A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentté válás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szentté válás. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. május 8., kedd

Lehetetlen betartani az Egyház parancsait


Ha van, amiben egyetértek a modernistákkal, az az, hogy lehetetlen betartani az Egyház parancsait. Tisztán készülni a házasságra, sorra szülni a gyerekeket és nem belerokkanni lelkileg és idegileg, vagy épp, ha nem lehet gyerekem, elfogadni, és nem tiltott eszközökhöz (pl. lombikprogram) folyamodni. Papként vagy szerzetesként cölibátusban élni egy életen át, elhagyott férjként vagy asszonyként nem összejönni mással, homoszexuálisként vállalni a tisztaságot... Valóban lehetetlen. Bolond, aki azt gondolja, képes rá.

De akkor mi a megoldás?

A modernisták azt mondják, változtassuk meg az Egyház tanítását. Amiről évezredeken át azt mondtuk, bűn és kizárjuk magunkat általa a mennyből, legyen most már elfogadható. Hiszen ostobaság lenne lehetetlent kérni. Eddig pedig ostobák voltunk, de modern korunkban ezt beláttuk és bánjuk. Aki pedig nem látja be mindezt, az fafejű, irgalmatlan, rigorista farizeus.

Ha nem lenne Isten, egyetértenék velük ebben is. Kitaláltak az emberek egy erkölcsi kódexet, ami túl szigorúnak bizonyult, hát közfelkiáltással szavazzuk le. Mennyivel könnyebb lesz ezután, nemde?

De ha hiszünk Istenben - és keresztényként azért nem ártana -, akkor abban is hiszünk, hogy Ő adta ezeket a parancsokat. Mégpedig szeretetből: hogy megóvjon minket attól, hogy ártsunk magunknak és másoknak, és végül a pokolra jussunk. Akár értjük az okát, akár nem, ami bűn, az valóban a romlásunkra van.

Hogy lehet bűn, ami emberileg elkerülhetetlen? Miért vár el Isten tőlünk lehetetlent? Nem lehet, hogy az Egyház kétezer éven át tévedett?

Katolikusként az kéne legyen az alapunk, hogy az Egyház parancsai, dogmái, erkölcsi tanítása felett isteni garancia van. Nincs olyan, hogy kétezer éven át valamit elvárt tőlünk halálos bűn terhe mellett az Egyház, aztán mi most rájövünk, hogy ez butaság volt. Talán egy balliberális gondolkodhat így, aki abban hisz, hogy a középkorban sötétek voltak az emberek, de a technikai fejlődéssel minden más tekintetben is egyre csak fejlődünk, tehát nyugodtan lesöpörhetünk mindent az asztalról, csak mert mi később születtünk, mint az elődeink. De mi katolikusként ne essünk a modern ember gőgjébe, és legyünk inkább csak biztosak abban, hogy az Egyház Isten parancsait tanítja, és nem is érti félre azokat ennyire súlyosan.

Akkor tehát Isten miért is kér tőlünk lehetetlen dolgokat?

Hát azért, hogy a mennybe jussunk!

Mi a menny? A Földön megkezdett szeretetkapcsolatom Istennel a halálom után kiteljesedik és elveszíthetetlenné válik. Az Egyház parancsai szerint pedig csak úgy tudok élni, ha Isten erejéből teszem. Nem tudom a parancsokat istenkapcsolat nélkül, a saját erőmből betartani. Így mikor erre törekszem, sikertelenségem megtanít rá, hogy Istenbe kapaszkodjak. Rendszeres gyónás, vasárnapi szentáldozás, napi fél-egy óra Istennel töltött idő nélkül nem tudom keresztényként megélni a hétköznapokat, nemhogy növekedni a szentségben.

Amikor bizonyos egyházi vezetők, vagy egyszerű papok és hívek azért lobbiznak, hogy bizonyos bűnöket már ne mondjunk annak, és bizonyos elvárásokat töröljünk el, valójában arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nem értik a keresztény élet működését. 

