2018. június 8., péntek

Saga a szép Toráról

Részlet Sigrid Undset Pogány szerelem c. könyvéből.


Egy vacsora után az egész háznép lezökkent a kemence köré; ekkor Vigdis fölkérte a tudós papot valamelyik saga elmondására.

S a pap belekezdett:

«Volt egyszer egy odinsöi lány. Névszerint : a szép Tora. Valahogy elcsábult s a tengerbe dobta gyermekét.

Később férjhez ment, nagy tisztességben élt s őszinte szeretettel csüggött apróságain. De aztán súlyosan megbetegedett; folytonos ájulás tépázta le. Mintha fektében a halálba zuhant volna; úgy rémlett neki, hogy cicomásán viszik ki a csúcsra. Hallotta gyermekei sírását s hazasóvárgott pulyáihoz. S egyszer előtte termett egy feketeköpenyes férfi s megfogta kezét: «Tora, kövess !» Hirtelen fölocsúdott holtából s máris visszafordult volna. A köpenyes alak bólintott s magával húzta. «Nem arra !» − szólt Tora. − «De erre!» − felelt amaz.

Hosszú botorkálás után leértek egy sötét, mély völgybe; lent, meredek sziklafalak közt, fekete tó lapult. De a fjeid tetején színarany vár fénylett; előtte ékszeres lovagok őrködtek s belsejéből ének- és hárfaszó zendűlt ki. Tora megkérdezte, kié ez az aranyvár.

«Az enyém!» − válaszolt a férfi. − Megnéznéd? Szívesen, csak aztán állhasson odébb.

Leereszkedtek a szirteken. A völgyben fehér bárányok nyüzsögtek; türelmetlenül ki-kitolakodtak a szélekre s nekikapaszkodtak a falaknak. De közelebb kitűnt, hogy ezer meg ezer csupasz, ráncosképű csecsemő zsúfolódott össze; némelyikük véres, másikuk lucskos volt. Alig jutottak föl pár lábnyira, gyengeségükben megint visszagurultak a tömegbe. Tora sírva fakadt láttukon; megkérdezte köpenyes kísérőjétől, kik ezek a csöppségek s hogy kerültek ide. 

«Szüleik tették ki őket!» − felelt a férfi. − «Hideg megfontoltsággal !» 

«Hihetetlen !» − ellenkezett Tora.

A beszédes gyermekek össze-vissza nyöszörögtek : «Bizony, itt kell feküdnünk! Pedig örömest fölmennénk a világba, hogy szétnézzünk e völgyön túl, de nem győzzük a sziklamászást, pedig ebben a csúf és kopasz aknában majd kifagy a lelkünk.

Ekkor Tora fölszabdalta köpenyét s az egyes darabokkal befödte a körötte tolongókat. Most mind feléje zúdult; erre felsőruhájától vált meg; végül maga is pőrén állt a kicsik közt. S még hányan repestek anyaszült meztelenül e roppant nyüzsgésben! Közben a fekete alak egyre húzta előre s a gyermekek csengve csimpaszkodtak bele, hogy vegye föl őket, hadd kukkanjanak ki. «Nincs ott semmi látnivaló !» − védekezett Tora. − «Mégis ragaszkodunk az élethez» − kiabálták a csöppségek. − «Innen mindenki visszavágyik − te is» «De csak gyermekeim miatt − felelt Tora.

Most a férfi meg Tora belegázolt a vízbe. Ott is csak úgy hemzsegtek a csecsemők; heringek módján szorultak egymáshoz s vacogva estek Torának. Ez sajnálkozásában fölzokogott s mellére nyalábolt egy rajt − ha bevihetné az arany várba! «Csak vidd!»− bíztatta a férfi. Kisvártatva Tora szinte legörnyedt a gyermekek fürtje alatt. Ekkor újra odafordult kísérőjéhez; vajjon nem terítené-e be e porontyokat? Amaz levetette köpenyét; súlyos aranyruha, drágaköves kereszt és széles korona ragyogott rajta. De arca még jobban fénylett; Tora sose képzelte volna, hogy ily szép és királyi jelenség járhasson a földön.

Most a férfi megszólalt: «Itt oly meredek a hegy, hogy segítségem nélkül sose juttok föl. Kin kezdjem a sort? Rajtad, vagy e csoporton?

«A csoporton !» − felelt Tora. − «Ha egyszerre nem bírsz velük, szívesen várok.»

«Akkor sokáig nem mozdulsz el!» − mondta a lovag. − «Ni, hogy csődülnek köréd − s áradásuk folyton-folyvást nő. Inkább térj be aranyváramba, aztán menj haza gyermekeidhez. Különben itt rostokolhatsz a világ végéig, míg ki nem szabadítom az összes kisdedeket.»

«Mindegy!» − makacskodott Tora. − «Nincs lelkem, hogy cserben hagyjam szegénykéket; az enyéim megvannak otthon; ezek sokkal nyomorultabbak náluknál.»

Az aranyruhás rábiccentett:

«Tudd meg, Tora, elsőszülött fiad tapad szívedhez! E gyermekek egytől-egyig kiszorultak az életből, mielőtt még ráléphettek volna kastélyom útjára.»

Tora térdrerogyva rebegte :

«Ki vagy, uram?»

«Krisztus!» − felelt a király. S oly fényözön áradt belőle, hogy az összes csöppségek fölmelegedtek tőle. De Tora káprázva hunyta le szemeit. Amikor fölnézett, ismét régi ágyában feküdt.

Rögtön hívatta férjét és rokonságát; részletesen vallott nekik; se szégyenéről, se gyilkosságáról nem feledkezett meg. Férje úgy fölfortyant, hogy éjfélkor verte ki házából.

Keresztülvánszorgott a városon; az összes kutyák megugatták. Annyira fájlalta vétkét, hogy végkép megundorodott magától. Lement a partra. Két óriás szikla közül sírás hangzott ki; a nádasban egy újszülött fiúcskába botlott. Tora becsavarta kendőjébe s rátette mellére. Elhatározta, hogy fölneveli a gyermeket. 

Azért átvágott az erdőkön s egy elhagyott helyen állapodott meg. Ott fölépítette kunyhóját. Később hozzájutott otthonmaradt aranyához és ezüstjéhez; ekkor kihírdette, hogy gondoskodik az összes kitevésre szánt csecsemőkről. Eladta kincseit s a begyült pénzen táplálta a kicsiket, míg jómaga Krisztus nevében csak gyökéren és forrásvízen tengett. Amikor térítő szerzetesek jöttek föl az országba, ámultán kérdezték tőle, honnan ismeri a Megváltó nevét és tanait? Menten megkeresztelték s halála után szentként tisztelték».

Kép forrása: Thor News

2018. május 8., kedd

Lehetetlen betartani az Egyház parancsait


Ha van, amiben egyetértek a modernistákkal, az az, hogy lehetetlen betartani az Egyház parancsait. Tisztán készülni a házasságra, elfogadni a gyerekeket és nem belerokkanni lelkileg és idegileg, vagy épp, ha nem lehet gyerekem, nem tiltott eszközökhöz (pl. lombikprogram) folyamodni. Papként vagy szerzetesként cölibátusban élni egy életen át, elhagyott férjként vagy asszonyként nem összejönni mással, homoszexuálisként vállalni a tisztaságot... Valóban lehetetlen. Bolond, aki azt gondolja, képes rá.

De akkor mi a megoldás?

A modernisták azt mondják, változtassuk meg az Egyház tanítását. Amiről évezredeken át azt mondtuk, bűn és kizárjuk magunkat általa a mennyből, legyen most már elfogadható. Hiszen ostobaság lenne lehetetlent kérni. Eddig pedig ostobák voltunk, de modern korunkban ezt beláttuk és bánjuk. Aki pedig nem látja be mindezt, az fafejű, irgalmatlan, rigorista farizeus.

Ha nem lenne Isten, egyetértenék velük ebben is. Kitaláltak az emberek egy erkölcsi kódexet, ami túl szigorúnak bizonyult, hát közfelkiáltással szavazzuk le. Mennyivel könnyebb lesz ezután, nemde?

De ha hiszünk Istenben - és keresztényként azért nem ártana -, akkor abban is hiszünk, hogy Ő adta ezeket a parancsokat. Mégpedig szeretetből: hogy megóvjon minket attól, hogy ártsunk magunknak és másoknak, és végül a pokolra jussunk. Akár értjük az okát, akár nem, ami bűn, az valóban a romlásunkra van.

Hogy lehet bűn, ami emberileg elkerülhetetlen? Miért vár el Isten tőlünk lehetetlent? Nem lehet, hogy az Egyház kétezer éven át tévedett?

Katolikusként az kéne legyen az alapunk, hogy az Egyház parancsai, dogmái, erkölcsi tanítása felett isteni garancia van. Nincs olyan, hogy kétezer éven át valamit elvárt tőlünk halálos bűn terhe mellett az Egyház, aztán mi most rájövünk, hogy ez butaság volt. Talán egy balliberális gondolkodhat így, aki abban hisz, hogy a középkorban sötétek voltak az emberek, de a technikai fejlődéssel minden más tekintetben is egyre csak fejlődünk, tehát nyugodtan lesöpörhetünk mindent az asztalról, csak mert mi később születtünk, mint az elődeink. De mi katolikusként ne essünk a modern ember gőgjébe, és legyünk inkább csak biztosak abban, hogy az Egyház Isten parancsait tanítja, és nem is érti félre azokat ennyire súlyosan.

Akkor tehát Isten miért is kér tőlünk lehetetlen dolgokat?

Hát azért, hogy a mennybe jussunk!

Mi a menny? A Földön megkezdett szeretetkapcsolatom Istennel a halálom után kiteljesedik és elveszíthetetlenné válik. Az Egyház parancsai szerint pedig csak úgy tudok élni, ha Isten erejéből teszem. Nem tudom a parancsokat istenkapcsolat nélkül, a saját erőmből betartani. Így mikor erre törekszem, sikertelenségem megtanít rá, hogy Istenbe kapaszkodjak. Rendszeres gyónás, vasárnapi szentáldozás, napi fél-egy óra Istennel töltött idő nélkül nem tudom keresztényként megélni a hétköznapokat, nemhogy növekedni a szentségben.

Amikor bizonyos egyházi vezetők, vagy egyszerű papok és hívek azért lobbiznak, hogy bizonyos bűnöket már ne mondjunk annak, és bizonyos elvárásokat töröljünk el, valójában arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem értik a keresztény élet működését. 

Nem értik, hogy nem a saját erőnkből kell a parancsokat betartani. Hisz az tényleg lehetetlen lenne. Ideig-óráig talán megy. Bizonyos parancsokat talán képesek vagyunk betartani és bizonyos erényeket gyakorolni, amelyekre hajlamunk van. Talán könnyű megállnunk, hogy ne lopjunk vagy ne igyunk túl sok alkoholt. De amikor húsunkba vágó dologról van szó, olyasmit kéne elhagyni, ami rendkívül fontos nekünk, vagy olyat tenni, ami a magunk erejéből lehetetlen, akkor két út van előttünk: 
a) vagy meg se próbáljuk, bemagyarázva magunknak, hogy Isten nem várhat el tőlünk ilyen nehéz dolgot;

b)
vagy pedig kitöröljük az elménkből azt a tévhitet, hogy a magunk erejéből jó krisztuskövetők tudunk lenni, és odafordulunk az Úrhoz, totálisan átadva magunkat Neki, hogy az Ő erejéből váljunk szentté.
Nincs harmadik út. Nincs istenkapcsolat és totális önátadás nélkül gyümölcsöző kereszténység. De ez nem baj.

Milyen rettenetes is lenne, hogyha Isten nélkül is tudnánk keresztény életet élni!

