A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentté válás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentté válás. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. szeptember 17., hétfő

Így védheted meg a családodat a Sátántól

Szeretném megosztani veletek egy amerikai ördögűző, Chad Ripperger FSSP gondolatait. Ripperger atya ingyenesen tölti fel a netre az előadásait (itt megtalálod őket), de azt kéri, hogyha meghallgatsz egyet, akkor 1.) utalj neki 1 dollárt (szegényeket segít vele) 2.) imádkozz el egy tized rózsafüzért vagy 3.) ajánlj fel Ripperger atya szándékára valamilyen lemondást. Kérlek, ennek a bejegyzésnek az elolvasása után is tedd meg valamelyiket, hiszen nagyrészt az ő gondolataiból merítettem. 


1. Rendelődj alá Istennek, ne kövess el halálos bűnt!


Ripperger atya a hierarchia kérdését spirituális kontextusba állítja. Azt mondja, hogy a hierarchia és az ebben felettünk állónak való alárendelődés spirituális védelmet nyújt. Ugyanis valaki vagy Istennek és az Isten rendeléséből felette álló(k)nak rendelődik alá, vagy pedig a Sátánnak. Nincs olyan, hogy önálló vagyok, a magam ura vagyok.

Ha halálos bűn révén elveszted a megszentelő kegyelmet, azzal kivonod magad az alól a spirituális védelem alól, amelyet az Istennek való engedelmesség jelent, és kiszolgáltatod magad a Sátánnak. Rendkívül ritka, hogy olyat szálljon meg vagy zaklasson a normális mérték (kísértés) felett egy démon, aki a megszentelő kegyelem állapotában van. Persze az esetek többségében nem száll meg a gonosz senkit azért, mert halálos bűnt követett el, de ez csak azért van, mert Isten nem engedi neki. Ugyanis a Sátán és a bukott angyalok is mind csak azt tehetik meg, amit az Úr megenged nekik egy nagyobb jó érdekében.

Ha egy autoritással bíró személy halálos bűnt követ el, azzal ajtót nyit a gonosznak nem csak a saját  életébe, hanem azok életébe is, akik felett hatalommal és felelősséggel rendelkezik. Pl. ha egy édesapa bűnt követ el, az rossz hatással lesz az egész családjára. Ripperger atya sok ilyet tapasztalt. Elmesélt egy olyan esetet, hogy egy apa meggyónta nála, hogy pornófüggő, aztán a kilencéves fia pedig azt, hogy komoly kísértései lettek a tisztasággal kapcsolatban.

2. Legyen megfelelő a hierarchia a családban!


A család Istentől eredő rendje szerint a férj a családfő. A feleségnek alá kell rendelődnie a férjének. Ezen kívül a gyerekek is alárendelődéssel tartoznak a szüleiknek. Józan ésszel belátható, hogy ha egy gyerek nem engedelmeskedik a szüleinek, akkor a legtöbb esetben baj, akár nagy baj is történhet vele. Pl. a szülő azt mondja, állj meg a járda végén, de a gyerek nem engedelmeskedik, hanem kifut az útra, és elüti egy autó.

Hasonló a helyzet a feleségekkel. Ripperger atya szerint, ha egy feleség nem ismeri el a férje családfőségét, vagyis nem rendelődik neki alá, akkor kivonja magát a férje spirituális védelme alól, és ezzel kiszolgáltatja magát a Sátánnak. Saját magán keresztül pedig tulajdonképpen az egész családot, hiszen ő a gonosz eszközévé válik a család életében. Ha egy nő nem rendelődik alá a férjének, akkor halálos bűnben él, és semmilyen erényben nem képes komolyan növekedni, mert a férjével szembeni lázadása ellentétes gyakorlatilag az összes erénnyel. Viszont hogyha alárendelődik, akkor hamarosan eljut a tökéletességre.

Miért mondhatjuk azt, hogy egy feleség szentsége a férjének való alárendelődésen fordul meg? Azért, mert ezzel ellene mond Éva bűnének. A bűnbeeséskor Éva nem csak Istennek nem engedelmeskedett, de átvette a vezetést a családban is. Nemcsak Istenre nem hallgatott, de a férje tudta nélkül hozott egy komoly döntést (hogy beleharap a tiltott gyümölcsbe), és aztán uralomra tört a férje felett is, rávéve, hogy kövesse a példáját, vagyis az legyen, amit ő akar. El kell mondani persze, hogy Ádám se felelt meg itt a családfői hivatásának, mert megtört Éva akarata előtt, és evett a gyümölcsből ahelyett, hogy ellene mondott volna Éva ösztönzésének.

Ez után olvashatjuk a Teremtés könyvében, hogy Éva és minden nő büntetése többek között az alábbi: Vágyakozni fogsz a férfi után, és ő uralkodni fog rajtad!" (Ter 3,16) Ez mit jelent? Az eredeti héber szövegben ez a fajta vágyakozás azt is jelenti, hogy a nőben lesz egyfajta bűnös ösztön arra, hogy uralkodni akarjon a férje felett, kontrollálni akarja őt. Tehát hogyha egy asszony alárendelődik a férjének, akkor a női természetbe a bűnbeesés által került bűnös ösztönnek mond ellent. Arról már csak nem is beszélve, hogy az alázat, a felettünk álló elfogadása, legyen az Istené vagy azé, akit Ő felénk rendelt, pont az ellentéte a Sátán bűnének, vagyis a gőgnek és a lázadásnak a jogos tekintéllyel szemben.

Ha a férj alárendelődik Istennek, az asszony Istennek és a férjének, a gyerekek pedig Istennek és a szüleiknek, akkor az a család rendkívül erőteljes spirituális védelmet élvez a gonosszal szemben. Épp ezért igyekeznek a démonok ezt a fajta rendet kikezdeni.

3. Maradj egységben a házastársaddal!


Ripperger atya szerint a Sátán fő módszere az, hogy eltávolítja egymástól a házastársakat.

Ezt először fejben kezdi el. A gonosz hozzáfér az emlékezetünkhöz, a képzeletünkhöz és az érzelmeinkhez. Azt szokta csinálni, hogy igyekszik minket rosszhiszeművé tenni. Mond vagy csinál valamit a másik, esetleg nem tesz meg valamit, és a démonok elkezdenek olyan gondolatokat csöpögtetni az agyunkba, hogy biztosan így vagy úgy értette, ezért vagy azért csinálta ezt a házastársunk. A lényeg, hogy feltételezzünk rossz szándékot, aminek pedig az esetek 99%-ában semmi alapja sincs. A cél, hogy a fejünkben a házastársunk olyasvalakivé váljon, aki nem szeret és nem tisztel minket, aki nem törődik velünk, sőt direkt ártani akar nekünk. Olykor még azt is eléri a gonosz, hogy az egyértelműen jó szándékú dolgokat is rosszra magyarázzuk. Pl. a férjünk csak azért kedves velünk, mert azt" akarja.

Amikor negatív feltételezéseink támadnak a másikkal szemben, akkor nagyon résen kell lennünk. Meg kell próbálnunk lehiggadni és nyugodtan megfontolni, hogy igaz-e, amit gondolunk vagy sem. Szinte minden esetben ki fog derülni, hogy rosszhiszemű gondolatainknak semmi alapjuk nem volt.

A következő lépés, hogy amikor lélekben eltávolította egymástól a házaspárt a gonosz, akkor megtegye ezt testben is. Vagyis a Sátán azt akarja elérni, hogy minél ritkábban, vagy ha lehet, ne is szeretkezzenek a házaspárok. Miért fontos ez?

Egyrészt azért, mert Ripperger atya szerint, ha komoly ok nélkül nem él házaséletet egy pár, akkor az elzárkózó fél halálos bűnt követ el, mivel ez egy kötelesség, amelyet magára vállalt a házasságkötéskor.

Másrészt azért, mert így nincs rá esély, hogy Isten gyermekkel áldja meg a házaspárt.

Harmadrészt pedig amiatt is, mert a szeretkezés újra és újra összeköti a férfit és a nőt. Nem csak a gyermekáldás és a testi élvezet miatt jó a szeretkezés, hanem azért is, mert megerősíti a lelki köteléket a férj és a feleség között, mondhatni megújítják és megerősítik vele újra és újra azt az összekötő kapcsot, amely létrejött közöttük, mikor összeházasodtak.

Én még hozzátenném azt is, hogy a szeretkezés stresszoldó, boldogság érzését okozó hatása miatt idegileg is jót tesz. Sokkal könnyebb nyugodt, kiegyensúlyozott embernek lenni rendszeres házaséletet élve, mint nélküle. Így a mindennapos apró súrlódásokat és bosszantó dolgokat könnyedebben tudjuk venni, és nem lesznek belőlük nagy perpatvarok.

Ráadásul ugye fennáll a veszélye, hogyha a házastársunktól nem kapjuk meg azt a testi-lelki törődést és kielégülést, amelyet a szeretkezés jelent, akkor majd más felé nézünk, akitől megkaphatnánk.

Nem szabad tehát hagynunk, hogy eltávolodjunk egymástól testileg, és komoly indok nélkül elutasítsuk a szeretkezést. Nekünk, nőknek nem szabad bevennünk azt a feminista maszlagot, hogyha épp nem vagyunk totálisan olyan" hangulatban, és mégis igent mondunk a férjünk közeledésére, akkor a szeretkezés tulajdonképpen nemi erőszak. Az nem erőszak, ha én szabad akarattal igent mondok valamire, hogy szeretetből megteszem a másikért, még ha nincs is épp kedvem hozzá - valószínűleg úgyis hamar megjön.

A másik ostobaság, amit nem szabad elhinnünk a feminista párkapcsolati szakértőknek, hogyha nem érzem azt, hogy tökéletes a lelki összhang köztem és a férjem között, akkor azzal szabad büntetnem, hogy nem szeretkezem vele. A szeretkezés nem a jó házastársi viselkedés jutalma. Pont fordítva! Többek között a rendszeres házasélet eredményezi azt, hogy jó lesz a kapcsolat a házaspár között. És igen, azt is, hogy a férjed úgy fog bánni veled, ahogy azt szeretnéd.

A Sátán még úgy is igyekszik egymástól eltávolítani a párokat, hogy  az egyiket lelki restséggel kísérti. Így kiegyensúlyozatlanság lesz a pár között. Az egyikük buzgón imádkozik és komolyan dolgozik azon, hogy szentté váljon, a másik meg egyáltalán nem vagy csak minimális lelki életet él és alig-alig törekszik jobbá lenni, már ha törekszik egyáltalán. Ezzel azt akarja elérni a gonosz, hogy eltávolodjon egymástól a pár spirituálisan, a renyhe fél lehúzza a másikat és nyitott(abb) kapuként funkcionáljon a családba betörni igyekvő gonosznak.

4. Fogadd el az Egyház teljes tanítását!


Ne szemezgess a tanításban, mert azzal a lázadás és az eretnekség bűnét követed el.

Ripperger atya szerint a hatodik parancsolattal szembeni bűnök vezetnek gyakran eretnekséghez, illetve ha eretnekségbe esel, akkor utána gyakran következik a bukás a hatodik parancs terén.

Aki azt mondja, Katolikus vagyok, de...", az valójában nem katolikus, bizonyos dolgokban lázad Isten igazsága ellen és gőgösen a saját feje után megy.

