A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyermekáldás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: gyermekáldás. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. december 7., péntek

Te is félsz a szenvedéstől?


Az utóbbi időben volt pár eléggé durva napom abból a szempontból, hogy a gyerekeim elképzelhetetlenül keveset hagytak aludni. Egyik nap összesen három órát sikerült aludnom, azt is három részletben. Nem értettem az Urat, miért csinálja ezt velem. Tönkre akar tenni? Anyaként arra lenne szükségem, hogy rendben legyen mind az egészségem, mind az idegzetem. Azt akarja, hogy képtelen legyek házimunkát végezni, és hogy őrjöngjek a gyerekekkel, mert teljesen a padlóra tesz idegileg az alvásmegvonás? Könyörgöm, ezzel a módszerrel rabokat kínoztak az Andrássy út 60-ban!

Őszintén ráöntöttem Istenre a vádjaimat az egyik ilyen borzalmas hajnalon, amikor épp hogy csak aludni tudtam egy órát, a kisbabám megint elkezdett sírni. Kiabáltam Istennel magamban és vádoltam, hogy hogyan csinálhatja ezt velem, miért ilyen kegyetlen, hogy ki akar készíteni. Gondoltam, ha szabad folyást adok az érzelmeimnek és a gondolataimnak, akkor lehetősége lesz rá Istennek és nekem, hogy együtt kezdjük velük valamit.

Így is lett. Ez után az alig alvás után eldöntöttem, hogy a délelőttöt a kanapén heverve fogom tölteni, és csak akkor kelek fel, ha nagyon muszáj. Túlélem valahogy délutánig, amikor lerakom a gyerekeket, és majd akkor alszom kb. két órát. Csakhogy a dolgok másképp alakultak. A férjem felhívott, hogy el kéne mennem egy hivatalba, nem várhat holnapig. Jó mondtam neki , elmegyek, de csak miután aludtam délután, mert ilyen állapotban félnék, hogy nem tudok figyelni, és elüti a gyerekeket az autó.

De aztán valahogy azt éreztem, hogy nekem most kell mennem. Feléledt bennem egyfajta tettvágy, és kezdtem szellemileg is kitisztulni. Különben is, ilyenkor alig jár autó, úgyhogy gondoltam, vágjunk bele. Összekaptam a gyerekeket és útnak indultunk.

A látvány letaglózott. Az utcán csak mi voltunk. Minden csupa víz volt, de már nem esett az eső. A fákon és a bokrokon gyönyörűen csillogtak a vízcseppek. Minden, még a járda is arany fényben úszott. Ahogy körülnéztem, elakadt a lélegzetem. Azt éreztem, hogy Isten ezt csak nekem szánta. Hogy azt akarja mondani, nézd, ennyire szeretlek, hogy ilyen csodálatos világot teremtettem neked környezetedül. A természet pazar szépségét láttam magam körül, amely egy olyan Teremtőről beszél, aki végtelen mértékben pazarolja rám a szeretetét.

Bolond voltam gondoltam. Még hogy Isten utál és tönkre akar tenni? Hiszen úgy szeret, mint senki más! És akkor teljesen eltöltött a meggyőződés, hogy Isten csak azért engedi meg a szenvedéseket és a nehézségeket az életemben, hogy megmutassa, mennyivel többre vagyok képes és mennyivel erősebb vagyok, mint ahogy azt hittem, vagy ahogy azt bárki hitte volna rólam. Isten tulajdonképen bókol nekem, amikor úgy tűnik, épp ki akar készíteni, mert hiszen nem készülök ki! Hanem veszem az akadályt, és visszatekintve azt gondolhatom: nahát, erre is képes vagyok! Olyan ő, mint a szülő, aki biztatja a visszakozó kisgyerekét, hogy igenis csinálja meg a feladatot, mert képes rá. Talán nem elsőre, nem másodikra, de menni fog. 

Valóban, nem haltam bele a kialvatlanságba, a gyerekeket se ütötte el semmi, és idegesen durva sem voltam, noha  minden jel arra mutatott, hogy borzalmas napom lesz és borzalmasan fogok viselkedni a kialvatlanság miatt. De nem így történt. 

Rájöttem, hogy nem az készít ki igazán, ami nehézség történik velem, hanem az a téves gondolat, hogy nem fogom kibírni. Az ijeszt meg, az lomboz le, az tesz idegessé mintegy önbeteljesítő jóslatként. Hiszen keresztényként hogy kéne hozzáállnom a dolgokhoz? Úgy, hogy mindent örömmel és önbizalommal fogadok, hiszen tudom, hogy semmi sem történik Isten akaratán kívül, így bármi is esik meg velem, amellett ott van egy rövid üzenet Istentől: „Képes vagy rá! Ki tudod bírni!"

Még a démonok is csak akkor és úgy tudnak minket bántani, hogyha Isten engedélyt ad rá. Vagy épp a rosszindulatú emberek is csak annyiban tudnak nekünk ártani, amennyiben Isten megengedte. Semmitől se szabadna megijednünk, mert a Gonosz nem tombolhat fékevesztettül. A Mindenható Isten uralma alatt van minden, és mindent csak azért enged meg, mert tudja, abból Vele jót hozhat ki az az ember, aki Belé kapaszkodva éli át a nehézségeket. Mennyire ironikus, hogy akik a legdurvábban akarnak ártani nekünk, azok a legnagyobb jót követik el velünk, hiszen az Úr által megengedett szenvedések jelentik a legrövidebb útját a szentté válásunknak!

Most már csak mosolygok azon, hogy milyen ostoba is voltam, amikor kétségbe estem és rendkívüli módon sajnáltam magam mindazért, ami ér engem. Tudom, hogy csak olyasmi történhet velem, amit Krisztusban kibírok, sőt, a javamra is tudja fordítani. Féltem a szenvedéstől, és féltem attól, hogy félek a szenvedéstől, és így nem fogok a mennybe jutni. Milyen jó az Isten, hogy a gyerekeim révén megtanította nekem, hogy nem kell félnem a szenvedésektől. Igen, valójában nem is csak ez a pár nap, de az egész anyaságom a legnagyobb bizonyítéka annak, hogy ezerszer többet bírok annál, mint amit akár én, akár más is gondolt volna rólam.

A világ az, aki fontolgatja, latolgatja, hogy ki mire képes, mi fér bele úgymond emberileg nézve. Mi, keresztények viszont arra vagyunk meghívva, hogy „istenileg" nézzük a dolgokat. Hogy átadjuk magunkat Neki és merjük vállalni azt is, amiről esetleg azt gondolnánk, hogy képtelenek vagyunk rá, mert Ő az élet és halál Ura, és ezerszer jobban tudja nálunk, mire vagyunk képesek. Tudjátok, ha aszerint rendeztem volna be az életem, hogy ésszerűen mire vagyok alkalmas, akkor lehet, hogy egy gyerekem se lenne. Ehelyett az elmúlt négy és fél évben szültem hármat, és nagyon szeretnék még legalább ugyanennyit. Tudom ugyanis, hogy Szt. Pál szavai rám is igazak: „Azáltal üdvözül, hogy vállalja az anyaságot, kitart a hitben, a szeretetben, a szegénységben és a tisztességben." (1Tim 2,15)

Amikor valaki fogamzásgátlással vagy kényelmi tcst-zéssel szenvedésmentes életet akar magának és a gyerekeinek biztosítani, a homoszexuális kapcsolatok elfogadásával meg akarja spórolni egyeseknek az önmegtartóztatással járó nehézségeket, vagy mikor az elhagyottak számára legitimizálná, hogy még a házastársuk életében mással álljanak össze, nehogy a társtalanság fájdalmait át kelljen élniük, azzal nem csinál mást, mint megfosztja magát vagy a többieket a mennyországba vezető egyetlen úttól: az Istennek való engedelmességtől, a lemondásról és a szenvedéstől. 

Ha nem hiszünk a túlvilágban, akkor persze ez a logikus lépés. Beállhatunk a marxista utópisták körébe, akik egy szenvedés nélküli földi mennyországot akarnak felépíteni... Csakhogy katolikusként mi elvileg hiszünk abban, hogy a túlvilágon vár ránk a valódi mennyország, és hogy nem juthatunk be oda földi szenvedések nélkül. Maga Jézus rengeteget beszélt a szenvedés szükségességéről. Arról, hogy azok a boldogok, akik szenvednek (ld. hegyi beszéd), vagy hogy az Ő követésekor elkerülhetetlen a szenvedés és az üldöztetés. Amikor a keresztre nézünk, a szenvedő Krisztust látjuk. Feszület van a szobánkban, a nyakunkban keresztet hordunk, és mégis, akár Isten parancsait is áthágjuk, hogy elkerüljük mi vagy a többi ember a szenvedést? Milyen kereszténység ez?

A túlzott kényelem nem tesz jót senkinek: láthatjuk ezt a nyugati emberen vagy önmagunkon, a mai fiatalokon. Legalább  mi, katolikusok ne álljunk be az utópisták közé, és merjük vállalni a szenvedéseket, és attól se féljünk, hogy másoknak, akár a gyerekeinknek is nehézségeik lesznek az életükben Isten parancsai miatt. Mindez ugyanis, ha Krisztusban éljük meg, felbecsülhetetlen lelki haszonnal jár ránk és rájuk nézve. Ha viszont a Földön a kényelmet választjuk, és ügyet sem vetünk Isten parancsaira, akkor a túlvilágon olyan borzasztó kínokban lesz részünk, mégpedig örökkön örökké, amelyekhez képest a legszörnyűbb földi szenvedés is eltörpül. Mindenki választhat, melyiket kívánja magának és a többi embernek, és eszerint dolgozhat egy mákonyos utópia vagy Isten országa felépítésén saját maga és az egész Egyház életében. Imádkozom, hogy jól tudjunk választani.