Akkor eljuthatnánk oda, hogy abszolúte semmilyen kapcsolatot nem ápolunk Vele, csupán elolvassuk mondjuk a katekizmust meg a Bibliát, és az ezekben foglalt erkölcsi parancsokat alkalmazzuk, mint ahogy megtanulhatunk és alkalmazhatunk matematikai szabályokat is anélkül, hogy a matematika tankönyv szerzőjével akár egy szót is váltottunk volna.

A farizeusoknak tulajdonképpen ez volt a bűne. Nem az volt a baj, hogy be akarták tartani Isten parancsait, hanem hogy valódi istenkapcsolat nélkül tették ezt. Ebből pedig rendkívüli gőg fakadt. Azt látták, hogy a saját tehetségükből mindent betartanak, sőt, még túl is teljesítik az isteni elvárásokat. Azt hitték, többek másoknál, és hogy azért jutnak a mennybe, mert erkölcsi és vallási buzgóságukkal lenyűgözték Istent. Pedig igazából nem tudták betartani a legfőbb parancsot: az Isten és a felebarát szeretetét, hiszen Jézust a keresztre adták, majd véresen üldözték a követőit. Vallásosságuk illúzió volt csupán, csillogó máz.

De a keresztény élet egyébként is több, mint hogy vallásos emberek vagyunk, akik kerülnek bizonyos dolgokat és megtesznek másokat. 

Ez is fontos. Sőt, elengedhetetlen. De mindez csak akkor értékes Isten szemében, és egyáltalán akkor lehetséges, hogyha nyitottá válunk az Istennel való kapcsolatra és átadjuk magunkat Neki.

Ez már csak abból is világos lehet, hogy sok minden van, amit csupán száraz tények ismeretével nem lehet eldönteni, pl. hogy apácák legyünk vagy megházasodjunk. De nap mint nap tapasztalom, hogy mennyi olyan apró és személyes kérdés van, amelyben nem tudnék dönteni, ha csupán csak olvasgatnék Isten parancsairól, nem pedig személyes kapcsolatban lennék Vele.

Nem véletlen írja Szent Pál sem azt, hogy még a vértanúság se ér semmit, hogyha nincs bennem szeretet. (ld. 1Kor 13)  

Vagyis ha nem adom át az életemet Istennek, hogy szeretetével átalakítson engem, és rajtam keresztül is kiáraszthassa szeretetét a többi emberre (felebaráti szeretet). És pont ezért tanítja azt az Egyház, hogy egy ember csak akkor tud érdemszerző cselekedeteket végrehajtani, ha a megszentelő kegyelem állapotában van. Az Istennel való közösség nélkül ebből a szempontból még a jótettek se érnek semmit.

Hiszen Krisztus nem humanizmust hirdetett!

Nem azt hirdette, szeressük egymást, gyerekek, amúgy mindegy, hiszünk-e Istenben, vagy sem. Ő azért jött, hogy helyreállítsa a kapcsolatot Isten és ember között. Mert az Úr nélkül semmik vagyunk és elveszünk. Saját erőnkből kiizzadt jótetteink nem mentenek meg minket, csak gőgössé tesznek, hogy milyen csodálatosan tudunk viselkedni anélkül is, hogy megalázkodnánk az Úr előtt és átadnánk Neki az éltünket.

Nyomós oka van annak, hogy a Szentíráson a Vőlegény és a menyasszony metaforája vonul végig Isten és a választott nép, majd Isten és az Egyház, illetve Isten és a keresztény hívő közötti kapcsolat érzékeltetéseként.

Maga Krisztus is, aki a mi példaképünk kell legyen - hisz keresztényként Őt követjük -, rendkívül szoros kapcsolatban volt az Atyával, rendszeresen imádkozott Hozzá, vagyis beszélgetett Vele. 

Egyik példabeszédében így beszél erről a kapcsolatról:
„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek. Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,1-17)
Ebből is jól látszik, hogy nincs keresztény élet anélkül, hogy Istenben ne lennénk.  

Csak a Krisztusból táplálkozó, a Szentháromságban gyökerező keresztény tud valóban keresztény életet élni. Amikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, Krisztus átadja magát nekünk, és mi átadjuk magunkat Neki. Szent Pál így beszél:
„Én ugyanis a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Nem érvénytelenítem Isten kegyelmét: ha ugyanis a megigazulás a törvény által van, akkor Krisztus hiába halt meg.” (Gal 2,19-21)
Vagyis  hogyha keresztények vagyunk, akkor Krisztus működik már bennünk és általunk. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnik a személyiségünk. Ellenkezőleg.

Krisztus bontakoztatja ki az igazi személyiségünket, alakít minket saját magunk szent változatává. 

Ha a vak, amint meggyógyul a szeme, nem veszti el személyiségét, úgy mi se hihetjük azt, hogy lelki-erkölcsi betegségeink, vagyis bűneink elvesztésével, és új képességek, vagyis erények elnyerésével elveszítjük a személyiségünket.

Arról pedig végképp nem beszélhetünk, hogy a parancsok betartása tönkretesz minket, lelki nyomorékká, boldogtalanná válunk általa, mint ahogy azt sokan vizionálják. 

Ez a Sátán hazugsága. 

Ő odavan azért, hogy Istenre kenjen minden olyan dolgot, amelyet valójában ő szeret csinálni. Mert hiszen az általa sugallt bűnök tesznek minket tönkre, nem pedig az Úr által adott parancsok. Hogy is beszélhetne Krisztus „édes igáról" és „könnyű teherről" (ld. Mt 11,28-30), hogyha belerokkannánk az Ő követésébe? Talán hazudik a mi Urunk?

Persze valódi igáról és teherről van szó, ezt Jézus sem tagadja. Erőfeszítéseket kell tennünk, meg kell zaboláznunk sérült természetünket. De mindez mégis azért lehet édes és könnyű, mert megkapjuk hozzá az Úr erejét, sőt, jutalmul Őt magát. Hiszen minél inkább megtisztulunk a bűnös gondolatoktól, tettektől és szavaktól, annál szorosabb közösségbe tudunk lépni Vele, ami a legédesebb dolog a világon. És ami eleinte nehéznek tűnt, az szépen lassan a természetünkké válik, ahogy a Jézus Krisztussal való egyre szorosabb kapcsolat révén részesülünk az Ő isteni természetéből.

Lisieux-i Szent Teréz így ír erről Önéletrajzában:
„Ó, Uram! Tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, te jobban ismered gyengeségemet, tökéletlenségemet, mint én magam, te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni a nővéreimet, ahogyan te szereted őket, ha csak te magad, ó én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem. Oh, mennyire szeretem ezt a parancsot, hiszen bizonyítékát nyújtja annak, hogy a Te akaratod: bennem szeretni mindazokat, akiket szeretnem rendelsz!... Igen, érzem, hogy mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet.” 
Teréz kis útja se szól másról, amint arról, hogy belátjuk, a magunk erejéből képtelenek vagyunk a keresztény életre, de ha átadjuk magunkat az Úrnak, akkor semmi se lehetetlen, amit Ő elvár.

Hiszen Ő maga cselekszi meg bennünk és általunk mindezt. Talán ez az önfejű halász, Simon alkalmas volt rá, hogy az első pápa legyen? Vagy a gőgös Saul meg tudta volna írni önmagától a szeretethimnuszt? Az aranyifjú Ágoston hogyan írta volna meg a Vallomásokat? Johanna vajon értett a politikához és a hadvezetéshez? Bernadett, a szerény szellemi képességekkel bíró okszitán parasztlány milyen briliáns tálentumokkal rendelkezett, hogy a Szűzanya szószólójává vált?

Nem az a lényeg, milyen csodálatos tehetségek vagyunk a világ szemében. Hogy mi mit gondolunk magunkról, vagy épp a többi ember.

Kivétel nélkül azért teremtett minket Isten, hogy új emberré válva megdicsőítse Magát bennünk.

Arra szeretnék buzdítani tehát titeket Szent Pál szavaival, hogy forduljatok el a hamis prófétáktól, akik olyasmit tanítanak, ami csikladozza a fületeket, hanem ehelyett adjátok át az életeteket az Úrnak, hogy bennetek is végbevihesse csodáit, ahogy azt már sokakkal megtette ezelőtt.
„Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek. Kicsapongásról és egyéb tisztátalanságról vagy kapzsiságról szó se essék köztetek, ahogy a szentekhez illik. Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez sem illik hozzátok, annál inkább a hálaadás. Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. Senki ne vezessen félre benneteket üres beszéddel, mert ezek miatt éri Isten haragja a hitetlenség fiait. Tehát ne vállaljatok velük közösséget. Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai. A világosság gyümölcse csupa jóság, igazságosság és egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő tetteiben, inkább ítéljétek el őket. Amit ugyanis titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen. Mindarra, amit elítéltek, fény derül, s ami így világossá válik, fényforrás lesz. Ezért mondják: Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog. Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek: ne balgán, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát. Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának.” (Ef 5,1-20)


2018. április 12., csütörtök

Nem elég, ha katolikus... avagy kihez ne menj feleségül?

Ez az írás nem szól mindenkinek. Nem szól házas nőknek, főleg akkor nem, ha azzal a kísértéssel küzdenek, hogy folyamatosan elégedetlenkedjenek a férjükkel. És férfiaknak se szól, vagyis nem azért íródott, hogy beálljak a feministák közé a sorba a férfiak kiosztásában, és parancsolgassak nekik, miképpen változzanak meg. Ez az írás olyan lányoknak szól, akik még nem mentek férjhez és szeretnék egy kicsit átgondolni, hogy aki udvarol nekik, érdemes-e arra, hogy hozzámenjenek feleségül.

Miért tartottam fontosnak egy ilyen írás megjelenését? Azért, mert tudom jól, hogy amikor szerelmesek vagyunk, azok a dolgok, amelyek egy hideg fejű ember számára ordító jelek, a mi szemünkben a rózsaszín köd hatására aprócska dolgoknak tűnnek. Tudom jól azt is, hogy katolikus, naiv fiatal lányként mennyire könnyen legyintünk ezekre, hogy ugyan már, én így is szeretem őt! Sőt, igazából valahol önzetlen, krisztusi tettnek is tartjuk, hogy a másikat ezeknek a hibáknak az ellenére szeretjük. Talán még az is megfordul a fejünkben, hogy majd mi a szeretetünkkel jobbá tesszük a másikat. Ez annyira általános a naiv, hívő lányok között, hogy Anne Brontë még  regényt is írt róla Wildfell asszonya címmel, bemutatva, hogy micsoda ostobaság így megházasodni.


Ebben a hónapban lesz öt éve, hogy férjhez mentem. Ennyi idő után már látom jól, hogy a megtérésemen kívül az életemre az gyakorolta a legnagyobb hatást, hogy kihez mentem feleségül. Hiszen nálunk, katolikusoknál nincs második esély, nincs visszatáncolás, nincs újrakezdés. Csak a halál választhat el a másiktól. Azt is látom, hogy mennyire nem óvja meg a lányokat a rossz választástól az, hogy hívők. Engem éppenséggel Isten nagyon jó kezekbe helyezett, de tudom, hogy sajnos sokan egész másképp jártak, pedig lehet, hogy sokkal krisztusibb lelkületűek, mint én. A jó férj tehát nem érdem kérdése. Épp ezért szeretnék minden katolikus lányt figyelmeztetni ezzel az írással, hogy mire vigyázzanak. Mert lehet, hogy a szakítás fájdalmas dolog, de a halálig tartó kínlódás valaki mellett még rosszabb!

