2019. február 23., szombat

Családot egy hordóért...?


Egyre inkább taszít az a velejárója a világhálónak és főleg a szociális médiának, hogy bárki bármiről véleményt nyilváníthat.

Engedélyeztem egy időre a hozzászólásokat, de beláttam, hogy mikor húszéves lánykák írnak hatalmas önbizalommal méteres ostobaságokat, akkor helyettük már én érzem magam rendkívül kínosan.

Az a naiv butaság keringett a fejemben, hogy majd értelmes kérdésekre adhatok értelmes válaszokat. Csakhogy a mai emberek többsége nem kérdez, hanem kinyilatkoztat és vitatkozik. Annak meg nem az én blogomon van a helye.

Hogy jutottunk el odáig a XXI. századra, hogy húszéves katolikus diáklányok vitatják nyilvánosan az Egyház kétezeréves tanítását?

A régi szép időkben olvastál valamit, aztán legfeljebb átfirkáltad a könyvben, ami nem tetszett, és odaírtad a margóra, hogy „hüjjeség". De nem vitatkozhattál a szerzővel, hacsak nem tudtál letenni az asztalra te is egy kiadott könyvet, amelyet a témának szentelsz.

Most meg egyenesen már alapjognak számít, hogy bárki és bármit hozzászólhasson ahhoz, amit írtál, sőt kötelességed válaszolni is, különben diktátor vagy meg vitaképtelen.

Engem nem érdekel senki egója meg vitamániája. Az se, ha szétpukkan a feje, mert nem hozhatja a tudtomra, hogy szerinte hülyeség, amit írtam.

Persze nem csak a hozzászólásokkal van baj. Blogíróként fura lesz ezt olvasni tőlem, de az is egyre inkább visszásnak hat, hogy bárki felületet kaphat – blog, FB-oldal, youtube-csatorna stb – és oszthatja az észt.

A net szinte mindannyiunkból hordószónokot csinált. Vannak, akik meg ebből már meg is élnek: sekélyes IG-infulencerek és erőltetetten ökörködő youruberek.

Persze mikor a hivatalos média a szennyet futtatja, fontos, hogy a normalitás ilyen alternatív módon, mint mondjuk egy blog, teret kaphat.

De valahol azért mégse normális, hogy egy huszonéves anyuka képviseli az igazságot, a magyar katolikus püspöki konferencia „félhivatalos" portálja meg nap mint nap a modernizmust terjeszti.

A világ rendje nem ez. És én meg egyre inkább szánalmas hordószónoknak érzem magam a többi között. Ha meg sikerül belekeverednem netes vitákba, egyenesen szégyellem magam.

Milyen degenerált világ ez? Nickek nickekkel vitatkoznak perceket, órákat, arctalan senkiknek hagyjuk, hogy felhúzzanak és lopják az időnket. Miközben ezt én is arctalanul írom.


Van egy írásom, ami egy ideje piszkozatként várakozik. Ide másolom:

Nem igazán találkoztam olyan fiatal katolikus édesanyával – magamat is beleértve –, akinek ne lett volna az alábbi gondja: van valami, ami a szívügye, valamilyen szép, „istenes" szolgálat, de közben meg ott van a család...

Szomorú látni, mikor egy édesanya elhanyagolja a férjét és a gyerekeit Isten nevében. Meg azt is, ha ezt nem teszi meg, de közben szenved attól, hogy nem tudja azt a dolgot csinálni, amit pedig fontos lenne.

Az a baj, hogy gyakorlatilag nincs előttünk jó példa, de az Egyház se meri már az igazságot tanítani arról, mi egy asszony dolga az Úr szerint. Ha pedig a Biblia ide vonatkozó részeit elolvassuk, a modern egzegéták megnyugtatnak minket, hogy ezek a szövegek csak az adott korra vonatkoznak, és a szavak amúgy se azt jelentik, amit.

Mivel szeretlek titeket, katolikus nővéreimet, ezért az igazságot fogom megírni. 

Ha családunk van, akkor nekünk az a hivatásunk, hogy értük éljünk: elsősorban a férjünkért, másodsorban a gyermekeinkért. Jézus Krisztust és az Egyházat a családunk által szolgáljuk. Lehet, hogy életeket mentünk, gyógyítunk, sőt talán térítünk. De ha közben a férjünkkel és a gyerekeinkkel nem foglalkozunk (eleget), akkor nem buzgó szent asszonyok vagyunk, hanem istenkáromlók.

„A fiatal asszonyokat tanítsák arra, hogy ragaszkodjanak férjükhöz, szeressék gyermekeiket, legyenek komolyak, tiszták, háziasak, gyöngédek, a férjük iránt engedelmesek, nehogy az Isten szavát káromlás érje."
(Tit 2,3–4)

Nem jót kell tenni, hanem azt a jót, amire Isten meghívott. Az alázatos engedelmesség a szentség egyik nélkülözhetetlen pillére. Ha pedig családanyák lettünk, az azt jelenti hogy Isten akarata az, hogy a szeretteink szolgálata által szolgáljuk Őt. 

Azért vannak meddők, hajadonok, apácák, idős nők és a férfiak, hogy ők elvégezzék azokat a szolgálatokat, amelyeket kisgyerekek mellett nem lehet. Nem véletlen, hogy pl. régen apácák voltak a betegápolók, és nem családanyák. Ők a saját gyerekeikkel törődtek. Most meg édesanyák tizenkétóráznak. Borzasztó.

Amikor a Sátán egy hívő asszonyt akar rossz útra téríteni, nem ordító bűnökkel fog elé állni. Ezeket könnyen elkerülhetjük. Hanem amúgy jó dolgokkal fog jönni. Hiszen ezekre vagyunk fogékonyak. De sokszor a jó akadályoz egy masik jót, egy nagyobb jót. És ebben az a fájdalmas, hogy rengeteg jó gyümölcse lehet a szolgálatunknak. Azonban valami mégsem fog stimmelni. Ez pedig a családi életünk és a viszonyunk a családanyasághoz.