5. Élj a gyónással, az alázatosság szentségével!


Minél alázatosabb vagy, a Sátán annál kevésbé tud hozzád férni. És minél arrogánsabb és gőgösebb vagy, annál inkább lehetséges, hogy Isten hagy elesni és bajba jutni, hogy ezzel kicsit az orrodra koppintson" és lehetőséged legyen alázatot tanulni.

Ehhez tenném én hozzá, hogy tapasztalatom szerint mi, katolikusok könnyen eshetünk abba a hibába, hogy magunkat áldozatként festjük le, és azt hisszük, minden bajunkért mindig más a hibás. Feleségként főleg megtörténhet ez velünk, hiszen manapság olyan kultúra vesz minket körül, amely azt üzeni, hogy mindenért mindig a férfi a hibás. Bebeszéljük magunknak, hogy mivel olyan nagyon jó katolikusok vagyunk, a Sátán megtámadott minket a környezetünk (férjünk, ismerőseink stb.) által, akik nyilván rosszabbak nálunk, ezért a gonosz eszközéül szolgálnak az életünkben. Az eszünkbe se jut, hogy talán mi magunk (is) okoztuk azt a bűneinkkel, hogy a gonosz betört a családunkba, és ugyanannyira vagyunk elkövetők, mint áldozatok.

Ez azért jó a Sátánnak, mert ha nincs bennünk önkritika, ellenben másokat megvetünk, akkor semmi esélyünk sincs kiszabadítani a családunkat a karmai közül, hiszen a legfontosabbat nem tesszük meg, hogy önvizsgálatot és bűnbánatot tartunk. Épp ezért gondolom életem egyik legfontosabb eseményének, mikor erre az igazságra Isten felnyitotta a szememet 2015 karácsonyán. Megdöbbentő volt észrevennem, hogy amíg én a férjem bűneivel és hibáival foglalkoztam, meg azzal, hogy nekem mennyire rossz ez meg az, totálisan vak voltam arra a rengeteg bűnre és hibára, ami engem jellemzett, és amit én követtem el a férjemmel szemben. Csodálatos katolikus nőnek tartottam magam, és akkor rájöttem, hogy minden vagyok, csak az nem. Ha ez nem történik meg, még az is lehet, hogy teljesen tönkretettem volna a házasságunkat.

Ha alázatos vagy, abból az is fakad, hogy bűnbánatot tartasz és gyónsz, mégpedig jól. Miért? A gyónásban bűnökkel vádolod magadat Isten előtt, és beismered, hogy rászorulsz egyrészt a bűnbocsánatra, másrészt a vezeklésre. Aki rendszeresen és jól gyónik, az elismeri, hogy bűnös ember, és újra és újra megalázkodik Isten előtt. Ripperger atya azt mondja, hogy sokszor a gyónás hatásosabb a gonosszal szemben még egy ünnepélyes ördögűzésnél is.

Szomorú, teszem én hozzá, amit sok paptól hallottam már, hogy nem egy hívő van, aki nem a saját bűneit gyónja meg, hanem mások bűneit, vagyis panaszkodásra és a környezete vádolására használja a gyóntatószéket. Pedig igazából ha mások bűneit lessük, akkor már nem jut idő a sajátunkra, úgyhogy muszáj választanunk a két tevékenység közül.


6. Menj misére és áldozz!


Vasár- és ünnepnapon kötelező misére járni, de ha megteheted, akkor menj el naponta. És ha nincs meggyónatlan halálos bűnöd, akkor áldozz is.

7. Élj a szentelményekkel!

  • Szent Benedek-medál. A hagyományos rítus szerint áldasd meg! Nekem feszületbe foglalt medálom van és kulcstartóként használom. Így vagy a zárban van, védve az otthonunkat, vagy pedig viszem magammal a táskámban.
  • Csodásérem. Ilyenem is van. A megtérésem előtt kezdtem el hordani, és biztos vagyok benne, hogy többek között emiatt is tértem meg egy éven belül. Ezen kívül, mikor a férjem és én egy démon jelenlétére gyanakodtunk, ez az érzés azután tűnt el, hogy a közösen elmondott Szt. Mihály-ima után én elimádkoztam a Csodáséremhez tartozó imádságot. A Szűzanyától rettegnek a démonok!
  • Skapuláré. Van barna és zöld.
  • Rózsafüzér. Szent Pió atya szerint a rózsafüzér a legerőteljesebb fegyverünk a spirituális küzdelemben.
  • Szenteltvíz. Ha lehet, hagyományos rítusban megáldott, mert ebben az áldásban exorcizmusok is vannak. Ha elmentek vízkeresztkor a budapesti Váci utcai Szt. Mihály-templomba a hagyományos rítusú misére, akkor utána lehet vinni belőle haza. (Arra készüljetek, hogy a szertartás úgy 3 óra hosszú. És vigyetek hozzá üveget.)
  • Ház megáldása. Legalább évente hívd el a papodat és áldasd meg vele az otthonodat. Hagyományosan újév után szokták ezt az atyák felajánlani.
  • Exorcizált olívaolaj és só. Ezekkel főzhetsz a családodnak, és úgy kerülhetnek kapcsolatba szentelménnyel, hogy nem is feltétlen tudnak róla.
  • Ereklyék. A szentek tiszteletéhez tartoznak.

8. Áldd meg a családodat! 


A férj megáldhatja a feleségét és a gyermekeit, a feleség pedig a gyerekeket. Mindenki azt, aki felett autoritással bír. Ha hatalmad van valaki felett, akár áldod, akár átkozod, nagy ereje lesz. Ha pl. egy szülő megátkozza a gyerekét, az sokkal durvább hatással fog bírni, mintha egy ismerőse tenné. (Erről Gabriele Amorth ördögűző atya is beszámol az egyik könyvében.)

Így áldjuk meg a szeretteinket: simán az ujjunkkal, vagy akár szentelt vízzel, olajjal rajzoljunk keresztet a homlokukra, és mondjuk, hogy Megáldalak téged az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében! Amen."

Ha nincs valaki felett autoritásunk, akkor nem áldhatjuk meg őt direkte, hanem Istent kell kérnünk, hogy áldja meg őket, pl. Uram, kérlek, áldd meg az édesanyámat!"

Ehhez persze a megszentelő kegyelem állapotában kell lennünk, hogy valóban hatása legyen. Egyébként a megszentelő kegyelem nélkül semmi értékeset nem tudunk végbe vinni Isten szemében. Ha halálos bűn állapotában csinálunk valamit, semmiféle pozitív lelki hatása nem lesz a Földön, és a mennyben sem. Az imánknak sincs hatása ilyenkor.

9. Tiszteld a Szűzanyát, Szt. Mihály arkangyalt és a többi szentet!


Még mondania se kell semmit, ha megjelenik a Szűzanya, a megszállás megszűnik. Tökéletes ereje van a Szűzanyának a démonok felett. A nevét se bírják kimondani. Azzal, hogy a fejét tapossa, a Szűzanya megalázza a gonoszt.

Ripperger atya azt ajánlja, hogy tiszteljük a Szűzanyát a Fájdalmas Szűzanya titulusa alatt és kérjük, mutasson meg két dolgot: a családunkban levő gondoknak van-e démoni gyökere, illetve hogy mi a legnagyobb hibánk. A Fájdalmas Szűzanya fel fogja tárni még a legrejtettebb bűneinket is.

Miután fellázadt Lucifer, Szt. Mihály lett a főangyal, és ő taszította le az égből, ami nagyon megalázó volt a számára, hiszen Mihály a hierarchiában alatta állt. Imádkozzunk a közbenjárásáért pl. a Szt. Mihály-imát.

Ha van valamilyen konkrét problémád, akkor kérd a megfelelő szent segítségét. Pl. ha a tisztaság elleni bűnökkel küzdesz, Szt. Mária Magdolnát, Goretti Szt. Máriát vagy bármelyik szűz szentet.

Szt. Pió atya nagyon erős közbenjáró. Ripperger atya egyszer megkérdezett egy démont, miért utálják annyira. Azt válaszolta: Mert szerette a Szűzanyát és ő is szerette őt."

10. Ne fixálódj a démonokra!


Bár fontos a gonosz elleni küzdelem, nem szabad túlságosan ráfixálódnunk a témára. Nem kell mindenhol démonokat látni. Ha túlzásba esünk ezen a téren, azt a gonosz ki fogja használni a maga javára.

Hogyan? A gonosz elve: bármit, csak ne Istent! Még igazságok révén is eltávolíthatnak Tőle. Ha valakivel/mivel túlságosan sokat foglalkozunk, aki/ami nem Isten, még akkor is, ha jó és fontos, elvétjük az irányt és rossz a fontossági sorrendünk.

11. Ne ess szélsőségekbe!


A gonosz másik elve, hogy bármit, csak ne kiegyensúlyozottságot! Azt akarják, hogy egyik szélsőségből ess a másikba. Nem az a lényeg, melyik véglet, a lényeg, hogy szélsőség legyen.

Szélsőségességet jelent az is, hogyha azonnal tökéletes akarsz lenni. Túl nagy terheket vállalsz így magadra és el fogsz bukni. Olyan ez, mintha egy durván túlsúlyos ember kitalálná, hogy lefutja a maratont. Ráadásul könnyen vezethet a megjátszás bűnéhez, ha hirtelen, egyik pillanatról a másikra akarsz tökéletes lenni. Hiszen még nem vagy az! Hogyha azonnal tökéletes akarsz lenni és túl nagy terheket vállalsz magadra, pl. egyik nap még kb. 5 percet, ha imádkoztál naponta, vagy még annyit se, a másik nap meg órákat akarsz imában tölteni, akkor ki fogsz égni. Lépésenként haladj előre. A hibáiddal is így küzdj, egyszerre eggyel. Kérd a Fájdalmas Szűzanyát, mutassa meg a legnagyobb hibádat. Ő a rejtett bűneidet is fel fogja fedni előtted.

12. Imádkozz és böjtölj!


Az imának kilenc szintje van és mindenki elérheti a legmagasabb szintet. Az első két szint a szóbeli ima. A harmadik a szemlélődés. Nem beszélsz, hanem felemeled a szívedet és az elmédet Istenhez. Ez nagyon fontos, mert szó szerint megtörheti a sátáni befolyást. Az elmédet Istennel vagy Istennel kapcsolatos dolgokkal töltöd meg. Így kiűzöd a gonoszt a gondolataidból. Elmélkedj naponta 15-30 percet! Ez a kapuja a többi, magasabb rendű imaformának.

Istennel kapcsolatban kötelességeink vannak:
  1. Ima: enélkül nincs üdvösség
  2. Áldozathozatal: ha szenvedsz, ajánld fel. Böjtölj. A lemondást nem bírják a démonok, mert ők azt akarják, hogy korlátlanul kövessük a vágyainkat.
Vannak férfiak, akik azt mondják, az ima nőknek való. Valójában ilyenkor pont arról tesznek tanúságot, hogy elnőiesedtek. Hiszen az ima nehéz dolog. Mikor egy férfi azt mondja Ripperger atyának, hogy de nehéz rászánnom magam, hogy imádkozzak, ő azt szokta válaszolni: ugyan már, légy férfi! Mondd azt magadnak, férfiként fogok viselkedni, és meg fogom csinálni. Olyan ez, mint a cölibátus. Arra is azt mondják, férfiatlan, de valójában pont, hogy nem az, hiszen nagyon kemény önuralmat és áldozatot igényel.

