozzá, ha csak nem akarod alkalmazotti státuszban tengetni az életedet az urad mellett mindenféle lelki-szellemi kapocs és megbecsülés nélkül.
  11. Nem feleséget, hanem anyát akar. Mármint magának. Anyuci pici fiából a feleség pici fiává akar válni, hiszen ez sokkal kényelmesebb, mint felelős, érett férfiként viselkedve vállalni a családfőséggel járó lelki terheket. Bár sokak számára kecsegtetőnek hangzik a lehetőség a mai feminista világban, hogy egy férfi mindig egyetért velünk és azt csinálja, amit mondnunk, valójában az ilyen ember mellett nem lehetünk boldogok, hiszen legbelül megvetnénk őt, mivel nem viselkedik férfi módra. Ráadásul a döntések meghozatala hatalmas felelősség. Irigykedhetünk a családfő egyik jellemzőjére, hogy övé az utolsó szó. De belegondoltunk már, mekkora lelki terhet ró ez rá? Hiszen a döntés így az ő felelőssége. Azzal, hogy a férfi családfő, egy csomó döntést ő hoz meg és rengeteg dolgot ő intéz. Ha olyan férfihoz megyünk hozzá, aki mindezt ránk hárítja, akkor ha máskor nem, hát mikor anyává válunk, rendkívül nyomasztani fog minket, hogy nem tudunk a férjünkre támaszkodni. Nyilván nem jó, ha egy férfi basáskodó és kontrollmániás, de a másik véglet se, hiába ez manapság a „férfiideál". Bármit is hazudnak a feministák, mi, nők nem arra vágyunk, hogy irányíthassunk vagy „egyenlőek" legyünk a férfiakkal, hanem arra, hogy családfőként vezessen minket. 
  12. Feleséget akar, de azért az anyukáját még jobban akarja. Súlyos probléma lehet még, hogyha az udvarlónk nem képes egészséges mértékben elszakadni az édesanyjától. Ha összeházasodunk valakivel, onnantól a házastársunk lesz az első. Ahogy a nő feje mostantól a férje lesz és nem az édesapja, úgy a férfinak is elsősorban a feleségéhez kell ragaszkodnia és az ő jogos érdekeit néznie, nem az édesanyjáét. Ha egy férfi inkább helyezi előrébb az anyukáját, mint minket, azzal súlyosan vét a szeretet rendje ellen, és ellenünk is. Persze meg kell jegyeznem, hogy a másik véglet is figyelmeztető jel lehet, vagyis ha valaki durván bánik az édesanyjával vagy egyáltalán nem törődik vele. Esélyes, hogy veled is ugyanígy fog majd bánni az évek múlásával.
  13. Pénzéhes, pazarló, luxushajhász. Természetes vágya egy nőnek, hogy háztartásbeli lehessen legalább addig, míg a legkisebb gyereke óvodába nem megy, de ha lehet, még tovább, ideális esetben pedig egész életében. Egy megfelelő férjjelölt is ugyanígy képzeli el a családi életet. Azonban nehéz ezt megvalósítani, hogyha a férfinak túlságosan fontos a pénz, a luxus és a státuszszimbólumok, vagy ha egyszerűen felelőtlen és nem tud bánni a pénzzel. Több nőt is hallottam már amiatt panaszkodni, hogy a férje elvárja tőle, hogy teljes állásban dolgozzon akár úgy is, hogy kicsi gyerekeik vannak, mert neki kell a jó kocsi és a többi. Egy igazi férfi ezzel szemben tudja, hogy a luxuscikkeknél és egy bizonyos kifelé mutatott anyagi státusznál sokkal fontosabb, hogy az otthonnak szíve és a gyermekeknek anyja legyen. Feltehetném a kérdést: hogyha egy férfinak ennyire fontos, hogy a házastársa sok pénzt keressen, akkor miért feleséget keres maga mellé, nem pedig férjet? Vagy miért nem tesz ő azért, hogy többet keressen, miért a gyermekei édesanyját akarja kizavarni a családi fészekből? Természetesen nem arról beszélek, ha egy férfi lerokkan vagy más súlyos helyzet adódik, ami miatt szükség van arra, hogy a nő dolgozzon... Hanem arról, hogy kerüld el az olyan udvarlót, aki szerint egy feleség legfontosabb dolga, hogy minél több pénzt lapátoljon haza, ezen kívül rendkívül anyagias és luxushajhász.
  14. El akar csábítani. Katolikusok nem szeretkeznek házasság előtt. Ha egy férfi olyanokat mond, hogy nyugodj meg, úgyis elvesz feleségül és a többi, ne dőlj be neki! A házas és a majdnem házas között nem csak egy szócska a különbség. Előfordulhat, hogy óvatlanok vagytok és a nagy vonzalom miatt olyasmi történik, aminek nem kéne. Itt mindketten hibásak vagytok. Talán egyenesen te voltál az, aki a férfit csábítgattad, játszottál a tűzzel. Nem erről beszélek. Hanem arról, amikor a férfi tudatosan, tiszta fejjel, tervszerűen rá akar beszélni téged, hogy add oda neki magad, mielőtt ő még örök szeretetet és hűséget ígért volna neked az Úr színe előtt. Az ilyen férfinak nemcsak, hogy kétséges a hite - hiszen halálos bűnre akar rávenni -, de az is valószínű, hogy csak ki akar használni szexuálisan, aztán eldobni, hogy rávethesse magát a következő ártatlan katolikus lányra. Talán az a hobbija, hogy úgy növelje az egóját, hogy szűzlányokat csábít el. És talán azért játssza meg, hogy katolikus, mert ilyen közegben nagyobb eséllyel talál testileg-lelkileg ártatlan lányokat. De ha aztán egy ilyen alak mégis elvesz feleségül, mire számíthatsz a házasságban? Mi lesz a gyermekágyas időszak heteiben, esetleg súlyos betegség esetén, amikor akár hetekig, hónapokig nincs lehetőség szeretkezésre? Hűséges tud maradni az a férfi, aki nemcsak nem tudott, de nem is akart várni rád egy-két évet?
A lista talán szigorúnak tűnik. Elgondolkozhatsz: „ha mindez riasztó jel, akkor nem is akad férfi, akihez hozzámehetek?" Nos, ez nem igaz. Hidd el, hogy sok tisztességes katolikus férfi van. De ha épp nem is nőnek minden bokorban, neked legyen épp elég, ha van egy, akivel egymásra találtok.

Persze ennek az egésznek van egy másik oldala is. Az, hogy ne csak a férfiakkal szemben legyenek elvárásaid, hanem magaddal szemben is. Ha te megbízható, őszinte, hűséges, dolgos, és nem utolsó sorban férfias katolikus férfit akarsz magad mellé, igyekezz azon, hogy ilyenhez illő nő váljon belőled. Már hajadonként is, akár úgy is, hogy a látóhatáron sincs a jövendőbelid, igyekezz azon, hogy magadból olyan nőt faragj, aki majd nagyon jó feleség, anya és háziasszony lesz. Nem elég, hogy szép vagy és fiatal. Talán az udvarlási időszakban igen, de a házasságban már semmiképp sem.

A másik dolog, amit még fontosnak tartok elmondani, hogy sokkal jobb nem férjhez menni, mint olyan férfival összekötni a saját és a gyermekeid életét, aki alkalmatlan férjnek és apának. Nem mindenkit házasságra hív az Úr. Lehet, azért nem jelenik meg az életedben alkalmas férjjelölt, mert Isten apácának vagy világban élő szűznek hív. Nem gondolom, hogy okos dolog lenne csak azért hozzámenni egy nem megfelelő férfihoz, mert bálványimádó módon ragaszkodsz a házas hivatáshoz, vagy esetleg türelmetlenek vagy és nem bírod kivárni azt, akit Isten neked szán.