Intő jelek:

– Szívünk mélyén lenézzük  a háztartásvezetést és a gyermekgondozást. Úgy érezzük, muszáj valami mást is csinálnunk, különben elpazaroljuk a tehetségeinket, és semmi jelentőset nem teszünk le az asztalra.

– Haragszunk a gyerekeinkre és utáljuk a termékenységünket, mert megakadályoznak abban, hogy (elég) időnk legyen másra. Titkon abban bízunk, hogy nem lesz több gyerekünk, vagy indokokat csiholunk a tcst-zésre.

– A gondolataink állandóan a szolgálatunk körül forognak. Ingerel, ha mással, pl. háztartás is foglalkoznunk kell.

– A férjünk ingerült velünk szemben és/vagy igyekszik távol maradni tőlünk. A munkába vagy valamilyen hobbiba, esetleg társaságba menekül. Nincs önbizalma. Felhagy vagy sokkal kevésbé buzgón gyakorolja a vallást, mint eddig. Más nők felé fordul vagy valamilyen függősége lesz. Ebből már csak egy is arra utal, hogy nem érzi, hogy tisztelnénk és fontos lenne a számunkra.

– A gyermekeink nem tisztelnek minket, szófogadatlanok, nem ragaszkodnak hozzánk, nem keresik a társaságunkat, nem osztják meg velünk a benső világukat. A napnnagy részét képernyő előtt és/vagy intézményben töltik. Ez arra utal, hogy nem foglalkozunk velük eleget.

– Lenézzük a férjünket. Azt gondoljuk, mi kevésbé vagyunk bűnösek. Úgy véljük, nem elég buzgó (bezzeg mi!). Meg sem fordul a fejünkben, hogy negatív viselkedése a mi tiszteletlenségünknek és nemtörődömségünknek is a következménye.

– Folyton panaszkodunk a férjünkről. Mindezt beállíthatjuk ima-/tanácskérésként, vagy szerető aggodalomként,  hogy katolikusabbnak tűnjön. Pedig csak az ítélkezés lelke késztet beszédre.

– Keserűek vagyunk, túlérzékenyek, ingerültek, különösen a férjünkkel és a gyerekekkel szemben. Sok a veszekedés, kiabálás.

– Kerüljük a férjünkkel az intimitást. Lelkileg is eltávolodtunk egymástól. A gyerekeinkkel való törődésbe nem adjuk igazán bele magunkat, illetve alig várjuk, hogy megszabaduljunk tőlük, hogy az „igazán fontos" feladatainkat végezhessük. A házimunkát bűntudat nélkül elhanyagoljuk ezekkel szemben. Akár még az imát vagy az elég pihenést, alvást is.

– Sok időt töltünk házon kívül – akár fizikálisan, akár csak lelkiekben a telefon és az internet révén. Órákat beszélgetünk barátokkal, rokonokkal. Úgy érezzük, szükségünk van arra, hogy Istenen kívül egy-két barátnővel is rendszeresen „lelkizzünk". Szívesen ömlengünk nekik a lelki életünkről és a szolgálatunkról akár órákon át.

– Rossz kereszténynek tartjuk azokat a nőket, akik csak/elsősorban családanyaként szolgálnak, és nem vállalnak plusz kötelezettségeket. Idegesítenek az ilyen nők, megutáljuk őket, és nem hisszük el, hogy boldogok.

– Szentségünket a szolgálatunkban elért sikereink és az idegenek véleménye alapján ítéljük meg. A férjünk véleménye és boldogsága, és az állapotbeli kötelességeink nem számítanak.

– Rendkívül érzékenyek vagyunk minden kritikára, még a jószándékú, építő, kedvesen előadott fajtára is. Ellenben mi gátlás nélkül és nyers stílusban kritizálunk bárkit. Ezt szeretetnek nevezzük és az irgalmasság lelki cselekedeteként állítjuk be. Ha valaki nem fogadja meg a tanácsunkat, bűnösnek tartjuk. Mi viszont úgy látjuk, mások nem adhatnak nekünk tanácsot.

– Ha valamilyen konfliktusunk van, azt gondoljuk, azért „bántanak" minket, mert annyira jók vagyunk. Mindig mi vagyunk az ártatlan áldozatok és mások a rosszak.

– Ha el is fogadjuk a bibliai tanításokat az asszonyoktól, magunkra nézve ezeket nem tartjuk kötelezőnek, hiszen mi különlegesek vagyunk!

Tapasztalatom szerint ha legalább az egyik fennáll, akkor nem a család és az otthon a legfontosabb az életünkben (Isten után). De általában nem csak egy dolog jelentkezik. Hiszen ezek összefüggenek.


Istentelen dilemma, hogy egy családanya mit csináljon még azon kívül, hogy a szeretteit szolgálja. Semmit nem kell! Ha bűntudatunk van, mert nem megyünk bele netes hitvitákba, nem vezetjük a templomi kórust, nem győzködünk nőket, hogy ne vetessék el a gyereküket stb., akkor ez a Sátántól van. Az ő célja az, hogy a gondolataink tele legyenek mindennel, hogy ne jusson elég figyelmünk a családunkra és az otthonukra. Azt akarja, hogy minél többet házon kívül legyünk – ha nem testben, akkor legalább lélekben. Így lehet katolikus házasságokat is tönkretenni, gyerekeket kiszolgáltatni, ráadásul „Isten nevében", hiszen Érte akartunk buzgólkodni.

„Aki övéinek, főleg háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél."
(1Tim 5,8)

Ezzel azt akarom mondani, hogy semmit sem csinálhatunk a családunk szolgálatán kívül? Nem. Amit akarok mondani, az az alábbi:

– Ne legyen bűntudatunk, ha nem csinálunk mást. Anyának, feleségnek, házasszonynak lenni annyira sokoldalú feladat, hogy bőven kitöltheti a szívünket és a napjainkat. Társak, szeretők, nevelők, tanítók, játszópajtások, szakácsok, takarítók, ápolók, lakberendezők vagyunk egyszerre, de még így is kihagytam egy csomó mindent!