Nem értik, hogy nem a saját erőnkből kell a parancsokat betartani. Hisz az tényleg lehetetlen lenne. Ideig-óráig talán megy. Bizonyos parancsokat talán képesek vagyunk betartani és bizonyos erényeket gyakorolni, amelyekre hajlamunk van. Talán könnyű megállnunk, hogy ne lopjunk vagy ne igyunk túl sok alkoholt. De amikor húsunkba vágó dologról van szó, olyasmit kéne elhagyni, ami rendkívül fontos nekünk, vagy olyat tenni, ami a magunk erejéből lehetetlen, akkor két út van előttünk: 
a) vagy meg se próbáljuk, bemagyarázva magunknak, hogy Isten nem várhat el tőlünk ilyen nehéz dolgot;

b)
vagy pedig kitöröljük az elménkből azt a tévhitet, hogy a magunk erejéből jó krisztuskövetők tudunk lenni, és odafordulunk az Úrhoz, totálisan átadva magunkat Neki, hogy az Ő erejéből váljunk szentté.
Nincs harmadik út. Nincs istenkapcsolat és totális önátadás nélkül gyümölcsöző kereszténység. De ez nem baj.

Milyen rettenetes is lenne, hogyha Isten nélkül is tudnánk keresztény életet élni!

Akkor eljuthatnánk oda, hogy abszolúte semmilyen kapcsolatot nem ápolunk Vele, csupán elolvassuk mondjuk a katekizmust meg a Bibliát, és az ezekben foglalt erkölcsi parancsokat alkalmazzuk, mint ahogy megtanulhatunk és alkalmazhatunk matematikai szabályokat is anélkül, hogy a matematika tankönyv szerzőjével akár egy szót is váltottunk volna.

A farizeusoknak tulajdonképpen ez volt a bűne. Nem az volt a baj, hogy be akarták tartani Isten parancsait, hanem hogy valódi istenkapcsolat nélkül tették ezt. Ebből pedig rendkívüli gőg fakadt. Azt látták, hogy a saját tehetségükből mindent betartanak, sőt, még túl is teljesítik az isteni elvárásokat. Azt hitték, többek másoknál, és hogy azért jutnak a mennybe, mert erkölcsi és vallási buzgóságukkal lenyűgözték Istent. Pedig igazából nem tudták betartani a legfőbb parancsot: az Isten és a felebarát szeretetét, hiszen Jézust a keresztre adták, majd véresen üldözték a követőit. Vallásosságuk illúzió volt csupán, csillogó máz.

De a keresztény élet egyébként is több, mint hogy vallásos emberek vagyunk, akik kerülnek bizonyos dolgokat és megtesznek másokat. 

Ez is fontos. Sőt, elengedhetetlen. De mindez csak akkor értékes Isten szemében, és egyáltalán akkor lehetséges, hogyha nyitottá válunk az Istennel való kapcsolatra és átadjuk magunkat Neki.

Ez már csak abból is világos lehet, hogy sok minden van, amit csupán száraz tények ismeretével nem lehet eldönteni, pl. hogy apácák legyünk vagy megházasodjunk. De nap mint nap tapasztalom, hogy mennyi olyan apró és személyes kérdés van, amelyben nem tudnék dönteni, ha csupán csak olvasgatnék Isten parancsairól, nem pedig személyes kapcsolatban lennék Vele.

Nem véletlen írja Szent Pál sem azt, hogy még a vértanúság se ér semmit, hogyha nincs bennem szeretet. (ld. 1Kor 13)  

Vagyis ha nem adom át az életemet Istennek, hogy szeretetével átalakítson engem, és rajtam keresztül is kiáraszthassa szeretetét a többi emberre (felebaráti szeretet). És pont ezért tanítja azt az Egyház, hogy egy ember csak akkor tud érdemszerző cselekedeteket végrehajtani, ha a megszentelő kegyelem állapotában van. Az Istennel való közösség nélkül még a jótettek se érnek semmit.

Hiszen Krisztus nem humanizmust hirdetett!