Ezzel kapcsolatban szeretnék még pár olyan dolgot megemlíteni, ami nem feltétlen a másik hibája, de mégis gondot jelenthet a házasság során.
  1. Fiatalabb nálad vagy veled egykorú. Ez nyilván nem egy kőbe vésett szabály, de általánosságban véve igaz, hogy nem tesz jót egy házasságnak, hogyha a nő az idősebb, vagy pedig egykorú a pár. Miért? Azért, mert a férfi és a nő biológiai ritmusa más. Mi, nők előbb érünk, de korábban is hervadunk el. Öt-tizenöt évvel vagyunk kb. eltolódva egymástól, így ez a korkülönbség az egészséges, természetesen a férfi javára. Másrészt az is fontos egy kapcsolatban, hogy a feleség fel tudjon nézni a férfira, illetve hogy a férfi anyagi biztonságot tudjon nyújtani a nőnek. Ez is jobban működhet, hogyha a férfi idősebb, persze azért nem annyival, hogy az apja lehessen a feleségének, mert ez meg másfajta problémákat hozhat magával.
  2. Nem vonzódsz hozzá. Ez viszont már általános szabály. Férjet, és nem beszélgetőpartnert keresel magad mellé. Csak azért, mert valakit „kedves fiúnak" tartasz, vagy azt érzed, hogy nagyon szeret téged, még ne menj hozzá. Hogyan akarsz rendszeresen szeretkezni egy olyan férfival, aki teljesen hidegen hagy, sőt, talán taszít? Persze nem minden esetben történik szerelem első látásra. Mi, nők úgy működünk, hogy nálunk a vonzalom terén a külső nem nyom annyit a latba, sokkal inkább a fellépés. Így lehet, hogy hagyjuk, egy férfi udvaroljon nekünk, és egy idő után, ahogy megismerjük, elkezdünk vonzódni hozzá, noha korábban nem tartottuk túl helyesnek. De ha ez a vonzalom két-három randevú után se alakul ki, akkor jobb, ha nem áltatjuk tovább sem őt, se magunkat, hanem elutasítjuk a férfit és megszakítjuk vele a kapcsolatot.
  3. Nem tudsz felnézni rá. Vagyis nem a nagybetűs Férfit látod benne, hanem egy kedves fiút, akivel jó együtt lógni. Bármennyire is kegyetlen kimondani, az ilyen férfi inkább lenne jó kisöcsnek, mint férjnek. Ha azt érzed az udvarlód mellett, hogy kínos a viselkedése, kényelmetlen vele megjelenned, nem tudod komolyan venni, inkább fiúként, mint férfiként gondolsz rá, akkor nem férjnek való, vagy legalábbis nem a számodra. Olyan férfit keress, akit valóban férfiasnak találsz, ha lehet, a legférfiasabb férfinak, akit csak ismersz. Talán együtt járni lehet valakivel, akiben ezt nem látod, de amikor arra kerül a sor, hogy feleségként alá kell rendelődnöd neki és meg kell bíznod benne, súlyos problémák jelentkeznek majd a házasságotokban. 
  4. Nem köthet szentségi házasságot. Ha már kötött egy érvényes szentségi házasságot az udvarlód, akkor nem köthet újra. A csupán polgári házasság Isten szemében nem házasság! Ne menj bele ilyenbe. Illetve arra is vigyázz, hogy nem katolikus keresztények házassága is szentségi házasságnak minősül. Vagyis ha pl. két evangélikus kötött házasságot, hiába nem tekintik ők ezt szentségnek, mi, katolikusok annak tartjuk, így hiába válik el az illető azt gondolva, hogy Isten szemében ez rendben van, nem köthet katolikus szentségi házasságot. A további házassági akadályokkal kapcsolatban érdemes belenézni A katolikus házasságjog rendszere c. könyvbe még idejében, hogy fel tudd mérni, érdemes-e egyáltalán engedned, hogy valaki komolyabban udvaroljon neked, vagy sem, mert úgysem házasodhatnátok össze Isten színe előtt.
Remélem, tudtam segíteni neked, katolikus lánynak, aki a házasságról álmodozol. De azt is tudom, hogy nem ez az írás a legfőbb dolog, amire támaszkodnod kell. Nem. A legfontosabb, amit tehetsz, és amit mindenképp meg is kell tenned, hogy imádkozol a Jóistenhez, mutassa meg, mi a hivatásod, és ha a házasság, akkor vezessen hozzád egy megfelelő férfit. Jó dolog, ha már most elkezdesz imádkozni a leendő férjedért. Ki tudja, milyen hibáktól, bűnöktől menti meg őt a közbenjárásod!

Viszont valamit még le szeretnék szögezni, mielőtt zárom a soraimat. Kérlek titeket, kedves lányok és asszonyok, ne vágjátok az udvarlótok/férjetek fejéhez ezt a listát, hogy márpedig változzanak meg és azon nyomban dobják el minden hibájukat! A férfiak nem így működnek. Az udvarlási szakaszban még lehet istenhozzádot mondani. Ha viszont már hozzámentél egy olyan férfihoz, aki a fenti súlyos hibák valamelyikével rendelkezik, akkor nem maradt más hátra, mint az imádság, és az, amit Szent Péter javasol: „Ugyanígy az asszonyok is engedelmeskedjenek férjüknek, hogy ha némelyek közülük nem is hisznek Isten szavának, a feleségük magaviselete szavak nélkül is megnyerje őket, amikor látják tiszteletet érdemlő, tiszta életeteket." (1Pét 3,1)

(Illetve ha súlyos függő vagy bántalmazó, akkor valószínűleg nincs más út, mint az ágytól-asztaltól elválasztás. Hiába nincs katolikus válás, nem vagy kötelezve, hogy együtt élj olyasvalakivel, aki veszélybe sodor téged és/vagy a gyermekeiteket!) 

Úgyhogy kedves lányok, csak okosan! A házasságkötéssel életetek egyik legfontosabb döntését hozzátok meg. Persze egy rendkívül nehéz házasságban is lehetsz boldog, mivel az egyedüli, ami a boldogságunkhoz kell, Isten szeretete. Minden más csak ajándék.

De azért mégis, nem lenne sokkal jobb megelőzni azokat a fájdalmakat, amelyeket meg lehet?

*
További olvasmányok a témában, amelyeket azért is érdemes lenne elolvasnod, mert több szempontot is tartalmaznak, amelyeket én nem soroltam fel:

  • Red Flags + a cikk alján felsorolt többi ajánlott írás (Peaceful Single Girl blog) 



Kérlek, ha tetszett az írás, oszd meg, hogy minél több lányhoz eljuthasson. Talán ezen is fog múlni, hogy nem rontják el az életüket!

2018. március 26., hétfő

Ha utálsz otthon lenni

Utálok babázni, utálok főzni, utálok takarítani, utálok otthon lenni... Hány kisgyerekes anyuka érzi így - akár ki meri mondani, akár nem?

Ilyenkor jön általában a lemondás a nagycsaládos álmokról. Az egyetlen vagy legkisebb 1,5-2 éves gyereknek hirtelen „szüksége lesz a gyerektársaságra" és bölcsődébe íratva találja magát, hogy az édesanyja - persze csakis „anyagi okokból" - visszamenekülhessen a munka világába. Vagy ha ezt nem teszi, akkor otthon igyekszik magát mindenféle dologgal elfoglalni, ami nem a családanyai hivatásához kötődik, akár azon az áron is, hogy a férjét, a gyerekeit és a háztartását elhanyagolja.