Kép: Anna Nordgren

2018. október 31., szerda

Az anyaság öröme

A Bibliában a gyermek áldás, ajándék. És a leghatalmasabb ígéret, amit az Úr adhatott az Ószövetség emberének a Messiás eljövetele után, az az, hogy annyi utóda lesz, mint égen a csillag. Ez nem valami ókori csökevény. A Sátán az, aki gyűlöli, ha ember születik a világra, mert Isten képmására teremtetett. Aki az Urat szereti, örül mind családja, mind tágabb családja, a nemzet gyarapodásának.

Amikor elfogadjuk Istentől az újabb életet, igazából nem teszünk mást, mint elfogadjuk az Atya szeretetét. Mert egy kisbaba születése azt jelenti, hogy eggyel több valaki lett, aki szeret engem, és akit én is szerethetek. Nem aprózódik el a szeretetem, ellenkezőleg: egyre több lesz. Az újabb gyermek kitágítja a szívemet annyira, hogy ő is beleférjen. Ez pedig nagyon jó, mert hiszen mi a szentté válás, ha nem az, hogy Isten méreteire tágul a szívem, hogy minél jobban be tudja fogadni Őt? Jézus azt mondta:

„Aki egy ilyen gyermeket befogad az én nevemben, engem fogad be; és aki engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki engem küldött." (Mk 9,37)
Érdemes tehát az Egyház tanítását követve nyitottnak lenni az életre? Igen. Persze nem könnyű, nincs nehézség és fájdalom nélkül, de ez az igazi élet és az igazi szeretet. Ha anyának hívott meg az Úr, így egy olyasfajta önátadottságot és teljességet tapasztalhatunk meg, amelyet semmilyen más buzgólkodás nem pótolhat, még ha a világ szemében nagyobbnak is tűnik.

2018. október 15., hétfő

Mindenkiért legalább ketten szenvedtek


Mi, anyák Jézussal együtt szenvedünk a gyermekeinkért. És ha mi nem vállalnánk ezt a szenvedést, Jézus nem tudná végbevinni a sajátját. Hiszen egy meg nem fogant életet Krisztus nem tud megváltani és üdvözíteni.

Mi fájdalmak közepette testileg szüljük meg a gyermekünket. Jézus a keresztfán lelkileg szülte meg ezt a gyermeket. Agóniájával istengyermeki és örök létre szülte őt.

Aztán mikor mi testünkkel tápláljuk a kisbabánkat, eszünkbe juthat, hogy Krisztus szintén a saját testével fogja majd táplálni.

Jézus mindenkit megváltott. Mindenkit a mennybéli életre akar szülni és Önmagából táplálni. Sosem mondja azt, hogy elég volt. Mindenkit a gyermekei közt akar látni, és így is lehetne, ha sokan nem utasítanák el Őt.

Mikor mi anyaként nyitottak vagyunk a gyermekáldásra, kisbabákat szülünk és táplálunk teljes önátadásban és szenvedések által, akkor azzal Jézus Krisztushoz válunk hasonlóvá és kiegészítjük az Ő szenvedését a lélekért.

Minden emberért szenvedett legalább kettő valaki: az édesanyja és Jézus. És amíg ennek tudatában mi is hajlandóak vagyunk vállalni a keresztünket másokért, addig az odaadó szeretet fog uralkodni az életünkben és üdvösségre fogunk jutni.

2018. október 14., vasárnap

Gondolatok az anyaságról

Minden egyes gyerekem ajándék, meglepetés és újabb eszköz Isten kezében arra, hogy azzá faragjon, akinek teremtett. Mindegyikőjüket kaptam valamiért. Nem csak én nevelem őket, ők is hatással vannak rám egyedi személyiségükkel.

Az anyaság előhozza a rejtett bűneimet. Sose láttam magam olyan, önzőnek, lustának, türelmetlennek, kritikusnak, hirtelen haragúnak, durvának, önsajnáltatónak és panaszkodónak, mint feleségként és anyaként. De ez jó. Mert csak azt a betegségüket tudjuk meggyógyíttatni, amelyre fény derül.

Mielőtt anyává váltam, azt hittem, mentes vagyok annak a kötelékétől, hogy másoknak akarjak megfelelni. Kiderült, hogy ez nem igaz. Márpedig egy anyát szinte mindenki megítél. A gyerekneveléshez pedig mindenki ért. 

Alázatra tanít, hogy mindig lesznek, akiknek a szemében rossz anya leszek. És hogy a gyerekek a legtökéletesebb nevelés ellenére is követnek el hibákat, viselkednek ostobán, főleg, ha van hozzá közönség. Meg persze én is hibázom. Vicces észrevenni, hogy olykor ugyanazt csinálom, amiről épp igyekszem lenevelni a gyerekeimet.

Igazából a saját belső kritikus hangommal a legnehezebb megküzdeni, amely a számomra nem működő ideák alapján kergetne önmegvetésbe. Az is az alázat elérésének egyik fontos lépcsőfoka, hogy le tudok mondani azokról a szép ideákról, amelyek nálunk nem működnek. Sőt, ezt be is merem vallani másoknak. És ha kell, segítséget kérek, mert bármit is hittem magamról, nem vagyok szupernő. Sőt, több dolog is van, amiben a nők többsége jobban teljesít nálam csak úgy ösztönből.

Biztos vagyok benne, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit tehetek az üdvösségemért, az az, hogy elfogadom a gyerekeket Istentől és gondoskodom róluk testileg és lelkileg egyaránt. És hogy erről írok is.

Ahogy egyszer Isten mondta nekem: „Nem tudják a mai húszéves lányok, pedig anyának teremtettem őket."

Ne féljetek... ha nekem megy, nektek sokkal jobban fog menni. Jézus Krisztus annyira szeret minket, Vele és Benne minden lehetséges.

Kép: Harrison Fisher

2018. szeptember 10., hétfő

„Összeházasodunk, de tcst-zni fogunk, mert még nem állunk készen a gyermekvállalásra..."

A világban általános dolog, hogyha egy pár összeházasodik, akkor még néhány évig nem lesz gyerekük. Olyan indokaik vannak, hogy élvezni akarják a házaséletet kettesben, vagy hogy anyagilag még nem állnak készen a gyermekvállalásra, esetleg vannak olyan kötelezettségeik, amelyeknek nem tettek eleget, mondjuk nem végezték el az egyetemet stb.


Mostanra eljutottunk odáig, hogy még hívő katolikus párok is többségükben a gyermekáldás elhalasztásának szándékával indulnak neki a házasságnak, legalábbis fontolóra veszik ennek a lehetőségét. Talán még bűntudattól is gyötrődnek, hogyha arra hajlanak, hogy vállalják az életre nyitottságot.

Ez nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy a körülöttünk levő világ befolyásol minket. Ami sajnos természetes. Az igazán nagy gondok ott kezdődnek, hogy a II. vatikáni zsinat óta az Egyház is táptalajul szolgál ennek a hozzáállásnak, vagyis a katolikus párok életében nincs meg az Anyaszentegyháztól érkező ellenhatás és védelem a világ befolyásával szemben.

Már az Egyházon belül is eltolódtak a hangsúlyok, amelyek korábban egyértelműek voltak. Ma már nem azt tanítják a pároknak, hogy a gyermek a házasság elsődleges java, és hogy a természetes családtervezés módszerével is csak akkor lehet élni, hogyha súlyos okod van rá. Ma a katolikus párok is úgy házasodnak össze, hogy azt hiszik, ugyanúgy megtervezhetik, mikor és mennyi gyerekük szülessen, mint a nem hívők, csupán annyi a különbség, hogy nem fogamzásgátló szerekkel, hanem az időszakos önmegtartóztatás módszerével. Ezen kívül a párok még azt is hiszik, hogy a házasság célja elsősorban az, hogy ők valamit kapjanak egymástól, és a gyerek mellékes adalék. 

Holott a házasság elsősorban a szentté válás, az önátadás és az áldozat terepe azoknak, akiket Isten erre hív. Ez pedig a legerőteljesebben úgy valósul meg, hogy a házastársak testestől-lelkestől átadják magukat Istennek és egymásnak. Istennek úgy, hogy elfogadják a gyermekeket, akiket küld nekik. Egymásnak pedig úgy, hogyha nincs komoly ok az ellenkezőjére, rendelkezésére állnak a másiknak szexuálisan; a férfi vezeti, anyagi és fizikális biztonságot nyújtva a családjának; a nő pedig alárendelődik a férfinak, érzelmi támogatást ad neki és háziasszonyként segíti.

Amikor hozzámentem a férjemhez, ugyan stabil munkahellyel bírt, de nem keresett sokat, ezen kívül én egy húszéves egyetemista voltam, ráadásul bérelt garzonban laktunk. Mindenki azt gondolta, hogy úgy három-négy év múlva fog majd megszületni az első gyermekünk. Mi is elgondolkoztunk azon, hogy vajon nem lenne-e okosabb, hogyha megvárnánk, amíg legalább a BA-diplomát megszerzem. De végül is úgy döntöttünk, nem fogunk tcst-zni. A férjem nem látta olyan hasznosnak a tanulmányaimat, én meg egyszerűen nem tudtam kibékülni annak a gondolatával, hogy minek is házasodtam meg, hogyha a gyermekáldásra viszont még nem vagyok kész. Azért, hogy magamhoz kössem a szerelmemet? A fehér ruhában parádézásért? Hogy elmondhassam magamról, feleség vagyok? Esetleg, hogy végre szabad legyen szeretkeznünk?

Nem, ezek elégtelen okok a házasságkötésre, bár nyilván valamennyire szerepet játszanak benne. Úgyhogy nem tcst-ztünk és pár hónap múlva megfogant az első gyermekünk. Ez pedig így volt jól. Hiszen aki megházasodik, az családot alapít. Nem tartom normálisnak, hogy manapság még mi, katolikusok is azt gondoljuk, hogy a házasságra készen állunk, a gyermekre nem.