Persze senki sem tökéletes. Bárkihez is megyünk hozzá, az illető nem lesz mentes a hibáktól és a bűnöktől. Sőt, a szinte tökéletes is megváltozhat, kifordulhat magából sajnos. Nincs garancia a boldog házasságra. De ha még dönthetünk, döntsünk bölcsen! Hiszen noha tökéletes férfi nincs, de óriási különbség lehet férfi és férfi között aszerint, hogy mi árnyékolja be a személyiségét, és hogy küzd-e ezen árnyékok ellen vagy sem.

Úgyhogy lányok, először is véssétek jól az eszetekbe, hogy a házasság nem jótékonysági intézmény. Nem arra van, hogy a bűnös férfit te majd Istenhez vezessed vagy súlyos hibáiból megmentsed. Nem papként keresel lelki vezetettet vagy pszichológusként pácienst. Amikor férjhez mész, arról döntesz, ki legyen a családod feje és vezetője, ki legyen, aki anyagilag gondoskodik rólad és a gyermekeidről, és ki legyen, aki megvédelmez titeket. Társat választasz magadnak, akivel testben és lélekben a legmélyebb közösséget kell megélned évtizedeken át. Nem mellesleg a gyermekeidnek választasz édesapát. Gondolkoztál már ezen?

Amikor kimondod valakinek az igent, az azt jelenti, hogy úgy fogadod el őt, amilyen. Nem annak a férfinak fogadsz örök hűséget, szeretetet és engedelmességet, akivé te változtatni akarod őt a házasság során, hanem annak, amilyen ő aktuálisan akkor, amikor az oltár előtt álltok. Mi van, hogyha nem változik meg, sőt, még rosszabb is lesz, mert most már biztonságban érzi magát, hiszen magához kötött téged, amíg a halál el nem választ?

Egyébként is, noha nagyon jámbornak tűnik, valójában rendkívül arrogáns és gőgös gondolat, hogy te meg akarod változtatni azt, akihez hozzámész. Mit szólnál hozzá, ha a férjed úgy venne el, hogy majd ha már a „kezei között" leszel, megváltoztat téged? Mindannyian olyan szeretetre vágyunk, amely noha ösztönöz minket a jobbulásra, úgy fogad el, amilyenek vagyunk. Igen, hibáinkkal, bűneinkkel, hiányosságainkkal együtt. És mikor ott állunk az oltár előtt, ilyen szeretetet is kell fogadnunk egymásnak.

Az első és legfontosabb, hogy a másik legyen mélyen hívő katolikus. Ez legyen az a dolog, amiből ne legyél hajlandó engedni. Persze a férfiak katolicizmusa más, mint a nőké. Lehet, hogy nem olyan látványos, lehet, hogy nem olyan buzgólkodó. Sokkal inkább komoly, csendes, bensőséges. Inkább rejlik tettekben, mint szavakban. Inkább találod a kötelességteljesítés hétköznapi tetteiben, mint jámbor könyvek olvasgatásában, rendszeres rózsafüzérezésben és ilyen-olyan közösségek látogatásában. De ettől még létezik, sőt, lehet sokkal komolyabb és igazibb, mint a te női buzgalmad.

Miért legyen katolikus a férjed? Az, hogy ki milyen vallású, egyáltalán nem elvont dolog. Nem csupán ideológia. Egy vallástalan vagy protestáns nem hisz a házasság felbonthatatlanságában, vagy épp abban, hogy bűn a fogamzásgátlás. Hogy akarsz tisztán házaséletet élni, ha a férjed bejelenti, hogy neki két-három gyerek bőven elég? Vagy hogyha konfliktus van, akkor elválik, hiszen ő úgy gondolja, minden gond nélkül köthet Isten vagy az anyakönyvvezető színe előtt új házasságot? Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek vallási nevelésekor sokkal nagyobb súllyal bír az apa, mint az anya példája. Fel lehet ezen háborodni, de tény, hogyha az apa hívő és az anya nem, sokkal nagyobb eséllyel lesznek a gyerekek vallásosak, mint fordított esetben. Tudom, régen szokás volt, hogy a lányok az anya, a fiúk az apa felekezetét követik, de hogyha te katolikus létedre hagyod, hogy akár egy gyereked is más felekezet szerint nevelődjön, akkor halálos bűnt követsz el.

Ez csak néhány ok volt persze a sok közül. Nem tudnám a férj katolicizmusának fontosságát eléggé hangsúlyozni és elég hosszan ecsetelni. De még is azt kell mondanom, hogy ez sajnos édeskevés. Ugyanis hiába tűnik valaki művelt és buzgó katolikusnak, a lelke sok ocsmány bűnt rejthet, amely alkalmatlanná teszi őt arra, hogy férj és apa legyen. Hiszen az, hogy valaki katolikus, egy dolog; lehet ugyanis rossz katolikusnak is lenni, és lehet a katolicizmusunkat úgy művelni, hogy az inkább legyen gőg táplálta látszattevékenység, mint igaz hit.

Épp ezért azt mondom, a katolikus férfiakkal is vigyázzatok nagyon! Legyen valaki akár címeres katolikus elbűvölő modorral, lehetséges, hogy pokol lenne mellette az élet. Inkább mondj le most valakiről, hogy Isten adhasson helyette egy igazi katolikus férfit, minthogy a házasságod minden napja keserű lemondás legyen. Hiszen hiába tűnik valaki komoly katolikusnak, könnyen lehet, hogy ez csak a máz! Ne feledd, a farizeusok is rendkívüli vallási tudással bírtak és kívülről hihetetlenül buzgónak tűntek. Aztán halálra adták Jézust. Vigyázz, nehogy te is egy ilyen meszelt sír-lelkivilágú katolikus férfi áldozatává válj! Ne legyints a figyelmeztető jelekre, ne vakítson el a külső csillogás!