Ha mindez igaz rád, akkor ez az írás neked szól. Nem azért, hogy elítéljen, hanem hogy segítsen. Hiszen te is megérdemled, hogy békét és boldogságot találj a Jóistentől kapott hivatásodban! 

Nem igaz, hogy vannak nők, akik úgy születtek, hogy élvezik a háziasszonyságot és az anyaságot, mások meg nem, és ez utóbbiaknak nincs remény.  

Minden nő, akit Isten arra hívott, hogy családanya legyen (vagyis a nők túlnyomó többsége), alkalmas rá. És ez az alkalmasság azt is jelenti, hogy mindez be tudja tölteni a szívét és élvezni tudja. Sőt, csak ez tudja igazán boldoggá tenni.

Hogy mégis a legtöbben átmegyünk egy olyan időszakon, amelyet az első bekezdésben leírtam, az három dolognak köszönhető:
  1. A feminista propagandának, amely - Lenin szavait visszhangozva - elhitette velünk, hogy „csak" anyának lenni alantas dolog, háztartást vezetni megalázó, kisgyerekekkel otthon lenni beszűkít; bezzeg dolgozni és ide-oda járni csodálatos és felszabadító dolog; és persze ezt a kettőt tökéletesen lehet együtt csinálni.
  2. A neveltetésünk hiányosságainak, vagyis hogy úgy válunk családanyává, hogy nem vagy alig tudunk háztartást vezetni és gyereket gondozni, ráadásul valószínűleg az anyukánk kiszolgált minket, ezért most sokkhatásként ér, hogy nekünk kell kiszolgálni másokat, és tizedannyi időnk se jut pihenni és szórakozni, mint azelőtt. Plusz fogalmunk sincs arról, hogy működik egy férfi, a feleség alárendelődéséről meg életünkben se hallottunk, legfeljebb csak úgy, mint ami a régi korok elnyomott asszonyainak szenvedését okozta.
  3. A bűneinknek, különösen a bűnök királynőjének, a gőgnek; vagyis hogy nekünk derogál alárendelődni a férjünknek, másokat szolgálni, feladni a hobbijaink jó részét és a világ szemében teljesen dicstelen hivatást végezni.
Mindezt 100%-ig saját tapasztalatból írom. Én is voltam így. Ó, de még mennyire! Viszont megszabadultam. És azt szeretném, hogy te is megszabadulhass a Gonosz boldogtalanságot hozó hazugságaitól.

Mi történt velem, hogy boldog anyává váltam? A válasz nagyon egyszerű. Nem a körülményeim változtak. Nem váltam meg se a gyerekeimtől, se a háztartási teendőktől. Hanem Istennek adtam, és Ő kicserélte a szívemet.

A katolikus misztika egyik ismert eleme a szívcsere. Ilyenkor Jézus elveszi a misztikus szívét, és újat ad neki helyette. Nyilván ez az élmény így különleges dolog, viszont különböző látomások nélkül is megtörténhet velünk ugyanez, sőt, szerintem minden hívővel meg kell történjen ahhoz, hogy üdvözüljön. 

A legtöbb ember azért boldogtalan, mert azt hiszi, hogy a környezete miatt boldogtalan. Ha több pénze lenne, jobb munkája, más férje, szebb teste stb., akkor biztos boldog lenne. Pedig ez nem igaz. Egy mondás szerint: Hiába váltogatod a nadrágot a lakásodban, hogyha a szoknya ugyanaz marad." Vagyis hiába cserélgetjük a férfiakat (vagy akárkit és akármi mást), ha mi magunk nem változunk pozitív irányba, akkor nem leszünk boldogabbak.

Alapvető keresztény tanítás, hogy a boldogságunk csak rajtunk múlik. Vajon boldogabb lettem volna, ha szakácsnőt és takarítónőt fogadok, eljárok tanulni/dolgozni, a kisfiam meg reggel 7-től este 6-ig bölcsődében van? Biztos, hogy nem. Sőt, ártottam volna a férjemnek, a gyerekemnek és magamnak is, mégpedig úgy, hogy az üdvösségemet kockáztattam volna. Szt. Pál ugyanis azt írja az asszonyokról:

  „Aki övéinek, főleg háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél." (1Tim 5,8)
Kemény szavak, ugye?

Ezidáig  nem is annyira foglalkoztam ezzel a mondattal, mert özvegyekről szóló szövegbe van ágyazva - én meg, hála Istennek, nem vagyok az -, pedig valójában úgy van megfogalmazva, hogy világos, nem csak az özvegyekre, hanem minden asszonyra vonatkozik.

Úgy látszik, az, hogy mennyit foglalkozunk a férjünkkel, a gyerekeinkkel és a háztartással, egyáltalán nem érdektelen dolog Isten előtt. Hanem bizony, ha elhanyagoljuk mindezt, akkor rosszabbak vagyunk a szemében a hitetleneknél.

Én, mikor még csak egy gyerekem volt, olyan ostoba voltam, hogy a szívem mélyén többre tartottam a netes evangelizációt, mint a családanyai teendőimet. És könnyű volt az internetes istenszolgálatba menekülnöm ezek elől, hiszen az olyan „szent dolog", vagyis be tudtam magyarázni magamnak, hogy helyes, ha erre fordítom a legtöbb energiámat, nem a családomra és a háztartásra. (Régebben sokkal több bejegyzést és hozzászólást írtam. Azért nem látszik ez 2014-2015-ben, mert a legtöbbet utólag töröltem. Ami nem csoda, ha belegondolok, milyen istentelen lelkiállapotban születtek azok az írások.)

Pedig valójában „elhanyagoltam a házam népét", és miközben csodálatos hithirdető katolikus nőnek képzeltem magam, igazából rosszabb voltam a hitetlennél". Nem csoda, hogy nem éreztem magam igazán boldognak itthon. De nem azért nem éreztem magam annak, mert nem vagyok háztartásbeli anyának való, hanem mert túl gőgös, lusta és önző voltam hozzá, hogy élvezni tudjam, ráadásul még fogalmatlan is.

Bemagyarázhattam volna magamnak, hogy nem családanyaságra születtem, és jobb lenne nekem is, meg a családomnak is, ha eljárnék tanulni, majd dolgozni, a gyerekem meg bölcsődés lenne, de Isten nem hagyta, hogy eldobjam magamtól a fiamat, mert nem találtam elég izgalmasnak egy hozzám hasonló „különleges" nő számára a vele való foglalkozást.

Istentől tudtam már 13 éves koromtól, hogy nekem háztartásbeli, nagycsaládos anyának kell lennem. Különben is, valahol borzadtam tőle, hogy a gyerekemet bölcsődébe adjam, a háztartásomat meg más vezesse. Minek mentem akkor férjhez és miért szültem, ha szinte minden ezzel járó feladatot másokra hárítok?

Az Úrhoz fordultam. Eleinte azzal zaklattam, mutassa meg, mit kéne dolgoznom, vagyis hogy meg tudjam ülni azt a bizonyos két lovat. Nem mutatott semmit. Hanem megmutatta a Bibliát, azon belül is azt, hogy Ő hogyan gondolkozik az asszonyokról.

Aztán megmutatta az amisokat. Az Élet az amisokkal (Living with the Amish) és az Amish - A Secret Life c. dokumentumfilmet, amelyekben felragyog a keresztény asszonyok hivatásának szépsége.

És megmutatta a Queen of the Home c. könyvet, amely csupa keresztény nőtől közöl rendkívül lelkesítő írásokat. Ha más nem, ezek aztán tényleg felnyitják egy háziasszony szemét arra, milyen fontos és értékes hivatása is van!

Meggyőződhettem róla, hogy valóban az az utam, amit 13 éves korom óta súgott nekem az Úr, és amit el is kezdtem élni, csak a fentebb leírt három nehezítő körülmény miatt nem éreztem jól benne magam.