Nem azt hirdette, szeressük egymást, gyerekek, amúgy mindegy, hiszünk-e Istenben, vagy sem. Ő azért jött, hogy helyreállítsa a kapcsolatot Isten és ember között. Mert az Úr nélkül semmik vagyunk és elveszünk. Saját erőnkből kiizzadt jótetteink nem mentenek meg minket, csak gőgössé tesznek, hogy milyen csodálatosan tudunk viselkedni anélkül is, hogy megalázkodnánk az Úr előtt és átadnánk Neki az éltünket.

Nyomós oka van annak, hogy a Szentíráson a Vőlegény és a menyasszony metaforája vonul végig Isten és a választott nép, majd Isten és az Egyház, illetve Isten és a keresztény hívő közötti kapcsolat érzékeltetéseként.

Maga Krisztus is, aki a mi példaképünk kell legyen - hisz keresztényként Őt követjük -, rendkívül szoros kapcsolatban volt az Atyával, rendszeresen imádkozott Hozzá, vagyis beszélgetett Vele. 

Egyik példabeszédében így beszél erről a kapcsolatról:
„Én vagyok az igazi szőlőtő, Atyám pedig a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz rajtam gyümölcsöt, lemetsz, és minden termőt megtisztít, hogy többet teremjen. Ti már tiszták vagytok az ige által, amelyet mondtam nektek. Maradjatok bennem, és én tibennetek. Miként a szőlővessző nem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem. Én vagyok a szőlőtő, ti pedig a szőlővesszők. Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nálam nélkül semmit sem tehettek. Ha valaki nem marad bennem, azt kivetik, mint a szőlővesszőt, és elszárad; összeszedik, tűzre vetik és elég. Ha bennem maradtok, és az én igéim tibennetek maradnak, kérjetek, amit csak akartok, és megkapjátok. Azáltal dicsőül meg Atyám, hogy sok gyümölcsöt hoztok, és tanítványaim lesztek. Ahogy engem szeretett az Atya, úgy szerettelek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben. Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében. Azért mondtam nektek ezeket, hogy az én örömöm bennetek legyen, és örömötök teljes legyen.” (Jn 15,1-17)
Ebből is jól látszik, hogy nincs keresztény élet anélkül, hogy Istenben ne lennénk.  

Csak a Krisztusból táplálkozó, a Szentháromságban gyökerező keresztény tud valóban keresztény életet élni. Amikor magunkhoz vesszük az Oltáriszentséget, Krisztus átadja magát nekünk, és mi átadjuk magunkat Neki. Szent Pál így beszél:
„Én ugyanis a törvény által meghaltam a törvénynek, hogy Istennek éljek. Krisztussal együtt keresztre vagyok szegezve: élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amit pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem. Nem érvénytelenítem Isten kegyelmét: ha ugyanis a megigazulás a törvény által van, akkor Krisztus hiába halt meg.” (Gal 2,19-21)
Vagyis  hogyha keresztények vagyunk, akkor Krisztus működik már bennünk és általunk. Ez nem azt jelenti, hogy eltűnik a személyiségünk. Ellenkezőleg.

Krisztus bontakoztatja ki az igazi személyiségünket, alakít minket saját magunk szent változatává. 

Ha a vak, amint meggyógyul a szeme, nem veszti el személyiségét, úgy mi se hihetjük azt, hogy lelki-erkölcsi betegségeink, vagyis bűneink elvesztésével, és új képességek, vagyis erények elnyerésével elveszítjük a személyiségünket.

Arról pedig végképp nem beszélhetünk, hogy a parancsok betartása tönkretesz minket, lelki nyomorékká, boldogtalanná válunk általa, mint ahogy azt sokan vizionálják. 

Ez a Sátán hazugsága. 

Ő odavan azért, hogy Istenre kenjen minden olyan dolgot, amelyet valójában ő szeret csinálni. Mert hiszen az általa sugallt bűnök tesznek minket tönkre, nem pedig az Úr által adott parancsok. Hogy is beszélhetne Krisztus „édes igáról" és „könnyű teherről" (ld. Mt 11,28-30), hogyha belerokkannánk az Ő követésébe? Talán hazudik a mi Urunk?