13. Szeress!


Szeresd Istent! Mondd Neki többször egy nap, hogy Szeretlek!" Imádkozz legalább naponta 15 percet. Ez kötelességed Isten felé. Szeresd a felebarátaidat is, tégy jót velük!


14. Csatlakozz az Auxilium Christianorumhoz!


Ez egy imacsoport, amely családok spirituális védelmére alakult. 5-7 percet kell naponta imádkozni a megadott imádságokat. Az imádságokat úgy írták meg, hogy az nem csak magunkért és a családunkért, de a többi emberért is szóljon, aki ezt az imát mondja. Tehát több tízezer ember imádkozik érted és a családodért, ha csatlakozol. Az atya azt is elmondta, hogy sokan, úgy a tagok fele hatalmas mértékű javulást tapasztalt a lelki életében.

Én nemrégiben csatlakoztam ehhez az imához és a rózsafüzért is elkezdtem naponta imádkozni, mert ez is követelmény hozzá. Az első napon megszűnt a problémám, ami miatt belevágtam, és azóta sem estem vissza. Úgy érzem, nem én harcolok a bűnömmel, hanem valaki nálam sokkal hatalmasabb éri el, hogy ne kövessem el újra.

Le lehet tölteni egy applikációt okostelefonra, amely az aznapi imákat jeleníti meg, és nyelvet is lehet választani. Sajnos magyar verzió nincs, de nyugodtan lehet imádkozni olyan idegen nyelven, amit értünk, vagy latinul. Én először angolul kezdtem, de most már inkább latinul imádkozom.

*

Remélem, hasznos volt a bejegyzés. Ha szeretnétek még Ripperger atya gondolataihoz magyarul hozzájutni, akkor ajánlom a Szentségi Házasság blog hasonló bejegyzéseit. Illetve angolul úgy tudjátok hathatósabban hallgatni az atya gondolatait, ha youtube-on bekapcsoljátok az automatikus angol feliratot. Nem tökéletes, de tapasztalatból mondom, sokat segít a megértésben ahhoz képest, mintha csak hallgatnánk a szöveget.

Felhasznált előadások:
Kapcsolódó:
Kép:  Giovanni da Monte Rubiano Madonna del Soccorso

2018. szeptember 14., péntek

Katolikusok az érzelmek rabságában


 Ma az érzelmek és az érzések korát éljük. Ezek uralkodnak felettünk.

Azt mondják, a nők érzelmesebb lények, mint a férfiak. Kétségtelen, hogy az erősebbik nemre nem jellemző hormonális ingadozások kiszolgáltatottabbá tesznek minket az érzelmeink és érzéseink számára, de a férfiakat is befolyásolják az érzelmeik és az érzéseik, főleg, ha távol vannak Istentől. Hibának tartom, ha egy férfi abba a hitbe ringatja magát, hogy őt nem befolyásolják érzések, érzelmek és indulatok. Hiszen Szt. Pál leírása arról, milyen az, amikor valaki test szerint él, mindkét nemre vonatkozik:
„A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát." (Gal 5,19-21)
Képességünket arra, hogy érezzünk és indulataink, érzelmeink legyenek, Istentől kaptuk. Azonban sérült emberi természetünk lévén rosszra is vezethetnek minket, hogyha nem uralkodunk felettük a Szentlélek erejével. Isten nem rideg érzelemmentességre hív. Nem azt akarja, hogy sótlanok és halvérűek legyünk, mindenféle szenvedélytől mentesek. Tény, hogy vannak emberek, akiket higgadtabbnak, másokat tüzesebbnek teremtett. Mindkettőnek megvannak az előnyei és a hátrányai. Az Úr nem azt akarja, hogy változtassuk meg az általa teremtett lelki alkatunkat, hanem hogy jóra használjuk a természetünk adományait. Mindazonáltal arra sem hív minket, hogy megengedjünk magunknak bizonyos bűnöket, mert „ilyen vagyok, és kész".

Mindenesetre akár férfiak, akár nők vagyunk, akár higgadtabb, akár tüzesebb a természetünk, az érzelmeink és az érzéseink illetve azok hiánya rossz irányba vihet minket. Korunkban, amikor a jelszó az, hogy nincs bűn, mindent szabad, amitől jól érzed magad, ami lelkileg és testileg élvezetet okoz, nehéz a helyükön kezelni ezeket az adományokat. Főleg, hogy a kereszténységbe, és a katolikus Egyházba is beszivárgott az érzelem- és érzésközpontúság.

Az ember érezni és élvezni akar. Vágyunk a lelki és a testi gyönyörökre egyaránt. Szeretjük jól érezni magunkat. Ez természetes. Beteg az az ember, aki a fájdalmat élvezi. Szentek írásaiban gyakran láthatjuk, hogy a szenvedést és a mártírhalált kívánják, de nem a fájdalomért, hanem a gyümölcseiért. Ahogy az anya is vágyhat arra, hogy végre megszülje a gyermekét, de nem a szülési fájdalmakért, hanem hogy kezében tarthassa az új kis életet.

Azonban van, ami az érzések és az érzelmek felett kell álljon. Ez pedig az intellektus és az akarat. Vannak (vagy épp nincsenek) érzelmeim, érzéseim, vágyaim, de ezeket (vagy ezek hiányát) meg kell vizsgálnom az intellektusommal és el kell döntenem, hogy ezek szerint cselekedjek-e vagy sem. És ahogy döntöttem, azt az akaratommal meg kell valósítanom.

Manapság mindenhol az érzelem irányít, nem pedig az intellektus és az akarat. Az istenkapcsolatunkban, az emberekkel való viselkedésünkben, a házasságban, a gyermekvállalásban stb.

Az istenkapcsolatunkban nem Istent keressük, hanem azokat a lelki élményeket, amelyeket nyújtani tud az Úr. Akkor volt „jó" egy mise, gyónás, imaalkalom, személyes elmélkedés, hogyha „éreztem" Isten jelenlétét, de legalábbis jól éreztem magam közben vagy utána amit gyakran Isten jelenlétének tudok be. Ez természetes hajlam az emberben, több száz éve élt szentek is írnak róla. Azonban az új keletű, hogy a katolikus Egyház be is hódol ennek a vágynak. 

Régebben eretnekségek indultak úgy hódító útjukra, hogy az emberek érzéseit és érzelmeit etetve magukhoz csalogatták őket. Manapság az Egyház egy része is így akar híveket toborozni, illetve magánál tartani. Elég csak megnéznünk a szentmisét az 1970-es liturgikus reformok óta. Van ilyen mise, olyan mise, amolyan mise, mindenkinek a (vélt vagy valós) ízlése és igénye szerint. A szentmise szilárd egyformasága és egyetemes volta nincs már sehol. Ahogy nagyon sok helyen eltűnt az Istenre irányultsága is. A mise már nem istenközpontú, hanem emberközpontú. Nem azért van elsősorban, hogy Istent tiszteljük vele, hanem hogy Isten nyújtson nekünk valamit. És nem Önmagát az Oltáriszentségben, hanem lelki élményt. Jó érzést. Valamiféle pozitív érzelmet. A mai papok közül sokan pedig remek módszert találtak ahhoz, hogyan adják meg ezeket az élményeket a híveknek: könnyűzenével és közösségi élménnyel.


Legyen gitár, esetleg csörgődob és érzelgős szövegek, hiszen ahogy a popipar fejesei felfedezték, hogy ezekkel mennyire lehet az emberekre hatni és feldobottságot manipulálni beléjük, ami révén visszajárnak az adott zenekarhoz és fogyasztják a termékeiket (lemez, koncert stb.), úgy papjaink is rájöttek, hogyha ugyanezt az olcsó, a zene és a szövegek által gerjesztett érzelmi löketet megadják a híveknek, akkor vissza fognak járni a szentmisére, hiszen itt jól érzik magukat, ráadásul még azt is hihetik közben, hogy Istent tapasztalták meg, és nyilván, ha megtapasztalták Istent, akkor jó úton járnak, és ők maguk is jók.

Másrészt bevezették az olyan dolgokat, mint a kézfogás a béke velednél, vagy pedig, hogy sokan egymás kezét fogva imádkozzák a Miatyánkot. Ettől pedig úgy érzi az illető, hogy vele törődnek, közösségben van, szeretik, elfogadják. Hogy ezek a dolgok kizökkentenek, és leszállítják a szentmisét egy csupán emberi szintre, nem lényeges. A pap sem Isten felé fordulva misézik már, hogy Őfelé vezesse a nyájat, hanem a híveknek kénytelen produkálni magát. Nyilván ebbe a képbe tökéletesen beleillik, hogy egymást kell tapogatnunk és egymással kell jópofiznunk a szentmisén, ahelyett, hogy teljes mértékben Isten felé irányulna a figyelmünk legalább heti egy órán keresztül.

Nem véletlen, hogy rengeteg idegen gyakorlat is beszivárgott az Egyházba a II. vatikáni zsinat óta. Nekünk pedig a sokszínűség jegyében ezt el kell fogadnunk. Sőt, azt kell mondanunk udvariasan, hogy hát a hagyományos rítusú mise is egy stílus, meg teszem azt, a csörgődobos-gitáros mise is egy stílus, ezek egyenértékűek, és ki-ki találja meg a maga irányzatát a lelki alkata szerint. Holott a mise nem stílus kérdése. És a hagyományos rítus se egy stílus, hanem A Szentmise volt évszázadokon át. Lelki alkattól függetlenül mindenkinek el kellett és el kellene fogadnia ezt a fajta szentmisét, ahogy azt a hívők, köztük a legragyogóbb szentjeink is tették. A csörgődobos-gitárost viszont nem, mert ez tényleg csak egy stílus.

A gitározó, csörgődobos, misén táncoló, egzaltáltan csápoló, átszellemülten dülöngélő hívek valami olyasmit tesznek, amely abszolút idegen a katolikus szentmise szellemétől. Azt hiszik, a Lélek mozgatja őket, de valójában legtöbbször az érzelmeket felszító, testies zene áldozatául estek. Azért mondom, hogy áldozatául estek ennek, mert kétségtelenül áldozat az, aki azt hiszi, istenélményben van része, miközben lehet, hogy egy bizonyos pont erre kitalált zenei stílus manipulálja az érzékein keresztül. Így viszont nem más az egész, mint szentmisével kevert pogány öngerjesztő szertartás.