Úgyhogy most már nem a körülményeim megváltoztatását kértem Istentől, hanem hogy engem változtasson meg. Mutassa meg, mit gondolok rosszul és milyen bűneim vannak. Tegyen olyan feleséggé, anyává és háziasszonnyá, amilyennek Ő látni akar engem.

Ráadásként ekkor rávett az Úr, hogy komolyan elkezdjem olvasni a Peaceful Wife blogot és Dr. Emerson Eggerichs Szeretet & Tisztelet c. könyvét, amelyek arról szólnak, hogyan legyünk jó feleségek a Biblia útmutatásait követve.


Azóta eltelt két és fél év. Ez alatt nem lettem tökéletes családanya, de mégis úgy érzem, mintha Isten teljesen új szívet adott volna nekem. Rengeteget tanultam és sok mindenben változtam. Boldog vagyok, megelégedett és biztos abban, hogy jó helyen vagyok és jó úton járok. Ha újrakezdhetném, akkor is ugyanezt az életet választanám. A helyemen vagyok, és ez a hely betölt engem!

Tudod, nem azért írtam le mindezt, hogy dicsekedjek vagy magamat dicsérjem. Tanúságtételből tettem. Hogy bebizonyítsam, Isten irgalmas szeretete végtelen, és átformáló ereje nem csak néhány különleges kiválasztottnak jár. Mindannyian részesülhetünk benne. Csak egy akadálya van: ha mi nem akarjuk.

Végül szeretném még néhány másik édesanya tanúságtételét ajánlani:
Nem lenne jó, ha te lehetnél a következő? :-)

*

További olvasnivaló:
Kerekecskemacska kapcsolódó írása.
Kép: első - Martha Sawyers, második és harmadik - John Gannam

2018. március 20., kedd

AWALT vagy NAWALT?



AWALT - vagyis minden nő olyan (all women are like that) és ennek tagadása, NAWALT - nem minden nő olyan (not all women are like that) ismert mozaikszavak már a magyar interneten is, főleg, hogyha férfi fórumokra tévedünk. Általában nagy viták szoktak kerekedni a két álláspont között, de a realistább férfiak számára már egyértelmű, hogy az AWALT-ban rejlik az igazság.

Pedig ez nem igaz. Illetve... Az igazság az, hogy egyszerre igaz az AWALT és a NAWALT is. Mert bizonyos szempontból tényleg minden nő egyforma. Más szempontból viszont hatalmas különbségek lehetnek közöttünk.

AWALT, mert mindannyiunknak ugyanazok az ösztöneink. Míg a férfiak számára a poligám ösztön nehezíti meg a hűséget, addig a nőkre a hipergám ösztön ró terheket ezen a téren. Ez utóbbi azt jelenti, hogy mindig egyetlen férfit szeretnénk magunk mellett tudni, de mindig a legjobb(nak tűnő)t. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy míg egy csalfa férfi általában nem hagyja el a feleségét, hanem poligám ösztönének engedve több vasat tart egyszerre a tűzben, addig egy nő, aki az ösztönei rabja, amennyiben lehetősége akad, egyik férfitől megy a másik után, kergetve a jobbat és még jobbat.

Tehát AWALT, vagyis minden nőben működik a hipergám ösztön. De NAWALT, mert abban már igenis hatalmas különbségek vannak, hogy egy nő miképpen kezeli ezt az ösztönét. Ahogy a poligám ösztönnel bíró férfiak se mind olyanok, hogy megszereznek minden nőt, akit csak lehetőségük van, úgy a hipergám nők se feltétlen hagyják el, vagy ha erre nincs lehetőségük, akkor teszik pokollá a férjük életét, ha épp valaki más megtetszett nekik.

Igazából ha valaki gyakorolja az önuralmat, például úgy, hogy böjtöl, akkor észreveheti, hogy ha egy darabig ellenáll egy kísértésnek, akkor az elmúlik. Illetve ha egyszer már sikerült neki ellent mondani, másodszor még könnyebb lesz, míg a végére az egész ujjgyakorlattá válik, sőt, lehet, hogy a kísértés el is hagyja örökre.

A másik keresztény tapasztalat, hogy ha kerüljük a kísértésre vivő személyeket vagy helyzeteket, akkor egy-egy kísértést leküzdeni alig okoz gondot. Hiszen a férfi és a nő olyan, mint a mágnes: ellentétekként vonzzák egymást, és minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál kevésbé lehet az összekapcsolódásukat megakadályozni. Viszont ha távol tartjuk őket egymástól, akkor ez a vonzóhatás nem érvényesül. Épp ezért, ha egy nő bölcs, akkor távol tartja magát a kísértő helyzetektől, mint pl. hogy férfiakkal „barátkozzon", vagyis privát levelezzenek/chateljenek, telefonon beszélgessenek vagy kettesben találkozzanak.

Persze tudom, erre lehet azt mondani, hogy amelyik párkapcsolat rendben van, abban nem okozhat kísértést egy harmadik fél. Ez viszont hazugság, mégpedig az egyik legkárosabb önfelmentő hazugság, amit csak egy házas ember elhihet. Ha megtetszik valaki más, az nem azt jelenti, hogy valami súlyos gond van a férjünkkel vagy a házasságunkkal, és nem az „igazihoz" mentünk hozzá, hanem azt, hogy az eredeti bűn révén rosszra hajlóvá vált a természetünk, amit kihasználva a Sátán gőzerővel próbál minket bűnre csábítani. Ha pedig párkapcsolatokról van szó, akkor a kedvenc célpontjai a szentségi házasságban élők, hiszen ők, ha szeretik egymást, Krisztus és az Egyház szentséges viszonyát tükrözik vissza a világban, ahogy azt Szt. Pál is írja (ld. Ef 5,21-33).

Úgyhogy mi, feleségek jól tesszük, ha sértődés helyett inkább komolyan vesszük a férfiak AWALT-ozását és megismerjük a saját ösztöneinket, amelyek bár a párválasztásnál hasznosak, hiszen segítenek abban, hogy egy férfias férfihez menjünk hozzá, aki mellett kiteljesedhetünk a nőiségünkben, de a házasságban már kísértésbe vihetnek minket. De miután megtudtuk, miben vagyunk ugyanolyanok, mint a többi nő, azt már ne higgyük el, hogy ez determinálna minket arra, hogy ostobán az egyébként rendkívül változékony érzelmeink és vágyaink után rohanjunk, tönkretéve a férjünket, a házasságunkat - és így saját magunkat.

Kép: Andy Warhol - Marilyn Monroe

*

Ha a hipergámiáról szeretnél olvasni, Don Qujon cikkeit ajánlom a Férfihangról.

Ez pedig néhány jó írás Peaceful Wife-tól a férfi-nő barátság témájában:
Time to Nip That Relationship ASAP
Is it Wise to be "Friends" with other Men?

2018. január 27., szombat

Két édesapa

Az alábbi szöveg James Herriot Állatorvosi pályám kezdetén c. könyvének 61. fejezete. Két okból osztom meg a blogon. Az egyik, hogy szeretném a könyvet ajánlani, a másik, hogy konkrétan ez a rész kapcsolódik az egyik írásomhoz. Internetes tartalmakhoz képest kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, ahogy az egész könyvet is. Remek a humora és csodálatos emberszeretet árad belőle, miközben egy olyan világba kalauzol (1930-as évek végi angol tanyavilág), amely gyakorlatilag már nem létezik.


*

A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.

A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.

Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.

– Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.

Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.

– Hadd látom – kaffantotta. – Mert persze nekem kell majd csinálnom.

Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:

– Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! – Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:

– Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.

Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.

Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.

Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.

Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.

– Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt elmenne.

Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.

– Istenem! Istenem! – tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.

– Üljön le, Mr. Herriot – mondta. – Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.

Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.

A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.

– Bemegyünk Brawtonba – mondta. – Nem tudom, mikor érünk haza.

A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.

Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.

Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.

– Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.

Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.

– Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.

A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.


A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.

A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.

Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.

Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.

Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat – örökkévaló volt.

– Szóval a disznó, Tim? – kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.

– Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. – Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.

A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt – a sülő szalonnáé.

Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.

Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:

– Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. – Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.

Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.

– Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.

Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:

– Negyvenkettő. Ez aztán láz.

Tim elsápadt.

– A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.

Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.

– Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén – azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.

– És tud rajta segíteni?

– Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...

– Hát ez mindenképpen jó hír – mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. – Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.

Nevettem.

– Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.

– No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.

A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón – helyenként vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy húscsíkot.

Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.

Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.

– Megy valahová? – kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas ürességéből.

– Menek a faluba. – Lopva a konyhába pillantott. – Veszek egy üveg sört apának.

– A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?

– Igen, azért az egyért – suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. – Apa egész éccaka fönn vót – várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. – Cinkosan rám pillantott. – Meglepetés lesz neki.

Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.

Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.

Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken. Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.

De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.

Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.

Kép: farmer portréja 1931-ből

2018. január 12., péntek

Lehet, hogy te is férfibántalmazó vagy?


Szeretnék egy fontos témáról írni. Ez pedig a férfiak ellen irányuló családon belüli erőszak.

Tudom, ez elsőre furcsán hangzik, mert az általános narratíva szerint a férfi bántalmazó, nem pedig áldozat. Pedig a kép ennél sokkal árnyaltabb.

Mikor a nők elleni erőszakról beszélünk, megjelenik előttünk egy nemi erőszakoló vagy nőverő képe. Esetleg egy olyan férfié, aki a nőt szóban gyalázza és a véleményét semmibe veszi. A férfiak elleni erőszak többek között azért sem jelenik meg annyira egyértelműen, mert sokkal kevésbé nyilvánvaló. Sőt, bizonyos formái egyáltalán nem tűnnek bántalmazásnak, sokkal inkább dicsérendő magatartásformának a nő részéről.

Egyszer egy fájdalmas jelenetnek voltam tanúja a játszótéren. Egy középkorú házaspár sétált a nyolc év körüli fiukkal. A fiú elindult a kapu felé, hogy átmenjen a játszótér másik részébe, mire az apja azt mondta neki, hogy ne menjen át. Erre a feleség megszólalt, hogy de igen, kisfiam, menj csak át nyugodtan. A kisfiú átment. A nő arcán a diadal mosolya jelent meg, a férfién pedig a megalázottság és az abból fakadó néma düh kifejezésének keveréke.

Borzasztó volt ezt a jelenetet végignézni. Az utóbbi években elég sokat foglalkoztam azzal, hogy gondolkodnak a férfiak, és tudom, hogy ez a férjnek körülbelül úgy eshetett, mint a feleségnek az, ha a férje pofonvágta volna. Vagyis verbális férfibántalmazásnak voltam szemtanúja. És a bántalmazó végtelenül büszke volt tettére, a bántalmazott pedig egy szót sem szólt, mert tudta, ha kikéri magának a felesége viselkedését, akkor ő lett volna a „gonosz patriarcha", aki vitatkozik a feleségével és számon kéri.

Durva lesz, amit mondok, de szerintem igaz: a mai feleségek többsége verbális bántalmazó. És még büszke is rá. Hiszen arra tanítottak minket, hogy álljunk a sarkunkra, mondjuk meg a magunkét és a többi. Ez a feleség is roppantul büszke volt magára, hogy az van, amit ő akar, nem, amit a férje mond. Hol érdekelte őt, hogy a férje közben úgy érezte magát joggal! , mint akit a földbe döngöltek?

A mai nyugati világ már nevetségességbe fulladóan érzékeny arra, hogy bánik egy férfi a nővel, de közben arra buzdítja a nőket, hogy úgy bánjanak a férjükkel, aminek a feministák fordított esetben a tizedéért is már verbális erőszakot kiáltanának. Mert ha egy nő csinálja, az girl power. Ha viszont egy férfi, akkor bántalmazás. És közben meg amúgy éljen az egyenlőség.

A példámban említett viselkedés akkor is elítélendő lett volna, ha a férfi csinálja a feleségével. De ebben a felállásban még fájdalmasabb. Ugyanis a férfiak tiszteletre lettek teremtve. Ők azzal a kóddal születtek, hogy nekik kell lenniük a család fejének, vagyis irányítójának és védelmezőjének. Épp ezért olyan rettenetes az a kivagyiság, amire manapság buzdítják a nőket, mert a férfiaknak az elemi tisztelet iránti vágyát hagyatják a nőkkel totálisan figyelmen kívül, illetve arra buzdítják őket, hogy ezt az igényt két lábbal tapossák. Épp ezért hasonlítottam a tiszteletlen szavakat a nők arcán csattanó pofonhoz, mert az meg a nőket az elemi szeretet iránti vágyukban szúrja szíven.

Sajnos az enyém már a harmadik generáció, amely úgy nőtt fel, hogy a nemi szerepek teljesen felborultak. Ennek hála a legtöbben nem is tudjuk, mikor okozunk fájdalmat a férjünknek. Fogalmunk sincs róla, mennyire fáj a férfiaknak a tiszteletlenség, és úgy egyáltalán észre sem vesszük, ha megbántjuk őket. Csak azt látjuk egy idő után, hogy az a férfi, akivel nagyon jó volt együtt lenni, szépen lassan (vérmérsékletétől függően) vagy teljesen önmagába zárkózik és passzívvá válik, vagy pedig egyre feszültebb, türelmetlenebb és lobbanékonyabb lesz velünk szemben. Ami persze bennünk még inkább felerősíti a negatív viselkedési formáinkat. Dr. Emerson Eggerichs ezt nevezi az őrület körének Szeretet&tisztelet c. könyvében.

Ha szeretnéd megtanulni, hogy bánj úgy a férjeddel, hogy újra harmonikussá és meghitté váljon a házasságotok, akkor a feladat nagyon egyszerű: ne őt próbáld megváltoztatni (úgysem fog menni, ráadásul hatalmas tiszteletlenség vele szemben), hanem törd meg az őrület körét azzal, hogy a saját hibáidat igyekszel kijavítani! Ami nem csak a házasságod szempontjából lesz jó, hanem az üdvösségednek se árt majd.

Ehhez szeretném ajánlani az alábbiakat:
És ezt a prédikációt:


Meg az alábbi filmet:


Hiszek benne, hogy Isten azt akarja, boldogok legyünk a házasságunkban. Abban is hiszek, hogy ez akkor valósul meg, ha úgy éljük meg ezt a hivatást, ahogy Ő meghagyta nekünk a Bibliában. És ezt nem csak azért mondom, mert katolikusként így illik mondanom. Az, hogy a feminista viselkedésmód nem nyerő, Isten útjai viszont működnek, nem csak elmélet a számomra; a saját házasságomban is megtapasztaltam. Nem mintha én már levetkőztem volna minden feminista viselkedési formát, de már messze a tökéletességtől is annyira boldoggá tettek a változások, hogy meg vagyok győződve az igazamról.

Biztos vagyok benne, hogy Isten nem csak rajtam tud és akar segíteni, hanem mindenki máson is. Csakis rajtad áll, hogy kinyitod-e az Ő kegyelme számára a szíved, és így a házasságod kapuját, vagy sem. Imádkozom, hogy az előbbi valósuljon meg!