Persze valódi igáról és teherről van szó, ezt Jézus sem tagadja. Erőfeszítéseket kell tennünk, meg kell zaboláznunk sérült természetünket. De mindez mégis azért lehet édes és könnyű, mert megkapjuk hozzá az Úr erejét, sőt, jutalmul Őt magát. Hiszen minél inkább megtisztulunk a bűnös gondolatoktól, tettektől és szavaktól, annál szorosabb közösségbe tudunk lépni Vele, ami a legédesebb dolog a világon. És ami eleinte nehéznek tűnt, az szépen lassan a természetünkké válik, ahogy a Jézus Krisztussal való egyre szorosabb kapcsolat révén részesülünk az Ő isteni természetéből.

Épp ezért, amikor az Egyház kétezer éves tanítását hirdetem akár a válásról, akár a gyermekáldásról, vagy épp a feleség szerepéről, akkor nem magamat sztárolom, és nem is másokat akarok elítélni és borzalmas terheket rájuk tenni. Hiszen nem a magam erejéből tartom be Isten parancsait, és nem is várom el, hogy mások a maguk erejéből teljesítsék mindazt, amiről írok.  

Azért hirdetem Isten manapság keménynek ható tanítását a családról, mert tudom, hogy csak ez tehet minket boldoggá, ez óvhat meg a pokoltól.  

És azt is tudom, hogy mindenki képes rá, hogy e szerint éljen, mert nem a saját tehetségéből kell mindezt megtennie, hanem Jézus Krisztus kegyelméből, aki pedig éppenséggel mindenható, tehát ha valakiben érdemes bízni, akkor az Ő.

Lisieux-i Szent Teréz így ír erről Önéletrajzában:
„Ó, Uram! Tudom, hogy nem parancsolsz semmi olyat, ami lehetetlen, te jobban ismered gyengeségemet, tökéletlenségemet, mint én magam, te jól tudod, hogy én soha nem tudnám úgy szeretni a nővéreimet, ahogyan te szereted őket, ha csak te magad, ó én Jézusom, nem szeretnéd őket tovább énbennem. Oh, mennyire szeretem ezt a parancsot, hiszen bizonyítékát nyújtja annak, hogy a Te akaratod: bennem szeretni mindazokat, akiket szeretnem rendelsz!... Igen, érzem, hogy mikor szerető szívű vagyok, egyedül Jézus cselekszik bennem, minél inkább egy vagyok Vele, annál jobban szeretem minden nővéremet.” 
Teréz kis útja se szól másról, amint arról, hogy belátjuk, a magunk erejéből képtelenek vagyunk a keresztény életre, de ha átadjuk magunkat az Úrnak, akkor semmi se lehetetlen, amit Ő elvár.

Hiszen Ő maga cselekszi meg bennünk és általunk mindezt. Talán ez az önfejű halász, Simon alkalmas volt rá, hogy az első pápa legyen? Vagy a gőgös Saul meg tudta volna írni önmagától a szeretethimnuszt? Az aranyifjú Ágoston hogyan írta volna meg a Vallomásokat? Johanna vajon értett a politikához és a hadvezetéshez? Bernadett, a szerény szellemi képességekkel bíró okszitán parasztlány milyen briliáns tálentumokkal rendelkezett, hogy a Szűzanya szószólójává vált?

De őszintén szólva azon is csak nevetek, mikor valaki azt vágja a fejemhez, hogy nekem milyen könnyű mindazt vallanom, amit vallok, mert én nyilván olyan nőnek születtem, akinek rendkívül könnyen megy, hogy igyekezzen alárendelődő feleség lenni, meg elfogadja Istentől a gyermekeket, és ne csináljon szinte semmi egyebet, minthogy a gyerekeit pesztrálja és a háztartással foglalkozik.