Ha az alábbiakat tapasztalod, legyen akár a másik saját elmondása szerint mélyen hívő katolikus férfi, mondj le róla és szakítsd meg vele a kapcsolatot!
  1. Pornó-, alkohol-, szerencsejáték- vagy drogfüggő. Mint írtam, nem nővérkének készülsz, hanem feleségnek. Nem a te feladatod, hogy megmentsd ezekből a másikat. Ajánld őt Isten gondoskodó szeretetébe, aztán kerüld el nagy ívben. A gyerekeid jobb apát érdemelnek!
  2. Bántalmazó, agresszív viselkedésű. Ha az udvarlód már most képes megütni vagy megengedi magának, hogy rendkívül durván beszéljen veled, mit gondolsz, ha elvett feleségül és biztonságban tudhatja magát melletted, hogy fog majd veled viselkedni? De persze ne csak azt nézd, veled hogy bánik! Ha másokkal durva, főleg a kisebbekkel, gyengébbekkel,  védtelenekkel, komoly figyelmeztető jel lehet. Persze nem akarom ezzel az összes kolerikus típusú férfit házasságra alkalmatlannak nyilvánítani. Lehet, hogy valaki hirtelen haragú, de általában ahogy jött a vihar, úgy el is megy, és az illető, ha megnyugodott, belátja, hogy ostobán viselkedett, és a béke könnyen helyreáll. Nem erről beszélek! Hanem arról, ha valaki beszédében kegyetlen és tettekben is durva, és az indulatait olyannyira hagyja magán eluralkodni, hogy veszélyessé válik a környezete számára.
  3. Munkanélküli vagy rendszeresen cserélgeti a munkahelyét. Az érett férfi egyik alapvető ismertető jele, hogy fontosnak tartja, sőt férfi identitása egyik alapjának, hogy dolgozik. Nem az a lényeg, hogy rengeteget keressen vagy a világ szemében lenyűgöző pozíciót töltsön be. Hanem hogy lásd rajta, megfelelő a munkamorálja. Ideális esetben ugyanis a férfi feladata, hogy eltartsa a családot. De ha a feleségnek is dolgoznia kell, még akkor is az a normális, ha a férfi keres többet és az ő vállán nyugszik elsősorban a család anyagi helyzetének terhe. Ha egy férfin azt látod, hogy húzza-halasztja a tanulmányait, hogy még mindig a szülei pénzén élősködhessen, vagy még rosszabb, mindenféle más tevékenység hiányában se hajlandó dolgozni, esetleg ha dolgozik is, sehol se marad meg pár hónapnál tovább, könyveld el férfiatlan léhűtőnek és lépj tovább. Ettől nem leszel pénzéhes vagy aranyásó. Természetes női elvárás a részedről, hogy a leendő férjed anyagi biztonságot nyújtson neked és a leendő gyermekeiteknek. Ráadásul milyen jellemre vall, ha valaki egészséges felnőtt férfi létére idős szüleit szipolyozza vagy épp munkahelyről munkahelyre jár, mert egyik se felel meg ő magasságosságának?
  4. Hűtlen. Amikor még csak udvarol neked egy férfi, vagy jegyben jártok, és már megcsal, akkor vajon a házasságban hogy fog veled viselkedni, mikor már nem jelentesz számára újdonságot? De nem kell idáig elmennie. Lehet, hogy nem csal meg, de más nőkkel flörtöl akár előtted, akár a hátad mögött, az sem normális. Tudom, hogy vonzó egy olyan férfi, aki más nőknél is sikeres, nem csak nálad, de anélkül is az lehet, hogy ő más nők csodálatát kihasználná vagy aktívan keresné.
  5. Hazug. Menekülj attól a férfitól, akiről kiderül, hogy kóros hazudozó. Mikor hozzámész valakihez, akkor a kezébe helyezed magad és a leendő gyermekeitek életét. Olyan férfi lehet csak jó családfő, akinek a szavára úgy lehet támaszkodni, mintha gránitból faragták volna.
  6. Pletykás. A házasság a legbensőségesebb bizalmi kapcsolat. Ha azt tapasztalod, hogy az udvarlód örömét leli abban, hogy mások bensőséges titkait kibeszéli neked, meg lehetsz róla győződve, hogy ugyanezt fogja tenni a tieiddel is. Akarsz olyan férjet, aki kiteregeti a világnak a házasságotok legintimebb titkait? Szeretnéd azt látni, ha a férjedre nézel, hogy sekélyes élvezetet okoz neki jól informáltsága különböző emberek bizalmas dolgairól, és hogy ezt a jól informáltságát mások előtt fitogtassa, és az információkat gondolkodás nélkül továbbadja? Ugye nem.
  7. Megbízhatatlan. Megbeszéltétek, hogy találkoztok, de „elfelejtette"? Hetek óta ígérget valamit, de mindig talál valami kifogást rá, miért nem tette még meg? Rendszeresen késik minden komolyabb, rajta kívül álló ok (pl. forgalmi dugó) nélkül? Mindig nagy szavakat használ, hogy elbűvöljön téged és másokat, de ezek mögött általában nagy üresség tátong? Az ilyen ember nem férfi, hanem kisfiú, teljesen alkalmatlan családapának. Ha nem szeretnéd úgy érezni, hogy férj helyett még egy gyereked van, akkor tartsd távol magad az ilyen udvarlóktól.
  8. Konfliktusfüggő és gyűlölködő. Szeretnél olyan férjet, aki örömét leli abban, hogy feszültséget gerjeszt maga körül? Aki azzal űzi el az unalmát, hogy egymásnak ugraszt másokat? Akinek az élete jelentős részét az teszi ki, hogy mások egymás elleni acsarkodásán élvezkedik, vagy épp ő maga vív harcot mások ellen heves gyűlölködés közepette? Jézus azt mondta, arról ismerjék meg az Ő tanítványait, hogy szeretik egymást. Biztos lehetsz benne, hogy nem uralkodik igazi katolikus szellem abban a férfiban, akiben meglátni a kegyetlen gyűlölködésre való hajlamot. Ha azt veszed észre, hogy az udvarlód acsarkodik másokkal szemben, vagy éppen rendre egymásnak ugraszt embereket, ideje megszakítani vele a kapcsolatot. Mi lesz, ha egyszer te gyalogolsz bele - akár akaratlanul is - az önbecsülésébe úgy, hogy már összekötöttétek az életeteket? Talán ha elutasítod, te is a célkeresztjébe kerülsz sértett hiúsága okán, de könnyebb elviselni, ha egy ismerősöd gyűlölködik veled szemben, mintha a házastársadként tehetné ugyanezt.
  9. Mindig neki van igaza. Talán elsőre furcsának tűnik, de az egyik pillanat, amikor a férjem hihetetlenül nagyot nő a szememben, amikor belátja, hogy hibázott és bocsánatot kér tőlem. Ez szerintem annyira férfias és keresztényi. Jó jel, ha megtapasztalod, hogy az udvarlód képes bocsánatot kérni akár tőled, akár másoktól. Ha be tudja látni, hogy nem mindig neki van igaza, és hogy egy konfliktus során ő is lehet hibás. Persze nem arról beszélek, amikor egy férfi hason csúszik a nő előtt „bocsánat, hogy élek”-mentalitással, és még akkor is bocsánatért esedezik, ha a nő volt a hibás, nehogy az asszony rosszkedvű legyen. Nem erről. Hanem arról, ha a férfi nem női kényszerből, hanem a lelkiismerete szavára belátja, hogy hibázott és vállalja a felelősséget a tetteiért/szavaiért, és bocsánatot kér. Bizony, nálunk úgy néz ki a dolog, hogy az esetek 95%-ában én szorulok megbánásra és bocsánatkérésre. De ott van az a 5% a férjem részéről... ami szükséges, és nem azt jelenti, hogy megalázza magát előttem, sokkal inkább nagyot nő a szememben tőle. Ha úgy látod, mindig az udvarlódnak van igaza, ha úgy véli, mindenki hülye, csak ő helikopter, és őt sose értik meg, őt mindenki bántja, pedig ő ártatlan, akkor biztos, hogy majd veled is így fog bánni a házasságban. Gőg vakítja el, ami a legsúlyosabb bűn, valójában minden bűn kútfeje.
  10. Nem feleséget, hanem alkalmazottat akar. Vannak férfiak katolikus körökben, akik antifeminizmusukban a bibliai nemi szerepek képviselete helyett inkább egy keresztényietlen túlzás felé hajlanak. Olvassátok csak el ezt az idézetet: „(...) nem véletlen, hogy valaha a férfiak feleségüket nem avatták be tudományos vagy közéleti, politikai kérdések megvitatásába. Ők még tudták, hogy az isteni teremtésrend értelmében egy feleséggé lett nőnek három helyen kell teljesítenie: 1. a hitvesi ágyban, 2. a gyermekszobában és 3. a konyhában. De ha apácává lett, akkor sem vált belőle zseniális író vagy feltaláló, mivel természeténél fogva nem kreativitásra, hanem reprodukálásra teremtetett. Ezért nem véletlen, hogy valaha az apácák nem könyveket írtak, csak másoltak, mint a középkorban Sövényházi Márta és Ráskai Lea." (forrás) Mi a baj ezzel a gondolatmenettel? Az, hogy minimális műveltséggel is tudható, hogy voltak apácák, akik könyveket írtak, vagy épp férfiak rendre beavatták a feleségüket tudományos, közéleti és politikai kérdésekbe. Persze nem úgy, hogy a feleségek döntöttek helyettük. Hanem beszélgettek, mint ahogy egy normális férfi teszi a feleségével, azzal az emberrel, aki nem csak testi, de bizony lelki és szellemi értelemben véve is a másik fele. Egy egészséges lelkivilágú férfi mélyebb dolgokat is meg szeretne beszélni (leendő) feleségével, mint azt, hogy mi legyen a vacsora, vagy épp mikor van szülői értekezlet. Súlyos probléma, nem pedig egészséges, hagyományos, igaz katolikus házasság jele, ha a feleség annyira alatta van akár szellemileg, akár erkölcsileg a férjének, hogy az nem tud vele komoly dolgokat megbeszélni, amelyek túlmutatnak a mindennapi élet szokásos teendőin. Igen, akár teológiai vagy politikai kérdéseket. Vannak olyan férfiak, akiknek a szellemi nívója alacsony és az érdeklődési köre szűk. Az ilyenek megtalálják a maguk párját a hasonló nőkben. De egy mély gondolkozású, művelt, érdeklődő férfi nem vehet el egy sekélyes, műveletlen vagy buta nőt. Ha egy ilyen férfi mégsem akar veled igazán jókat beszélgetni, mert te csak egy nő vagy, akinek csak a konyhában, a gyermekszobában és a hálószobában kell teljesítenie, mivel a nappaliba vagy a teraszra csak férfi barátok valók, akkor az illető nem feleséget keres, hanem alkalmazottat. Ugyanis azt a nőt, aki csak főz valakire szellemi-lelki közösség nélkül, nem feleségnek, hanem szakácsnőnek hívják. Aki ilyen nélkül gondozza más gyerekét, dadusnak. Akivel pedig ilyen nélkül osztja meg valaki a hálószobáját, szajhának. Reménykedem benne, hogy a legtöbb katolikus férfi nem csupán szakácsnőt, dadát meg örömlányt keres maga mellé, hanem a szó nemes értelmében vett élettársat. Hiszen a feleséget nem csak materiális dolgokban rendelte Isten a férfiak segítőtársául, hanem szellemiekben és lelkiekben is. Ha viszont egy ilyen férfi udvarol neked, jobb, ha nem mész hozzá, ha csak nem akarod alkalmazotti státuszban tengetni az életedet az urad mellett mindenféle lelki-szellemi kapocs és megbecsülés nélkül.
  11. Nem feleséget, hanem anyát akar. Mármint magának. Anyuci pici fiából a feleség pici fiává akar válni, hiszen ez sokkal kényelmesebb, mint felelős, érett férfiként viselkedve vállalni a családfőséggel járó lelki terheket. Bár sokak számára kecsegtetőnek hangzik a lehetőség a mai feminista világban, hogy egy férfi mindig egyetért velünk és azt csinálja, amit mondnunk, valójában az ilyen ember mellett nem lehetünk boldogok, hiszen legbelül megvetnénk őt, mivel nem viselkedik férfi módra. Ráadásul a döntések meghozatala hatalmas felelősség. Irigykedhetünk a családfő egyik jellemzőjére, hogy övé az utolsó szó. De belegondoltunk már, mekkora lelki terhet ró ez rá? Hiszen a döntés így az ő felelőssége. Azzal, hogy a férfi családfő, egy csomó döntést ő hoz meg és rengeteg dolgot ő intéz. Ha olyan férfihoz megyünk hozzá, aki mindezt ránk hárítja, akkor ha máskor nem, hát mikor anyává válunk, rendkívül nyomasztani fog minket, hogy nem tudunk a férjünkre támaszkodni. Nyilván nem jó, ha egy férfi basáskodó és kontrollmániás, de a másik véglet se, hiába ez manapság a „férfiideál". Bármit is hazudnak a feministák, mi, nők nem arra vágyunk, hogy irányíthassunk vagy „egyenlőek" legyünk a férfiakkal, hanem arra, hogy családfőként vezessen minket. 
  12. Feleséget akar, de azért az anyukáját még jobban akarja. Súlyos probléma lehet még, hogyha az udvarlónk nem képes egészséges mértékben elszakadni az édesanyjától. Ha összeházasodunk valakivel, onnantól a házastársunk lesz az első. Ahogy a nő feje mostantól a férje lesz és nem az édesapja, úgy a férfinak is elsősorban a feleségéhez kell ragaszkodnia és az ő jogos érdekeit néznie, nem az édesanyjáét. Ha egy férfi inkább helyezi előrébb az anyukáját, mint minket, azzal súlyosan vét a szeretet rendje ellen, és ellenünk is. Persze meg kell jegyeznem, hogy a másik véglet is figyelmeztető jel lehet, vagyis ha valaki durván bánik az édesanyjával vagy egyáltalán nem törődik vele. Esélyes, hogy veled is ugyanígy fog majd bánni az évek múlásával.
  13. Pénzéhes, pazarló, luxushajhász. Természetes vágya egy nőnek, hogy háztartásbeli lehessen legalább addig, míg a legkisebb gyereke óvodába nem megy, de ha lehet, még tovább, ideális esetben pedig egész életében. Egy megfelelő férjjelölt is ugyanígy képzeli el a családi életet. Azonban nehéz ezt megvalósítani, hogyha a férfinak túlságosan fontos a pénz, a luxus és a státuszszimbólumok, vagy ha egyszerűen felelőtlen és nem tud bánni a pénzzel. Több nőt is hallottam már amiatt panaszkodni, hogy a férje elvárja tőle, hogy teljes állásban dolgozzon akár úgy is, hogy kicsi gyerekeik vannak, mert neki kell a jó kocsi és a többi. Egy igazi férfi ezzel szemben tudja, hogy a luxuscikkeknél és egy bizonyos kifelé mutatott anyagi státusznál sokkal fontosabb, hogy az otthonnak szíve és a gyermekeknek anyja legyen. Feltehetném a kérdést: hogyha egy férfinak ennyire fontos, hogy a házastársa sok pénzt keressen, akkor miért feleséget keres maga mellé, nem pedig férjet? Vagy miért nem tesz ő azért, hogy többet keressen, miért a gyermekei édesanyját akarja kizavarni a családi fészekből? Természetesen nem arról beszélek, ha egy férfi lerokkan vagy más súlyos helyzet adódik, ami miatt szükség van arra, hogy a nő dolgozzon... Hanem arról, hogy kerüld el az olyan udvarlót, aki szerint egy feleség legfontosabb dolga, hogy minél több pénzt lapátoljon haza, ezen kívül rendkívül anyagias és luxushajhász.
  14. El akar csábítani. Katolikusok nem szeretkeznek házasság előtt. Ha egy férfi olyanokat mond, hogy nyugodj meg, úgyis elvesz feleségül és a többi, ne dőlj be neki! A házas és a majdnem házas között nem csak egy szócska a különbség. Előfordulhat, hogy óvatlanok vagytok és a nagy vonzalom miatt olyasmi történik, aminek nem kéne. Itt mindketten hibásak vagytok. Talán egyenesen te voltál az, aki a férfit csábítgattad, játszottál a tűzzel. Nem erről beszélek. Hanem arról, amikor a férfi tudatosan, tiszta fejjel, tervszerűen rá akar beszélni téged, hogy add oda neki magad, mielőtt ő még örök szeretetet és hűséget ígért volna neked az Úr színe előtt. Az ilyen férfinak nemcsak, hogy kétséges a hite - hiszen halálos bűnre akar rávenni -, de az is valószínű, hogy csak ki akar használni szexuálisan, aztán eldobni, hogy rávethesse magát a következő ártatlan katolikus lányra. Talán az a hobbija, hogy úgy növelje az egóját, hogy szűzlányokat csábít el. És talán azért játssza meg, hogy katolikus, mert ilyen közegben nagyobb eséllyel talál testileg-lelkileg ártatlan lányokat. De ha aztán egy ilyen alak mégis elvesz feleségül, mire számíthatsz a házasságban? Mi lesz a gyermekágyas időszak heteiben, esetleg súlyos betegség esetén, amikor akár hetekig, hónapokig nincs lehetőség szeretkezésre? Hűséges tud maradni az a férfi, aki nemcsak nem tudott, de nem is akart várni rád egy-két évet?
A lista talán szigorúnak tűnik. Elgondolkozhatsz: „ha mindez riasztó jel, akkor nem is akad férfi, akihez hozzámehetek?" Nos, ez nem igaz. Hidd el, hogy sok tisztességes katolikus férfi van. De ha épp nem is nőnek minden bokorban, neked legyen épp elég, ha van egy, akivel egymásra találtok.