– Ha csinálunk valamit, beszéljük meg a férjünkkel, de úgy, hogy ne érezze azt, hogy muszáj támogatnia, hogy megússza a hisztit.

– Ne csináljunk olyasmit, ami megterhel lelkileg: akár elszomorít, akár felidegesít. A családunk issza meg a levét a hangulatainknak.

– Ne csináljunk olyat, ami azt eredményezi, hogy férfiakkal kell kettesben lennünk rendszeresen akár online, akár offline.

– Ne legyen olyasmi, ami férfiaknak való, még akkor se, ha az Egyház a II. vatikáni zsinat óta megengedi, nincs rá férfi jelentkező és/vagy jók vagyunk benne. (Pl. ministrálás, felolvasás, áldoztatás.) Az Egyház többek között a férfiak és a férfiasság hiányától szenved. Nem az a dolgunk, hogy átvegyük a férfiak helyét, hanem hogy arra ösztönözzük őket nőies módon (nem frontálisan, nyaggatva, kioktatva!) hogy újra betöltsék a feladataikat.

– Ne vállaljunk el olyan feladatot, ami miatt rendszeresen hosszú időt kell házon kívül töltenünk, főleg ne olyankor, mikor a gyerekeink és a férjünk otthon vannak.

– Ha csinálunk valamit, ne akkor csináljuk, mikor a családunk jelen van. Nincs rondább dolog, mint amikor Istenre hivatkozva mondjuk azt a férjünknek vagy a gyerekeinknek, hogy hagyjanak most békén. Intézménybe se tegyük be előbb/hozzuk el később a gyerekeinket, hogy szolgálhassunk. Isten az első, de ha a szeretteinknek versenyezniük kell Vele, megutálják Őt. Azt kell érezniük, hogy Isten miatt jobban szeretjük őket, nem azt, hogy kevésbé!

– A családunkat közvetve is szolgálnunk kell: takarítani, főzni, ügyeket intézni stb. Ha a szolgálatunk akadályoz a háziasszonyi teendőinkben, engedjük el vagy alakítsuk át úgy, hogy sokkal kevesebb időt vegyen el.

„Azonkívül rászoknak arra, hogy tétlenül házról házra járjanak, s nemcsak tétlenkednek, hanem pletykálkodnak, haszontalanságokat művelnek, s olyasmit beszélnek, amire semmi szükség nincs. Azt akarom ezért, hogy a fiatalabbak menjenek csak férjhez, adjanak gyermekeknek életet, viseljék gondját családjuknak, s ne szolgáltassanak alkalmat az ellenfélnek becsmérlésre."
(1Tim 5,13)

Mindenkinek megvan a feladata Krisztus Testében. Az, hogy (szinte) csak anyai és (házi)asszonyi teendőket végzünk, nem jelenti azt, hogy másra alkalmatlanok lennénk. Nem vagyunk mindenhatók, annyit jelent! A legjobbért sok jóról is le kell mondani. A férjünk felesége, a gyerekeink anyja és az otthonunk szíve nem lesz helyettünk más. Illetve ha az lesz, az tragédia.


Eddig az írásom. Ha pedig magamba nézek, azt kell látnom, hogy ha én erről írok, akkor képmutató vagyok, mert egyáltalán nem vagyok olyan feleség, anya és háziasszony, amilyen lenni szeretnék, és ebben elsősorban az interneten töltött idő mennyisége és formája akadályoz.

Isten nem kisgyerekes, nagycsaládos nőktől várja el a netes szolgálatot, hanem férfiaktól, és olyan nőktől, akiknek nem ad gyermeket, vagy akiknek már nagyok a gyerekei. (Ezért se kéne az Ő törvényeit megszegve lombikkal kierőszakolni a gyermekáldást – de ez már egy másik téma.)

Úgyhogy befejezem a blog írását.

„Isten szemében a rejtett ember az értékes, romolhatatlan szelídségével és nyugodt lelkével. Hajdan így ékesítették magukat a szent asszonyok is: reméltek Istenben és engedelmeskedtek a férjüknek."
(1Pét 3,4–5)

További olvasnivaló:

Máté Gábor – Gordon Neufeld: A család ereje
Gary Chapman – Arlene Pellicane: Netfüggő gyerekek
Debi Pearl: Created To Be His Help Meet és Preparing To Be A Help Meet
Robert Sarah bíboros: A csönd ereje

Lori Alexander: Blogging And Neglecting Your Family
God Created Women For Pouring
Teaching Others Without Time-Tested Experience And Wisdom
Should Women Bloggers/Speakers Be Heled Accountable?
Younger Women Bloggers Divorcing
Making A Name For Ourselves In Cyberplace

A hősiesség nőies formája
Ha utálsz otthon lenni
Valóban Krisztust követed vagy csak vallásoskodsz?
Ki neveli fel a gyermekeinket?

2019. február 11., hétfő

Pogány hagyaték


Nem igazán értjük manapság, mi is az a kereszténység. Egy a három ábrahámita vallás közül? A pogányság ellensége? Nem.

A kereszténység az igazság teljessége. Tehát ami az ószövetségi zsidó vallásban jó volt, tovább él benne. És ami a pogány vallásokban jó volt, az is.

Semmiféle törést nem látok abban, hogy Európa pogány volt, aztán keresztény lett. Elvetettük, ami téves, és megőriztük, ami jó.

Igen, a katolikus kereszténységben tovább élnek a pogány erények. Katolikus gyerekek még a Horthy-korszakban is a görög és római hősök erényein nevelkedtek a görög- és latinórák keretei között.

Ez lopás? Nem. Isten nem tud önmagától lopni.