Nem. Ha nem vagy kész a szülőségre, akkor arra sem vagy kész, hogy férj vagy feleség legyél. Akkor a házasságkötés felelőtlen lépés volt a részedről. Már csak azért is, mert mi van, ha mégis gyerked fogan? Éhezni fogtok és az utcán köttök ki? Nem? Ha viszont nem, akkor miért is kell tcst-znetek? Ha meg igen, akkor hogy házasodhattatok össze? Egyáltalán hogy kezdhettetek el randevúzni? Szomorú dolog, hogy manapság a papok gyakorlatilag mindenkit összeadnak. Nem az újraházasodottak áldozásását kéne erőltetni meg liberalizálni az érvénytelenítést, hanem megválogatni, kiket adnak össze, és komolyan felkészíteni őket. A fiataloknak meg nem kéne elkezdeniük randevúzgatni csak a randevúzgatás kedvéért. A párkapcsolat komoly dolog. Csak akkor szabad elkezdeni ismerkedni valakivel, hogyha egy-két, legfeljebb három éven belül össze tudtok házasodni és családot tudtok alapítani. Különben csak húzzátok egymás idejét és kihasználjátok egymást. Vagy pedig a nagy semmire házasodtok össze, aztán görcsölhettek azon, hogy „becsúszik-e" egy gyerek.

Nézzük csak meg nászmise szövegét. A pap többször is imádkozik azért (a hagyományos rítusban különösen sokszor), hogy a frigy termékeny legyen. Aztán a hagyományos rítus szerint a következő vasárnapon bevezeti az új asszonyt a pap a templomba, és mindenki előtt szintén azért imádkozik, hogy bő gyermekáldásban legyen része. Képzeljük csak el, milyen zavaros lelkiállapotban lehet egy ara, ha mindeközben azért drukkol, hogy Ne, csak most még pár évig ne! Nem érdemlünk többet annál, minthogy ilyen tudathasadásos állapotban kelljen megélnünk életünk egyik legszebb és legfontosabb napját?

Szóval akármit is hisznek a legtöbben, a tcst nem a felelőtlen házasságkötések kiigazítására való. Nem. A tcst arra jó, hogyha a házasság során váratlanul úgy alakul, hogy nem lehet egy darabig még vagy egyáltalán több gyereke a párnak mondjuk súlyos betegség miatt, akkor el tudják kerülni a foganást. De arra a helyzetre, hogy valaki jegyespárként nem áll készen a gyermekvállalásra, nem a tcst a megoldás, hanem az, hogy még nem házasodnak össze.

A rendszeres szeretkezés rendkívül fontos a házasságban. A tcst pedig arról szól, hogy mikor a nő igazán kívánná a szeretkezést (sőt, vannak nők, akik csak akkor kívánják), vagyis termékeny időszakukban, akkor nem élhet házas életet a pár. Vannak, akiknek ráadásul nem csak pár napig, de hetekig kell önmegtartóztatásban élniük, hogy biztosan kizárhassák a gyermekáldást. Ráadásul, mint mondtam, pont akkor, amikor a feleség igazán vágyna rá és nyitott lenne a nemi életre. Nem normális dolog és borzalmas hatással lehet a házasságra, ha már a legelején akár évekig úgy él a pár, hogy ritkán szeretkezik, és akkor is csak akkor, mikor a feleségnek talán valamelyest meg kell erőltetnie magát, hogy igent mondjon a férje közeledésére.

A házaséletet Isten a gyermekáldáson kívül arra is szánta, hogy a férjet és a feleséget összefűzze. Ha egy házaspár szeretkezik, a démonok őrjöngenek, mert ezzel az aktussal megerősítették a közöttük levő köteléket, ráadásul még gyermek is foganhat. A gonosz, míg egy pár nem házas, arra fog törekedni, hogy szeretkezzenek, vagyis a paráznaság bűnébe essenek, és olyan erős kötelék alakuljon ki közöttük, hogy ne tudják tiszta fejjel eldönteni, összeházasodjanak-e vagy sem. Amint viszont megházasodtak, az lesz az egyik legfontosabb célja a bukott angyaloknak, hogy távol tartsák őket egymástól. Mert tudják, hogy így nemcsak, hogy nem lesz gyerekük, de el is távolodnak egymástól nem csak testileg, de lelkileg is, és így sokkal könnyebb lesz majd szétverni a házasságukat.

Úgyhogy kevés rosszabb dolgot tehet egy pár, minthogy a házasság elején tcst-zik. Ha jót akartok magatoknak és egymásnak, ne tegyétek. A házasságkötéssel kötelezettségeket is vállaltatok. Isten előtt megígértétek, hogy elfogadjátok a gyermekeket, egymásnak pedig többek között a házasélet kötelességével is tartoztok. Gondoljátok át, hogy valóban van-e komoly okotok tcst-zni, és ha nem hiszen valamiért a házasságot mégis csak meg mertétek kötni , hagyjatok fel vele! 

Az alábbi nem kifogás:
  • Albérletben élünk. Divatos szólam, hogy nem lehet albérletbe szülni. Jelentem, lehet. Két gyerket szültem albérletbe, de szültem volna többet is, ha nem alakul úgy, hogy tudunk sajátot építeni magunknak.
  • Szülőknél élünk. Hatalmas segítség lehet, hogy együtt laktok, nekik pedig nagy öröm, hogy ilyen közel vannak az unoká(k)hoz.
  • Egyetemista az egyikünk vagy mindketten. Talán okosabb lett volna megvárni, mire legalább a férj végez és elhelyezkedik, de ha már összeházasodtatok, egy jó hír: a gyed extrának hála a sokszorosát kapjátok annak az összegnek havonta két éven keresztül, mint amennyibe egy gyermek ellátása kerül. Anyaként pedig nem is biztos, hogy olyan nagy szükséged van a diplomára, vagy ha majd lesz, akkor a kisgyerekes korszakod után lediplomázhatsz.
  • Nagyon sokba kerül a nőgyógyász és a szülés. A harmadik gyerekemet várom úgy, hogy sztk-ba járok terhesgondozásra, és a harmadikat  fogom szülni úgy, hogy nincs fogadott orvosom. Úgy gondolom, ha egy orvos megérdemli a pénzedet, anélkül is odafigyel rád, hogy fizetnél neki. Ha meg csak a pénzedért foglalkozna veled, akkor egy filléredet se érdemli meg. Tudom, vannak helyzetek, mikor tényleg szükség van fogadott orvosra, de nem biztos, hogy a tied is ilyen.
  • Kicsi a lakás, kevés a pénz stb. Most talán igen. De az Istenbe vetett bizalom nem úgy működik, hogy megvárom, mire az Úr mindent megad nekem, aztán majd utána kegyeskedek igent mondani az életre. Hanem előbb igent mondok, aztán Isten segíteni fog eljutni egyről a kettőre. Olvasd el, Jézus mit mondott az anyagiakkal kapcsolatban:

    Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek? Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja." (Mt 6,2434)

    Ezt a mindenható és mindentudó Isten mondta, nem én!
Úgyhogy a legjobb, amit csak javasolni tudok, hogy adjátok meg, ami Istennek jár, és azt is, ami a házastársatoknak, és akkor abban a tudatban élhettek, hogy az Ő útján járok, Ő pedig gondoskodni fog rólatok. Ha a mi szerető Atyánk arra hívott benneteket, hogy házasok legyetek, akkor hacsak nem vagytok terméketlenek , a szülőségre is meghívott, és meg fogja adni hozzá anyagilag is, amire szükségetek van. Csak bízzatok Benne! Talán kicsit lejjebb kell majd adnotok abból a színvonalból, amelyen élni szerettetek volna, de azt hiszem, fogyasztói társadalmunkban senkinek se árt, ha megváltozik a hozzáállása az anyagi javakhoz. Amint megszületik egy kisbaba, kiderül, hogy mennyi minden nem kell neki, amiről a világ azt mondja, kell, és mennyi jó ember is vesz minket körül valójában, akik nagyon szívesen ajándékoznak vagy adnak kölcsön dolgokat. Mert az Úr gondoskodó. Dicsőség Neki ezért!

Kapcsolódó:
Kép: Harry Anderson

2018. augusztus 6., hétfő

„Néhányan talán azt gondolják, őrültek vagyunk..." – egy tízgyermekes édesanya tanúságtétele

A Rorate Caeli blog 2013. június 20-án felhívást tett közzé, amelyben arra kérte  nagycsaládos olvasóit, akiknek legalább hat gyermekük van, hogy tegyenek tanúságtételt arról, milyen is bizalommal elfogadni az Úr áldásait. Hiszen most már a felelősségteljes gyermekvállalás lózungjának hála a katolikus Egyházban is a legtöbben fogamzásgátlást használnak vagy fogamzásgátló mentalitással tcst-znek, így a legtöbbünknek csak a világháló révén van lehetősége megismerni olyan házaspárokat, akik meg merik élni Isten családról alkotott tervét.

Az első tanúságtétel, amelyet lehoztak, Maeana Craggé, egy 2013-ban hét, azóta tízgyermekes édesanyáé. Az alábbiakban ennek a fordítását olvashatjátok.
Néhányan talán azt gondolják, őrültek vagyunk. Mások, hogy egyszerűen csak ostobák. Néhányan voltak csak, akik ezt a szemünkbe is mondták.

Azonban miután megkérdezik, „Az összes gyerek a tiétek?", a legtöbben elég kedvesek ahhoz, hogy azt mondják, szép családunk van.

Volt idő, amikor egy legalább hétgyermekes katolikus család egyáltalán nem ment furcsaságszámba, sőt, teljesen általánosnak számított. Úgy tűnik, valahol elvesztettük katolikus önazonosságunknak ezt a szép elemét. Bár őszintén szólva nem igazán tudom, hogyan, hiszen nem változott az Egyház tanítása sem a családról, sem a fogamzásgátlásról, sem pedig arról, hogy a gyermek áldás.