Nem akarom azt mondani, hogy ilyen miséken nincsenek valódi megtapasztalások. De hatalmas a veszély az öngerjesztésre, vagyis arra, hogy megtévesszük saját magunkat. Ahogy Barsi atya is tanítja, a szentmise kezdetektől fogva direkt „unalmas" volt, vagyis nem akart bennünk mindenféle érzelmet és érzést kelteni, sokkal inkább az intellektusunkra akart hatni, hogy így elkülönüljön a pogány szertartásoktól, melyek hiszen azokban hamis isteneket imádtak nem tudtak mást csinálni, mint öngerjesztő módszerekhez nyúlni, hogy a résztvevő valamit megtapasztaljon, amelyről azt hiszi, természetfeletti élmény. Azt gondolom, nagy veszélynek teszik ki a híveket azok, akik a szentmisén ilyen zenét engedélyeznek és viselkedési formát bátorítanak. Hogy épp egy könnyűzenei szám szövegét idézzem: „Nem biztos, hogy jót tesz neked, ha kiszolgálják az ízlésedet." (Bonanza Banzai: Induljon a banzáj)

És az se mindegy, Istennek mit adunk. Egyszerűen ez a gitáros mise vagy ez a ferences kisnővérek által vezetett liturgikus tánc összehasonlíthatatlan az eredeti katolikus szentmisével, vagy épp azzal, ahogy a hagyományhű wyomingi kármeliták imádkoznak. Szerintem az egészséges hitérzék mindenkinek meg kéne súgja, hogy ez két külön világ, és hogy súlyos probléma, hogy ilyen lehet manapság egy szentmise vagy egy templomi liturgikus alkalom, mint amilyen az első két videón látszik.


Tábortűz körül, keresztény rockkoncerten vagy templomon kívüli imaalkalmon akár rendben is lehet ez a zene és tánc, ha valakinek ez tetszik. (Bár ennek a meghallgatása után már ebben sem vagyok olyan biztos.) Viszont abban hiszek, hogy ahogy Isten, úgy mi, katolikus hívek is, amikor templomba megyünk, főleg, ha misére, sokkal többet érdemlünk ezeknél a gitáros, csörgődobos, táncolós alkalmaknál. Meg lehet a helye a könnyűzene néhány fajtájának is az életünkben, akár a keresztény bulinak is, de a mise és a templom nem ez a hely. És ha ott (is) ezt kapjuk, azzal probléma van. Mert hiányozni fog az istenkapcsolatunkból és az istenimádásunkból a megrendülés, a méltóság, a magasztosság és nem mellesleg az egyetemesség.

Sejtem, hogy aki erre a stílusra fogékony, annak hatalmas élmény lehet egy-egy ilyen zenés esemény. És hogy ezek után unalmas lehet, ami nem ilyen. Sőt, maguk a papok se mernek mást nyújtani. De fontos lenne tudatosítani mindenkiben, hogy az istenkapcsolat és Isten jelenléte nem egyenlő az élményekkel, de még az istenélményekkel sem. Az Úr jelenvalóságának megtapasztalása adomány. Isten mindig jelen van, még akkor is, hogyha nem érzékeljük. És általában nem érzékeljük, mert Isten azt szeretné, ha nem érzésekre vágynánk és ezekre alapoznánk, hanem Őt akarnánk, és hinnénk Benne anélkül is, hogy éreznénk, velünk van. Nem véletlen mondta Jézus Tamásnak: „Mivel láttál engem, hittél. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hittek." (Jn 20,29) A látás helyére pedig természetesen behelyettesíthetünk bármiféle megtapasztalási módot.

Szerencsétlen rabszolga, aki élményektől függ, még inkább, aki mesterségesen gerjesztett, hamis „istenélményekhez" kötődik. És úgy látom, nagyon nagy a veszély erre ilyen környezetben. Főleg, hogy ez a fajta gitáros stílus abszolút elterjedt, szinte minden plébánián jelen van, míg arról, hogy milyen volt 1970 előtt a szentmise, egyáltalán, hogy másmilyen volt, a legtöbb katolikus hívőnek nincs fogalma. Legalábbis én általános iskolában jártam hittanra, aztán katolikus gimnáziumba mentem, mégis 16 évesen döbbentem rá az internetnek hála, hogy volt 1970-ben egy liturgikus reform, és a mise egészen máshogy néz ki, mint előtte. Olyan kiegyensúlyozatlanságot látok itt, amely kárára van az Egyháznak és a híveknek is.

Higgyétek el, nem a megvetés vagy a lenézés beszél belőlem, nem valami „tradicionalista" karizmatikusellenesség. Nem vagyok karizmatikusellenes. Főleg nem vagyok személyek ellen, járjanak bármilyen lelkiségi mozgalomba vagy misére. Hanem aggódom amiatt, amit látok magam körül, és fájlalom azt, amit elvesztettünk, amiről a katolikusok többsége nem is tud, vagy ha tud, akkor sem juthat hozzá. Hiszen ez nem pusztán liturgikus kérdés. És nem is csak az istenkapcsolatunkat érinti. Hanem kőkeményen a mindennapi életünket, az emberekkel való kapcsolatunkat is. Hiszen csak akkor tudjuk az embereket jól szeretni, ha tisztában vagyunk azzal, hogy nem szabad érzelmekre és élményekre alapoznunk sem az istenkapcsolatunkat, sem az emberekkel való kapcsolatunkat. Nem véletlen kötődik egymáshoz szorosan a két főparancs, amely a keresztény élet kvintesszenciája:
„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.”(Mt 27,32-40)
Aki Istent helyesen szereti, az tudja jól szeretni embertársait. És az istenszeretet egyértelmű jele az embertársak szeretete. Hiszen Jézus is azt mondja, hogy ahogy amit az emberekkel teszünk, azt Vele tesszük, és amit elmulasztunk megtenni a felebarátainkkal, azt Felé mulasztjuk el.

Ha Istennel kapcsolatos szeretetünk érzéseken és érzelmeken nyugszik, és főként ezeket keressük a Vele való kapcsolatban, az emberekkel is így leszünk. Hogy pedig ez mire vezet, láthatjuk jelen kultúránkban, melyben gyakorlatilag a szeretetet mindenki érzelmekkel azonosítja, nem pedig úgy, ahogy azt a katolikus Egyház tanítja, vagyis hogy a szeretet akarat kérdése.

Manapság, ha épp nem érzek szeretetet a férjem felé, vagy úgy érzem, ő nem szeret, vagy nem úgy, ahogy én szeretném, vagy úgy érzem, mást szeretek, vagy szimplán nem érzem magam elég boldognak a házasságomban, akkor lenézem őt, kritizálom, megutálom, míg végül vagy ő menekül máshoz, vagy én hagyom el, és keresek egy másfajta életállapotot vagy egy másik embert, aki megadja azokat az érzelmeket, amelyre vágyom legalábbis egy darabig.

Vagy a másik kórtünet, hogy manapság még az Egyházban is csak akkor „szabad" a legtöbbek szerint gyereket vállalni, ha úgy érzem éppen, hogy szeretnék gyereket. Mindenki arra kíváncsi, „tervezett", „vágyott" gyerek-e az adott baba, főleg, hogyha harmadik vagy annál többedik gyerekről van szó. Mindenki azt hiszi, hogy ha a fogantatáskor, vagy mikor kiderül, hogy babát várok, nem érzem azt, hogy gyereket akarok, vagy épp nem önt el az öröm érzése, akkor később se fogok örülni a gyermekemnek, sőt, nem fogom őt szeretni, így nyilvánvalóan sanyarú sorsa lesz. Azt hisszük, érzelmeinkre, vágyainkra kell alapozni a gyermekvállalást, nem pedig Isten akaratára. És azt is hisszük, hogy az a méltó foganás és élet, ha épp olyan érzelmi állapotban voltak a szüleink, hogy vágytak egy (újabb) gyerekre. Pedig ha belegondolunk, láthatjuk, hogy valójában nincs szánalmasabb létok, mint rosszra hajló természettel bíró emberek, vagyis a szülők változékony érzelmei. Sokkal méltóbb ennél az, hogy Isten akaratából létezem, amelynek a szüleim aktuális érzelmeiktől és vágyaiktól függetlenül engedelmeskedtek, mert akarattal a szeretet és az életre való nyitottság mellett döntöttek.

Arról a borzalomról meg már nem is beszélek, hogyha úgy érzem, most nem akarok gyereket / nem alkalmas, akkor kivégeztethetem egy orvossal, mert Egyházunk még nem tart ott, hogy a magzatgyilkosságot elfogadná. De ha tovább haladunk az érzelmekre és vágyakra alapozott utunkon, akkor talán idáig is eljutunk majd, hiszen logikusan következik az érzelmekre és vágyakra alapozó fogamzásgátló mentalitásból és a dübörgő progresszivizmusból.

De nem csak a házassággal és a gyermekáldással kapcsolatban visz végbe beláthatatlan pusztítást ez az érzelem- és érzésközpontú mentalitás. Ott van még a nevelés is. Manapság a szülő már nem azért van, hogy gondozza és nevelje a gyereket, hanem hogy rabszolgaként kiszolgálja az érzelmi igényeit, mindenfajta válogatás nélkül. Egy modern szülő nem hagyja sírni a gyermekét, vagy úgy általában véve semmilyen negatív érzelmi reakciót nem hagy figyelmen kívül, és persze nem is szankcionál, hanem azonnal ott terem és megadja a gyereknek azt, ami miatt hisztizett, hogy a gyermeknek ne legyenek negatív érzelmei, vagy legalábbis pár másodpercnél tovább ne kelljen ilyeneket elviselnie. Arról nem is beszélve, hogy mi magunk nem okozunk ilyeneket a gyereknek. Nem mondunk nemet, nem tiltunk, nem várunk el és nem büntetünk, mert akkor szegény gyerek sír, vagyis negatív érzelmei lesznek.

Nem csoda, hogy felnőttként az így nevelt (vagy inkább nem nevelt) gyerekek, már ha oda tévednek, a szentmisében és az Egyházban úgy általában véve az érzelmeik és vágyaik válogatás nélküli kielégítését keresik, a papok pedig nem mernek nemet mondani a híveknek, vagy pedig kényelmetlen dolgokra kérni őket, pl. hogy szakítsanak második „házastársukkal", vagy épp homoszexuálisként mondjanak le a nemi és párkapcsolati életről. Ráadásul vannak papok, akik még ezt a torz gyerekbálványozást a szentmisén erősítik is azzal, amit ők gyerekmisének neveznek. Egyszer véletlenül betévedtem egy ilyenre, az alábbi módon nézett ki: a gyerekeket kihívták az oltárhoz, ott ültek, és a pap velük cukiskodott. A szülők pedig elaléltan nézhették, hogy életük értelme milyen aranyos. Ennél egyértelműbb már csak az lett volna, ha felteszik a gyerekeket az oltárra és a szülők a pap vezetésével leborulnak előttük.

Érzelmek és vágyak uralta világunkban eljutottunk odáig, hogy az emberekkel való kapcsolatunkban már nem az a vezérfonal, amelyet aranyszabálynak nevezünk, hogy viselkedjünk úgy velük, ahogy mi is elvárnánk (ld. Mt 7,12). Vagyis nem arra összpontosítunk, a másiknak mi lenne a jó, hanem magunkba fordulunk. Én most hogy érzem magam? Mit érzek a másikkal kapcsolatban? Ezt vizsgálgatom és eszerint viselkedem vele. Arra figyelek, hogy a saját érzelmeim keltette vágyakat kielégítsem (pl. de jó lenne kiosztani a másikat, vagy mennyire kedvem lenne valami rosszat mondani róla a háta mögött stb.), nem pedig arra, hogy a másik számára hogyan közvetíthetném Krisztus szeretetét, vagyis hogy lenne jó neki, mit tehetnék érte.