Volt már, aki azt mondta rám, hogy pogány szellemiségű keresztény vagyok.

Vonz az ősi magyar, germán, japán szellemiség... minden, ami a pogányságban értékes volt.

Nem látom úgy, hogy ehhez újpogánnyá vagy metafizikai tradicionalistává kéne válnom. Katolikusként ugyanúgy örökösének érzem magam a nemes pogányoknak, mint a zsidó prófétáknak.

Akkor nem lennének katolikus, ha nem vonzanának az ősi erények.


A protestáns eretnekeket zavarták a pogányságból örökölt dolgok és ők kezdték túlhangsúlyozni az Ószövetséget. De a protestantizmus nem az autentikus kereszténység. A katolicizmus az.

Sokszor érzem azt, hogy közelebb áll a szellemiségem és az életmódom bizonyos újpogányokéhoz vagy szolipszistákéhoz még úgy is, hogy metafizikai kérdésekben nagyon nem értünk egyet, mint a keresztények többségééhez.

Hiába jár templomba a legtöbb keresztény, ugyanúgy a konzumidiotizmus rabja, és a marxizmus alakítja a gondolkodás- és életmódját, mint a nem hívőknek.


Nem csodálom, hogy manapság a valami magasabb emberi minőségre, nemességre, hősies életszemléletre törekvő férfiak és nők előbb találják meg a pogányságot vagy a metafizikai tradíciót, mint Krisztust.

Ha nem ismerném az autentikus katolikus szellemiséget, lehet, hogy az alapján, amiket manapság az egyházi vezetők mondanak és amilyen a modern szentmise, én se lennék keresztény.

Engem személy szerint undorít az érzelgős jópofizás, a mindig a legalantasabbakhoz való igazodás, a tömegek és a világi sajtó tetszésének keresése. 

Ha nem tudnám, hogy nem ez az Egyház igazi arca, akkor tőle is megundorodnék. 


Nem azért lettem hívő katolikus tíz éve, hogy ugyanazzal a hamis, romboló szeméttel legyek kénytelen táplálni a lelkemet, mint amit a világ kínál. Nem azért alázkodtam meg a Szentháromságos Egy Isten előtt, belátva, hogy nem én vagyok az erkölcsi jó és rossz tudásának birtokosa, hogy aztán Isten nevében arra tanítsanak a papok, hogy éljek és gondolkodjak, ahogy akarok, mert hiszen Isten a tolerancia Istene.

Az én kedvemet ne keresse senki! Nem azért vagyok itt. Hanem mert változni akarok, nemesedni akarok, Istent akarom. Fegyverzetet akarok a bűneim elleni harchoz, nem buksisimogatást. Nem akarok olyan maradni, amilyen vagyok, mert a bűn a pokol – itt, a Földön és a túlvilágon is. Szeretném, ha Krisztus kivezetne a lustaságból, kényelemszeretetből, énközpontúságból, türelmetlenségből és a többiből, hogy az Övé lehessek és értékes életet élhessek.


Nem imádok istenségeket és elutasítom az okkultizmust, de mindabban, ami tiszta és nemes, jogot formálok arra, hogy a pogányok unokájaként tekintsek magamra és a katolikus Egyházra egyaránt. Ezt a szellemiséget próbálom őrizni és a saját életemben is megvalósítani minden borzasztó gyengeségem ellenére azért imádkozva, hogy Krisztus legyen az én erőm.

2019. február 7., csütörtök

Szent Ferenc és a szultán


Olvasom, olvasom a ferences generális atya gondolatait azzal kapcsolatban, hogy Assisi Szent Ferenc elment a szultánhoz...

És nem értem.

Szent Ferenc azért ment a muszlimokhoz, hogy megtérítse őket, nem azért, hogy párbeszédet folytasson, barátkozzon vagy együtt imádkozzon velük. Ahogy Szent Bonaventura írja:
„Sok kínzatás után az isteni Gondviselés akaratából végül is az Isten emberének kivánsága szerint a szultán elé vezették őket. Ennek kérdésére, hogy ki, miért és hogyan küldte őket és miképen jutottak hozzá, Ferenc bátran felelte, hogy nem ember, hanem a fölséges Isten küldte őt, hogy neki és népének megmutassa az üdvösség útját és hirdesse az igazság evangéliumát. Majd aztán akkora következetességgel és lelki erővel és olyan buzgósággal hirdette az említett szultánnak a háromegy Istent és mindenek Üdvözítőjét, Jézus Krisztust, hogy benne megvilágosodott és igazán teljesedésbe ment az Evangélum szava: Én majd adok nekek szájat és bölcseséget, melynek nem tudnak ellenállani, sem ellenmondani valamennyi ellenfeleitek. A szultán Isten emberének csodás lelki buzgalma és erénye láttán szívesen hallgatta őt és időtöltésül magánál tartotta. Krisztus szolgája pedig felsőbb megvilágosításra így szólt:  
– Ha néppeddel együtt Krisztushoz akarsz térni, az ő szerelméért szívesen maradok veletek. Ha azonban habozol Krisztus hitéért Mohamed törvényétől megválni, parancsold, hogy gyújtsanak igen nagy tüzet és én papjaiddal belelépek, hogy így is meglásd, melyik hitet kell méltán bizonyosabbnak tartanod.  
Erre a szultán így válaszolt:  
– Nem hiszem, hogy papjaim valamelyike tűzbe menne, vagy bárminő kínzatásnak alávetné magát az ő hite védelmére.  
Észrevette ugyanis, hogy papjainak egyike, komoly és idős férfiú, e szavak hallatára távozott színe elől. A szent viszont így szólt:  
– Ha megígéred, hogy te és néped Krisztus hitére térsz ha a tűzből sértetlenül jövök ki, egyedül is bemegyek a tűzbe. Az esetre, ha elégek, tudjátok ezt be bűneimnek. Ha pedig sértetlenül megőriz az isteni erő, ismerjétek el Krisztust, az Isten erejét és bölcsességét, az igaz Istent és mindenek üdvözítő Urát.  
A szultán válaszában még erre a választásra sem mert ráállani, mert félt népének lázadásától. Mindazonáltal sok értékes ajándékkal halmozta el, amelyeket Isten embere, nem a hiú dolgok, de a lelkek üdvének szomjazója lévén, sárként megvetett. A szultán pedig ezt látva, csodálattal telt el, s még nagyobb tiszteletre gerjedt iránta. S bár nem tért át, vagy nem mert áttérni a keresztény hitre, kérte, hogy üdvösségéért fogadja el ajándékait a keresztény szegények és templomok javára. Ebbe azonban Krisztus szolgája, minthogy irtózott a pénz terhétől és a szultán lelkében nem vette észre az igazi jóindulat gyökerét, semmiképen sem egyezett bele."
Egy szent elment tehát megtéríteni az igaz katolkus hitre a muszlim uralkodót, és ezt az utat 800 évvel később az utódja arra használja fel, hogy a saját szinkretista ideológiáját megtámogassa vele.