Igazi békét és nagy örömöt találhatsz abban, hogyha az akaratodat teljesen átadod az Úrnak.


Az első babám nem volt egyszerű eset. Most látom csak igazán, Ethan mennyire nehéz gyerek volt, hogy már jóval tapasztaltabb anya vagyok. Élete első részét főként sírással töltötte. Nem lehetett álomba szoptatni, hanem egy bizonyos vidám ritmusra kellett ringatni, hogy elaludjon, amelyet az édesapja tökéletesített. Hamar rájöttünk, hogy ezt a gyönyörű kisfiút lehetetlen kiságyba tenni, hacsak nem akarjuk az éjszakáinkat úgy tölteni, hogy mellette állunk és mindkét kezünket rajta pihentetjük.

Folytathatnám tovább a nehézségek ecsetelését, de a lényeg az, hogyha egy tökéletesen ésszerű, teljes mértékben emberi nézőpontból határoztuk volna meg, hogy mikor legyen újra gyermekünk, valószínűleg csak hosszú évek elteltével lett volna már ha lett volna egyáltalán... Ehelyett 18 hónappal később megszületett a mi édes kis Asherünk.

Ez a kis fickó teljesen más volt, mint a bátyja. Nem sírt olyan sokat, és a nagy szemeinek hála az egész világot képes volt zsebre tenni. A testi közelség is fontos volt a számára. Odavolt az ölelésért és az összebújásért. Édes és érzékeny kis szíve volt.

Ethan képes lett volna akár órákig is egy helyben ülni és könyvet olvasni vagy kirakósozni. Asher is ücsörgött mellette egy darabig, de aztán elráncigálta táncolni és birkózni. Sok szempontból Asher egyszerűen olyan volt, amire a testvérének szüksége volt, és Ethan is olyan volt, amilyen testvérre az öccsének szüksége volt. Tehát lett két édes kis fiúnk.

Nem tudtam elképzelni, hogy lehetne több hely a szívemben más gyerekek számára, de 17 hónappal később megszületett Colin.

Colin volt a nagybetűs Személyiség. Kisbabaként megállás nélkül mosolygott. 18 hónaposan már egész produkciókat képes volt csinálni, amitől az egész család annyira nevetett, hogy levegőért kellett kapkodnunk. Fizikailag is valahogy azonnal képes volt lépést tartani a testvéreivel. Ők voltak a Három Muskétás.

Volt három, három éves és annál kisebb fantasztikus fiunk. Ha kellett volna választanom egy pontot az anyaságom során, amikor azt tudtam volna mondani, hogy „Elég volt, ennyi az, amit kezelni tudok!", valószínűleg ez lett volna. Mindig rendetlenség volt, a szennyes össze-vissza, a vacsorák egyszerűek voltak, hogy csak néhány dolgot említsek. Ráadásul mindeközben még fuvolaórákat is adtam. Éppen csak helyt tudtam állni.

Emberileg szólva bizonyára semmi szükségem nem volt egy újabb kisbabára, de ez azelőtt volt, hogy megismertem az én édes kislányomat, Clare-t.


Isten tudta, hogy szükségem van egy kis szünetre, úgyhogy több, mint két év volt közte és a fiúk között. Édes kis csöppség volt, és a fiúk mind odavoltak érte. Szóval már kislányom is lett, úgyhogy a világ azt mondta: „Most már megállhatsz!" Isten viszont így szólt: „Bízz bennem!", és 14 hónappal később megszületett Clare „ír ikre",* Lucas.

Isten nem hagyott fel ezután sem azzal, hogy áldásait árassza rám. Két év elteltével megszületett az én szépséges és merész Celiám (amikor Lucas fél, ő megy fel vele az emeletre), és két évvel később világra jött az én kis cukipofim, Gavan. Úgy néz ki, Isten azt gondolja, jól kijövök a fiúkkal, mert pár héten belül megszületik a hatodik kisfiam. Nem is tudom igazán elmondani, mennyivel könnyebb az élet hét segítőkész gyerekkel, mint amilyen hárommal volt.

A nekünk feltett kérdések közül az egyik leggyakoribb, hogyan győzzük anyagilag ennyi gyerekkel. Jó dolog, hogy tudják egymás ruháit hordani. A három legidősebb fiam kb. ugyanakkora. Pont nemrég találtam egy ruhával teli szatyrot Lucasnak. Annyi van, hogy nem is tudná mindet elhordani. Sokat el tudtam ajándékozni, és még mindig maradt egy csomó Lucasnak is, majd később az öccsének.

Az otthonoktatás is megkönnyíti a dolgunkat, hiszen senki se törődik a divattal. Igazából ha a gyerekeken múlna, egész napra a pizsamájukban maradnának.


Az étel sokkal olcsóbb, ha nagy mennyiségben vásárolod, és nagyon kevés megy csak pocsékba. Saját ökröt, disznókat és csirkéket nevelünk a húsukért, és van tejelő tehenünk is. De ha ezt nem tudnánk megtenni, akkor is meg tudnánk venni a dolgokat akciósan a helyi élelmiszerboltokban.

Az édesanyám rendkívül takarékos volt, és engem is ebben a szellemben nevelt. A gyerekeknek egyáltalán nincs szükségük saját szobára. Igazából még ha akarnám, se tudnám a legtöbbüket rávenni arra, hogy külön szobába költözzenek. Mint minden testvér, ők is szoktak veszekedni és verekedni, de a legnagyobb büntetés, amit adhatok, ha azt mondom, menjenek külön szobába játszani.

A másik dolog, amely miatt aggódni szoktak az emberek, ha a nagycsalád kerül szóba, hogyan lehetséges ilyen sok gyereknek megadni mindazt a figyelmet, amelyre szükségük van.

Először is: háztartásbeli, otthonoktató anya vagyok. A gyerekeim gyakran több figyelmet kapnak tőlem, mint amennyit akarnak. Még fontosabb, hogy a család nem csak arról szól, hogy a szülők foglalkoznak a gyerekekkel. A gyerekeimet sokkolja, mikor olyan könyvet olvasnak, amelyben az van, hogy valaki nem szeretne kistestvért. Felháborodnak, mikor az egyik szereplő fájdalomként éli meg, hogy testvére van. A gyerekeim teljesen máshogy állnak ehhez. Azt szokták mondani, hogy Ethan volt a legkevésbé szerencsés baba a családunkban, mert neki még csak anya és apa volt itt, hogy szeresse.


Aztán végigmennek az összes testvéren, és egyre szerencsésebbnek tartják őket, hiszen minden következő babának már eggyel több valaki volt, aki szeretettel vette körül. És persze a legeslegszerencsésebb az utolsó baba, akinek már itt van anya, apa, Ethan, Asher, Colin, Clare, Lucas, Celia és Gavan is, hogy szeresse.

Könnyű megijedni és a világra hallgatni, amely azt mondja neked, hogy senki vagy, ha nincs karriered, vagy hogy őrültség a sok gyerek, meg hogy ostobaság, hogy bízol a te Istenedben és az Egyházadban.

De még könnyebb olyan életet élni, amelyben egy rakás hihetetlenül csodálatos gyereknek lehetsz a mindene, és amelyben a legintelligensebb dolog, amit csak valaki csinálhat, hogy megbízik egy mindentudó, mindenható és végtelenül szerető Istenben.


*angol nyelvterületen ír ikreknek (Irish twins) nevezik azokat a gyerekeket, akik között olyan kicsi a korkülönbség, hogy könnyen ikertestvéreknek lehet nézni őket

Képek forrása: Maeana Cragg FB-oldala

Ha tetszett a bejegyzés, ezeket is olvasd el:

2018. július 30., hétfő

„Az Egyház tanítását a szexről és a fogamzásgátlásról sose tartotta be a többség...”

Legalábbis a házasság előtti szex és az életellenesség propagálói szerint.

Tavaly ősszel sokat foglalkoztam családfakutatással. (Egy honlapnak hála ki se kellett hozzá mozdulnom itthonról!) Ebből is tudhatom, hogy a legtöbb ősöm egyszerű falusi ember volt. Ezen kívül láthatom a többi bejegyzésből is, milyen volt a helyzet az utóbbi három században.

Voltak leányanyák, igen. Voltak becsúszott gyerek miatt összeházasodók is. De a legtöbb bejegyzés arról mesél, hogy eleink tisztán készültek a házasságra, aztán hacsak nem volt gond a termékenységükkel, kb. kétévente szültek egy gyermeket, akiknek ekkor már – hála Istennek – a többsége, sokszor mind megérte a felnőttkort.

Anyai nagyapámék tizenhárman nőttek fel egy szoba-konyhában. Apai nagyanyámék öten voltak testvérek, a dédanyám pici gyerekekkel maradt özvegy 1945-ben, és utána a legsötétebb kommunista években tartotta el és nevelte fel őket teljesen egyedül. Az őseimnek legalább négy-öt gyereke volt a fogamzásgátlás elterjedése előtt.

Anyai nagyapám, aki tizenkét testvérrel nőtt fel egy szoba-konyhás házban. Felnőtt korában kőműves lett. Szerintem a legnagyobb szívű ember volt, akit ismertem. Noha négyéves voltam, amikor meghalt, mégis erősen él bennem az emlék arról a sok szeretetről, amit kaptam tőle. Hálás vagyok Istennek és a dédszüleimnek, hogy a nagyapám megszülethetett, és így én is.

A többség igenis Isten törvényei szerint élt e tekintetben az abortuszlegalizáció és a szexuális forradalom előtt, a legtöbbször olyan nehézségek és kemény munka közepette, amiről nekünk már fogalmunk sincs. (Mikor ezt írom, épp az első mosogatógépes mosogatásomon vagyok túl. Hatvan éve meg még kútról hordták a vizet és úgy forralták a mosogatáshoz.)

De ha nem így lett volna, az felmentene minket a bűneink alól, vagy elhárítaná rossz cselekedeteink e világi vagy túlvilági mérges gyümölcseit?