Isten ereje nélkül, a saját tehetségemből tudjátok, mi lennék? Egy nagy, áthúzott, végtelenül üres nulla. Még most is vannak napok, mikor az vagyok, amikor nem törődöm Krisztussal és a saját kezembe akarom venni a dolgokat. Ahogy mindannyian azok vagyunk, ha önmagunkat ültetjük az Úr trónszékébe. Hiszen nem azért születtünk, hogy magunknak szerezzünk dicsőséget.

Azért teremtett minket Isten, hogy új emberré válva megdicsőítse Magát bennünk.

Arra szeretnék buzdítani tehát titeket Szent Pál szavaival, hogy forduljatok el a hamis prófétáktól, akik olyasmit tanítanak, ami csikladozza a fületeket, hanem ehelyett adjátok át az életeteket az Úrnak, hogy bennetek is végbevihesse csodáit, ahogy azt már sokakkal megtette ezelőtt.
„Mint Isten kedves gyermekei, legyetek az ő követői és éljetek szeretetben, ahogy Krisztus is szeretett minket, és odaadta magát értünk jó illatú áldozati adományként az Istennek. Kicsapongásról és egyéb tisztátalanságról vagy kapzsiságról szó se essék köztetek, ahogy a szentekhez illik. Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez sem illik hozzátok, annál inkább a hálaadás. Legyetek meggyőződve, hogy semmiféle erkölcstelennek, tisztátalannak, kapzsinak, más szóval bálványimádónak nincs öröksége Krisztus és az Isten országában. Senki ne vezessen félre benneteket üres beszéddel, mert ezek miatt éri Isten haragja a hitetlenség fiait. Tehát ne vállaljatok velük közösséget. Valaha sötétség voltatok, most azonban világosság az Úrban. Éljetek úgy, mint a világosság fiai. A világosság gyümölcse csupa jóság, igazságosság és egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő tetteiben, inkább ítéljétek el őket. Amit ugyanis titokban tesznek, azt még kimondani is szégyen. Mindarra, amit elítéltek, fény derül, s ami így világossá válik, fényforrás lesz. Ezért mondják: Ébredj, aki alszol, támadj fel a halálból, és Krisztus rád ragyog. Gondosan ügyeljetek tehát arra, hogyan éltek: ne balgán, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, mert rossz napok járnak. Ne legyetek értetlenek, hanem értsétek meg az Úr akaratát. Ne részegeskedjetek, mert a bor léhaságra vezet, inkább teljetek el Lélekkel. Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket. Énekeljetek és ujjongjatok szívből az Úrnak. Adjatok hálát mindig mindenért Urunk, Jézus Krisztus nevében az Istennek, az Atyának.” (Ef 5,1-20)


2018. március 26., hétfő

Ha utálsz otthon lenni

Utálok babázni, utálok főzni, utálok takarítani, utálok otthon lenni... Hány kisgyerekes anyuka érzi így - akár ki meri mondani, akár nem?

Ilyenkor jön általában a lemondás a nagycsaládos álmokról. Az egyetlen vagy legkisebb 1,5-2 éves gyereknek hirtelen „szüksége lesz a gyerektársaságra" és bölcsődébe íratva találja magát, hogy az édesanyja - persze csakis „anyagi okokból" - visszamenekülhessen a munka világába. Vagy ha ezt nem teszi, akkor otthon igyekszik magát mindenféle dologgal elfoglalni, ami nem a családanyai hivatásához kötődik, akár azon az áron is, hogy a férjét, a gyerekeit és a háztartását elhanyagolja.


Ha mindez igaz rád, akkor ez az írás neked szól. Nem azért, hogy elítéljen, hanem hogy segítsen. Hiszen te is megérdemled, hogy békét és boldogságot találj a Jóistentől kapott hivatásodban! 

Nem igaz, hogy vannak nők, akik úgy születtek, hogy élvezik a háziasszonyságot és az anyaságot, mások meg nem, és ez utóbbiaknak nincs remény.  

Minden nő, akit Isten arra hívott, hogy családanya legyen (vagyis a nők túlnyomó többsége), alkalmas rá. És ez az alkalmasság azt is jelenti, hogy mindez be tudja tölteni a szívét és élvezni tudja. Sőt, csak ez tudja igazán boldoggá tenni.