Persze ennek az egésznek van egy másik oldala is. Az, hogy ne csak a férfiakkal szemben legyenek elvárásaid, hanem magaddal szemben is. Ha te megbízható, őszinte, hűséges, dolgos, és nem utolsó sorban férfias katolikus férfit akarsz magad mellé, igyekezz azon, hogy ilyenhez illő nő váljon belőled. Már hajadonként is, akár úgy is, hogy a látóhatáron sincs a jövendőbelid, igyekezz azon, hogy magadból olyan nőt faragj, aki majd nagyon jó feleség, anya és háziasszony lesz. Nem elég, hogy szép vagy és fiatal. Talán az udvarlási időszakban igen, de a házasságban már semmiképp sem.

A másik dolog, amit még fontosnak tartok elmondani, hogy sokkal jobb nem férjhez menni, mint olyan férfival összekötni a saját és a gyermekeid életét, aki alkalmatlan férjnek és apának. Nem mindenkit házasságra hív az Úr. Lehet, azért nem jelenik meg az életedben alkalmas férjjelölt, mert Isten apácának vagy világban élő szűznek hív. Nem gondolom, hogy okos dolog lenne csak azért hozzámenni egy nem megfelelő férfihoz, mert bálványimádó módon ragaszkodsz a házas hivatáshoz, vagy esetleg türelmetlenek vagy és nem bírod kivárni azt, akit Isten neked szán.

Ezzel kapcsolatban szeretnék még pár olyan dolgot megemlíteni, ami nem feltétlen a másik hibája, de mégis gondot jelenthet a házasság során.
  1. Fiatalabb nálad vagy veled egykorú. Ez nyilván nem egy kőbe vésett szabály, de általánosságban véve igaz, hogy nem tesz jót egy házasságnak, hogyha a nő az idősebb, vagy pedig egykorú a pár. Miért? Azért, mert a férfi és a nő biológiai ritmusa más. Mi, nők előbb érünk, de korábban is hervadunk el. Öt-tizenöt évvel vagyunk kb. eltolódva egymástól, így ez a korkülönbség az egészséges, természetesen a férfi javára. Másrészt az is fontos egy kapcsolatban, hogy a feleség fel tudjon nézni a férfira, illetve hogy a férfi anyagi biztonságot tudjon nyújtani a nőnek. Ez is jobban működhet, hogyha a férfi idősebb, persze azért nem annyival, hogy az apja lehessen a feleségének, mert ez meg másfajta problémákat hozhat magával.
  2. Nem vonzódsz hozzá. Ez viszont már általános szabály. Férjet, és nem beszélgetőpartnert keresel magad mellé. Csak azért, mert valakit „kedves fiúnak" tartasz, vagy azt érzed, hogy nagyon szeret téged, még ne menj hozzá. Hogyan akarsz rendszeresen szeretkezni egy olyan férfival, aki teljesen hidegen hagy, sőt, talán taszít? Persze nem minden esetben történik szerelem első látásra. Mi, nők úgy működünk, hogy nálunk a vonzalom terén a külső nem nyom annyit a latba, sokkal inkább a fellépés. Így lehet, hogy hagyjuk, egy férfi udvaroljon nekünk, és egy idő után, ahogy megismerjük, elkezdünk vonzódni hozzá, noha korábban nem tartottuk túl helyesnek. De ha ez a vonzalom két-három randevú után se alakul ki, akkor jobb, ha nem áltatjuk tovább sem őt, se magunkat, hanem elutasítjuk a férfit és megszakítjuk vele a kapcsolatot.
  3. Nem tudsz felnézni rá. Vagyis nem a nagybetűs Férfit látod benne, hanem egy kedves fiút, akivel jó együtt lógni. Bármennyire is kegyetlen kimondani, az ilyen férfi inkább lenne jó kisöcsnek, mint férjnek. Ha azt érzed az udvarlód mellett, hogy kínos a viselkedése, kényelmetlen vele megjelenned, nem tudod komolyan venni, inkább fiúként, mint férfiként gondolsz rá, akkor nem férjnek való, vagy legalábbis nem a számodra. Olyan férfit keress, akit valóban férfiasnak találsz, ha lehet, a legférfiasabb férfinak, akit csak ismersz. Talán együtt járni lehet valakivel, akiben ezt nem látod, de amikor arra kerül a sor, hogy feleségként alá kell rendelődnöd neki és meg kell bíznod benne, súlyos problémák jelentkeznek majd a házasságotokban. 
  4. Nem köthet szentségi házasságot. Ha már kötött egy érvényes szentségi házasságot az udvarlód, akkor nem köthet újra. A csupán polgári házasság Isten szemében nem házasság! Ne menj bele ilyenbe. Illetve arra is vigyázz, hogy nem katolikus keresztények házassága is szentségi házasságnak minősül. Vagyis ha pl. két evangélikus kötött házasságot, hiába nem tekintik ők ezt szentségnek, mi, katolikusok annak tartjuk, így hiába válik el az illető azt gondolva, hogy Isten szemében ez rendben van, nem köthet katolikus szentségi házasságot. A további házassági akadályokkal kapcsolatban érdemes belenézni A katolikus házasságjog rendszere c. könyvbe még idejében, hogy fel tudd mérni, érdemes-e egyáltalán engedned, hogy valaki komolyabban udvaroljon neked, vagy sem, mert úgysem házasodhatnátok össze Isten színe előtt.
Remélem, tudtam segíteni neked, katolikus lánynak, aki a házasságról álmodozol. De azt is tudom, hogy nem ez az írás a legfőbb dolog, amire támaszkodnod kell. Nem. A legfontosabb, amit tehetsz, és amit mindenképp meg is kell tenned, hogy imádkozol a Jóistenhez, mutassa meg, mi a hivatásod, és ha a házasság, akkor vezessen hozzád egy megfelelő férfit. Jó dolog, ha már most elkezdesz imádkozni a leendő férjedért. Ki tudja, milyen hibáktól, bűnöktől menti meg őt a közbenjárásod!

Viszont valamit még le szeretnék szögezni, mielőtt zárom a soraimat. Kérlek titeket, kedves lányok és asszonyok, ne vágjátok az udvarlótok/férjetek fejéhez ezt a listát, hogy márpedig változzanak meg és azon nyomban dobják el minden hibájukat! A férfiak nem így működnek. Az udvarlási szakaszban még lehet istenhozzádot mondani. Ha viszont már hozzámentél egy olyan férfihoz, aki a fenti súlyos hibák valamelyikével rendelkezik, akkor nem maradt más hátra, mint az imádság, és az, amit Szent Péter javasol: „Ugyanígy az asszonyok is engedelmeskedjenek férjüknek, hogy ha némelyek közülük nem is hisznek Isten szavának, a feleségük magaviselete szavak nélkül is megnyerje őket, amikor látják tiszteletet érdemlő, tiszta életeteket." (1Pét 3,1)

(Illetve ha súlyos függő vagy bántalmazó, akkor valószínűleg nincs más út, mint az ágytól-asztaltól elválasztás. Hiába nincs katolikus válás, nem vagy kötelezve, hogy együtt élj olyasvalakivel, aki veszélybe sodor téged és/vagy a gyermekeiteket!) 

Úgyhogy kedves lányok, csak okosan! A házasságkötéssel életetek egyik legfontosabb döntését hozzátok meg. Persze egy rendkívül nehéz házasságban is lehetsz boldog, mivel az egyedüli, ami a boldogságunkhoz kell, Isten szeretete. Minden más csak ajándék.

De azért mégis, nem lenne sokkal jobb megelőzni azokat a fájdalmakat, amelyeket meg lehet?

*
További olvasmányok a témában, amelyeket azért is érdemes lenne elolvasnod, mert több szempontot is tartalmaznak, amelyeket én nem soroltam fel:

  • Red Flags + a cikk alján felsorolt többi ajánlott írás (Peaceful Single Girl blog) 



Kérlek, ha tetszett az írás, oszd meg, hogy minél több lányhoz eljuthasson. Talán ezen is fog múlni, hogy nem rontják el az életüket!

2018. március 21., szerda

Isten karmai


Nagyon szeretem C. S. Lewis könyvsorozatát, a Narnia Krónikáit. A harmadik rész a kedvencem. Ebben Aslan, az emberi értelemmel bíró oroszlán, aki Narnia a miénkkel párhuzamos világában Jézust jeleníti meg, különös dolgot tesz Aravisszal, ennek a kötetnek a főhősnőjével: karmaival sebeket ejt a hátán. Később így beszélgetnek erről:
— Addig boldog a ló, míg tudja, hogy fiatal, így van vele az ember is. Jöjj ide te is, Aravis lányom. Nézd! A mancsaim bársonyosak, most nem fordulnak ki a karmaim.
— Most, uram? — kérdezte a lány.
— Én voltam az, aki megsebesített. Én vagyok az egyetlen és ugyanaz az oroszlán, akivel találkoztatok hosszú utatok során. Tudod, miért karmoltalak meg?
— Nem, uram.
— A karmolások a hátadon: könnyet könnyért, sebet sebért, vért vérért; ez a fizetség a mostohaanyád szolgálójának hátára mért korbácsütésekért, melyeket miattad kapott, mivel álomba kábítottad, így megtudtad, mit érzett ő.
— Igen, uram. És…
— Kérdezz csak, kedvesem — mondta Aslan.
— Más büntetést is el kellett szenvednie miattam?
— Gyermekem, én rólad beszélek most, nem róla. Senki sem adhat számot más történetéről, csak a sajátjáról — mondta az oroszlán fejét megrázva s enyhébb hangon folytatta. — Legyetek vidámak, kicsikéim. Hamarosan újra találkozunk. De előbb még másvalaki látogat meg benneteket.
Elsőre talán tiltakoznék az ellen, hogy Lewis a szemet-szemért elvet adja meg Aslan-Jézus tettének mozgatórugójául. De nem teszem. Mert többször megtapasztaltam már, hogy Jézus valóban így nevel engem.

Sokszor csak akkor veszem észre egy bűnömet vagy értem meg a valódi súlyát, hogyha valaki más is elkövet ellenem hasonlót. Szomorú, de igaz, hogy sokkal jobb szemem van mások vétkeire, főleg, ha velem szemben követik el őket, mint a sajátjaimra. Az, hogy Isten felhasználja, nyilván nem teszi kevésbé bűnössé, amit a másik ember ellenem elkövetett, de a viselkedése mégis hasznos a számomra, hiszen akaratlanul is tükörré teszi magát, hogy az ő bűnének vagy jellemhibájának tükrében meglássam a sajátomat.

Épp ezért vagyok most már biztos abban, hogy amikor egy ismerősöm pár éve azt mondta, hogy általában az idegesít nagyon minket a másikban, ami miránk is jellemző, csak magunkban nem vettük még észre, akkor igaza volt. Ezért ha valaki idegesít, vagy úgy látom, valamilyen bűne van, vagy épp vét ellenem, akkor megpróbálom tüzetesen megvizsgálni magamat, hogy vajon rám nem jellemző-e ugyanez a hiba. Az is kiderülhet még a végén, hogy csak rám jellemző, és a saját bűnömet vetítem ki a másikra, mivel egy másik bölcsesség szerint mindenki magából indul ki.

Igazából a Sátán tudja jól, hogy vagy a saját bűneimmel és hibáimmal foglalkozom teljes mellbedobással, vagy másokéival. Nincs kapacitásom mindkettőre, főleg, hogy már több kisgyerek lelki fejlődése és jelleme is van rám bízva. Épp ezért küzd annyira a Gonosz, hogy mások vétkeivel foglalatoskodjam, ha máshogy nem, hát úgy, hogy az életükbe bűnöket képzelek, szavaikat, viselkedésüket rosszra magyarázom, majd valamiféle szent küldetéstudattól fűtve nekilátok, hogy ezeket az embereket kioktassam hibáikról és jobb útra térítsem őket - noha magamon és a gyermekeimen kívül nekem ezt tenni nem feladatom senkivel -, mert tudja, hogy akkor a sajátjaimra már nem jut elég időm.