Igen, Európában a templomba járó katolikusok túlnyomó többsége a nemiség és a gyermekvállalás kérdésében ellenszegül Isten parancsának. A nem hívőknek meg kb. a 100%-a. De láthatjuk is ennek a gyümölcseit. Épp halunk ki, hogy idegen vallású, vérű és kultúrájú emberek foglalják el országainkat, hiszen mi láthatólag lemondtunk róluk. 

De nem is kell feltétlen ilyen globálisan és történelmi léptékben szemlélni a problémát. Elég az egyéni sorsokra gondolni. Arra, hogy öregek kényszerülnek egyedül meghalni.

Vagy, ami egészen megdöbbentő, hogy vadidegen bácsik és nénik öntik ki nekem az utcán a szívüket, látva a növekvő családomat, hogy az egy szem gyerekük már jóval harminc felett jár, de unoka még sehol, és szerintük már nem is lesz.

Érdekes egyébként megtapasztalnom, hogy az idősek mennyire pozitívan állnak ahhoz, hogy a többedik gyermekem érkezik. Szomorú, hogy ők már sajnos nem tudnak fordítani az életükön, hiszen oda a termékenységük, a fiatalságuk. 

Mennyire más a helyzet a fiatalabbaknál! Van, akire bátorítólag hatok, de van, aki sajnos inkább hüledezik, kínosan érzi magát, vagy elkezd magyarázkodni, hogy neki miért van csak egy vagy kettő úgy látom, sokkal inkább magukat győzködve, mint engem, hiszen igazán nem tartoznának nekem magyarázattal. Sokszor bizonyos távolságtartással megdicsérnek, milyen bátor vagyok, meg hűha, bemagyarázva maguknak, hogy én biztos valami szupernő vagyok, azért mertem bevállalni" sok gyereket, de ők nem ilyen típusok" és kész. Pedig ha tudnák, hogy mennyire nem vagyok szupernő vagy épp született anyuka! (A benső vívódásaimról írtam itt és itt.) Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem bizonyulna alkalmatlanabbnak nálam a nagycsaládos édesanya szerepére, ha ki mernék nyitni a szívüket az újabb életre. 

Nem tudom, vajon idős korukban, az esti szoba csöndjében mit fognak gondolni azokról az érvekről, amelyekkel fiatalon meggyőzték magukat, hogy egy-két gyerek a reális, és bőven elég. De valószínűleg nem fogom megtudni, ahogy senki más. Hacsak nem buggyan ki belőlük a panasz egy ismeretlen fiatal anyának majd az utcán...

A többség él valahogy. Igen. De mi, keresztények nem arra születtünk újjá Krisztusban, hogy birka módra menjünk a tömeg után.

Érdekes, mennyi ember van, aki veri a mellét, hogy mekkora egyéniség és önálló szellem, meg neki az Egyház ne mondja meg, de amikor arról van szó, hogy bűnben él, máris körbe mutogat, hogy hát ő csak azt csinálja, amit a többiek. Úgy látszik, a média meg a társadalom megmondhatja neki, hogy éljen, csak épp Jézus Krisztus nem. Ma a tucatember után menni nem birkaság, hanem az egyéniség és az önállóság kulcsa.

Számomra a katolikus kereszténységben pont az is a csodálatos, hogy arra hív, mindent vizsgáljunk meg és szűrjünk meg, ami a világból jön felénk. És merjünk lázadók és egyéniségek lenni, ha kell. Akkor is, ha az emberek 99,9%-a máshogy gondolkodik és él, mint mi. Akkor is, ha a legközelebbi rokonaink bolondnak tartanak miatta. Vagy ha első körben mi magunk is őrültségnek tartjuk.

Végül is biztos vagyok benne, hogy fordulni fog a kocka. Már most látom, hogy aki kicsit is nyitott rá, annak mennyi bátorítást tud adni, ahogy élek. Nem szoktam ömlengeni a hitemről vagy az életmódomról igazából személyesen elég visszahúzódó és zárkózott vagyok, nemhogy elkezdjek a magánéletemről vagy a hitemről idegenekkel vagy friss ismerősökkel beszélgetni... Mégis már megtapasztalhattam, hogy egy idő után volt egy-két anyuka, aki tervezte vagy már várta is a második babáját, hogy tőlem kérdezett és abból merített erőt, hogy úgy látják, rendben vagyok én is meg a gyerekek is, noha kis korkülönbséggel jönnek egymás után. Jó volt, mikor felhozták a témát, bátorítani őket, és mikor rákérdeztek, hány gyereket szeretnénk, tanúságot tenni arról, hogy mi a hitünk és nyitottak vagyunk az életre. És mikor szóba került a gyerekekkel otthon levés, az is kiderült, hogy ők mennyire szeretik és mennyire nem vágynak vissza a munkába. Pedig nem a Rendkívül Konzervatív Katholikus Asszonyok Kézimunkakörében cseverésztem (ne keressétek, sajnos nincs ilyen a valóságban!), hanem teljesen átlagos fiatal nőkkel a játszótéren.

Hiszek abban, hogy Isten azért mentett meg minket, hogy megdicsőítsük Őt, és a Föld sójaként tanúságot tegyünk Róla. 

Ahogy Jézus mondta:
„Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják, és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.”  (Mt 5,13-16)
Ezért lettünk keresztények, nem pedig azért, hogy gondolkodás nélkül elfogadjuk a többség elveit és életmódját, és aztán ezt rá akarjuk erőltetni a többi keresztényre is. Isten azt akarja, hogy az Ő tervei szerint éljünk, hiszen Teremtőnkként Ő tudja a legjobban, milyen élet tesz minket boldoggá. Ha pedig mi, katolikusok merünk másképp élni, akkor az egyeseket arra fog ösztönözni, hogy gyűlöljenek, megvessenek és bántsanak minket, de másoknak bátorításul fog szolgálni, hogy merjék azt az édes hangot, a lelkiismeretünk szavát, Isten szeretettel teli suttogását követni; akár abban, hogy merjék magukat annyira értékelni, hogy megőrzik magukat a házastársuknak, és aztán merjék vállalni a harmadik, negyedik... sokadik gyermeket.

Ahhoz pedig, hogy a Föld sói legyünk, nem kell magunkat erre a posztra kijelölni, ez Krisztus fentebb idézett szavaiból is látszik. Hiszen Ő már megtette azzal, hogy Magához térített minket. Sem nem kell a mellünket verni: az emberek felkapják a fejüket arra, hogy valakinek több gyermeke van kettő-háromnál, vagy épp amiatt, mert háztartásbeli, vagy hogy esetleg húszévesen ment férjez, esetleg hogy már ugyanennyi ideje házas, ami mellé még boldog is. És nem tudják megállni, hogy ne kérdezzenek.

Ha a katolikus Egyház tanítása szerint élünk, akkor feltűnő és furcsa bogarak leszünk, akár tetszik, akár nem. 

Még akkor is, ha nem tartjuk magunkat jobbnak ezek miatt másoknál, és legszívesebben elbújnánk és belesimulnánk az arctalan tömegbe. És bár ez kicsit félelmetes is egy olyan visszahúzódó embernek, mint amilyen vagyok, meg elég komoly felelősség, azért nagy boldogsággal is eltölt, hogy lehetőségem van a puszta létezésemmel (illetve a gyerekeim létezésével) evangelizálni. 

Nem azért, hogy minél többen úgy éljenek, mint én, mert akkor biztosabbnak érzem, hogy jól döntöttem; sem azért, hogy ítélkezhessek mások felett és jobbnak tarthassam magam náluk; vagy épp azért, hogy sokan legyünk magunkfajták", mert ha többségben lennénk, akkor úgy érezném, nyeregben vagyok. Hanem hogy Isten megdicsőüljön és a másik embert akár az én életpéldám is arra ösztönözhesse, hogy a boldogság útjára lépjen.

Mert úgy látszik, bármennyire is hihetetlen, tényleg igaz, hogy keresztény megtérőkként engem is meg téged is arra hívott az Úr, hogy az Ő képmását hordozzuk a többi ember számára, még ha magunkat ismerve eléggé érthetetlennek is tűnik az Úr választása. 

De hát Isten stílusa már csak ilyen, és érthető benne a logika. Pont azzal tudja megdicsőíteni Magát, hogyha a leggyengébbeken nyilvánítja ki nagyságát. És pont azzal tudja elhitetni az emberekkel, hogy az Ő terhe könnyű és igája édes (ld. Mt 11,28-30), hogy nem a legkiválóbbakat és legcsodálatosabbakat teszi a hordozásukra alkalmassá. Hanem hogy tényleg bárkit át tud formálni és fel tud használni, ha az illető átadja magát Neki.

Kérlek, merj valóban más lenni! Merj nyitott lenni az életre! Merd átadni magad Jézusnak! Senki sem reménytelen eset, senki sem túl gyatra vagy túl gyenge. Isten arra hív, hogy a Föld sója legyél, hegyre épült ház, ragyogó lámpás.

Hogy ebben a sötétségben Krisztus ragyogjon belőled!

2018. július 3., kedd

Miért nem tcst-zem?

Az alábbi írás Kendra Tierney  (Catholic All Year) kilencgyermekes amerikai katolikus édesanya tanúságtételének fordítása. Az eredeti írás itt megtalálható. A fordítást a szerző írásos engedélyével készítettem. 

*

És nem úgy értem, hogy azért, mert várandós vagyok, hanem úgy, hogy egyáltalán nem csinálom (soha többé). Ne aggódjatok, mást sem csinálok helyette. Csak rájöttem, hogy az én egyéni körülményeim között a tcst SOKKAL-SOKKAL macerásabb, mint amennyire megérné csinálnom. És sokkal macerásabb annál is, hogy kisbabáim vannak.