Hogy mégis a legtöbben átmegyünk egy olyan időszakon, amelyet az első bekezdésben leírtam, az három dolognak köszönhető:
  1. A feminista propagandának, amely - Lenin szavait visszhangozva - elhitette velünk, hogy „csak" anyának lenni alantas dolog, háztartást vezetni megalázó, kisgyerekekkel otthon lenni beszűkít; bezzeg dolgozni és ide-oda járni csodálatos és felszabadító dolog; és persze ezt a kettőt tökéletesen lehet együtt csinálni, ami pedig hazugság.
  2. A neveltetésünk hiányosságainak, vagyis hogy úgy válunk családanyává, hogy nem vagy alig tudunk háztartást vezetni és gyereket gondozni, ráadásul valószínűleg az anyukánk kiszolgált minket, ezért most sokkhatásként ér, hogy nekünk kell kiszolgálni másokat, és tizedannyi időnk se jut pihenni és szórakozni, mint azelőtt. Plusz fogalmunk sincs arról, hogy működik egy férfi, a feleség alárendelődéséről meg életünkben se hallottunk, legfeljebb csak úgy, mint ami a régi korok elnyomott asszonyainak szenvedését okozta.
  3. A bűneinknek, különösen a bűnök királynőjének, a gőgnek; vagyis hogy nekünk derogál alárendelődni a férjünknek, másokat szolgálni, feladni a hobbijaink jó részét és a világ szemében teljesen dicstelen hivatást végezni.
Mindezt 100%-ig saját tapasztalatból írom. Én is voltam így. Ó, de még mennyire! Viszont megszabadultam. És azt szeretném, hogy te is megszabadulhass a Gonosz boldogtalanságot hozó hazugságaitól.

Mi történt velem, hogy boldog anyává váltam? A válasz nagyon egyszerű. Nem a körülményeim változtak. Nem váltam meg se a gyerekeimtől, se a háztartási teendőktől. Hanem Istennek adtam, és Ő kicserélte a szívemet.

A katolikus misztika egyik ismert eleme a szívcsere. Ilyenkor Jézus elveszi a misztikus szívét, és újat ad neki helyette. Nyilván ez az élmény így különleges dolog, viszont különböző látomások nélkül is megtörténhet velünk ugyanez, sőt, szerintem minden hívővel meg kell történjen ahhoz, hogy üdvözüljön. 

A legtöbb ember azért boldogtalan, mert azt hiszi, hogy a környezete miatt boldogtalan. Ha több pénze lenne, jobb munkája, más férje, szebb teste stb., akkor biztos boldog lenne. Pedig ez nem igaz. Egy mondás szerint: Hiába váltogatod a nadrágot a lakásodban, hogyha a szoknya ugyanaz marad." Vagyis hiába cserélgetjük a férfiakat (vagy akárkit és akármi mást), ha mi magunk nem változunk pozitív irányba, akkor nem leszünk boldogabbak.

Alapvető keresztény tanítás, hogy a boldogságunk csak rajtunk múlik. Vajon boldogabb lettem volna, ha szakácsnőt és takarítónőt fogadok, eljárok tanulni/dolgozni, a kisfiam meg reggel 7-től este 6-ig bölcsődében van? Biztos, hogy nem. Sőt, ártottam volna a férjemnek, a gyerekemnek és magamnak is, mégpedig úgy, hogy az üdvösségemet kockáztattam volna. Szt. Pál ugyanis azt írja az asszonyokról:

  „Aki övéinek, főleg háza népének nem viseli gondját, az megtagadta hitét, és rosszabb a hitetlennél." (1Tim 5,8)
Kemény szavak, ugye?

Ezidáig  nem is annyira foglalkoztam ezzel a mondattal, mert özvegyekről szóló szövegbe van ágyazva - én meg, hála Istennek, nem vagyok az -, pedig valójában úgy van megfogalmazva, hogy világos, nem csak az özvegyekre, hanem minden asszonyra vonatkozik.