Persze Ferenc pápa is ugyanezt csinálja. Aláírt egy dokumentumot, amelyben az a blaszfémia szerepel, hogy Isten akarata, hogy több vallás legyen.

Vaknak kell lenni, hogy ne lássuk, mire megy ki a játék. El akarják velünk fogadtatni, hogy a katolikus vallás csak egy a sok közül, és hogy tulajdonképpen mindegy, ki miben hisz, mert ugyanazt az Istent imádjuk.

Tudjátok, a katolikusok Istene ugyanaz az Isten, aki a Koránban megparancsolja, hogy írtsák ki a keresztényeket, hacsak nem fizetnek adót.

Ha ezt az egyértelmű egyezést nem fogadod el, gyűlölködő vagy meg spirituálisan alacsonyabbrendű.

Persze ott van az Egyház történetének talán legrosszabb dokumentuma, a Nostra aetate, amelyre hivatkozva hírdethetik is ezeket a tévtanításokat.

Csak hát az a baj, hogyha minden vallás egyforma, és mindegy, miben hiszünk, akkor minek jött el Jézus, minek tanított, minek alapított Egyházat... a missziós parancs adásakor meg esetleg be volt rúgva? Vagy most már a modern bibliakutatók azzal kapcsolatban is rájöttek, hogy utólag írták bele, Jézus szájába adva ezeket a szavakat?

Egyszerűen gusztustalan ez az önfeladás, ez a lefekvés a progresszív ideológiáknak. A tömegek meg vakon ténferegnek a tévtanítók után.

Mondjuk Jézus megmondta előre, hogy ez lesz, úgyhogy nincs min csodálkozni. Ki kell tartanunk az igazságban akkor is, ha az egyházi vezetők megtagadják. Mi mást tehetne az, aki szereti Krisztust és az Egyházat?

„Voltak azonban a nép körében hamis próféták is, mint ahogy közöttetek is lesznek hazug tanítók, akik veszedelmes tévtanokat terjesztenek, s azt, aki megváltotta őket, az Urat, megtagadják, gyors romlást zúdítva magukra.

Sokan fogják követni eltévelyedéseiket, s miattuk becsmérelni fogják az igazság útját.

Nyereségvágyból fakadó szavaikkal igyekeznek megvásárolni titeket; de az ítélet már régóta készül ellenük, és a rájuk váró pusztulás el nem alszik.”

(2Pét 2,1-3)

Kapcsolódó:

2019. február 6., szerda

A biztonságos szex hazugsága


Tele van a padlás azokkal az okos tanácsokkal, hogy aki nem akar gyereket, használjon fogamzásgálást. Holott az abortuszok pont a fogamzásgátlásnak köszönhetően öltöttek ilyen elképzelhetetlen mértéket (évi 40-50 millió!).

A fogamzásgátlás különválasztja a szexet a gyermekáldástól. Abba a hitbe ringat minket, hogy van következmények nélküli szex.

Á, feküdjünk csak le másokkal 15 évesen, nem lesz baj. Egyéjszakás kaland? Ugyan már. Folyamatban levő tanulmányok? Smafu.

Aztán ha mégis megfogan egy gyerek, jöhet a mészárszék, mert most ő nem fér bele az életünkbe.

Bocsánat, de NINCS következmények nélküli szex. Az egyetlen 100%-os módszer a gyermekáldás elkerülésére, ha nem szeretkezel.

Szeretnél? Akkor menj férjhez!

Nem normális dolog egy kis nemi gyönyörért szórakozni egy másik ember életével. Pedig aki olyan körülmények között szeretkezik, hogy gyereket nem tud/akar vállalni, az ezt teszi.

És ki fog lakolni a felelőtlenségéért? Hát persze, hogy az ártatlan gyermek.

A gyógyszergyárak a profit érdekében felépítettek egy álomvilágot, amelyben létezik szex gyermekáldás nélkül, és mi, nők ezt bevesszük.

Komolyan ennyi eszünk van?

Nem a gyárigazgatónak kell majd az egész életét abban a tudatban leélnie, hogy megölte a saját gyerekét. Ő jót nyaral a pénzedből, amelyet a biztonságos szex hazugságáért fizettél neki.


Igazából nem a „szűzen a házasságig"–elv a káros a nők számára, hanem a fogamzásgátlás és a promiszkuitás.

Csak ezt tilos kimondani, mert akkor hova lenne a nőkből kisajtolt profit, és a család intézményének szétverése se működne olyan jól. Ráadásul el kéne venni a nőket, hogy megkaphassák őket, ez pedig kényelmetlenül hangzik!

A nők felszabadításáról beszélnek a fogamzásgátlás kapcsán, holott évente kb. 25 millió lánymagzatot abortálnak, ha nem működőtt, és ki tudja, hány millió nő hagyja kihasználni és lelkileg megnyomorítani magát, mert azt hiszi, a fogamzásgátlás miatt semmi gond a házasság előtti szexszel.