Pont ezért olyan vonzó a lelkemnek mások hibáival foglalkozni. Addig se kell szembenéznem a saját nyomorúságommal: mindazzal, amit az Úr elvár, de nem teszem meg, mindennel, amiről le kéne mondanom, de nem mondtam le, a bűnökkel, amelyek bennem (is) megvannak, de nem akarom észrevenni őket, és minden erénnyel, amelyet nekem kéne elsajátítanom, nem másokra ráerőltetnem, bemagyarázva magamnak, hogy én most Jézus Krisztus Szentséges Nevében folytatok lélekmentő hadjáratot az irgalmasság lelki cselekedeteit gyakorolva.

Ahogy Kempis Tamás is írta a Krisztus követésében:
Szép lelki nyugalomban maradhatnánk, ha nem akarnók magunkat mások szavaiba és cselekedeteibe ártani, amelyekre semmi gondunk.
Illetve:
Néha a harag indít és szent buzgalomnak tartjuk.
Mennyi veszekedést, sértődést, haragot, fájdalmat spórolhattam volna meg magamnak, ha eszerint élek! De Jézus tanít. Ha kell, Aslanként körmöket növeszt és addig hasítja velük a hátamon a bőrt, amíg át nem érzem, mennyire nem jó, amit teszek, és annyira elegem nem lesz belőle, hogy felhagyjak vele mindörökre.

*

Szeretettel ajánlom a témában az alábbi Peaceful Wife-írásokat:
How to Avoid Being a "Busybody"
I Am Responsible for Myself Spiritually - Part 1

2018. március 20., kedd

AWALT vagy NAWALT?



AWALT - vagyis minden nő olyan (all women are like that) és ennek tagadása, NAWALT - nem minden nő olyan (not all women are like that) ismert mozaikszavak már a magyar interneten is, főleg, hogyha férfi fórumokra tévedünk. Általában nagy viták szoktak kerekedni a két álláspont között, de a realistább férfiak számára már egyértelmű, hogy az AWALT-ban rejlik az igazság.

Pedig ez nem igaz. Illetve... Az igazság az, hogy egyszerre igaz az AWALT és a NAWALT is. Mert bizonyos szempontból tényleg minden nő egyforma. Más szempontból viszont hatalmas különbségek lehetnek közöttünk.

AWALT, mert mindannyiunknak ugyanazok az ösztöneink. Míg a férfiak számára a poligám ösztön nehezíti meg a hűséget, addig a nőkre a hipergám ösztön ró terheket ezen a téren. Ez utóbbi azt jelenti, hogy mindig egyetlen férfit szeretnénk magunk mellett tudni, de mindig a legjobb(nak tűnő)t. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy míg egy csalfa férfi általában nem hagyja el a feleségét, hanem poligám ösztönének engedve több vasat tart egyszerre a tűzben, addig egy nő, aki az ösztönei rabja, amennyiben lehetősége akad, egyik férfitől megy a másik után, kergetve a jobbat és még jobbat.

Tehát AWALT, vagyis minden nőben működik a hipergám ösztön. De NAWALT, mert abban már igenis hatalmas különbségek vannak, hogy egy nő miképpen kezeli ezt az ösztönét. Ahogy a poligám ösztönnel bíró férfiak se mind olyanok, hogy megszereznek minden nőt, akit csak lehetőségük van, úgy a hipergám nők se feltétlen hagyják el, vagy ha erre nincs lehetőségük, akkor teszik pokollá a férjük életét, ha épp valaki más megtetszett nekik.

Igazából ha valaki gyakorolja az önuralmat, például úgy, hogy böjtöl, akkor észreveheti, hogy ha egy darabig ellenáll egy kísértésnek, akkor az elmúlik. Illetve ha egyszer már sikerült neki ellent mondani, másodszor még könnyebb lesz, míg a végére az egész ujjgyakorlattá válik, sőt, lehet, hogy a kísértés el is hagyja örökre.

A másik keresztény tapasztalat, hogy ha kerüljük a kísértésre vivő személyeket vagy helyzeteket, akkor egy-egy kísértést leküzdeni alig okoz gondot. Hiszen a férfi és a nő olyan, mint a mágnes: ellentétekként vonzzák egymást, és minél közelebb kerülnek egymáshoz, annál kevésbé lehet az összekapcsolódásukat megakadályozni. Viszont ha távol tartjuk őket egymástól, akkor ez a vonzóhatás nem érvényesül. Épp ezért, ha egy nő bölcs, akkor távol tartja magát a kísértő helyzetektől, mint pl. hogy férfiakkal „barátkozzon", vagyis privát levelezzenek/chateljenek, telefonon beszélgessenek vagy kettesben találkozzanak.

Persze tudom, erre lehet azt mondani, hogy amelyik párkapcsolat rendben van, abban nem okozhat kísértést egy harmadik fél. Ez viszont hazugság, mégpedig az egyik legkárosabb önfelmentő hazugság, amit csak egy házas ember elhihet. Ha megtetszik valaki más, az nem azt jelenti, hogy valami súlyos gond van a férjünkkel vagy a házasságunkkal, és nem az „igazihoz" mentünk hozzá, hanem azt, hogy az eredeti bűn révén rosszra hajlóvá vált a természetünk, amit kihasználva a Sátán gőzerővel próbál minket bűnre csábítani. Ha pedig párkapcsolatokról van szó, akkor a kedvenc célpontjai a szentségi házasságban élők, hiszen ők, ha szeretik egymást, Krisztus és az Egyház szentséges viszonyát tükrözik vissza a világban, ahogy azt Szt. Pál is írja (ld. Ef 5,21-33).

Úgyhogy mi, feleségek jól tesszük, ha sértődés helyett inkább komolyan vesszük a férfiak AWALT-ozását és megismerjük a saját ösztöneinket, amelyek bár a párválasztásnál hasznosak, hiszen segítenek abban, hogy egy férfias férfihez menjünk hozzá, aki mellett kiteljesedhetünk a nőiségünkben, de a házasságban már kísértésbe vihetnek minket. De miután megtudtuk, miben vagyunk ugyanolyanok, mint a többi nő, azt már ne higgyük el, hogy ez determinálna minket arra, hogy ostobán az egyébként rendkívül változékony érzelmeink és vágyaink után rohanjunk, tönkretéve a férjünket, a házasságunkat - és így saját magunkat.

Kép: Andy Warhol - Marilyn Monroe

*

Ha a hipergámiáról szeretnél olvasni, Don Qujon cikkeit ajánlom a Férfihangról.

Ez pedig néhány jó írás Peaceful Wife-tól a férfi-nő barátság témájában:
Time to Nip That Relationship ASAP
Is it Wise to be "Friends" with other Men?

2018. január 27., szombat

Két édesapa

Az alábbi szöveg James Herriot Állatorvosi pályám kezdetén c. könyvének 61. fejezete. Két okból osztom meg a blogon. Az egyik, hogy szeretném a könyvet ajánlani, a másik, hogy konkrétan ez a rész kapcsolódik az egyik írásomhoz. Internetes tartalmakhoz képest kicsit hosszú, de érdemes elolvasni, ahogy az egész könyvet is. Remek a humora és csodálatos emberszeretet árad belőle, miközben egy olyan világba kalauzol (1930-as évek végi angol tanyavilág), amely gyakorlatilag már nem létezik.


*

A reuma szörnyű betegsége a kutyáknak. Embereknél is fájdalmas, de egy heveny roham rémült, vonító mozdulatlanságba taszít egy másképpen egészséges kutyát.

A nagyon izmos állatok szenvednek tőle leginkább, s én nagyon óvatosan tapogattam az ujjammal a kis staffordshire bullterrier duzzadó tricepszét és farizmát. Rendes körülmények között kemény kis legény volt, bátor és barátságos, és magasra szökellve igyekezett az embereket képen nyalni; de ma mereven, reszketve állt, és szorongva nézett maga elé. Ha valamicskét is elfordította a fejét, kínjában élesen felvonított.

Szerencsére ezen lehetett segíteni, éspedig gyorsan. Felszívtam a Novalgint a fecskendőbe, és gyorsan beadtam. A kis kutya, aki nem törődött semmivel, csak a reuma késéles döféseivel, meg sem mozdult a tűszúrástól. Kiszámoltam néhány szaliciltablettát egy dobozba, fedelére ráírtam az adagolást, és átadtam a dobozt a tulajdonosnak.

– Adjon be neki egyet, mihelyt az injekció könnyített rajta, Mr. Tavener. Aztán ismételje meg négy óra múlva. Biztosra veszem, hogy addigra sokkal jobban lesz.

Mrs. Tavener elkapta a dobozt, miközben férje az utasítást olvasta.

– Hadd látom – kaffantotta. – Mert persze nekem kell majd csinálnom.

Mindig így ment, mióta először léptem be a szép házba, amelynek teraszos kertje leért a folyóig. Az asszony szüntelenül piszkálta férjét, míg az fogta a kutyát. Ha a kutya felvonított, ő kiabálni kezdett:

– Az istenért, Henry, ne markold úgy azt a szegény jószágot, fáj neki! – Hol ezért, hol azért szalajtotta el, s amikor kiment a szobából, azt mondta:

– Tudja, ennek mind a férjem az oka. Hagyja, hogy a kutya ússzon a folyóban. Tudtam, hogy ez lesz a vége.

Feleidőben bejött a lányuk, Julia, és az első pillanattól fogva kitűnt, hogy anyuka mellett áll. Bőséges „Mit csinálsz, apu?” és „Az istenért, apu!” felkiáltással segített be, és általában sikeresen kitöltötte a szüneteket, amikor anyja nem működött teljes hangerővel.

Tavenerék az ötvenes éveikben jártak. A férfi nagydarab, pirospozsgás, jóképű férfi volt, aki milliókat keresett a tyneside-i hajóműhelyekben, mielőtt kivonult volna a füstből erre a szép lakóhelyre. Első pillanattól fogva kedveltem: kemény milliomosra számítottam, s találtam egy melegszívű, barátságos, furcsán sebezhető embert, aki szemlátomást halálra aggódott a kutyájáért.

Mrs. Tavenerrel szemben, még mindig feltűnő szépsége ellenére, fenntartásokkal éltem. Mosolya mesterkélt volt, s a szeme kékjéből túl sok acélosság villant ki. Mintha nem annyira a kutyája érdekelte volna, hanem az, hogy a férjét ostorozza vele.

Julia, anyja méretarányosan csökkentett mása, az elkényeztetett gyerek unalmával kóválygott a szobában; üres tekintettel nézett a kutyára vagy énrám, érdeklődés nélkül kibámult az ablakon a sima pázsitra, a teniszpályára, a folyó sötét csíkjára a fák alatt.

Utoljára még biztatóan megveregettem a terrier fejét, s térdeltemből felálltam. Miközben eltettem a fecskendőt, Tavener elkapta a karomat.

– Köszönjük, Mr. Herriot. Nagyon hálásak vagyunk, hogy eloszlatta aggodalmainkat. Meg kell mondanom, azt hittem, eljött az öreg fiú végórája, mikor vonyítani kezdett. Hadd kínáljam meg egy itallal, mielőtt elmenne.

Keze remegett a karomon, míg ezt mondta. A remegést észrevettem már akkor is, amikor a kutya fejét tartotta, s azon tűnődtem, Parkinson-kór-e, vagy az idegek, vagy az alkohol. Annyi bizonyos, hogy jókora adag whiskyt töltött a poharába, de mikor megbillentette az üveget, kezét még erősebb remegés fogta el, és kilöttyintette a szeszt a fényezett tálalóra.