Nem szeretem

Szeretem

Örökké hálás leszek a tcst-nek, mert úgy gondolom, hogy amikor friss házasként eldöntöttük, nem használunk fogamzásgátlást, az a lehető legfelelősségteljesebb döntés volt, amelynek hála most boldog, hívő katolikus lehetek, aki szeretettel teli házasságban él és csodálatos családja van.

És ez nem volt magától értetődő a számunkra, mert mielőtt menyasszony lettem, sosem hallottam olyasmiről, hogy valaki NEM használ fogamzásgátlót. Részt vettünk a plébániánk kötelező jegyeskurzusán, és azt kell mondanom, a hölgy, akit meghívtak, hogy a tcst-ről beszéljen, nem igazán győzött meg. A tcst egészen abszurdnak és elvontnak tűnt az alapján, ahogyan bemutatta nekünk.

De aztán végül is a kezünkbe került Janet Smith Fogamzásgátlás: miért ne?" c. beszéde. Habár akkoriban ez az álláspont olyannyira őrültségnek tűnt a számunkra, hogy még arra se tartottuk érdemesnek, hogy elgondolkozzunk rajta, végül is meghallgattuk a beszédet, és elég meggyőzőnek találtuk. Aztán elmentünk az (opcionális) tcst-szemináriumra, amelyet szintúgy a plébániánkon tartottak, és AZ már nagyon jó volt. Teljesen meggyőzött minket az orvos, mikor arról beszélt, hogy a fogamzásgátlás nem tesz jót a nő testének.

Így aztán belevágtunk a tcst elsajátításába... mert a vőlegényem a küszöbén állt annak, hogy belevágjon a posztgraduális képzésbe, és azt gondoltuk, ez teljesen komoly indok arra, hogy elhalasszuk a gyermekáldást. És különben is azt tanultuk a tcst-kurzuson, hogy MENNYIRE HIHETETLENÜL FANTASZTIKUSAN CSODÁLATOS A TCST.

Hogy teljes mértékben összhangban vagy a tested gyönyörűen kiszámítható ritmusával, néha úgy, hogy közben napraforgómező közepén ácsorogsz.



Vagy éppen, hogy a tcst-zés közelebb visz titeket egymáshoz a férjeddel a megértés, az együttérzés, a harmónia és a termékeny napokat jelző matricák ölelésében.

De úgy esett, hogy várnunk kellett  még pár évet arra, hogy magunk is felfedezzük ezeket az örömöket, mert friss házasok voltunk, és meg tudom mutatni pontosan, hol szúrtuk el, mert felírtam a ciklustáblázatomra. Aztán a második babámmal azelőtt lettem várandós, hogy visszatért volna a ciklusom. Amiről valószínűleg tudnom kellett volna, hogy megtörténhet, de nem tudtam.

Egyébként egyik eset se a tcst hibája. És egyáltalán nem ez a bajom a tcst-vel. Nem követtük a szabályokat. Várandós lettem. Tökéletesen működött.

Visszagondolva azokra az időkre, nem tudnék jobb időpontot elképzelni arra, mikor születhetett volna meg az első kisbabám. Amikor a férjem az első évet végezte az üzleti iskolában, dolgoztam, ő pedig alig találkozott az csoporttársaival és a barátaival. Aztán megszületett Jack, ezért beköltöztünk egy családosoknak fenntartott szállásra, ahol életem egyik legjobb évét töltöttem. Sem jobb hely, sem jobb időpont nem lehetett volna ahhoz, hogy megszülethessen az első gyermekem. És a második 19 hónappal később is tökéletes volt. Egyértelmű, hogy Isten jobban tudta nálam.

De térjünk vissza a tcst-hez. Újraolvastam a könyveimet és újból elővettem a táblázataimat, hogy adjak az egésznek még egy esélyt. És azt hiszem, két hónapig csináltuk, mielőtt hármas számú baba megfogant, amikor is rájöttünk, hogy a normál ablakon" kívül is teherbe eshetek. Jegyezve. Legközelebb újra órákat vettem egy új módszerből, új táblázatokkal, matricákkal meg eszközökkel, mert MOST aztán tényleg komolyan fogjuk csinálni... De megint elszúrtuk. Kiderült, hogy meg tudok foganni jóval a normál ablakon kívül is. És ez elég sokkoló volt.

Mégpedig azért, mert három nappal azután jöttem rá, hogy várandós vagyok, miután kiderült, hogy a férjemnek III. stádiumú bőrrákja van, ami elég súlyos. De tudjátok mit? Kiderült, hogy a lehető LEGJOBB dolog akkor teherbe esni, amikor rákos a férjed, aki úgy küzdötte végig a műtéteket és az interferon-kezeléseket, hogy amikor otthon volt és kimerülten feküdt a heverőn, itt volt a mi újdonsült kisbabánk, így a szörnyűségek helyett járhattak a gondolataink körülötte is. És amikor a férjemnek végre pár hónapnyi szabadságra kellett mennie a kezelések végén, ott ült a kanapén Gus babával, az első gyerekemmel, aki akkor is, mikor Jim végre jobban lett és visszament dolgozni, előnyben részesítette az apukáját. Gus szó szerint ki szokott ugrani a kezeim közül, amikor Jim hazaért a munkából.


A történetünk happy enddel zárult - a férjem immár több, mint hat éve tünetmentes. De ha nem így alakultak volna a dolgok, akkor is végtelenül hálás lennék azért, hogy legalább még ez az egy kisbabánk megszülethetett mintegy utolsó darabkául" a férjemből. Szóval egyáltalán nem voltam dühös miatta a tcst-re. Ahogy az ötödik babánk miatt sem, aki (ismét) 19 hónappal a bátyja után született, és szintén úgy, hogy nem volt előtte ciklusom.

Nem. Azután lettem mérges a tcst-re, miután rájöttem, hogy kell csinálni. A férjem eladta a cégét. és épp állást keresett. Komolyan úgy érezte, hogy fontos lenne jól csinálnunk a tcst-t.
 

Szóval így tettünk, extra napokat adtunk még oda, ahova kell,  minden egyes nap kitöltöttem a táblázataimat, és körültekintően kielemeztem a tüneteimet. És működött, teljes mértékig működött, ahogyan azt a reklámok is mondják. De számomra a természetes családtervezés egyáltalán nem így nézett ki:




Sokkal inkább így éreztem magam tőle:


Rájöttem, hogy a tcst kellemetlen, időrabló és bonyolult. És rosszul érzem magam miatta. Nem azért, mert a férjem, ahogy csak szokott, ismét nagyszerűen viselkedett, hanem hogy ő volt a felelősségteljes fél. Szóval ő volt, aki mindig emlékeztetett engem a tervre. És arra, hogy legyek felelősségteljes. Ez nem igazán tetszett. 

És noha a gazdasági okok" is szerepelnek XII. Piusz listáján, amelyben felsorolja a lehetséges okokat a tcst-re, még így is kényelmetlenül éreztem magam attól a gondolattól, hogy én határozzam meg a gyermekeim számát és a születésük időpontját. Tudom, hogy az az egyik dolog, ami a tcst szépségét adja, hogy nyitva hagyja a kaput Istennek, hogy megváltoztathassa a terveimet, de valahogy így sem tudtam elfogadni.
   
Végül is egy év után betelt a pohár. Komolyan elbeszélgettem a dolgokról a férjemmel és kifejtettem neki, hogy szerintem miért nem jó ez így nekünk. Gondolkozott rajta egy kicsit, és arra jutott, hogy egyetért velem, és boldogan feladja a tcst-zést.

És mi volt az, amit a felelősségteljes várakozásomért kaptam? Frankie, nem más. Isten igazán jókat kacaghatott rajtam odafent.

De még mindig nem tervezem, hogy valaha is újból tcst-zzek. Nem vagyok jó benne, nem szeretem, és nem is hiszem, hogy megérné. Amikor úgy éreztem, igazán elodáznám a következő terhességet, az anyaságom korai éveiben volt, amikor csupa kisgyerekkel voltam körülvéve. Ezek a legnehezebb évek, semmi kétség. De fiatal voltam, energikus, és megbirkóztam a feladattal.


Úgy gondolom, az emberek azt hiszik, hogy mivel az első három igazán nehéz volt, minden újabb harmadik ugyanolyan nehéz lesz, ha nem nehezebb, mert hiszen egyre többen lesznek. De számomra egészen másképp alakult. Az első három egyformán nehéz volt. Három gyerek volt a számomra a legnehezebb. Minden lehetséges segítségre szükségem volt, amit csak kaphattam a férjemtől, az anyukámtól és az anyósomtól.


De aztán csak úgy, mint egy elsőosztályú baseball-játékos esetében, hirtelen lelassult a meccs. Látom a labdát. Látom, mit kell tennem a következő pillanatban. Ráadásul olyan emberek éltek már a házamban, akik tudtak, sőt, akartak segíteni. Szavakkal kifejezhetetlen, mennyivel jobb egy kisbabával úgy, hogy van melletted egy nyolcéves lány, mint mikor még nincs. Egész más világ.

Minden hónap, amíg tcst-ztünk, igazi szenvedés volt a számomra, így mikor Frankie megszületett közel 28 hónappal Anita után, tudtam, hogy nem akarom többé elővenni a táblázataimat. Folyton az járt a fejemben, hogy hány hónapos terhes lehetnék épp, ha nem tcst-ztünk volna. Valósággal kísértett ennek a gondolata. Szóval most itt vagyok a hetedik gyermekemet várva, aki 25 hónappal fog Frankie után megszületni. Közel annyi hónappal később, mint amennyi az előző kettő között volt. És még csak fel se tűnt, hogy növekedett a különbség a babák születési ideje között. Tudtam, hogy nem teszünk semmit az ellen, hogy újra babánk lehessen, úgyhogy olyan béke volt bennem az időzítéssel kapcsolatban, hogy észre se vettem ezt a változást.