Vajon hány nő szédeleg férfitól férfiig, mert már képtelen a normális kötődésre? Hány alfaözvegy vesztette el a lehetőséget a boldog házasságra akár csak egy partner miatt?

Persze Krisztusban van újrakezdés. De sokkal okosabb elkerülni a bajt, mint hagyni magunkat megsérülni, aztán várni a csodás gyógyulást. 

Kép: képkocka az Egy lányról (An Education) című filmből. Ajánlom, arról szól, amiről írtam.

2019. február 4., hétfő

A rasszizmusról


Korunk egyik billoga a sok közül a „rasszista". Ha valakit le akarnak járatni, kijelentik, hogy az illető fajgyűlölő, és ezzel már legitimen lehet utálni őt azoknak is, akik amúgy levegőért kapkodva ájuldoznak, hogy milyen csúnya dolog bántani bárkit is.

Engem is próbált már nem egy ember, akit idegesítek az általam képviselt igazságok miatt azzal megfogni, hogy rasszista vagyok.

Ilyenkor azt várják, hogy elkezdjek szűkölni, hogy nem, nem, dehogy vagyok rasszista, és felsoroljam az összes dolgot, ami jó pontot szerezhet náluk, mondjuk, hogy mindig mosolygok a néger szomszédomra, vagy a múltkor is átsegítettem a kebabárus dédanyját a zebrán.

Mivel ez szánalmas meghunyászkodás, inkább annyit szoktam mondani: igen, rasszista vagyok, nem mellesleg mindenkinek annak kéne lennie.

Manapság nem azt jelenti már a rasszizmus, hogy gyűlölsz másokat a származásuk miatt. Ma a rasszista azt jelenti, hogy olyan ember vagy, aki szúrja a szemét a fehérgyűlölőknek. Úgyhogy a magam részéről bóknak veszem.

Olyan korban élünk, amikor az antirasszizmus szépen hangzó jelszava alatt fehérírtás folyik. Van, ahol nyíltan, brutális eszközökkel, ilyen pl. Dél-Afrika. Másutt pedig saját magunkkal írtatnak ki minket.

Minden fehérbe belenevelték, hogy ő egy gonosz, elnyomó, kegyetlen rassznak a tagja, ld. gyarmatosítás, rabszolgatartás, apartheid, holokauszt és a többi. De kezelésbe vették a nem fehéreket is. Elmondták nekik, hogy minden bajukért a fehér ember a felelős, és most lázadniuk kell a „white supremacy" ellen.

Ugyanaz az undorító marxista módszer jelenik meg itt is, mint a társadalmi osztályok vagy épp a nemek tekintetében. Kijelölik x-et áldozatnak, y-t elnyomónak, és kezdődhet a harc. A lényeg, hogy minél nagyobb felfordulás legyen, és minél több érték elpusztuljon.

Akár tetszik, akár nem, a világban nincs egyenlőség. Egyedül abban vagyunk egyenlőek, hogy Isten mindannyiunkat végtelenül szeret és megadja az esélyt az üdvösségre. Egyébként különbözőség és ebből fakadó hierarchia uralja a világot.

Isten felettünk áll. Az angyalok is. Az állatok és a növények meg alattunk. A rasszok között is különbségek vannak.

A fehér ember az emberiség csúcsa az intelligencia és a kreativitás tekintetében. Büszke vagyok rá, hogy fehér vagyok, ezt az örökséget tovább adom, és ehhez méltó életet igyekszem élni. Ez gyűlöletet jelent? Nem. Csupán annyit, hogy nem fogom egyenlőnek hazudni, ami nem egyenlő csak azért, hogy ne bántsak meg másokat és jó katolikusnak tűnjek.

Ahogy elismerem, hogy Isten és ember különbözik, ember és állat különbözik, férfi és nő különbözik, felnőtt és gyerek különbözik, úgy felismerem azt is, hogy a rasszok és a nemzetek is különböznek.

Ha tudományos tény, hogy a férfiak között sokkal több a zseni, mint a nők között, akkor azt a tudományos tényt se fogom tagadni, hogy a zsenik szinte mind fehérek.

Hogy mindkét tény kellemetlen egyeseknek és nem „politikailag korrekt”? Van egy rossz hírem: a valóság sokszor kellemetlen, és sohasem PC.

Eldönthetjük, hogy a gondolkodás- és életmódunkat olyan utópisztikus vágyálmokhoz szabjuk-e, mint az egyenlőség, vagy pedig a teremtett világ rendjéhez és valóságához.

Ha a realitásokhoz igazodunk, jó belegondolni fehérként: akire többet bíz az Isten, többet is vár el tőle. Nem véletlen mi dolgoztuk ki a katolikus teológiát és terjesztettük el az evangéliumot a világban. Isten felhasználta a géniuszunkat minden ember üdvösségének érdekében.

Sosem azért kapjuk se a tehetségeinket, se a hatalmunkat, hogy mások lenézésére és kizsigerelésére használjuk, hanem mint Jézus: vezetésre és szolgálatra.

Romlott világunkban a hatalom és a tehetség rosszra is felhasználható. Elég csak Luciferre tekinteni. Sok fehér élt, míg sok másik sajnos visszaélt a szellemi és technológiai fölényével.

De ne kiáltsuk ki magunkat bűnösnek és a színeseket ártatlannak! Az indiánromantika és társai rousseau-ista ostobaságok. A színesek is ugyanúgy bűnös emberek, akiknek szükségük van a megváltásra, és akik már azelőtt is ismerték a háborút és a kegyetlenkedést, hogy mi betettük volna a lábunkat a területeikre. Ha pedig ők lettek volna olyan fejlettek, mint mi, akkor ők gyarmatosítanak minket, és lehet, nem keresztények lévén még többet szenvedtünk volna tőlük, mint ők tőlünk.