Meggyőződésem, hogy az Egyház akkor fog meggyógyulni, de mi is akkor leszünk lelkileg egészségesek, ha kitörünk az érzelmeink rabságából. Ha hitünket és életünket újra az igazságra alapozzuk, amely intellektuálisan felismerhető, és amelyet akaratunk révén meg is valósíthatunk. Ehhez segíthetne minket hozzá az eredeti katolikus liturgia is, ahogy segítette közel kétezer éven át elődeinket, hogy szentté váljanak. Ha nem lehetne a misén könnyűzene, ha a pap újra Isten, és nem a hívek felé fordulva misézne, ha nem kéne a mise közben egymással foglalkozni, sokkal inkább megérthetnénk, hogy miről is szól a szentmise, és úgy általában véve az istenkapcsolat és a keresztény élet. Lex orandi lex credendi vagyis az imádság szabálya a hit szabálya. Ahogy imádkozol, az befolyásolja a hitedet, és amilyen a hited, olyan az imád.

Isten áldja meg azokat a papokat, akik a rettenetes ellenszél ellenére a hagyományos rítusú szentmisét (is) mondják, vagy ha ezt nem is teszik, legalább az új rítusú misét mindenféle méltatlan és olcsó zenei vagy egyéb megoldás nélkül celebrálják! Ők mind azon dolgoznak, hogy mi, katolikus hívek kiszabadulhassunk az érzelmek rabságából, eljutva egy igaz istenkapcsolatra, mely nem az érzelmeken, hanem annak a tudatán nyugszik, hogy Isten mindig velünk van.

Kapcsolódó:

2018. augusztus 4., szombat

Feleségek 5 legsúlyosabb buktatója a krisztuskövetés útján

Írta: April Cassidy.

Ezen az egész életen át tartó utazáson, amely során azzá a nővé, feleséggé és anyává igyekszem válni, akinek Isten megteremtett, van néhány általános csapda. 
A szűk kapun át menjetek be, mert széles a kapu és tágas az út, amely a pusztulásba vezet, és sokan vannak, akik bemennek rajta. S milyen szűk a kapu és szoros az út, amely az életre visz, és milyen kevesen vannak, akik megtalálják!" (Mt 7,13-14)
A krisztuskövetés egy igencsak keskeny, a mai kultúrával szembemenő, politikailag nem korrekt és nehéz út és nem csak abból a szempontból, hogyan válhatunk Istennek tetsző feleségekké és anyákká, hanem minden területen. Az Ő útjai teljesen szembe mennek a régi bűnös természetünkkel és az emberi bölcsességünkkel. Ennek az útnak minden pillanatában szükségünk van a Szentlélek erejére. De az örökkévalóság fényében igazán megéri Isten útjain járni!

Olykor az egyik leghasznosabb segítségünk lehet, ha tudjuk, melyek a gyakori buktatók ezen az úton. Az alábbiakban az én listámat olvashatjátok ezekről.

1. Megosztott a szívem

Az életemben mindenek előtt az Urat kell keresnem. Rá kell a leginkább vágynom, Őneki kell lennie a legnagyobb Kincsemnek. Ha a szívemben Krisztus elé más dolgokat/embereket/vágyakat helyezek, még akkor is, ha ezek egyébként jó dolgok, mint pl. azt, hogy erős legyen a házasságom, vagy a férjemet, a romantikát, hogy szeretve érezzem magam, a gyermekeimet, a boldogságot vagy éppen saját magamat, akkor bálványimádó vagyok. A bálványimádás pedig nem vezet elégedettséghez sokkal inkább szívfájdalomhoz, magányossághoz, frusztrációhoz, csalódottsághoz, elégedetlenséghez, depresszióhoz, aggodalmaskodáshoz és lelki halálhoz. (Sőt, olykor öngyilkos gondolatokat is okozhat, vagy akár a halálunkat, ha elég sokáig elmerülünk benne.)

Jézusnak, a Béke Fejedelmének szilárdan kell helyet foglalnia a szívem trónusán, és nem lehetnek vetélytársai. Túlságosan is könnyű a számomra, hogy helytelen indíttatásoknak engedjek, akár anélkül, hogy észrevenném. Tehát hogyha azt veszem észre magamon, hogy tehetetlen, frusztrált, sértődött, negatív vagy csalódott vagyok, az első dolog, amit tenni akarok, hogy ellenőrzöm, mi a helyzet a szívem trónusán. Kérem az Urat, hogy jöjjön el és ragyogja be a szívem legsötétebb zugait is, és leplezze le az összes mérgező gondolatomat.

Meg akarom erősíteni magam és Isten előtt is, hogy Ő számomra az első, Rá vágyom a leginkább, és hogy egyedül Ő érdemes a szeretetem, imádatom, tiszteletem, bizalmam, hitem és reményem teljességére. Emlékeztetem magam rá, hogy az identitásomat és a biztonságomat egyedül Krisztusra szabad csak alapoznom. Ha megfelelő a kapcsolatom Jézussal, akkor megadja az Ő természetfeletti erejét ahhoz, hogy Istennek tetsző módon viszonyuljak másokhoz.

2. Éheztetem magam lelkileg

Nem lehetséges jó keresztény nőnek, feleségnek vagy anyának lennem, ha nem veszek magamhoz megfelelő lelki táplálékot. Ez ugyanolyan, mint amikor egy vagy több napon keresztül éheztetem magam, és elhagy minden testi erőm. A lelki életben sincs ez másképp. Minden nap elég időt kell szánnom arra, hogy az Úrral legyek, ahogy ételre és italra is szükségem van minden nap.

Életünk bizonyos időszakaiban ez jóval nehezebb lehet, mint máskor. De így imádkozhatok: Uram, szeretnélek Téged tenni az első helyre. Mutasd meg, hogy tudok időt szakítani Rád. Olyan nagy szükségem volna erre! Segíts, hogy megszabadulhassak mindattól, ami elvon Tőled legyen szó akár olyan dolgokról, amelyek egyébként jók, de akadályozzák a legjobbat." Muszáj megtennem bármit, ami csak szükséges, hogy töltekezhessek az Úrral. Mert akkor túl fog csordulni belőlem az Ő ereje, szeretet és élete, és így kiárad a házasságomra és a családomra.

Ezek jelentik a lelki táplálékot:
  • olvasni és tanulmányozni a Bibliát, valamint elmélkedni a szavain, mindezt pedig azzal a vággyal, hogy elfogadjam Isten igazságát és engedelmeskedjek is neki;
  • imádkozni és hallgatni az Úr előtt;
  • bizonyos igehelyeket megtanulni fejből;
  • dicsőíteni Urat és hálát adni Neki;
  • azonnal megbánni, ha bűnt követtem el [katolikusként minél előbb meggyónni, ha halálos bűnt követtem el a ford.];
  • minden hazugságot és a Szentírás szavával [és katolikusként az Egyház tanításával a ford.] ellentétes tanítást behelyettesíteni Isten igazságával;
  • a böjt különféle módjait gyakorolni;
  • [katolikusként vasár- és ünnepnapon misére menni és szentáldozáshoz is járulni, amennyiben nincs meg nem gyónat halálos bűnöm a ford.]
  • közösségben lenni más hívőkkel [katolikusként az Egyházzal a ford.]
  • elutasítani mindent, ami spirituálisan mérgező a számomra dolgokat, amelyek elvonnak Istentől, félelemre ösztönöznek vagy bűnre csábítanak. Ezek lehetnek könyvek, filmek, a közösségi média különböző fajtái, a hírek, egyes barátságok, kísértő helyzetek/emberek, bizonyos beszédtémák, különböző gondolatok stb.

3. A saját erőmből törekszem arra, hogy Istennek tetsző életet éljek

Nélkülözhetetlen, hogy az imában időt töltsek Istennel és az Ő Igéjével, de ezen kívül még a Szentlélek ereje is elengedhetetlen a számomra. Ha a saját erőmből igyekszem jó keresztény nő, anya és háziasszony lenni, bele fogok bukni mégpedig minden egyes alkalommal. Nem vagyok képes erre a saját erőmből. Felsorolok néhány jelet, amely arról árulkodik, hogy ezt az egész dolgot nem a Lélek erejéből igyekszem csinálni:
  • kimerültség;
  • frusztráció;
  • legalizmus szabályok hosszú sorát igyekszem követni;
  • örömtelenség és békétlenség;
  • neheztelés a férjemre/gyerekeimre, mert semmi változást nem mutatnak;
  • neheztelés Istennel szemben, amiért nem vitte még végbe, amit elvárok Tőle;
  • rideg szív;
  • ingerlékenység/sértődékenység;
  • önelégültség/gőg;
  • aggódás/félelem/aggályoskodás;
  • depresszió/elcsüggedés;
  • gyűlölet másokkal vagy magammal szemben;
  • reménytelenség.

4. Csak akkor változtatok magamon, ha mások is változni fognak

Hajlandó vagyok megváltozni ha ez a változás rá fog bírni másokat arra, hogy olyan módon változzanak meg, ahogy én akarom. Ha nem változnak elég gyorsan, akkor csalódottá válok, hogy ez az egész nem is működik". Kísértést érzek rá, hogy feladjam a dolgot, és visszatérjek a régi bűnös útjaimhoz.

Igazából azért engedelmeskedem Istennek, hogy megkapjam más emberektől/kapcsolatoktól azt, amit akarok, nem pedig azért, hogy közel legyek az Úrhoz. 

A jóra való törekvésem tehát nem más, mint kísérlet a manipulálásra és az irányítás megszerzésére. Ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy az nekem tetszik, akkor kiviláglik, melyek is a valódi motivációim.
Annyira igyekeztem, hogy megváltozzak! A férjem viszont egyáltalán nem változott semmit. A gyerekeim sem. Ez nem igazság!!! Azt akarom, hogy ugyanolyan keményen dolgozzanak, mint én, és persze azt is, hogy ők is megváltozzanak. Miért kéne egyáltalán tennem bármit is, ha senki még csak meg sem próbál áldás lenni a számomra és úgy szeretni engem, ahogy kellene? Egyáltalán nem éri meg Istent követni!"
Ahelyett, hogy felzaklatna, ha a többiek nem változnak, felismerhetem, hogy ez egyfajta lelki próbatétel a számomra. Feltehetem magamnak a kérdést:

Miért is léptem erre az útra? Azért, hogy tiszteljem és szeressem az Urat, vagy hogy megkapjam másoktól, amit akarok? 

Ha mindezt az Úrérét teszem,  akkor elkötelezett leszek abban az irányban, hogy az Ő tetszése szerint végezzem a dolgaimat, és továbbra is a keskeny úton igyekszem majd járni attól függetlenül, hogy más is így tesz-e vagy sem. Az a célom, hogy tiszteljem és szeressem Istent, és megbecsülést szerezzek Neki, ezen kívül pedig áldássá váljak mások számára. A megpróbáltatások, amelyek érnek, arra kényszerítenek, hogy újból és újból felülvizsgáljam az indítékaimat. Ez igazából egy áldás. Lehetőség arra, hogy Isten tisztítótüzén keresztülmenjek. Jézusban még a fájdalmas események közepette is megelégedésre lelhetek.