Őszintén és igazán úgy hiszem, hogy kevésbé problémás a számomra az, hogyha kisbabáim születnek, mint az, hogyha nem születnének. És ezt most az első trimeszter reggeli egész napos rosszullétei közepette mondom, úgyhogy biztosak lehettek benne, hogy komolyan is gondolom.

Még hozzá kell tennem, hogy tudom, bár én magam nem vagyok közöttük, vannak olyanok, akiknek komoly okuk van a tcst használatára. Jennifer Fulwiler legutóbbi írása fantasztikus volt ezzel kapcsolatban. Örülök, hogy van tcst. És hogy működik. Csak azt remélem, hogy nekem soha többé nem kell alkalmaznom, mert a tcst-t találom a nagyobb áldozatnak.

***

Kérlek, imádkozzatok Kendra férjéért, Jimért, akinek sajnos azóta kiújult a betegsége!

***

Kapcsolódó írásaim:

2018. június 8., péntek

Saga a szép Toráról

Részlet Sigrid Undset Pogány szerelem c. könyvéből.


Egy vacsora után az egész háznép lezökkent a kemence köré; ekkor Vigdis fölkérte a tudós papot valamelyik saga elmondására.

S a pap belekezdett:

«Volt egyszer egy odinsöi lány. Névszerint : a szép Tora. Valahogy elcsábult s a tengerbe dobta gyermekét.

Később férjhez ment, nagy tisztességben élt s őszinte szeretettel csüggött apróságain. De aztán súlyosan megbetegedett; folytonos ájulás tépázta le. Mintha fektében a halálba zuhant volna; úgy rémlett neki, hogy cicomásán viszik ki a csúcsra. Hallotta gyermekei sírását s hazasóvárgott pulyáihoz. S egyszer előtte termett egy feketeköpenyes férfi s megfogta kezét: «Tora, kövess !» Hirtelen fölocsúdott holtából s máris visszafordult volna. A köpenyes alak bólintott s magával húzta. «Nem arra !» − szólt Tora. − «De erre!» − felelt amaz.

Hosszú botorkálás után leértek egy sötét, mély völgybe; lent, meredek sziklafalak közt, fekete tó lapult. De a fjeid tetején színarany vár fénylett; előtte ékszeres lovagok őrködtek s belsejéből ének- és hárfaszó zendűlt ki. Tora megkérdezte, kié ez az aranyvár.

«Az enyém!» − válaszolt a férfi. − Megnéznéd? Szívesen, csak aztán állhasson odébb.

Leereszkedtek a szirteken. A völgyben fehér bárányok nyüzsögtek; türelmetlenül ki-kitolakodtak a szélekre s nekikapaszkodtak a falaknak. De közelebb kitűnt, hogy ezer meg ezer csupasz, ráncosképű csecsemő zsúfolódott össze; némelyikük véres, másikuk lucskos volt. Alig jutottak föl pár lábnyira, gyengeségükben megint visszagurultak a tömegbe. Tora sírva fakadt láttukon; megkérdezte köpenyes kísérőjétől, kik ezek a csöppségek s hogy kerültek ide. 

«Szüleik tették ki őket!» − felelt a férfi. − «Hideg megfontoltsággal !» 

«Hihetetlen !» − ellenkezett Tora.

A beszédes gyermekek össze-vissza nyöszörögtek : «Bizony, itt kell feküdnünk! Pedig örömest fölmennénk a világba, hogy szétnézzünk e völgyön túl, de nem győzzük a sziklamászást, pedig ebben a csúf és kopasz aknában majd kifagy a lelkünk.

Ekkor Tora fölszabdalta köpenyét s az egyes darabokkal befödte a körötte tolongókat. Most mind feléje zúdult; erre felsőruhájától vált meg; végül maga is pőrén állt a kicsik közt. S még hányan repestek anyaszült meztelenül e roppant nyüzsgésben! Közben a fekete alak egyre húzta előre s a gyermekek csengve csimpaszkodtak bele, hogy vegye föl őket, hadd kukkanjanak ki. «Nincs ott semmi látnivaló !» − védekezett Tora. − «Mégis ragaszkodunk az élethez» − kiabálták a csöppségek. − «Innen mindenki visszavágyik − te is» «De csak gyermekeim miatt − felelt Tora.

Most a férfi meg Tora belegázolt a vízbe. Ott is csak úgy hemzsegtek a csecsemők; heringek módján szorultak egymáshoz s vacogva estek Torának. Ez sajnálkozásában fölzokogott s mellére nyalábolt egy rajt − ha bevihetné az arany várba! «Csak vidd!»− bíztatta a férfi. Kisvártatva Tora szinte legörnyedt a gyermekek fürtje alatt. Ekkor újra odafordult kísérőjéhez; vajjon nem terítené-e be e porontyokat? Amaz levetette köpenyét; súlyos aranyruha, drágaköves kereszt és széles korona ragyogott rajta. De arca még jobban fénylett; Tora sose képzelte volna, hogy ily szép és királyi jelenség járhasson a földön.

Most a férfi megszólalt: «Itt oly meredek a hegy, hogy segítségem nélkül sose juttok föl. Kin kezdjem a sort? Rajtad, vagy e csoporton?

«A csoporton !» − felelt Tora. − «Ha egyszerre nem bírsz velük, szívesen várok.»

«Akkor sokáig nem mozdulsz el!» − mondta a lovag. − «Ni, hogy csődülnek köréd − s áradásuk folyton-folyvást nő. Inkább térj be aranyváramba, aztán menj haza gyermekeidhez. Különben itt rostokolhatsz a világ végéig, míg ki nem szabadítom az összes kisdedeket.»

«Mindegy!» − makacskodott Tora. − «Nincs lelkem, hogy cserben hagyjam szegénykéket; az enyéim megvannak otthon; ezek sokkal nyomorultabbak náluknál.»

Az aranyruhás rábiccentett:

«Tudd meg, Tora, elsőszülött fiad tapad szívedhez! E gyermekek egytől-egyig kiszorultak az életből, mielőtt még ráléphettek volna kastélyom útjára.»

Tora térdrerogyva rebegte :

«Ki vagy, uram?»

«Krisztus!» − felelt a király. S oly fényözön áradt belőle, hogy az összes csöppségek fölmelegedtek tőle. De Tora káprázva hunyta le szemeit. Amikor fölnézett, ismét régi ágyában feküdt.

Rögtön hívatta férjét és rokonságát; részletesen vallott nekik; se szégyenéről, se gyilkosságáról nem feledkezett meg. Férje úgy fölfortyant, hogy éjfélkor verte ki házából.

Keresztülvánszorgott a városon; az összes kutyák megugatták. Annyira fájlalta vétkét, hogy végkép megundorodott magától. Lement a partra. Két óriás szikla közül sírás hangzott ki; a nádasban egy újszülött fiúcskába botlott. Tora becsavarta kendőjébe s rátette mellére. Elhatározta, hogy fölneveli a gyermeket. 

Azért átvágott az erdőkön s egy elhagyott helyen állapodott meg. Ott fölépítette kunyhóját. Később hozzájutott otthonmaradt aranyához és ezüstjéhez; ekkor kihírdette, hogy gondoskodik az összes kitevésre szánt csecsemőkről. Eladta kincseit s a begyült pénzen táplálta a kicsiket, míg jómaga Krisztus nevében csak gyökéren és forrásvízen tengett. Amikor térítő szerzetesek jöttek föl az országba, ámultán kérdezték tőle, honnan ismeri a Megváltó nevét és tanait? Menten megkeresztelték s halála után szentként tisztelték».

Kép forrása: Thor News

2018. január 10., szerda

Lejtő – felelős gyermekvállalástól a fogamzásgátlásig

„Jó okkal gyakran hangsúlyozzák, hogy a nagycsaládok élenjárók a szentek bölcsői tekintetében. Megemlíthetnénk többek között Szent Lajos, a francia király családját, amely tíz gyermekből állt, a szingapúri Szent Katalint, aki huszonöt tagú, Bellarmine Szent Róbertet, aki tizenkettő, és Szent X. Piuszt, aki tízgyermekes családból származott. Minden hivatás az Isteni Gondviselés titka; de ezek az esetek bizonyítják, hogy sok gyermek nem akadályozza meg a szülőket abban, hogy kiemelkedő és tökéletes nevelést biztosítsanak számukra; és megmutatják, hogy a mennyiség nem hátrány a minőségben, sem a fizikai, sem a szellemi értékek tekintetében." 

Ezt XII. Piusz pápa mondta a Róma és Olaszország nagycsaládos szövetségei igazgatóinak tartott beszédében 1958. január 20-án.

Az lenne a kérdésem, hogy ti, XXI. századi katolikusok mikor hallottatok utoljára egy papot a nagycsaládot dicsérni, a híveket arra buzdítani, hogy minél bátrabban vállalják mindazt az áldást, amellyel Isten meg akarja ajándékozni a házasságukban?

Nem nagyon hallottatok ilyet, ugye? Inkább ezt hallottátok helyette: ne szaporodjatok, mint a nyulak. Illetve hogy fontos a felelősségteljes gyermekvállalás és meg szabad, sőt, meg kell tervezzétek, mikor és mennyi gyermeketek születik. Csak épp, ha lehet, ne fogamzásgátlót használjatok, hanem a természetes családtervezés módszereivel éljetek.

Ennek az az oka, hogy az utóbbi évtizedekben radikálisan megváltozott a retorika az Egyházon belül is a gyermekvállalással kapcsolatban. Bizonyos megfogalmazásokból úgy tűnik, nem a nagycsalád az ideál, sem pedig az Istenre hagyatkozás. A világ mindent szabályozni akaró szemlélete sejlik fel ezek mögött a szavak mögött. Azt hisszük, attól vagyunk felnőtt keresztények, hogy mint a pogányok, aggodalmaskodunk a jövendőn.