– Istenem! Istenem! – tört ki Mrs. Tavener. Kiáltásában keserűen felcsendült a „jaj, nem”, a „már megint”, és Julia a homlokára ütött a kezével, és az égre emelte tekintetét. Tavener egy gyors, űzött pillantást vetett a nőkre, aztán a poharat átnyújtva elvigyorodott.

– Üljön le, Mr. Herriot – mondta. – Biztos megengedhet magának pár perc pihenőt.

Átmentünk a kandalló mellé, és Tavener kellemesen elcsevegett a kutyákról, a vidékről, a nagy szoba falain függő festményekről. A képeket körzetszerte számon tartották, sok volt köztük a híres festőtől származó eredeti, s Tavener életének fő vonzalmát jelentették. A másik szenvedélye az órák voltak, és ahogy végignéztem a szobában a ritka és gyönyörű időjelzőket az elegáns korabeli bútorok között, könnyű volt hitelt adni a szóbeszédnek, amit e falak közé zárt vagyonról hallottam.

A nők nem ittak velünk: eltűntek, mikor előkerült a whisky, de mire kiürítettem a poharamat, kinyílt az ajtó, és ott álltak, feltűnően hasonlítva egymásra drága tweedkabátjukban és prémszegélyes kalapjukban. Mrs. Tavener elővett egy pár autóskesztyűt, és utálkozva nézett a férjére.

– Bemegyünk Brawtonba – mondta. – Nem tudom, mikor érünk haza.

A háta mögül Julia hidegen nézte az apját, ajka kissé felhúzódott.

Tavener nem válaszolt. Mozdulatlanul ült, s én hallgattam az autó felbőgő motorját és a felcsapott kavics pattogását odakinn; aztán merev arccal, üres tekintettel nézte a kerti úton sodródó kipufogógáz felhőjét.

Volt valami az arckifejezésében, amitől megdermedtem. Letettem a poharamat, és felálltam.

– Sajnos, mennem kell, Mr. Tavener. Köszönöm az italt.

Hirtelen ráébredt, hogy ott vagyok: visszatért a barátságos mosoly.

– Ugyan már. Köszönöm, hogy gondját viseli az öreg kutyának. Mintha máris jobban volna.

A visszapillantó tükörben a lépcső tetején álló alak kicsinek és magányosnak látszott, míg a magas cserjék el nem rejtették a szemem elől.


A következő páciensem egy beteg disznó volt, fenn a Marstang-tetőn. Az út először a termékeny völgyaljban vezetett: folyó menti fák között, tekintélyes farmok és gazdag legelők mellett kanyargott; mikor azonban a kocsi elhagyta a kövesutat és felfelé tartott egy meredek dűlőúton, a tájék átalakult. A változás csaknem drámai volt: a fák és bokrok meggyérültek, és átadták helyüket a kopár, sziklás domboldalnak és a mészkő kerítések mérföldjeinek.

A völgyben dúsan zöldellt az új lomb, itt azonban még nem pattantak ki a rügyek, s az ég felé nyújtózó csupasz ágak még mindig a telet idézték.

Tim Alton farmja a dülőút tetején feküdt, s amikor megálltam a kapunál, azon tűnődtem, mint mindig, hogyan tudja ez az ember a megélhetését összekaparni erről a pár barátságtalan hektárról, ahol az örökké fújó szél elfekteti és megsárgítja a füvet. Akárhogy is, sok nemzedék véghezvitte már e csodát, élt, küszködött és meghalt ebben a házban, melynek gazdasági épületei egy csoport megnyomorodott, szél görbítette fa szélárnyékában álltak, s a hatalmas építőkövek már málladoztak három évszázad vad időjárásától.

Miért épít valaki farmot ilyen helyen? Kinyitottam a kaput, és megfordulva lenéztem a kőkerítések között lefelé kanyargó dűlőúton; egészen a folyó tavaszi napsütésben csillogó, fehér köveiig. Talán itt állt az építő, s végignézett a hatalmas zöld térségen, beszívta a hűvös, édes levegőt, és úgy gondolta, ennyi elég.

Láttam, hogy Tim Alton közeledik az udvaron. Itt nem kellett kövezni vagy betonozni; csak elsöpörték a vékony termőföldet, s a ház és az istállók között ott volt a lejtős, fugákkal tagolt szikla. Többet ért, mint egy tartós burkolat – örökkévaló volt.

– Szóval a disznó, Tim? – kérdeztem, s a farmer komolyan bólintott.

– Az ám. Tegnap még egészséges vót, mint a makk, ma reggel meg csak feküdt, mint a meghótt. Föl se nézett, mikor megtőtöttem a vályúját, és a mindenit, ha egy disznó nem esik neki a kosztjának, akkor nagy baj van. – Tim bedugta a kezét széles bőrövébe, amely körülfogta túl nagy nadrágját s mindig mintha ketté akarta volna metszeni vékony alakját, azután borúsan bevezetett az ólba. Keserves szegénysége ellenére is olyan ember volt, aki vidáman tűrte a balsorsot. Még nem láttam ilyen kedvében, s gondoltam, tudom is az okát: a családi disznó valami személyeset is jelent.

A Tim Altonhoz hasonló kisgazdák néhány tehénnek köszönhették sovány megélhetésüket: eladták a tejet a nagy tejfeldolgozóknak, vagy vajat készítettek. És minden évben öltek egy-két disznót, s maguk füstölték fel házi fogyasztásra. Úgy láttam, mintha a szegényebb helyeken mást sem nagyon ettek volna: bármelyik étkezésre toppantam be, a konyhai illat mindig ugyanaz volt – a sülő szalonnáé.

Büszkeség dolga volt a disznót annyira felhízlalni, amennyire csak lehet; e kis szélfútta farmokon, ahol az emberek, a tehenek és kutyák soványak és vékonyak voltak, a disznó volt egyes-egyedül kövér.

Láttam már Altonék disznaját. Vagy két hete egy tehén felszakadt csecsét varrtam össze, s utána Tim a vállamra veregetett, és odasúgta:

– Most gyűjjön velem, Mr. Herriot, mutatok valamit. – Benéztünk az ólba, ahol egy százhatvan kilós szörnyeteg könnyedén felfalt egy hatalmas vályúra való moslékot. Emlékeztem a farmer szemében csillogó büszkeségre s arra, hogyan hallgatta a szürcsölést, csámcsogást, mintha csodálatos zene volna.

Ma más volt a helyzet. A disznó, ha lehetséges, még hatalmasabbnak látszott. Csukott szemmel az oldalán feküdt, s úgy betöltötte az ól egész padozatát, mint egy partra vetődött bálna. Tim egy bottal megkavarta az érintetlen ételt a vályúban, és biztató hangokat hallatott, de az állat meg sem mozdult. A farmer elgyötörten nézett rám.

– Rosszul van, Mr. Herriot. Akármi legyen is, komoly baj.

Megmértem a disznó lázát, s amikor leolvastam a hőmérőt, füttyentettem:

– Negyvenkettő. Ez aztán láz.

Tim elsápadt.

– A szencségit! Negyvenkettő! Akkor reménytelen. Vége van.

Az állat oldalát tapogattam, s biztatóan a farmerre mosolyogtam.

– Ne aggódjon, Tim. Azt hiszem, rendbe jön. Orbánca van. Húzza végig az ujját a hátán. Érezhet egy csomó lapos duzzanatot a bőrén – azok az „orbáncos csalánláz” foltjai. Pár órán belül tele lesz kiütésekkel, de most még nem látja, csak érzi őket.

– És tud rajta segíteni?

– Valószínűleg igen. Adok neki egy ménkü nagy adag szérumot, és szívesen fogadnék arra, hogy pár napon belül benne lesz az orra abban a vályúban. A legtöbbjük kigyógyul belőle...

– Hát ez mindenképpen jó hír – mondta Tim, és mosoly öntötte el az arcát. – Azzal a negyvenkettővel nagyon kéccségbeejtett, a mindenit.

Nevettem.

– Elnézést, Tim, nem akartam megijeszteni. Gyakran szívesebben látok magas lázat, mint alacsonyat. De szokatlan időszak ez az orbáncra. Rendszerint nyár végén jön elő.

– No, most az egyszer megbocsátok. Gyűjjön be, és mossa meg a kezit.

A konyhában lekaptam a fejem, de még így is beleütköztem a hatalmas oldalszalonnába, amely a gerendás mennyezetről lógott alá. A nagy tömeg lassan lengedezett a kampón – helyenként vagy húsz centi vastag volt -, tiszta fehér szalonna. Csak közelről lehetett felfedezni benne egy-egy húscsíkot.

Mr. Alton adott egy csésze teát, s míg iszogattam, Timet néztem, aki velem szemben egy székbe roskadt, s kezét lógatva elnyúlt; egy pillanatra behunyta a szemét, s arcára kiült a fáradtság. Már sokadszor arra a végeérhetetlen munkára gondoltam, amiből e kisfarmerek élete áll. Alton csak negyvenéves volt, de a teste már meghajlott és megviselődött az örökös erőfeszítéstől, s az ember leolvashatta életét inas alsókarjáról, durva, munkától duzzadt ujjairól. Egyszer elmondta, hogy utoljára tizenkét éve mulasztotta el a fejést, az apja temetése miatt.

Már búcsúztam, mikor megláttam Jennie-t. Ő volt a legidősebb Alton gyerek, s most éppen buzgón pumpálta a konyhaajtó mellett a falnak támasztott kerékpár gumiját.

– Megy valahová? – kérdeztem, s a lány gyorsan felegyenesedve hátrasimított a homlokából néhány sötét hajfürtöt. Úgy tizennyolc éves lehetett, arcvonásai finomak, nagy szeme kifejező: vad, érdes csinosságában volt valami a pólingok csapongásából, a szélből, a napból, a lápvidék tágas ürességéből.

– Menek a faluba. – Lopva a konyhába pillantott. – Veszek egy üveg sört apának.

– A faluba! Nagy út az egy üveg sörért. Van vagy három kilométer, és visszafelé tolnia kell a biciklit fel a dombra. Csak azért az egy üvegért teszi meg ezt a hosszú utat?

– Igen, azért az egyért – suttogta, és csendes odaadással kezébe számolt egy hatpennyst és néhány pennyt. – Apa egész éccaka fönn vót – várta, hogy az egyik üszőnk leborjazzon. Fáradt. Nem tart sokáig, és vacsorára megihatja a sörét. Azt szereti. – Cinkosan rám pillantott. – Meglepetés lesz neki.

Mialatt beszélt, apja, még mindig elnyúlva a székben, elfordította a fejét, és a lányára nézett: elmosolyodott, s egy pillanatra nyugodalmat láttam az állhatatos tekintetben, nemességet a szabdalt arcban.

Jennie pár pillanatig az apját nézte, boldog titkos pillantást vetve rá összehúzott szemöldöke alól; aztán gyorsan megfordult, felült a kerékpárra, és meglepő sebességgel lefelé pedálozott a dűlőúton.

Én lassabban követtem, a kocsi második sebességben zökögött és imbolygott a köveken. Gondolataimba feledkezve egyenesen előremeredtem. Agyam szüntelenül a ma látott két ház között csapongott: a folyó menti csinos udvarház és a most hátrahagyott düledező farmház között; az elegánsan öltözött, ápolt kezű Henry Tavenerről, a könyvespolcairól, képeiről és óráiról átszálltak gondolataim Tim Altonra, a nagy övvel összefogott kopott, mellig érő nadrágjára, a mindennapi, havi, évi gürcölésére, amivel életben marad azon a kegyetlen dombtetőn.

De vissza-visszatértem a lányokra: a Julia Tavener szemében tükröződő megvetésre, amivel apjára nézett, és a Jennie Alton szemében csillogó gyengédségre.