Egyébként értelmes katolikus emberekként érdemes felülvizsgálni mindazt a „tényt", amit olyan témákról tanítottak nekünk, mint a keresztesháborúk, a gyarmatosítás és az apartheid. Nem feltétlen kell a fehér- és kereszténygyűlölő progresszívek állításait és interpretációját elhinni. Kezdetnek magyarul is vannak jó írások pl. Dél-Afrikáról és Rhodéziáról (Zimbabwe).

Isten ugyanannyira szeret mindannyiunkat. Minden rassznak és nemzetnek megvan a maga karaktere, küldetése és helye a világban.  Viszont ha hamis alázatból letagadjuk a saját nagyságunkat, nem tudjuk megtenni, amit Isten elvár tőlünk. Sőt, öngyűlöletbe esve kiírtjuk és kiírtatjuk magunkat. Ami bűn.

A Biblia szerint nem csak mint egyén, de mint nemzet is számot kell adnunk Őelőtte tetteinkről. Vajot mit mond majd az Úr rólad mint fehér és magyar emberről? Megbecsülted, őrizted, kibontakoztattad és tovább adtad az örökségedet?

2019. január 29., kedd

Konteók katolikus szemmel


A kultúrmarxisták egyik kedvenc vádja a konzervatívokkal szemben, hogy alusapkások. Ugyan már, nincs és nem is volt soha egyházellenes, monarchiaellenes, fehérellenes, családellenes összeesküvés! Aki ilyesmiben hisz, paranoid és ostoba. 

A dolog azért vicces, mert ugyanezek az emberek nyíltan harcolnak egy, az egész történelmen átívelő nőgyűlölő férfiösszeesküvés ellen, és arról is meg vannak győződve, hogy az Egyház gazul meghamisította Krisztus eredeti tanítását (ami nyilván a tolerancia és a szabadelvűség volt), a papok pedig gonosz összeesküvőkként sötétségben tartották a népet kétezer éven át. 

Az az igazság, hogy katolikusként csakis konteohívők lehetünk. Hiszünk ugyanis abban, hogy a világ kezdete óta a Sátán összeesküdött a többi bukott angyallal, hogy az embereket Isten ellen lázítsa és a pokolra juttassa. Bizony, dogmáink között ott szerepel egy istenellenes összeesküvés. Ennek a léte nem csak teória tehát, hanem hitigazság. 

Mint tudjuk, vagy Istent, vagy a Sátánt szolgáljuk. Tehát az embereknek lehetőségük van rá, hogy részt vegyenek az istenellenes összeesküvésben – még ha nem is tudatosul bennük, hogy Ki ellen harcolnak. Viszont sokan nagyon is tudatosan krisztusgyűlölők.

Lucifer, a nagy ámító sajnos egyre többeket ejt rabul. A humanisták, a reformátorok, a szabadkőművesek, a forradalmárok, a marxisták, a feministák, a modernisták, az antifasiszták, a kultúrmarxisták, az antirasszisták, az SJW-k, az LMBTQ-lobbisták, a bevándorláspártiak mind-mind őt szolgálták a történelem folyamán, vagy szolgálják most is. 

Szépen hangzó jelszavak és célok segítségével megszédítik a tömegeket, hogy eltöröltessék velük a Föld színéről a trónt és az oltárt, a fehér embert, a nemzeteket, a családot, a nőt és a férfit, végső soron az Embert. 

Mi a bűnünk? Az, hogy Isten képmásai vagyunk, és Ő szeret minket. A démonok gyűlölik Istent, az embereket és a teremtett világot. Azt akarják, hogy minél bűnösebbek legyünk, aljasodjunk le és forduljunk ki magunkból. Írtsuk egymást, de forduljunk magunk ellen is. 

Aki nem látja, hogy micsoda fehérellenes, egyházellenes, családellenes, férfi- és nőellenes világban élünk, az bocsánat, de szatyorban él.  És hányan vannak ilyenek! A nagy ámító már elérte, hogy az Egyház gyűlölje és leépítse önmagát, ugyanígy a fehér ember is megtört gerincű, önostorozó, saját magát kihalásra ítélő faj lett. És mindezt úgy, hogy azt hisszük, ez a szabadság, a boldogság, a felvilágosultság, a haladás, a szeretet! Pedig beteg öngyűlölőkké korcsosultunk, nem más történt. 

Ez nem konteo. Ez tény. A pokol összeesküdött Isten és ember ellen. Ehhez sokunk asszisztál. Úgy látszik, a túlnyomó többségről ez elmondható. Mit tegyünk hát? Adjuk meg magunkat? 

Nem! A mennyiségi fölény nem jelent semmit. Jézus Krisztus ugyanis velünk van. Már győztünk. Ő el fog jönni másodjára is, immár dicsőségben, és mindenki megkapja a jussát. A démonok mindörökké leláncoltatnak, és nem lesz többé se bűn, se gyűlölet, se fájdalom. 

A kérdés csak az, mennyi lesz a diadalmas sereg vesztesége. Hány ember kárhozik el? Mennyi bűnt követünk el? Mennyi szenvedést okozunk? Mennyire degeneráljuk önmagunkat és a világot? 

„Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.

Ezért öltsétek fel az Isten fegyverzetét, hogy a gonosz napon ellenállhassatok, és mindent legyőzve megtarthassátok állásaitokat.

Így készüljetek föl: csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját, sarunak meg a készséget viseljétek a békesség evangéliumának hirdetésére.

Mindehhez fogjátok a hit pajzsát, ezzel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát.

Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a Lélek kardját, vagyis az Isten szavát.

Minden alkalommal imádkozzatok a Lélekben könyörögve és imákat mondva. Legyetek éberek, és imádkozzatok kitartóan az összes szentérté s énértem is, hogy megkapjam a beszéd ajándékát, hogy amikor megszólalok, bátran hirdessem az evangélium titkát."