2017. szeptember 13., szerda

Isten helyett gumióvszer


„Fogamzásgátlást használok, hogy megmaradjon a szentségi házasságom”  érvelnek azok a katolikusok, akik szerint az óvszer egyéni esetekben megengedett. Azt mondják, gyermeket már semmiképp nem tudnak vállalni, a tcst nem működik jól náluk, de nem akarnak teljes önmegtartóztatásban élni, mert annak biztos válás lenne a vége, vagy legalábbis megcsalás a férj részéről. Ők pedig meg akarják óvni a szentségi házasságukat, akár az Egyház tanítása szerint minden esetben tiltott fogamzásgátlás árán is.

Amikor ezt olvasom, nagy szomorúság vesz erőt rajtam. Hol a mi hitünk az Istenben? Miért nem hiszünk benne, hogyha Isten valamit elvár tőlünk, azt segít is betartani? Miért nem bízunk a mi Apukánkban, ahogy Jézus hívta Őt („Abba”), hogy segít egybentartani a házasságunkat, ha a Neki való engedelmességből nem a könnyebbnek tűnő, de bűnös utat, a fogamzásgátlást választjuk? Vagy úgy is feltehetném a kérdést:

Miért cseréljük le Istent a gumióvszerre?

Ábrahám képes lett volna az egyetlen gyermekét megölni Isten parancsára, Mária pedig a parázna nőknek járó megkövezés kockáztatásával vállalta Jézus méhébe fogadását... totális bizalmukat adták Istennek, vakon belevetették magukat szerető Atyjuk karjaiba. Nem akarták Isten parancsaival szembemenve megoldani életük határhelyzeteit, hanem minden ijesztő következmény ellenére az Úr akaratát követték. Mint tudjuk, minden képzeletet felülmúlóan csodás eredménnyel!

Miért gondoljuk, hogy Isten minket nem segít meg ugyanígy; hogy az Ő parancsait lehetetlenség betartani; hogy van, amikor rákényszerülünk a fogamzásgátlás használatára, vagyis arra, hogy halálos bűnben éljünk?

Nem, ilyen helyzet nincs. Ilyen helyzetbe nem hoz minket egy szerető Atya. Csak a mi hitetlenségünk. Csak az kényszerít minket az óvszerhasználatra, ha nincs bizalmunk Istenben, abban, hogy kegyelmével segít minket az önmegtartóztatásban.

Isten a keresztjeink által üdvözíteni akar minket. Ha Ő úgy látja, önmegtartóztatásra van szükségünk ahhoz, hogy szentté váljunk, akkor a legrosszabb, amit csak tehetünk, hogy elutasítjuk ezt a megpróbáltatást, és inkább a halálos bűnnek számító óvszerhasználat látszólagos kényelmét és biztonságát választjuk.

Add, Uram, hogy hinni tudjunk Benned, egy olyan Istenben, aki Mindenható vagy, és aki segíted gyermekeidet parancsaid betartásában. Segíts, kérlek, hogy félelmünkben ne cseréljük le a Beléd vetett hitet egy kényelmes isten bálványozására, aki megengedi a fogamzásgátlást, hanem merjünk végigmenni azon az úton, amelyet Te Magad felé mutatsz nekünk! Amen.

2017. július 18., kedd

Ne hagyd megrontani a gyermekeidet: legyél háztartásbeli!

A visszajelzésekből tudom, hogy a cím kissé erősre, és így félreérthetőre sikerült, ahogy bizonyos helyeken maga a bejegyzés is, úgyhogy töröltem. 

Nem gondolom, hogy aki nem háztartásbeli, annak mindenképp megrontják a gyermekét, vagy ő maga azt szeretné, hogy megrontsák. 

Amit gondolok, az az, hogyha egy anya egész életében, vagy lehetőleg minél tovább háztartásbeli tud lenni, akkor sokkal jobban oda tud figyelni a férjére és a gyermekeire, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a házasságuk megmaradjon, és a gyerekekre nagyobb befolyással lehessenek a szülők, ellensúlyozva a médiából, a kortársaktól és az iskolából jövő negatív hatásokat.

Bár a bejegyzést töröltem, mert beláttam, hogy túl keményen fogalmaztam, a mondanivalómat fenntartom: szimpla matematika, hogyha egy anya nincs távol 10-12 órát a családjától egész mással és másokkal foglalkozva, az pont ennyivel többet tud törődni a szeretteivel. Sajnálom, hogy nem sikerült úgy megfogalmaznom mindezt, ahogy szerettem volna, és sokakat akaratlanul is megbántottam.
 

2017. június 29., csütörtök

A családi tekintély: férj és feleség – XII. Piusz pápa beszéde


A Szentatya az előtte megjelent házaspárok százainak és minden rendű s rangú hívek tömegének értékes tanításokat adott a család egységéhez és boldogságához elengedhetetlenül szükséges tekintélyi rendről és a házastársak kölcsönös kötelességeiről.
 
Néhány nappal ezelőtt, szeretett fiatal házasok, Isten tekintete előtt és a pap jelenlétében, miközben annak a nagy szentségnek, melyben részesültetek, egyúttal kiszolgáltatóivá váltatok, kicseréltétek ünnepélyes és szabad beleegyezésieket a felbonthatatlan életközösség feladataira nézve. Ebben a szent percben úgy éreztétek, hogy a tökéletes egyenlőség állapotában vagytok és cselekedtek s a házassági szerződést teljes függetlenséggel, mint szigorúan egyenjogú személyek kötöttétek meg. Emberi méltóságtok szabad akaratotok teljes nagyságában nyilvánult meg. De ugyane percben családot is alapítottatok. Mármost minden család élet-közösség, minden jól megszervezett közösségnek főre van szüksége; minden főhatalom pedig Istentől ered. Tehát a tőletek alapított családnak is van feje, kit Isten ruházott fel tekintéllyel: afölött, aki azért társult vele, hogy megalkossák a család első sejtjét és azok fölött, akik az Úr áldása folytán növelni és megörvendeztetni fogják azt, mint az olajfa törzséből dúsan kinövő hajtások.

Igen, a családfő tekintélye Istentől ered, mint ahogyan Istentől eredt Ádámnak, az emberi nem első családfőjének méltósága és tekintélye is, akit Isten minden adománnyal ellátott, hogy azokat átszármaztassa utódaira. Ezért ő teremtetett elsőnek és azután Éva. És Ádám, mondja Szent Pál, nem szedetett rá, az asszony azonban rászedetett és engedetlenségbe esett. (I. Tim. 2, 13–14). Ó, mennyi kárt okozott az első embernek, saját magának, valamennyi gyermekének és nekünk, Évának a földi paradicsom szép gyümölcsére irányuló kíváncsisága és a kígyóval folytatott beszélgetése! Évát, azonkívül, hogy megsokasodtak gyötrelmei és kínjai, Isten a férj hatalma alá vetette (Gen. 3, 16.). Ó, keresztény hitvesek és anyák, sohase szomjazzatok az után, hogy a család jogarát bitoroljátok! A ti jogaratok – a szeretet jogara – az legyen, melyet a nemzetek apostola adott kezetekbe: a gyermekek születése állal való üdvözüléstek, ha megmaradtok a hitben, a szeretetben, a szentségben s a józanságban (I. Tim. 2, 15).