Holott van egy gyönyörű rész a Szentírásban, amikor Jézus a Gondviselő Atyaistenről beszél:

Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak. Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni? És a ruha miatt miért aggódtok? Nézzétek a mezők liliomait, hogyan növekszenek: nem fáradoznak és nem fonnak; mégis, mondom nektek: még Salamon sem volt dicsősége teljében úgy felöltözve, mint egy ezek közül. Ha pedig a mezei füvet, amely ma van, és holnap a kemencébe vetik, Isten így felöltözteti, mennyivel inkább titeket, kishitűek? Ne aggódjatok tehát és ne mondogassátok: ‘Mit együnk?’, vagy: ‘Mit igyunk?’, vagy: ‘Mibe öltözködjünk?’ Mert ezeket a pogányok keresik. Hiszen tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Ti keressétek először az Isten országát és annak igazságát, és mindezt megkapjátok hozzá. Ne aggódjatok tehát a holnapért; a holnap majd aggódik önmagáért. Elég a napnak a maga baja." (Mt 6,2434)

Szomorú, de tény: ez a bizalom már katolikus körökben is szektás ostobaságként vagy radikális iszlám mentalitásként tűnik fel (akik amúgy nem véletlen szülnek majd ki minket a kontinensünkről...), és ugyanúgy gondolkodunk a gyermekáldásról, mint a nem keresztény házaspárok. Haldokló kultúránk egyik hullafoltja, hogy a mai Egyház a felelős gyermekvállalás frázisával elérte a katolikus édesanyáknál, hogy bűntudatot érezzenek, hogyha nem élnek valamilyen családtervező módszerrel, miközben mások mindenféle gátlás nélkül hirdetik a fogamzásgátlás erkölcsösségét.

Kérlek, életre nyitott katolikus anyák, ne rettegjetek és ne szégyenkezzetek! Jézus szavain kívül bátorítson titeket az a tény is az Istenre hagyatkozásban, hogy mennyi szentünk származott sokgyermekes családból, és hány szent asszony volt egy-kettőnél több gyermek édesanyja. A teljesség igénye nélkül:
  • Szt. Emmelia kilenc vagy tíz gyermek édesanyja, köztük négy szenté: Nagy Szt. Bazilé, Nüsszai Szt. Gergelyé, Szebasztei Szt. Péteré és Szt. Makrénáé;
  • Páli Szt. Vince szegényparasztok gyermeke, hatból a harmadik;
  • Avilai Szt. Teréz tizennégy gyermek közül az ötödik;
  • Loyolai Szt. Ignác tizenhárom gyermek közül a legkisebb;
  • Szienai Szt. Katalin huszonöt gyermek közül a huszonnegyedik;
  • Szt. Ann Seton öt gyermeke volt;
  • Lisieux-i Szt. Teréz kilencedik gyermek;
  • Aquinói Szt. Tamás hatodik gyermek;
  • Szt. Gianna Beretta Molla tizenhárom gyermekből a tizedik, ő maga négy gyermek édesanyja;
  • Szent X. Piusz pápa nyolc gyermek közül a második;
  • Szent Klotild öt gyermek édesanyja;
  • Génuai Szt. Katalin öt közül a legkisebb gyermek;
  • Szt. Faustyna nővér tíz gyermekből a harmadik;
  • Borromei Szt. Károly hat gyermek közül a harmadik;
  • Clairvaux-i Szt. Bernát hét gyermek közül a harmadik;
  • Soubirous Szt. Bernadett öt testvéréről tudunk;
  • Monfort Szt. Lajos tizenhét testvére volt;
  • Szent Johanna öten voltak testvérek;
  • Szalézi Szt. Ferenc legidősebb hat fivér közül.

Ha belegondolok, mennyien nem születhettek volna meg közülük manapság! Ugyan ki vállalna „józan ésszel" huszonnegyedik gyermeket, ahányadik Sienai Szt. Katalin volt? De nem kell elmennem idáig, szerintem a tizenharmadik Szt. Ignácra vagy a tizedik Szt. Gianna Beretta Mollára se lenne túl sok jelentkező a „felelős családtervezéssel" megtévesztett katolikusok között.

Persze azért vannak pozitív példák is! Egy-két pap, aki XII. Piusz pápához hasonlóan beszél, és persze házaspárok, akik Istent teszik meg a családjuk Urának. 


Annak idején, még mikor menyasszony voltam, egy ferences atyánál gyóntam, aki ajánlotta, hogy keressek rá a Lukács családra. Hazamenve rá is kerestem, és megtaláltam Lukács Ernő bácsit, húsz gyermek édesapját. Ujjongjatok ti is velem ennek a családnak a történetét olvasva, milyen csodálatos is a Gondviselés!


Vagy ott van az amerikai baptista Duggar házaspár. A házasságuk első négy évében fogamzásgátlást használtak, mondván, most még nincs itt a gyermekáldás ideje. De aztán kiderült, hogy mindennek ellenére Michelle fogant, amiről nem tudott, viszont a tabletta miatt el is vetélt. Ez annyira sokkolta őket, hogy elhatározták, nem élnek többé semmiféle fogamzásgátló, de még családtervező módszerrel sem, és teljesen Istenre bízzák, mikor és mennyi gyermekük születik. Az eredmény: tizenkilenc gyermek, és már unokáik is vannak.


A szintén amerikai, de katolikus Tierney-ék most tartanak a kilencedik gyermeknél. Ők a negyedik gyermekük után döntöttek úgy, hogy nem tcst-znek egyáltalán. Hogy miért, azt (angolul) elolvashatjátok a blogján.


Colette Zimmermann 26 éves katolikus feleség. 19 évesen ment férjhez, azóta öt gyermekük született.

Milyen kár, hogy nem ők vannak többségben! Ha pedig az Egyházat továbbra is abba az irányba akarják kormányozni jelenlegi vezetői, amerre épp tart, pedzegetve a fogamzásgátlás legalizálását, még kevesebben lesznek az Istenre hagyatkozó családok. Pedig a katolikus tanítás világos. A zsinat előtt legalábbis még az volt. XI. Piusz pápát idézem:

„Sorra véve az egyes támadásokat, Tisztelendő Testvérek, melyeket a házasság java ellen intéznek, először a gyermekről szólunk. A gyermeket sokan vakmerően a házasság kellemetlen terhének nevezik, melytől a házastársaknak óvakodniuk kellene, de nem a tisztességes önmegtartóztatással, amely mindkét házastárs beleegyezésével a házasságban is megengedett, hanem a természettel való visszaélés által. Vannak, akik ezt a bűnös kedvezményt azért igénylik, mert irtóznak a gyermektől, és érzéki vágyaikat teher nélkül akarják kielégíteni. Vannak, akik azt hajtogatják, hogy nem tudnak önmegtartóztatásban élni, a gyermeket viszont önmaguk vagy a feleségük állapota, vagy a család gazdasági viszonyai miatt nem vállalhatják.

Pedig semmiféle ok, még a legsúlyosabb sem teheti természetessé és tisztességessé azt, ami önmagában természetellenes. A házastársi jog gyakorlása ugyanis természeténél fogva a gyermeknemzésre irányul, tehát a természet ellen vétenek és ocsmány, s benső lényegében tisztességtelen dolgot tesznek, akik annak természetes célját és hatását meghiúsítják.

Ezért nem csoda, hogy az Úristen a Szentírás tanúsága szerint különös szigorral üldözi ezt a gyalázatos bűnt, s néha halállal is büntette, amint Szent Ágoston mondja: »Tiltott módon és erkölcstelenül él a feleségével, aki a gyermek fogamzását megakadályozza. Ezt tette Onán, Júda fia, és Isten megölte miatta.« (De conjugiis adulterinis 2,12.) Mivel egyesek a kezdettől fogva hirdetett és soha el nem ejtett keresztény tanítástól eltérve újabban nyíltan mást hirdetnek e tárgyban, a Katolikus Egyház, amelyre maga Isten bízta az erkölcs épségének és tisztaságának védelmét, az erkölcsi züllöttségnek ebben a korában, a házasság tisztaságának e rút szennytől való megőrzése céljából, isteni küldetésére hivatkozva általunk fölemeli hangos szavát és ismét kinyilvánítja: 

A házassági jognak olyan használata, amely azt a gyermeknemzés természetes hatásától szándékosan megfosztja, Isten és a természet törvényének megsértése, s mindazok, akik ilyesmit tesznek, súlyos bűnt követnek el. Legfőbb apostoli tekintélyünknél fogva, s a gondjainkra bízott lelkek üdvéért való aggodalomból figyelmeztetjük a gyóntató és lelkipásztorkodó papokat, hogy híveiket Istennek e súlyos törvénye felől ne hagyják megtévedni, s méginkább hogy ők maguk óvakodjanak az effajta hamis véleményektől, s azokkal semmiképpen egyet ne értsenek.

Ha pedig – amitől Isten óvjon – egy gyóntató vagy lelkipásztor maga viszi ezekbe a tévedésekbe a rábízott híveket, illetve helyesléssel vagy hallgatással megerősíti őket tévedésükben, az tudja meg, hogy a legfőbb Bírónak tartozik szigorú számadással hivatásának elárulása miatt, s vonatkoztassa magára Krisztus szavait: »Vakok ők és vakok vezetői. Ha pedig vak vezet világtalant, mindketten verembe esnek.« (Mt 15,14)."

Végül még egy gondolat. Higgyétek el, nem az önmegtartóztatás vagy a sok gyerek az ellensége a házasság javának. Nem kér tőletek olyat Isten, ami tönkretesz! Hanem a bizalmatlanság, a halálos bűn és a szentségtörő áldozás árt a házasságnak, ami a fogamzásgátlás következménye.

Ne hallgassatok a modernistákra! Hanem inkább Krisztusra. Tévtanítók jönnek-mennek, de Benne még sosem kellett csalódnia senkinek.

Kapcsolódó:
Heroic Parenthood (nagyszerű cikk a felelős gyermekvállalás lózungjáról angolul)