Amint megerősítem magamat abban, hogy egyedül csak arra vágyjak, hogy alárendelődjek Krisztusnak és Őt kövessem, növekedni fog a hitem, és Isten megajándékoz lelki áldásaival. Így aztán velem lesz az Ő ereje, amelynek révén kiimádkozhatom az Ő gyógyítását, áldását és életét a családom számára azon a módon és időzítéssel, ahogy Ő akarja. Nem az én önző vágyaim érdekében, hanem az Úr dicsőségére!

5. Nem vizsgálom felül az érzéseimet és a gondolataimat

Alapvető napi feladataim közé tartozik ezen az úton, hogy Krisztus iránti engedelmességre bírjam a gondolataimat. Nem szabad, hogy a szívemben és az elmémben teret adjak akár csak egy régi gondolatnak vagy érzésnek. Különben biztosan kudarcot vallok. Ha észreveszem, hogy bűnös keserű, félelemre ösztönző, gőgös, neheztelő, hazug, elbátortalanító (stb.) gondolatok bukkannak fel bennem, mindenképp kezdenem kell velük valamit. Máskülönben lehetőséget adok az ellenségnek arra, hogy eluralja az életem bizonyos területeit. Felelős vagyok a saját érzelmeimért és gondolataimért.

Ha Krisztusban vagyok, akkor nem az érzelmeim és a gondolataim uralkodnak felettem, hanem Jézus uralkodik ezek felett.

Krisztushívőként engem Isten arra tanít, hogy utasítsak el minden bűnös vagy hamis gondolatot és indíttatást, és helyettesítsem be őket az Ő Igéjéből származó igazságokkal. Ha elsajátítom azt a képességet, hogy azonnal szembeszegüljek minden bűnös gondolattal és indíttatással, valamint Isten igazságával helyettesítsem be őket, képessé válok arra, hogy szorosabb közösségben járjak az Úrral, még inkább megtapasztaljam a szeretetét, és gazdagodjon a lelki életem a mindennapok kihívásai közepette.
IMÁDSÁG

Uram! Azt választjuk, hogy csak Te, egyedül Te foglalhatod el szívünk trónusát. Alávetjük magunkat a Te Hatalmadnak. Te vagy az egyetlen létező igaz Isten. Te vagy egyedül érdemes szeretetünk, imádásunk, tiszteletünk, áhítatunk és alárendelődésünk teljességére. Irántunk való szereteted mértéke sokkal hatalmasabb annál, minthogy azt teljes egészében felfoghatnánk; elég csak keresztedre és mindarra tekintenünk, amit értünk tettél és teszel. Segíts, hogy teljes mértékben Neked tudjuk szentelni magunkat. Segíts, hogy mindig észrevegyük ezeket a buktatókat, és Hozzád forduljunk azért az erőért, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy engedelmeskedjünk Neked és megfelelő legyen a kapcsolatunk Veled. Jézus ereje az, amelyre minden pillanatban szükségünk van. Alakítsd át úgy a szívünket, az elménket és az életünket, hogy megdicsőíthessünk Téged! Segíts annak a valóságában járni, hogy új teremtmények vagyunk Krisztusban, valamint hogy meghaltunk a régi önmagunknak és ennek a világnak egyaránt. Istennek élünk Jézus által! Amen.

Kapcsolódó igehelyek:

A motivációimról:
  • Ne félj, Ábrám, én az oltalmazód vagyok, és igen nagy lesz a jutalmad! (Ter 15,1)
  • “Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” (Mt 13,44)
  • ‘Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből!’ (Mk 12,30 A Főparancs)
  • “Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját életét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26)*
Hogy szükségem van időre/közösségre Istennel:
  • A te igéd lámpás a lábamnak, s ösvényeimnek fényesség. (Zsolt 119,105)
  • De ő ezt válaszolta: »Írva van: ‘Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik’«. (Mt 4,4)
  • Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert ők kielégülést nyernek. (Mt 5,6)
  • Jézus pedig így folytatta: »Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét.  (Jn 4,34)
  • Jézus azt felelte nekik: »Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem fog éhezni, és aki bennem hisz, sohasem szomjazik meg.  (Jn 6,35)
Telve lenni a Szentlélekkel:
  • Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket.  (Mt 3,11)
  • A Lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Az igék, amelyeket én mondtam nektek, Lélek és élet. (Jn 6,63)
  • Mert a test törekvése a halál, a Lélek törekvése pedig élet és béke. (Róm 8,6)
  • Azt mondom tehát: Lélek szerint járjatok, és ne teljesítsétek a test kívánságait! (Gal 5,16)
Felelősséget vállalni önmagamért:
  • Nem boldogul, aki bűneit palástolja, de irgalmat nyer, aki megvallja s elhagyja azokat.  (Péld 28,13)
  • Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük.  (Lk 6,31)
  • Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki elvegye a bérét, aszerint, hogy jót vagy gonoszat cselekedett testében. (2Kor 5,10)
  • A test cselekedetei nyilvánvalók: paráznaság, tisztátalanság, bujaság, bálványimádás, mágia, ellenségeskedés, viszálykodás, versengés, harag, veszekedés, széthúzás, szakadás, irigykedés, részegeskedés, tobzódás és hasonlók. Ezekről előre mondom nektek, mint előbb is mondtam, hogy akik ilyen dolgokat tesznek, nem nyerik el Isten országát.  (Gal 5,19-21)
  • Ne vezessétek félre magatokat: Istent nem lehet kijátszani. Mert amit az ember vet, azt fogja aratni is; hiszen aki testének vet, a testből arat majd romlást, aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat majd örök életet. Ne fáradjunk bele a jótettekbe, mert ha el nem lankadunk, annak idején majd aratni is fogunk.  (Gal 6,7-9)
Krisztus iránti engedelmességre bírni a gondolataimat:
  • Harcunkkal leromboljuk a terveket, és minden magasságot, amely Isten ismerete ellen ágaskodik, és fogságba ejtünk minden értelmet, Krisztus iránt való engedelmességre.  (2Kor 10,4-5)
  • Egyébként, testvérek, arra irányuljanak gondolataitok, ami igaz, ami tisztességes, ami igazságos, ami tiszta, ami szeretetreméltó, ami dicséretes, ami erényes és magasztos.  (Fil 4,8)
  • Mert nem a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának kormányzói ellen, a gonoszságnak az ég magasságaiban lévő szellemei ellen. (Ef 6,12)
* Megjegyzés a Lk 14,26-hoz: A Második Főparancs, hogy úgy szeressünk másokat, mint saját magunkat. Vagyis Jézus nem azt mondja, hogy gyűlöljük a családtagjainkat. Ennek a résznek az a jelentése, hogy a Jézus iránti szeretetünknek olyan nagynak kell lennie ahhoz képest, ami a szeretteink iránt van bennünk, hogy ez utóbbi gyűlöletnek" tűnjön az Iránta való szeretetünkhöz képest. És bár ellentmondásnak tűnik, csak akkor tudunk egészséges, igaz keresztény szeretetet tanúsítani mások felé, ha Jézust végtelenül jobban szeretjük náluk.


A fenti írás April Cassidy (The Peaceful Wife) Top 5 Pitfalls on This Journey c. bejegyzésének fordítása. Az eredeti hivatkozások az angol változatban találhatóak meg. A Peaceful Wife-fordításokat a szerző írásos engedélyével készítem. Az összes eddigi Peaceful Wife-fordítást erre a linkre kattintva találhatod meg.

2018. július 18., szerda

Az Istennel töltött idő csodálatos átalakító ereje

Ebben a bejegyzésben egy Laine nevű amerikai keresztény édesanya tanúságtételének fordítását olvashatjátok. Laine még 2000 körül kezdett el leveleket írni nőknek Szt. Pál tanításának szellemében: Az idős asszonyok hasonlóképpen legyenek komoly magaviseletűek, senkit se rágalmazzanak, ne igyanak sok bort, hanem tanítsanak a jóra. A fiatal asszonyokat tanítsák arra, hogy ragaszkodjanak férjükhöz, szeressék gyermekeiket, legyenek komolyak, tiszták, háziasak, gyöngédek, a férjük iránt engedelmesek, nehogy az Isten szavát káromlás érje." (Tit 2,3-5)

Honlapja, a lainesletters.com már nem elérhető, de különböző blogokon újraközölték egyes írásait, illetve egy archiváló honlap segítségével mi is olvasgathatjuk az eredeti weboldalt.

Az alábbi levelet Laine 2002. január 4-én írta. Az eredeti (angol) levél itt olvasható.
16 éve vagyok Art felesége. 16 éves korom óta imádkoztam Istenhez azért a férfiért, akit nekem szán, és az Úr hűséges volt hozzám, még akkor is, mikor én nem voltam az Őhozzá. 36 éves vagyok, négy gyönyörű gyermekem van: Quincy {14}, Brady {11}, Abbie {7} és Gabe {4}. Manapság gyakran nézem őket így suttogva Istenhez: A legszebb gyermekeket alkottad meg."

Amikor Abbie és Gabe között várandós voltam, öt hónapos terhesen elvesztettem a kisbabámat. Ez a várandósság nagyon nehéz volt, mert eléggé rosszul voltam, és az időm nagy részét ágyban fekve töltöttem. Igazság szerint depressziós lettem és úgy éreztem, Isten nem hallgatott meg, mikor a rosszulléteim közepette Hozzá kiáltottam. Aztán a helyzet még rosszabbra fordult... a kisbabám meghalt bennem, amiről egy ideig még csak nem is tudtam.

Isten gyermeke voltam, de több időt töltöttem romantikus regények olvasgatásával, valamint szappanoperák és filmek nézésével, amelyeket egyáltalán nem lett volna szabad megnéznem, mint Vele. Az ezekben elhangzó szavak voltak aztán, amelyek körül a nap folyamán a gondolataim is forogtak. Isten Szavára egy percet sem fordítottam, leszámítva a vasárnap reggeli istentiszteleteket.

Olyan nő voltam, akinek a szíve tele volt félelemmel, és aki a gyermekeit helyezte az életében az első helyre. A legtöbb félelmem velük volt kapcsolatos. Ezek pedig kritikussá és frusztrálttá tettek, ami miatt sokat kiabáltam velük. A férjem nem tudta, mit kezdjen velem, csak próbálta elviselni, amilyen vagyok. Gyakran vitatkoztunk. Úgy éreztem, a szeretteim teljesen kiszipolyoznak.

Két hónappal később megfogant Gabe. Milyen izgatott voltam! Öt héttel korábban született, mint kellett volna, de a komoly problémák csak két hét elteltével jelentkeztek. Tüdőgyulladása lett és oxigénsátorba került. A kórházban azért küzdöttek, hogy lélegezni tudjon és életben maradjon. A nővér, akit kirendeltek hozzánk, közölte velünk, hogy a kisfiunknak nincs elég ereje hozzá, hogy lélegezzen, mert csak 1800 gramm a súlya, és meg fog állni a szíve.  Nagyon sajnálta, de olyan sok betege volt, hogy mennie kellett. Azt mondta, hívjuk, ha a monitor jelzi, hogy megállt a baba szíve. Majd visszajön és segít a fiamon. 