A szentség állapotában a házasok a kegyelem révén egyenlően és közvetlenül egyesítvék Krisztussal. Valóban, azok, akik Krisztusra megkeresztelkedtek és Őt öltötték magukra – írta Szent Pál – mindnyájan Isten fiai, és nincs különbség férfi és nő között, mert mindnyájan egyek Krisztus Jézusban (Gal. 3, 26 –28). Más ellenben a helyzet az Egyházban és a családban, amennyiben ezek látható közösségek. Ezért ugyanez az apostol így intett: „Akarom, hogy tudjátok, hogy minden férfiúnak feje Krisztus, az asszonynak feje pedig a férfiú, Krisztusnak feje pedig Isten“. (I. Kor. 11, 3.) Amint Krisztus, mint ember, alá van vetve Istennek s miként minden keresztény alá van vetve Krisztusnak, akinek tagja, úgy van alávetve az asszony a férfinek, aki a házasság erejénél fogva „egy test“ (Máté, 19, 6) lett vele. A nagy apostol kötelességének érezte, hogy figyelmeztesse erre az igazságra és alapvető tényre a korinthusi megtérőket, akik a pogány világ eszmei és szokásai hatására ezeket könnyen elfelejthették vagy nem érthették és elferdíthették volna. Nem tartaná-e szükségeseknek ugyane figyelmeztetéseket, sok mai keresztényhez szólva? Nem árad-e a mi korunkból az újjászülető pogányság egészségtelen levegője?

A jelenlegi gazdasági és társadalmi helyzetből származó életkörülmények, azáltal, hogy a gyárakban, hivatalokban és különböző állásokban a férfiak és nők számára egyaránt lehetővé teszik valamennyi hivatás, foglalkozás és mesterség gyakorlását, a férfi és nő munkásságának széleskörű kiegyenlítődésére vezetnek gyakorlatilag, úgyhogy a házastársak nem ritkán olyan helyzetbe kerülnek, amely szinte a teljes egyenlőséghez áll közel. A férj és feleség gyakran azonos jellegű foglalkozást űznek, egyéni munkájukkal csaknem egyenlő mértékben járulnak hozzá a családi költségvetés fedezéséhez, miközben munkájuk folytán arra kényszerülnek, hogy egymástól meglehetősen függeten életet éljenek. Hogyan lehetséges közben az Istentől nekik adott gyermekek fölött való őrködés, azok oltalmazása, nevelése és oktatása? Ha nem is éppen elhagyatva, de igen gyakran már kezdettől fogva idegen kezekre bízva, inkább mások nevelik és irányítják őket, mint saját anyjuk, akit foglalkozásának gyakorlása távoltart tőlük. Csoda-e, ha a tekintélyi rend értelme a családban meggyengül és egyre csökkenve eltűnik, ha az apa irányító és az anya őrködő tevékenységének nincs módjában derűssé és kedveltté tenni a családi együttélést?

Mindazonáltal a házasságról vallott keresztény felfogás, melyet Szent Pál efezusi, valamint korinthusi tanítványainak kifejtett, nem lehetne nyíltabb és világosabb: „Az asszonyok engedelmeskedjenek férjüknek, akárcsak az Urnák, mert a férfi épúgy feje az asszonynak, mint Krisztus az Egyháznak... Amint az Egyház Krisztusnak alá van rendelve, úgy az asszonyok is mindenben férjük alá. Ti férjek, szeressétek feleségteket, amikép Krisztus is szerelte az Egyházat és önmagát adta érette... Mindegyiktek szeresse a feleségét, mint önmagát, az asszony meg félje az urát". (Eph. 5, 22 –25, 33.)

Mi más Szent Pálnak e tanítása és oktatása, ha nem Krisztus tanítása és oktatása? Ily módon akarta az isteni Megváltó helyreállítani azt, amit a pogányság felforgatott. Sem Athénnek, sem Rómának, a polgáriasultság e két jelzőtüzének, melyek pedig akkora természetes fényt vetettek a családi kapcsolatokra, nem sikerült sem a filozófia fennkölt szemléletével, sem a törvényhozás bölcseségével, sem a cenzúra szigorúságával a nőt arra a helyre állítania, mely őt a családban igazán megilleti.

A római világban ama tisztelet és méltóság ellenére, mely a családanyát körülvette: Uxor dignitatis nomen est, non voluptatis [a feleség rangot jelöl, nem pedig a szexuális gyönyört – G.] (Spartiani Aelins Verus, 5, 12), az ókori polgárjog szerint jogilag mégis alá volt vetve a férj vagy családapa a pater falmilias teljes és korlátlan hatalmának, aki a ház fölött uralkodott, qui in domo dominium habet [akit a házban az uralom megillet – G.] (Ulp. L. 195, 2 D. De v. s. 50, 16), mert a feleség is a férj, vagy annak kezében és teljhatalmában volt, akinek kezében és teljhatalmában a férj volt (in mariti manu mancipiogne, aut in eius, in cuius maritus manu mancipiogne esset: Gellii Noctium Attic. XVIII, 6, 9). Ezért hirdette ki a római nép előtt Cato, a szigorú cenzor: Őseink azt akarták, hogy a nők semmiféle, még magánügyet se intézzenek gyám útmutatása nélkül, s hogy szüleik, testvéreik és férjük hatalmában legyenek. (Maiores nostri nullam, ne privatam quidem rem agere feminas sine tutore auclore voluerunt; in manu esse parentum, fratrum virorum: Tit. Liv. Ab Urbe cond. 1, 34, c. 2). A következő századokban azonban az ókor egész családjoga elévülvén (Gaii Institut. III, 17), eltűnt ez a vasfegyelem, és a nők gyakorlatilag függetlenebbekké váltak a férj minden tekintélyétől.

Kétségtelenül voltak ekkor is kiváló példájú, az ókori matrónákhoz hasonlatos feleségek és anyák, mint az a híres családból származó Ostoria, akinek a vatikáni grottákban legutóbb felfedezett s Tőlünk más alkalommal már említett szarkofágján ezt a dicsérő feliratot olvashatjuk: inconparabilis (sic) castitatis et amoris erga maritum exempli feminae (a páratlanul tiszta és férjét hasonlíthatatlanul szerető feleség példaképe). E fennmaradt emlék egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a tisztaság és hitvesi hűség akkor már, sajnos, ritka erényét a rómaiak nem szűntek meg elismerésükben részesíteni. E feddhetetlen jellemekkel azonban szembeáll azoknak a – különösen magasabb társadalmi helyzetű – nőknek folyton növekvő száma, akik vonakodtak és idegenkedtek az anyaság kötelességétől, s olyan szórakozásokra és más viselkedésre vágytak, melyek akkor csaknem kizárólag férfiakhoz illetlek. A válások számának növelkedtével az asszonyi erkölcs és az érzelmek letértek az erényes élet egyenes útjáról, úgyhogy Seneca ilyen keserű panaszban tört ki: „Akad-e ma nő, aki elpirul amiatt, hogy házasságtörést követett el, mikor híres és előkelő asszonyok éveiket nem a konzulok, hanem férjeik száma szerint számlálják, és azért válnak el, hogy férjhezmehessenek s azért mennek férjhez, hogy elválhassanak?" (Senec., De beneficiis, 1. III., 16, 2.) A nőnek nagy befolyása van a köz- és magánerkölcsre, mert nagy befolyása van a férfire: emlékezzetek csak, hogy Éva a kígyótól csábítva odaadta a tiltott gyümölcsöt Ádámnak és az evett is belőle.

A család egységéhez és boldogságához elengedhetetlenül szükséges családi tekintélyi rend megerősítése és a hitvesi szeretetnek ősi és igazi magaslatra való visszaállítása a kereszténység műveinek egyik legnagyobbika volt attól a naptól fogva, mikor Krisztus a farizeusok és a világ színe előtt ezt parancsolta: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza!" (Quod ergo Deus coniunxit, homo non separct: Máté, 19, 6).