(Ef 6,12-19)

2019. január 28., hétfő

Szüzen a házasságig

Ezt az bejegyzést elsősorban kamaszlányoknak írtam, akiknek még „nem késő", de persze senki és semmi nincs veszve Krisztusban.


Talán azt mindenki tudja, hogy az Egyház azt tanítja, hogy nem szabad lefeküdnünk egymással, amíg össze nem házasodunk. Ezen kívül hajadonként és házasként is bűn az önkielégítés, valamint a szexuális tartalmak fogyasztása (olvasás, filmnézés révén – igen, a kockahasborítós könyveké is!) De azért a dolog nem ilyen egyszerű. Hiszen nem csak puszta szex létezik. Azt megelőzik bizonyos dolgok. Hol a határ? 

Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk állapítani, meg kell értenünk, mi a házasság, mi az együtt járás és mi a szex. Nagyon nem az, amit ma gondolnak ezekről a legtöbben. 

Kezdjük azzal, hogy az erkölcsi szabályok mindkét nemre vonatkoznak, de elsősorban lányoknak írok. A nemek különböznek. És úgy látom, a házasság előtti szexszel mi, nők veszíthetünk többet. Ránk van rosszabb hatással. 

Isten úgy teremtette meg a világot, hogy a házasság egy egész életen át tartó szövetség legyen, a szex ezt segítse elő, a járás pedig azt a célt szolgálja, hogy felmérjük, alkalmas-e a másik férjnek, és felkészüljünk a házasságra. Manapság a szex csupán örömszerzés vagy biológiai kényszer. Esetleg manipulációs vagy népszerűségszerző eszköz. Pedig ennél sokkal több. 

A szeretkezést Isten a gyermekáldásra találta ki és arra, hogy két embert úgy összekössön, mint semmi más. Tudományos tény, hogy szex közben olyan hormonok szabadulnak fel bennünk, amelyek a kötődésért felelősek. Ha lefekszel valakivel, akár akarod, akár nem, az elméd úgy veszi, hogy összeházasodtatok. Mikor pedig újra és újra szeretkeztek egymással, az megerősíti az együvé tartozásotokat biológiai szinten is. 

Mi történik, ha ezután jön a szakítás? Törés. Egy lány lelkében kevés dolog okozhat nagyobb kárt, mint az, ha lefekszik valakivel, akivel aztán különválik. 

Mi, nők úgy működünk, mint a cellux. Először remekül ragaszkodunk, de ha leszakítanak minket ragaszkodásunk tárgyától, legközelebb kevésbé ragadunk, és így tovább. Minél többször éli át egy nő, hogy szakít azzal, akivel lefeküdt, annál kevésbé képes kötődni a következő partnerhez. Minden értelmes, öntudatos lány és nő, ha ezt tudja, nem dönthet masképp, minthogy megőrzi a szüzességét a házasságig. 

Azonban nem csak arról van szó, hogy a szextől tartózkodunk. Egyáltalán nem szabad közelkerülnünk a másikhoz testileg. A határt én a finom, rövid csóknál húznám meg, de azt is teljesen normálisnak tartom már feleségként, ha valakik az esküvőig nem is csókolóznak. 

Annyira fontos lenne lányként, hogy őrizzük a méltóságunkat! Hogy éreznéd magad, ha asszonyként szembe jönne egy vagy több férfi, akikkel ha nem is feküdtél le, de mondjuk vadul smároltál? Szerintem ha arra gondolunk, mi lenne, ha nem házasodunk össze a párunkkal, nagyon könnyen érezhetjük, mi az, ami belefér, és mi nem. Mi az, amit megadhatok anélkül, hogy túlzottan kiszolgáltatnám magam valakinek, akivel lehet, hogy elválnak az útjaink. 

Merthogy a járás nem lehet időleges „jól érezzük egymást". Hanem keszület. A testi közelség pedig nem szabad, hogy eszközzé váljon a másik megtartásában. Aki igazán akar, az el fog venni akkor is, ha testileg nem kerültök közel egymáshoz. Hiszen a házasság alatt évtizedeitek lesznek rá! Akinek viszont csak szexre kellenél, azt kiszűröd. Nem akarsz használt és eldobott nő lenni

Persze ilyenkor jön az az érv, hogy hogyan lehet elköteleződni valaki mellett, ha nem tudod, milyen az ágyban. Ez igazából a világ téves felfogását mutatja a szexről. Azt hiszik, a szeretkezés lényege a testi élvezet, ami egyfajta ügyesség eredménye. 

Az igazság az, hogy a szexuális élvezet elsősorban lelki, és annak a megéléséből fakad, hogy birtokba vesz egy férfi, aki szeret engem. Szeretet- és odaadásélmény. Ehhez járul a testi élvezet, így lesz az egész emberségemet átfogó esemény. De ehhez nem technikák kellenek, hanem lelki beállítódás. Az, hogy odaadó, nőies nő legyél, a férjed meg férfias férfi. 

Persze ki lehet tapasztalni, fizikális szinten mi okoz élvezetet és mi nem, de ez bőven ráér a házasságban. Azt pedig, hogy vonzó, férfias férfi-e a másik, akinek oda akarom adni magam, azt szex nélkül is meg tudjuk állapítani. 

A szeretkezés olyasmi, aminek egyre jobbá kell válnia a házasságban, ahogy egyre odaadóbbá és nőiesebbé válunk. Így egy-két kísérletező alkalomból nem lehet megmondani biztosra semmit. Ezen a téren is érünk, fejlődünk, kinyílunk, aminek az egyetlen biztonságos terepe a házasság. 

Azt pedig, higgyétek el, lehet, pár buta kamasz szemében ciki, hogy valaki 15-16 éves kor felett is szűz, de egy igazi férfi arról álmodik, hogy egy kedves, odaadó szüzet vegyen el feleségül, akinek a testébe-lelkébe nem vésődött bele egy másik férfi képe.