Úgy látszik, az, hogy mennyit foglalkozunk a férjünkkel, a gyerekeinkkel és a háztartással, egyáltalán nem érdektelen dolog Isten előtt. Hanem bizony, ha elhanyagoljuk mindezt, akkor rosszabbak vagyunk a szemében a hitetleneknél.

Én, mikor még csak egy gyerekem volt, olyan ostoba voltam, hogy a szívem mélyén többre tartottam a netes evangelizációt, mint a családanyai teendőimet. És könnyű volt az internetes istenszolgálatba menekülnöm ezek elől, hiszen az olyan „szent dolog", vagyis be tudtam magyarázni magamnak, hogy helyes, ha erre fordítom a legtöbb energiámat, nem a családomra és a háztartásra. (Régebben sokkal több bejegyzést és hozzászólást írtam. Azért nem látszik ez 2014-2015-ben, mert a legtöbbet utólag töröltem. Ami nem csoda, ha belegondolok, milyen istentelen lelkiállapotban születtek azok az írások.)

Pedig valójában „elhanyagoltam a házam népét", és miközben csodálatos hithirdető katolikus nőnek képzeltem magam, igazából rosszabb voltam a hitetlennél". Nem csoda, hogy nem éreztem magam igazán boldognak itthon. De nem azért nem éreztem magam annak, mert nem vagyok háztartásbeli anyának való, hanem mert túl gőgös, lusta és önző voltam hozzá, hogy élvezni tudjam, ráadásul még fogalmatlan is.

Bemagyarázhattam volna magamnak, hogy nem családanyaságra születtem, és jobb lenne nekem is, meg a családomnak is, ha eljárnék tanulni, majd dolgozni, a gyerekem meg bölcsődés lenne, de Isten nem hagyta, hogy eldobjam magamtól a fiamat, mert nem találtam elég izgalmasnak egy hozzám hasonló „különleges" nő számára a vele való foglalkozást.

Istentől tudtam már 13 éves koromtól, hogy nekem háztartásbeli, nagycsaládos anyának kell lennem. Különben is, valahol borzadtam tőle, hogy a gyerekemet bölcsődébe adjam, a háztartásomat meg más vezesse. Minek mentem akkor férjhez és miért szültem, ha szinte minden ezzel járó feladatot másokra hárítok?

Az Úrhoz fordultam. Eleinte azzal zaklattam, mutassa meg, mit kéne dolgoznom, vagyis hogy meg tudjam ülni azt a bizonyos két lovat. Nem mutatott semmit. Hanem megmutatta a Bibliát, azon belül is azt, hogy Ő hogyan gondolkozik az asszonyokról.

Aztán megmutatta az amisokat. Az Élet az amisokkal (Living with the Amish) és az Amish - A Secret Life c. dokumentumfilmet, amelyekben felragyog a keresztény asszonyok hivatásának szépsége.

És megmutatta a Queen of the Home c. könyvet, amely csupa keresztény nőtől közöl rendkívül lelkesítő írásokat. Ha más nem, ezek aztán tényleg felnyitják egy háziasszony szemét arra, milyen fontos és értékes hivatása is van!

Meggyőződhettem róla, hogy valóban az az utam, amit 13 éves korom óta súgott nekem az Úr, és amit el is kezdtem élni, csak a fentebb leírt három nehezítő körülmény miatt nem éreztem jól benne magam.

Úgyhogy most már nem a körülményeim megváltoztatását kértem Istentől, hanem hogy engem változtasson meg. Mutassa meg, mit gondolok rosszul és milyen bűneim vannak. Tegyen olyan feleséggé, anyává és háziasszonnyá, amilyennek Ő látni akar engem.

Ráadásként ekkor rávett az Úr, hogy komolyan elkezdjem olvasni a Peaceful Wife blogot és Dr. Emerson Eggerichs Szeretet & Tisztelet c. könyvét, amelyek arról szólnak, hogyan legyünk jó feleségek a Biblia útmutatásait követve.