Ez az a természetes s a házasság egységével veleszületett tekintélyi rend, melyet a teremtő isteni Gondviselés, a férfit és nőt megkülönböztető, sajátos és egymástól kölcsönösen kiegészítő tulajdonságokkal látott el: „Az Úrban sem férfiú nincs asszony nélkül, sem asszony férfi nélkül" (I. Kon. 11, 11), kiáltotta el Szent Pál. A férfinek Isten az egységben való főséget, a testi erőt s a munkához szükséges tulajdonságokat adta meg, melyekkel családjának fenntartásáról kell gondoskodnia s azt biztosítania, s valóban azt mondotta neki: „Arcod verejtékével edd a kenyeret" (Gen. 3, 19). A nő számára a születés kínjait s a gyermekei táplálásának és elemi nevelésének fáradalmait tartotta fenn, melyeket, ha idegen személyek a legnagyobb körültekintéssel látnak is el, sohasem fog az felérni az anyai szeretet gyengéd gondoskodásával.

Bár a nőnek férjétől való, a kinyilatkoztatás első lapjain (Gen. 3, 16) szentesített függése megmaradt, a népek apostola rámutat arra, hogy Krisztus irántunk és a nő iránt érzett szánalomból enyhítette az ősi törvény mélyén még megmaradó keserűséget, úgy, hogy a Tőle „áldott vérrel eljegyzett" Egyházzal való egyesülésében megmutatta, miként alakulhat át a főtekintélye és a hitvestárs alávetése – ezeknek csökkenése nélkül – a szeretet erejénél fogva olyan szeretet, mely az ő, Egyházzal való egyesülésének szeretetét utánozza. Krisztus arra is példát mutat, hogy a parancs erejének és az engedelmesség tiszteletudó hajlékonyságának a buzgó és kölcsönös szeretetben el lehet és el is kell felejtkeznie önmagáról, s így mindkettő elnyerheti és el is kell nyernie kölcsönös nemes jutalmát, mivel ezáltal születik és szilárdul meg a házi béke, melyet mint a rend és szeretet virágait Szent Ágoston úgy határozott meg, mint a parancsolás és engedelmeskedés rendezett összhangját az együttlakók között: ordinata imperandi obediendique concordia cohabitantium (De civit. Dei 1. 19c. 14). Ez legyen a ti keresztény családotok példaképe.

Ti, férjek, tekintéllyel vagytok felruházva. Otthontokban mindegyiktek családfő, s e címben rejlő valamennyi kötelesség és felelősség súlyát hordja. Ne habozzatok és ne vonakodjatok tehát ezt a tekintélyt gyakorolni; ne vonjátok ki magatokat e kötelességek alól, ne meneküljetek e felelősség elől. Ne hagyassa el veletek a hanyagság, közömbösség, önzés vagy kényelemszeretet házatok hajócskájának kezetekre bízott kormányát. S mekkora gyöngédséget, tiszteletet, szeretetet kell kedvező és szomorú körülmények között egyaránt mutatnia és gyakorolnia tekintélyteknek azzal szemben, akit élettársatokul vettetek magatok mellé! Legyen meg parancsaitokban – fűzi hozzá Hippo imént idézett nagy püspöke – a tanácsadás szelídsége, és a tanácsadásból bátorságot és erőt fog meríteni az engedelmeskedés. A hite szerint élő és az égi város elé zarándokló keresztény ember házában még azok is, akik parancsolnak, szolgálják csupán azokat, akiknek parancsolni látszanak; mert nem uralkodási vágyból parancsolnak, hanem a tanácsadás szükségéből, és nem erejük fitogtatása miatt, hanem könyörületes gondoskodásból (Augustin, I. c.). Vegyetek példát Szent Józsefről. Szemtől-szembe látta a Szentséges Szüzet, aki jobb, szentebb, fenköltebb volt nála s akiben ő mély hódolattal tisztelte az angyalok és emberek Királynéját, Istenének Anyját. S Szent József mégis mint a Szent-család feje maradt és működött továbbra is a maga helyén és lankadatlanul teljesítette valamennyi kötelességét, melyet e méltósága rótt rá.

Ti pedig, feleségek, legyetek emelkedett lelkűek! Ne elégedjetek meg azzal, hogy csupán elfogadjátok és mintegy csak eltűritek férjetek tekintélyét, melynek Isten a természet és a kegyelem rendje szerint alávetett benneteket, hanem szeretnetek is kell a magatok őszinte engedelmeskedését, ugyanolyan tisztelettudó szeretettel, mellyel magának a Mi Urunknak tekintélyével szemben viseltettek, akitől minden főhatalom ered. Jól tudjuk, hogy a tanulmányokban, iskolákban, tudományokban, sportokban és versenyekben a férfiakkal egyenlő arányban történő részvétel sok női szívet büszkeséggel tölt el, és a gyanakvó érzékenységű független, modem fiatal nők nem minden nehézség nélkül fogják talán elfogadni a családi alárendeltséget. Sokszor hangoztatják majd körülöttetek, hogy ez valami igazságtalan dolog, tanácsolják majd nektek, hogy önérzetesebb magatartást tanúsítsatok, hirdetik majd, hogy teljesen egyenlőek vagytok férjetekkel, sőt sok tekintetben fölöttük álltok. Ne hallgassatok a kísértő, ámító kígyó-hangokra újabb Évákként, engedvén letéríteni magatokat arról az útról, mely itt lenn egyedül vezethet el benneteket az igazi boldogsághoz. A nagyobb függetlenség, melyhez szent jogotok van, a rossz kísértésekkel szemben szilárdnak bizonyuló keresztény lélek függetlensége. Mikor az isteni törvény áthághatatlan parancsaival, az elévülhetetlen keresztény hitvesi és anyai kötelességekkel ellenkező problémával találván szemben magatokat, a kötelességtek hív bennetek és fordítja maga elé elméteket és szíveteket, ekkor őrizzétek és óvjátok meg tisztelettel, nyugodtan és szelíden, de szilárdan és rendíthetetlenül lelkiismeretetek eltulajdoníthatatlan és szent, teljes függetlenségét. Előfordulnak néha az életben olyan napok, mikor a hősiesség vagy a győzelem órája üt, mely titkának egyedüli láthatatlan tanúi Isten és az angyalok lesznek. Mikor azonban végülis egy ábrándnak, a személyes elsőbbségnek – ha az még oly jogos is – feláldozását követelik tőletek, legyetek olyan szerencsések, hogy ezek a könnyű lemondások megtalálják kárpótlásukat házastársatok szívének napról-napra hathatósabb megnyerésében, s így folytonosan növekedjék és erősödjék az a gondolati, érzésbeli és akarati közösség, mely egyedül tudja megkönnyíteni és édessé tenni a gyermeknevelés magasztos hivatásának betöltését; ezt súlyosan akadályozná az egymásközti egyetértésiekben előforduló bármely hiba. És mivel a családban – akárcsak két vagy több, egy célra törekvő személy bárminemű társulásában – nélkülözhetetlenül szükség van egy tekintélyre, akinek az egység hathatós megvédése mellett az a feladata, hogy a tagokat a közös cél felé irányítsa és vezesse, azért szeretnetek kell azt a köteléket, mely a két akaratot eggyé teszi, jóllehet az életösvényen az egyik elől halad, a másik pedig csak követi; szeretnetek kell azzal a teljes szeretettel, melyet házi tűzhelyetek iránt éreztek.

Legyen ez az atyai szívünk mélyéből reálok adott apostoli áldás számotokra, szeretett fiatal házasok,az annál jobban gyarapodó kegyelmek záloga, minél tovább haladtok az életösvényen, s e kegyelemek segítsenek benneteket abban, hogy megmaradjatok lelketek ez egységében és a kölcsönös feladataitokhoz való hűségben!

Forrás: Zigány Miklós - Fényi András XII. ​Pius élete és válogatott beszédei, 419-427. o. Kép: Edmund Blair Leighton - Signing the Register