Akkor és ott, abban a kórházi szobában Istenhez kiáltottam, de úgy, mint még soha. Az Úr már elvett tőlem egy gyermeket, és nem álltam készen rá, hogy ez újból megtörténjen, ráadásul úgy, hogy ezt a babát már láthattam és a karjaimban tarthattam. Tízéves korom óta keresztény voltam, de egyáltalán nem éreztem Isten békéjét. Nem éreztem, mert nem ismertem az én Atyámat. Ebben a helyzetben sem bíztam Benne, pont úgy, mint ahogy a többiben sem. Szóval elkezdtem alkudozni Vele. Megígértem, hogyha meggyógyítja Gabe-et, minden reggel korán fel fogok kelni, hogy megismerjem Őt. Ebben a pillanatban a monitor jelzett, hogy megállt a fiam szíve. Felugrottam, hogy a férjemmel együtt a nővérért kiáltsak. Mindeközben Istenhez könyörögtem. Gabe szíve újra elkezdett verni.

A férjem bátorított már egy ideje, hogy írjak egy könyvet, amely arról szól, hogyan lehet az étellel spórolni, mert értettem hozzá és már sok nőnek beszéltem róla. A kijelző egy szobán áthatoló hosszú és erőteljes zúgással megint a tudtunkra adta, hogy Gabe szíve leállt. A férjem kiáltására ismét felkeltem, hogy szóljak a nővérnek. {A férjem épp folytatta Gabe megfigyelését, hogy imádkozzon érte az oxigénsátorban.} Tettem egy második ígéretet is. Megfogadtam Istennek, hogyha meggyógyítja Gabe-et, az írásaimmal fogom szolgálni a nők körében. A készülék abbahagyta a sípolást, és Gabe szíve újra elkezdett verni. Hamarosan teljes zűrzavar támadt a szobában, hiszen arra számítottak, hogy Gabe-et a mentőknek sürgősen a San Diego-i gyermekkórházba kell szállítaniuk. Egy héttel később a sürgősségi osztály főorvosa bejött hozzánk és elmondta, hogy fogalmuk sincs, miért van jól a kisbabám. De hazaküldik. Olyan távol voltam Istentől, hogy nem kezdtem el magasztalni és dicsőíteni Őt az orvoscsapatnak, pedig megérdemelte volna. Néma maradtam, de hálás voltam, hogy visszakaptam Gabe-et.

Mikor hazatértünk, tudtam, hogy be kell tartanom, amit ígértem. Szóval elkezdtem minden reggel négykor kelni - mivel ebben az időpontban tudtam a nap kezdetén egyedül lenni - és kinyitottam a Bibliát a legelején: a Teremtés könyvénél. Megkértem az Urat, mutassa meg, kicsoda is Ő valójában, ne pedig azt lássam, akinek én szeretném tudni, hiszen nem ismertem Őt úgy, ahogy kellett volna. És arra is kértem, segítsen, hogy teljes szívemmel, lelkemmel, elmémmel és erőmmel szerethessem. Nagyon nehéz volt négykor kelnem egy babával, akit szoptattam és három másik gyermekkel, akiket ráadásul otthon oktattam. Ezelőtt már többször is elkezdtem olvasni a Bibliát, de túlságosan időrablónak és nehéznek találtam, hogy folytassam is. De most féltem az Urat! Tehát minden reggel felkeltem, hogy kettesben legyek Vele. Hamarosan elkezdtem fejlődni és felfedeztem, kicsoda is valójában Isten! És hogy mennyire szeret engem! Eljutottam odáig, hogy már alig vártam, hogy fölkelhessek és elmerülhessek az Igében, és gyakran már fél négykor ébren voltam, hogy hosszabb időt tölthessek Vele.

Novemberben volt négy éve, hogy mindez történt. Az egész életemet fenekestől felforgatta az az öröm, szeretet és imádás, amelyet a mi nagyszerű Mennyei Atyánk hoz el egynek az Ő választott háziasszonyai közül. Több energiám van, mint mikor még többet aludtam. Megkétszerezte az időmet. {Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor tizedet fizetsz: úgy néz ki, hogy képtelen vagy rá, aztán ahogy elkezded, képtelen vagy abbahagyni. Hasonlóan ahhoz, mint mikor tizedet fizetsz" Neki az idődből, odaadva minden napodnak a zsengéjét.}

Ezen a nyáron abban a kitüntetésben részesülhettem, hogy majdnem láttam elkészülni a könyvet, amelyet közel öt éve megígértem Istennek, hogy megírok. A Példabeszédek könyvének 31. fejezetéről szóló bibliatanulmánnyal kezdődik, hiszen szenvedélyesen szeretek háziasszonyoknak segíteni, ahogy Isten is megsegített engem. Már nem olvasok értéktelen romantikus regényeket, nem nézek szappanoperákat és olyan filmeket, amelyeket nem szabadna. Az Úr szépen lassan kiiktatta ezeket az életemből. Többé nem teszem a gyermekeimet az első helyre, ehelyett felismertem a családról alkotott tervét, és az Ő Igéjének Fényében igyekszem járni ezen az úton. Már nem félek, nem érzem magam frusztráltnak nap mint nap, és nem kiabálok azokkal, akiket a legjobban szeretek. Azt kérem, hogy az Ő időbeosztását követhessem, azzal foglalkozzak, ami Szerinte a legfontosabb, és az Ő erejéből, az Ő békéjében és sok-sok dicsőítéssel járhassam végig ezt az utat. Arra kérem, adja meg számomra azt a Hozzá való ragaszkodást, amelynek hála soha többé nem esem vissza abba az állapotba, amelyben régebben voltam. Mert tudom, hogy csak az Ő Szentlelkének erejéből lehetséges, hogy legyen bármi is, amit megoszthatok veletek.

Minden reggel izgatottan kelek fel, hogy végre láthassam, aznap éppen Isten mit közöl velem az Ő gyönyörű, gyönyörű Igéje által. És aztán élvezhetem a beszélgetést Vele, amint szól hozzám. Bensőséges beszélgetést egy szentséges konyhában. Így, hogy először Isten Szavát hallgathattam, sokkal jobban tudom kezelni a nap folyamán mások szavait. {Ma mondta a férjem, hogy amint azt más nőkkel is megosztom, látja Amerika-szerte, hogy kora reggel fény szűrődik ki a konyhából. Libabőrös lettem, mikor ezt mondta, hiszen ismerem az erejét egy háziasszonynak, aki kiüresítette magát Isten számára és ragaszkodik Őhozzá.}

A férjem kel fel következőnek. Ilyenkor általában a bibliaolvasásom 3/4-énél járok, és sosem tekintettem rá nagyobb szeretettel, mint most. Istennek hála egész másképp tudok rá nézni. Mellém ül és a Bibliáját olvassa, amit korábban sosem tett. A gyerekeim azután kelnek fel, hogy a férjem elment dolgozni, és alig tudom elhinni azt a hatást, amelyet a bennem végbement változás gyakorolt rájuk. Az idősebbik fiam azt mondja, hogy az átalakulásom egy éve arra ösztönözte, hogy elkezdje napi szinten olvasni a Szentírást. Utánuk a szolgálóim" kelnek fel és kezdenek tevékenykedni. Ez gyakorolta a legalapvetőbb változást arra, miképpen tekintek a háztartásvezetésre. Sokadszorra olvastam el a Példabeszédek könyvének 31-ik fejezetét, és próbáltam a magamévá tenni mindazt a bölcsességet, amelyet általa tanulhatok, mikor az Úr rádöbbentett, hogy kik is az én szolgálóim: a crock pot, a kenyérsütőgép, a mosógép, a tűzhely, a mosogató, a hűtő, a varrógép, és még sorolhatnám.

Még mindig dolgozom azon, hogy minden téren olyanná váljak, amilyennek Ő látni akar. Nem értem célba. Még mindig van, amivel küzdök. De ahogy minden reggel újra látom Őt, azt is látom, megvan az ereje hozzá, hogy megtehessen bárkivel bármit, hogyha az illető kész teljes mértékben elengedni és átadni Neki az irányítást. Nekem ez annyi időbe telt, amíg háromszor végig nem olvastam a Szentírást. Most már az Ő szolgálója, rabszolgája, lánya vagyok - része az Ő Dicsőséges Jegyesének! Arra kérem, hangolja össze minden pillanatomat egy olyan életté, amely megdicsőíti Őt. Ragyogjon, ragyogjon, ragyogjon fel az Úr! És az Ő szolgája, Laine feledtessék el, és legyen Jézus Krisztus az a jó illat, amely megmarad mások emlékezetében. Én az Ő ujjlenyomata vagyok, aki azt akarja, ó, mennyire akarja, hogy az Ő nyomát hagyhassa maga után.

Sok szeretettel mindnyájatoknak:
Laine

2018. május 8., kedd

Lehetetlen betartani az Egyház parancsait


Ha van, amiben egyetértek a modernistákkal, az az, hogy lehetetlen betartani az Egyház parancsait. Tisztán készülni a házasságra, elfogadni a gyerekeket és nem belerokkanni lelkileg és idegileg, vagy épp, ha nem lehet gyerekem, nem tiltott eszközökhöz (pl. lombikprogram) folyamodni. Papként vagy szerzetesként cölibátusban élni egy életen át, elhagyott férjként vagy asszonyként nem összejönni mással, homoszexuálisként vállalni a tisztaságot... Valóban lehetetlen. Bolond, aki azt gondolja, képes rá.

De akkor mi a megoldás?

A modernisták azt mondják, változtassuk meg az Egyház tanítását. Amiről évezredeken át azt mondtuk, bűn és kizárjuk magunkat általa a mennyből, legyen most már elfogadható. Hiszen ostobaság lenne lehetetlent kérni. Eddig pedig ostobák voltunk, de modern korunkban ezt beláttuk és bánjuk. Aki pedig nem látja be mindezt, az fafejű, irgalmatlan, rigorista farizeus.

Ha nem lenne Isten, egyetértenék velük ebben is. Kitaláltak az emberek egy erkölcsi kódexet, ami túl szigorúnak bizonyult, hát közfelkiáltással szavazzuk le. Mennyivel könnyebb lesz ezután, nemde?

De ha hiszünk Istenben - és keresztényként azért nem ártana -, akkor abban is hiszünk, hogy Ő adta ezeket a parancsokat. Mégpedig szeretetből: hogy megóvjon minket attól, hogy ártsunk magunknak és másoknak, és végül a pokolra jussunk. Akár értjük az okát, akár nem, ami bűn, az valóban a romlásunkra van.

Hogy lehet bűn, ami emberileg elkerülhetetlen? Miért vár el Isten tőlünk lehetetlent? Nem lehet, hogy az Egyház kétezer éven át tévedett?

Katolikusként az kéne legyen az alapunk, hogy az Egyház parancsai, dogmái, erkölcsi tanítása felett isteni garancia van. Nincs olyan, hogy kétezer éven át valamit elvárt tőlünk halálos bűn terhe mellett az Egyház, aztán mi most rájövünk, hogy ez butaság volt. Talán egy balliberális gondolkodhat így, aki abban hisz, hogy a középkorban sötétek voltak az emberek, de a technikai fejlődéssel minden más tekintetben is egyre csak fejlődünk, tehát nyugodtan lesöpörhetünk mindent az asztalról, csak mert mi később születtünk, mint az elődeink. De mi katolikusként ne essünk a modern ember gőgjébe, és legyünk inkább csak biztosak abban, hogy az Egyház Isten parancsait tanítja, és nem is érti félre azokat ennyire súlyosan.