Azért nem volt ez olyan egyszerű: egyre nehezebbé vált eldönteni, ki kap többet a más-másféle életétől. De ahogy kivezettem a kocsit a dűlőút utolsó néhány méterén, s a sima aszfaltra fordultam, váratlanul megvilágosodott az egész. Mindent összevéve, ha választanom kell, a sört választom.

Kép: farmer portréja 1931-ből

2018. január 22., hétfő

Mi különböztet meg egy katolikust a Sátántól?

A Sátán katolikus. Hisz minden dogmát. Tudja, hogy Isten létezik és hogy Szentháromság. Azt is, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Azzal is egyetért, hogy a katolikus Egyház az igaz egyház. És még sorolhatnám.

Az, hogy hiszel a dogmákban, nem különböztet meg a Sátántól.

De a Sátán nem csak hisz. Tud is. Betéve tudja a Szentírást, az összes zsinati dokumentumot, a mise kánonját latinul és minden nemzeti nyelven, az egyháztörténetet is A-tól Z-ig.

Az, hogy bővelkedsz teológiai és egyháztörténelmi ismeretekben, nem különböztet meg a Sátántól.

Mi akkor az, ami mássá tehet téged, katolikus embert, mint amilyen a Sátán?

Alázatos vagy. Alárendelődsz Istennek. Elismered Őt az Úrnak, magadat pedig teremtménynek tartod és úgy is viselkedsz. De nem csak Istennel szemben vagy alázatos, hanem az emberek felé is alázattal fordulsz, és ha megsértik a hiúságodat, akkor is szelíd maradsz.
„Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek." (Mt 11,29)
Szeretsz. Viszonzod Isten irántad tanúsított szeretetét és a felebarátaidat is szereted. Nem hazudsz nekik, nem hagyod őket cserben, nem rágalmazod őket, nem pletykálsz róluk, és még sorolhatnám.
Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35)
Szolgálsz. A Sátán jelszava: nem szolgálok. A szolgálatban forr össze az alázat és a szeretet, és így válik cselekvővé ez a két erény. Szolgálsz, vagyis szeretetben odaadod az életedet másoknak, elsősorban Istennek és a hozzád legközelebb állóknak, a rád bízottaknak. Nem saját magad vagy önmagad számára az első helyen, hanem mások.
Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." (Mt 20,25-28)
A Sátán nem alázatos. A Sátán nem szeret. A Sátán nem szolgál.

Te igen?

Vagy nem különbözöl a Sátántól semmiben, legfeljebb csak hatalomban és intelligenciában?

Kép Az ördög ügyvédje c. zseniális filmből


SZENT PÁL SZERETETHIMNUSZA 
Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedjek: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem. 
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. 
A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik.Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni.
Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók.Most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.

2018. január 18., csütörtök

Politizálni szeretnél?

Politizálhat egy katolikus? Hát persze. Hogy egy pap politizálhat-e, arról elég annyit, hogy Prohászka Ottokár pártalapító, pártelnök és parlamenti képviselő volt, igaz, nem a mostanihoz hasonló bolhacirkuszban, hanem a Magyar Királyság felsőházában. A politika nem valami mocskos dolog, amihez egy hívő kisujjal se nyúlhat. Ha a katolikusok nem csinálnak politikát, akkor csinál majd más. Ahogy annak idején a pénzügyeink kezelésére is nagyon jól lecsaptak mások, mert nekünk valami félreértett kereszténységből adódóan túl büdös volt.

Krisztus hitében pont az a jó, hogy a materializmusból nem lendít át a másik végletbe, valami elszállt és utópisztikus, testetlen, ideák szintjén lebegő, élhetetlen varázsvilágba. Nem e világból valók vagyunk, de e világban élünk, és nem tekintjük magunkat másnak, mint test és lélek egységének. Ahogy pedig a testet és a lelket, úgy a politikát és a vallást nem kell különválasztani, sőt nem is lehet. Sigrid Undset helyesen írja a Sienai Szent Katalinról írt könyvében:

„A vallás és a politika közti mesterkélt megkülönböztetés nem létezett a középkori ember számára. Ha egyáltalán elgondolkodott a dolgokon, teljes erővel figyelt fel arra, hogy a társadalmat érintő minden probléma, a jó vagy rossz kormányzat, a nép jóléte vagy nyomora, végső soron vallási probléma."

Az, hogy van-e abortusz, szodomita „házasság", gyerekeknek nemváltó hormonkezelés és a többi, vallási vagy politikai kérdés? A politikusainktól függ, hogy ezek a dolgok legálisak-e vagy sem.

A katolikus tehát politizál, mert a politika eszköz arra, hogy tágabb családját, a nemzetét Isten parancsaihoz vezethesse vissza. Azonban mégis van egy dolog a női mivoltom mellett, amiért én ma hivatásszerűen egyszerűen nem politizálnék, noha megvan a magam szilárd politikai véleménye. Ez pedig a rendszer alapvető korruptsága.

Nézzük csak meg a Jobbikot. Mennyien bedőltek annak a butaságnak, hogy jön egy tiszta, keresztény és nemzeti párt, amely majd hatalomra jut és megjavítja a rendszert. Aztán kiderült, hogy ennek a pártnak a vezetése nem is keresztény, hanem gnosztikus eretnek, majd pedig az is világossá vált, hogy a magyarság mai szellemi, erkölcsi és lelki állapotában nem lehet erkölcsösen és tiszta elvekkel szavazást nyerni, úgyhogy ezt a két dolgot inkább szépen elsikálták, kipróbálva a másik utat. De azon az úton már elég nagy a tumultus, úgyhogy a Jobbik elég gyorsan levitézlett.

Viszont úgy néz ki, az emberek nem tanulnak ebből. Hanem újra elkezdik járatni a mókuskereket. Most a Jobbikban csalódtak, de majd jön a Mégjobbik, aki majd biztos nem fordul ki magából. Aztán ha a Mégjobbik is kifordul magából a hatalomért, hát akkor jön majd a Mégannálisjobbik, és akkor majd abban bízunk...

Nem. Szűzlányból nem lesz madám, hogy aztán apácazárdává alakíthassa a kuplerájt. Mert vagy szűz marad, de akkor nem jut el a mádámságig, vagy beáll a sorba, aztán vagy mádám lesz, vagy nem, de akkor már nem fog apácazárdát csinálni a kuplerájból, hiszen jól is lehet abból élni. Meg hát madámok nem szoktak zárdát vezetni.

A latrináslejtői választások eredményhirdetése.

A mai rendszer forradalomból született, nemzetirtásból, tömeges nemi erőszakokból, legjobbjaink likvidálásából és elüldözéséből, majd önkéntes genocídiumunkból (6 millió abortusz). A Magyar Királyságból csináltak egy teljesen illegitim köztársaságot parlamentáris demokráciával, amely rendszer alapvető eleme, hogy a benne hatalomra törekvőket korrumpálja. Tiszták, keresztények, erkölcsösek, korrupcióellenesek nem kerülhetnek hatalomra. Nem. Mire valaki odáig eljut, hogy egyrészt pénze legyen a hatalomra jutáshoz, másrészt kivívja a szavazópolgárok szimpátiáját, annyi felé el fog adósodni, annyiaknak tartozik majd szívességekkel, annyira bele kell folynia a személyeskedő sárdobálásba és annyi igaz és tiszta elvet fel kell adnia, hogy mélyen hívő, konzervatív, nemzethű, katolikus ember nem juthat hatalomra anélkül, hogy ne kellene magát nap mint nap szembeköpnie.

Épp ezért, ha egy szervezet keresztény és konzervatív elveket lobogtat, és pártként működik vagy pártalapításra készül, akkor egyet tudok: vagy végtelenül naivak, vagy pedig aljasak, mert akkor csak bokrétának tűzték ki Krisztust a kalapjukra, amelyet majd szépen hagynak elszáradni, ledobnak a földre és megtipornak, ha már nem lesz rá szükség, vagy úgy érzik, akadályozza őket.

El fogok menni szavazni és leadom a szavazatomat majd arra, akit a legkisebb rossznak tartok, mert a kicsi rossz és a borzasztóan rettenetesen rossz között is van épp elég különbség azért, hogy ezt megtegyem, és ne tartsam mindegynek, ki nyer. De ma Magyarországon nincs egy párt se és egy párttá alakulásra készülődő szervezet sem, amelyre katolikusként és hazáját szerető emberként azt tudnám mondani, hogy őket teljes mellszélességgel támogatni tudom, velük mindenben egyetértek. Sem a magyar nép nincs olyan állapotban, sem a rendszer nem olyan, hogy önfeladás nélkül, legitim módon, a többségi szavazatok megszerzése révén hatalomra tudjon kerülni egy katolikus és hazafias szerveződés.

Ahogy a mai rendszer forradalom útján született, úgy a megdöntése is csak egy ellenforradalom révén következhet be, nem pedig valamiféle belső reform révén. Egyik rendszer sem olyan ostoba, hogy a saját játékszabályait úgy állapítsa meg, hogy azokat betartva meg lehessen dönteni. Higgyétek el, tanultak az NSDAP hatalomra jutásából.

Nem akarom megmondani, ki mit csináljon, de ha valaki hatalomra akar kerülni, akkor pártoskodni semmi értelme nincs, abban biztos vagyok. Viszont azt is tudom, hogy a mai rendszer tarthatatlan, mert istentelen. Vagy fordul majd egyet a történelem kereke úgy, hogy létre lehessen hozni tisztán egy keresztény államot, vagy pedig Krisztus fog pontot tenni mindennek a végére a második eljövetellel. Egyikhez se látom értelmét a pártban szereplésnek, hacsak valaki nem híve a pótcselekvéseknek, esetleg annak, hogy éppen bejut a parlamentbe, és ott jó pénzért jól elvan. Aminek inkább értelmét látom, az az, hogy családot alapítunk, gyermekeket nevelünk és a saját környezetükre hatunk. Életet lehelünk a helyi plébániai és települési közösségeinkbe. És akkor ezekből majd kinőhet valami, amely a megfelelő történelmi pillanatban a hatalom átvételéhez vezethet. Karizmatikus, megbízható, tapasztalt, Krisztusba öltözött emberek vonzani fognak másokat, és nem csak egy-másfél évig, amíg lepattogzik a máz az üres tartalomról.



Mert mázzal bekent üres tartalom, az van. Szomorú látnom, hányan vannak, akik a mindennapi vagy épp kis volumenű dolgokat elhanyagolják azért, hogy mozgalmárkodjanak a közösségi médiában. Hányan pózolnak mindenféle zászló előtt, miközben a való élet területén semmit se tettek le (még) az asztalra, legyen szó tanulmányokról, munkáról vagy családról. Hogyan vezetné el olyan ember az országot, aki egy családot vagy helyi kis közösséget se tudott elvezetni, vagy mert alkalmatlan rá, vagy mert olyan fiatal, hogy ezekbe még lehetősége se volt belekóstolni? A saját életpéldámból tudom, hogy elveket hangoztatni és ezért tapsot kapni nagyon könnyű, de megélni őket már egész más.

Hogy pedig a nőkről is beszéljek: úgy tudunk nagy hatással lenni hazánk ügyeire, hogy szentek igyekszünk lenni, magyar férfihoz megyünk hozzá, nem költözünk el itthonról és megszüljük a gyerekeket, akiket Isten általunk akar a világra teremteni, de nem csak megszüljük, hanem fel is neveljük őket, nem hagyva ezt a feladatot a médiára meg a kortársakra. Ez némileg keményebb, mint pózolni meg nagy szavakat hangoztatni, de legalább tudhatjuk, hogy tényleg tettünk valami komolyabbat annál, minthogy netes szócsatákat vívtunk.