Akkor tehát Isten miért is kér tőlünk lehetetlen dolgokat?

Hát azért, hogy a mennybe jussunk!

Mi a menny? A Földön megkezdett szeretetkapcsolatom Istennel a halálom után kiteljesedik és elveszíthetetlenné válik. Az Egyház parancsai szerint pedig csak úgy tudok élni, ha Isten erejéből teszem. Nem tudom a parancsokat istenkapcsolat nélkül, a saját erőmből betartani. Így mikor erre törekszem, sikertelenségem megtanít rá, hogy Istenbe kapaszkodjak. Rendszeres gyónás, vasárnapi szentáldozás, napi fél-egy óra Istennel töltött idő nélkül nem tudom keresztényként megélni a hétköznapokat, nemhogy növekedni a szentségben.

Amikor bizonyos egyházi vezetők, vagy egyszerű papok és hívek azért lobbiznak, hogy bizonyos bűnöket már ne mondjunk annak, és bizonyos elvárásokat töröljünk el, valójában arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem értik a keresztény élet működését. 

Nem értik, hogy nem a saját erőnkből kell a parancsokat betartani. Hisz az tényleg lehetetlen lenne. Ideig-óráig talán megy. Bizonyos parancsokat talán képesek vagyunk betartani és bizonyos erényeket gyakorolni, amelyekre hajlamunk van. Talán könnyű megállnunk, hogy ne lopjunk vagy ne igyunk túl sok alkoholt. De amikor húsunkba vágó dologról van szó, olyasmit kéne elhagyni, ami rendkívül fontos nekünk, vagy olyat tenni, ami a magunk erejéből lehetetlen, akkor két út van előttünk: 
a) vagy meg se próbáljuk, bemagyarázva magunknak, hogy Isten nem várhat el tőlünk ilyen nehéz dolgot;

b)
vagy pedig kitöröljük az elménkből azt a tévhitet, hogy a magunk erejéből jó krisztuskövetők tudunk lenni, és odafordulunk az Úrhoz, totálisan átadva magunkat Neki, hogy az Ő erejéből váljunk szentté.
Nincs harmadik út. Nincs istenkapcsolat és totális önátadás nélkül gyümölcsöző kereszténység. De ez nem baj.

Milyen rettenetes is lenne, hogyha Isten nélkül is tudnánk keresztény életet élni!

Akkor eljuthatnánk oda, hogy abszolúte semmilyen kapcsolatot nem ápolunk Vele, csupán elolvassuk mondjuk a katekizmust meg a Bibliát, és az ezekben foglalt erkölcsi parancsokat alkalmazzuk, mint ahogy megtanulhatunk és alkalmazhatunk matematikai szabályokat is anélkül, hogy a matematika tankönyv szerzőjével akár egy szót is váltottunk volna.

A farizeusoknak tulajdonképpen ez volt a bűne. Nem az volt a baj, hogy be akarták tartani Isten parancsait, hanem hogy valódi istenkapcsolat nélkül tették ezt. Ebből pedig rendkívüli gőg fakadt. Azt látták, hogy a saját tehetségükből mindent betartanak, sőt, még túl is teljesítik az isteni elvárásokat. Azt hitték, többek másoknál, és hogy azért jutnak a mennybe, mert erkölcsi és vallási buzgóságukkal lenyűgözték Istent. Pedig igazából nem tudták betartani a legfőbb parancsot: az Isten és a felebarát szeretetét, hiszen Jézust a keresztre adták, majd véresen üldözték a követőit. Vallásosságuk illúzió volt csupán, csillogó máz.

De a keresztény élet egyébként is több, mint hogy vallásos emberek vagyunk, akik kerülnek bizonyos dolgokat és megtesznek másokat. 

Ez is fontos. Sőt, elengedhetetlen. De mindez csak akkor értékes Isten szemében, és egyáltalán akkor lehetséges, hogyha nyitottá válunk az Istennel való kapcsolatra és átadjuk magunkat Neki.

Ez már csak abból is világos lehet, hogy sok minden van, amit csupán száraz tények ismeretével nem lehet eldönteni, pl. hogy apácák legyünk vagy megházasodjunk. De nap mint nap tapasztalom, hogy mennyi olyan apró és személyes kérdés van, amelyben nem tudnék dönteni, ha csupán csak olvasgatnék Isten parancsairól, nem pedig személyes kapcsolatban lennék Vele.

Nem véletlen írja Szent Pál sem azt, hogy még a vértanúság se ér semmit, hogyha nincs bennem szeretet. (ld. 1Kor 13)  

Vagyis ha nem adom át az életemet Istennek, hogy szeretetével átalakítson engem, és rajtam keresztül is kiáraszthassa szeretetét a többi emberre (felebaráti szeretet). És pont ezért tanítja azt az Egyház, hogy egy ember csak akkor tud érdemszerző cselekedeteket végrehajtani, ha a megszentelő kegyelem állapotában van. Az Istennel való közösség nélkül ebből a szempontból még a jótettek se érnek semmit.

Hiszen Krisztus nem humanizmust hirdetett!

Nem azt hirdette, szeressük egymást, gyerekek, amúgy mindegy, hiszünk-e Istenben, vagy sem. Ő azért jött, hogy helyreállítsa a kapcsolatot Isten és ember között. Mert az Úr nélkül semmik vagyunk és elveszünk. Saját erőnkből kiizzadt jótetteink nem mentenek meg minket, csak gőgössé tesznek, hogy milyen csodálatosan tudunk viselkedni anélkül is, hogy megalázkodnánk az Úr előtt és átadnánk Neki az éltünket.

Nyomós oka van annak, hogy a Szentíráson a Vőlegény és a menyasszony metaforája vonul végig Isten és a választott nép, majd Isten és az Egyház, illetve Isten és a keresztény hívő közötti kapcsolat érzékeltetéseként.

Maga Krisztus is, aki a mi példaképünk kell legyen - hisz keresztényként Őt követjük -, rendkívül szoros kapcsolatban volt az Atyával, rendszeresen imádkozott Hozzá, vagyis beszélgetett Vele. 

Egyik példabeszédében így beszél erről a kapcsolatról:
„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek. Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,1-17)
Ebből is jól látszik, hogy nincs keresztény élet anélkül, hogy Istenben ne lennénk.  

Csak a Krisztusból táplálkozó, a Szentháromságban gyökerező keresztény tud valóban keresztény életet élni. Amikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, Krisztus átadja magát nekünk, és mi átadjuk magunkat Neki. Szent Pál így beszél:
„Én ugyanis a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Nem érvénytelenítem Isten kegyelmét: ha ugyanis a megigazulás a törvény által van, akkor Krisztus hiába halt meg.” (Gal 2,19-21)
Vagyis  hogyha keresztények vagyunk, akkor Krisztus működik már bennünk és általunk. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnik a személyiségünk. Ellenkezőleg.

Krisztus bontakoztatja ki az igazi személyiségünket, alakít minket saját magunk szent változatává. 

Ha a vak, amint meggyógyul a szeme, nem veszti el személyiségét, úgy mi se hihetjük azt, hogy lelki-erkölcsi betegségeink, vagyis bűneink elvesztésével, és új képességek, vagyis erények elnyerésével elveszítjük a személyiségünket.

Arról pedig végképp nem beszélhetünk, hogy a parancsok betartása tönkretesz minket, lelki nyomorékká, boldogtalanná válunk általa, mint ahogy azt sokan vizionálják. 

Ez a Sátán hazugsága. 

Ő odavan azért, hogy Istenre kenjen minden olyan dolgot, amelyet valójában ő szeret csinálni. Mert hiszen az általa sugallt bűnök tesznek minket tönkre, nem pedig az Úr által adott parancsok. Hogy is beszélhetne Krisztus „édes igáról" és „könnyű teherről" (ld. Mt 11,28-30), hogyha belerokkannánk az Ő követésébe? Talán hazudik a mi Urunk?

Persze valódi igáról és teherről van szó, ezt Jézus sem tagadja. Erőfeszítéseket kell tennünk, meg kell zaboláznunk sérült természetünket. De mindez mégis azért lehet édes és könnyű, mert megkapjuk hozzá az Úr erejét, sőt, jutalmul Őt magát. Hiszen minél inkább megtisztulunk a bűnös gondolatoktól, tettektől és szavaktól, annál szorosabb közösségbe tudunk lépni Vele, ami a legédesebb dolog a világon. És ami eleinte nehéznek tűnt, az szépen lassan a természetünkké válik, ahogy a Jézus Krisztussal való egyre szorosabb kapcsolat révén részesülünk az Ő isteni természetéből.

Lisieux-i Szent Teréz így ír erről Önéletrajzában:
„Ó, Uram! Tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, te jobban ismered gyengeségemet, tökéletlenségemet, mint én magam, te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni a nővéreimet, ahogyan te szereted őket, ha csak te magad, ó én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem. Oh, mennyire szeretem ezt a parancsot, hiszen bizonyítékát nyújtja annak, hogy a Te akaratod: bennem szeretni mindazokat, akiket szeretnem rendelsz!... Igen, érzem, hogy mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet.” 
Teréz kis útja se szól másról, amint arról, hogy belátjuk, a magunk erejéből képtelenek vagyunk a keresztény életre, de ha átadjuk magunkat az Úrnak, akkor semmi se lehetetlen, amit Ő elvár.

Hiszen Ő maga cselekszi meg bennünk és általunk mindezt. Talán ez az önfejű halász, Simon alkalmas volt rá, hogy az első pápa legyen? Vagy a gőgös Saul meg tudta volna írni önmagától a szeretethimnuszt? Az aranyifjú Ágoston hogyan írta volna meg a Vallomásokat? Johanna vajon értett a politikához és a hadvezetéshez? Bernadett, a szerény szellemi képességekkel bíró okszitán parasztlány milyen briliáns tálentumokkal rendelkezett, hogy a Szűzanya szószólójává vált?

Nem az a lényeg, milyen csodálatos tehetségek vagyunk a világ szemében. Hogy mi mit gondolunk magunkról, vagy épp a többi ember.

Kivétel nélkül azért teremtett minket Isten, hogy új emberré válva megdicsőítse Magát bennünk.

Arra szeretnék buzdítani tehát titeket Szent Pál szavaival, hogy forduljatok el a hamis prófétáktól, akik olyasmit tanítanak, ami csikladozza a fületeket, hanem ehelyett adjátok át az életeteket az Úrnak, hogy bennetek is végbevihesse csodáit, ahogy azt már sokakkal megtette ezelőtt.
„Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek. Kicsapongásról és egyéb tisztátalanságról vagy kapzsiságról szó se essék köztetek, ahogy a szentekhez illik. Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez sem illik hozzátok, annál inkább a hálaadás. Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. Senki ne vezessen félre benneteket üres beszéddel, mert ezek miatt éri Isten haragja a hitetlenség fiait. Tehát ne vállaljatok velük közösséget. Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai. A világosság gyümölcse csupa jóság, igazságosság és egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő tetteiben, inkább ítéljétek el őket. Amit ugyanis titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen. Mindarra, amit elítéltek, fény derül, s ami így világossá válik, fényforrás lesz. Ezért mondják: Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog. Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek: ne balgán, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát. Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának.” (Ef 5,1-20)