Azóta eltelt két és fél év. Ez alatt nem lettem tökéletes családanya, de mégis úgy érzem, mintha Isten teljesen új szívet adott volna nekem. Rengeteget tanultam és sok mindenben változtam. Boldog vagyok, megelégedett és biztos abban, hogy jó helyen vagyok és jó úton járok. Ha újrakezdhetném, akkor is ugyanezt az életet választanám. A helyemen vagyok, és ez a hely betölt engem!

Tudod, nem azért írtam le mindezt, hogy dicsekedjek vagy magamat dicsérjem. Tanúságtételből tettem. Hogy bebizonyítsam, Isten irgalmas szeretete végtelen, és átformáló ereje nem csak néhány különleges kiválasztottnak jár. Mindannyian részesülhetünk benne. Csak egy akadálya van: ha mi nem akarjuk.

Végül szeretném még néhány másik édesanya tanúságtételét ajánlani:
Nem lenne jó, ha te lehetnél a következő? :-)

*

További olvasnivaló:
Kerekecskemacska kapcsolódó írása.
Kép: első - Martha Sawyers, második és harmadik - John Gannam

2018. március 21., szerda

Isten karmai


Nagyon szeretem C. S. Lewis könyvsorozatát, a Narnia Krónikáit. A harmadik rész a kedvencem. Ebben Aslan, az emberi értelemmel bíró oroszlán, aki Narnia a miénkkel párhuzamos világában Jézust jeleníti meg, különös dolgot tesz Aravisszal, ennek a kötetnek a főhősnőjével: karmaival sebeket ejt a hátán. Később így beszélgetnek erről:
— Addig boldog a ló, míg tudja, hogy fiatal, így van vele az ember is. Jöjj ide te is, Aravis lányom. Nézd! A mancsaim bársonyosak, most nem fordulnak ki a karmaim.
— Most, uram? — kérdezte a lány.
— Én voltam az, aki megsebesített. Én vagyok az egyetlen és ugyanaz az oroszlán, akivel találkoztatok hosszú utatok során. Tudod, miért karmoltalak meg?
— Nem, uram.
— A karmolások a hátadon: könnyet könnyért, sebet sebért, vért vérért; ez a fizetség a mostohaanyád szolgálójának hátára mért korbácsütésekért, melyeket miattad kapott, mivel álomba kábítottad, így megtudtad, mit érzett ő.
— Igen, uram. És…
— Kérdezz csak, kedvesem — mondta Aslan.
— Más büntetést is el kellett szenvednie miattam?
— Gyermekem, én rólad beszélek most, nem róla. Senki sem adhat számot más történetéről, csak a sajátjáról — mondta az oroszlán fejét megrázva s enyhébb hangon folytatta. — Legyetek vidámak, kicsikéim. Hamarosan újra találkozunk. De előbb még másvalaki látogat meg benneteket.
Elsőre talán tiltakoznék az ellen, hogy Lewis a szemet-szemért elvet adja meg Aslan-Jézus tettének mozgatórugójául. De nem teszem. Mert többször megtapasztaltam már, hogy Jézus valóban így nevel engem.

Sokszor csak akkor veszem észre egy bűnömet vagy értem meg a valódi súlyát, hogyha valaki más is elkövet ellenem hasonlót. Szomorú, de igaz, hogy sokkal jobb szemem van mások vétkeire, főleg, ha velem szemben követik el őket, mint a sajátjaimra. Az, hogy Isten felhasználja, nyilván nem teszi kevésbé bűnössé, amit a másik ember ellenem elkövetett, de a viselkedése mégis hasznos a számomra, hiszen akaratlanul is tükörré teszi magát, hogy az ő bűnének vagy jellemhibájának tükrében meglássam a sajátomat.

Épp ezért vagyok most már biztos abban, hogy amikor egy ismerősöm pár éve azt mondta, hogy általában az idegesít nagyon minket a másikban, ami miránk is jellemző, csak magunkban nem vettük még észre, akkor igaza volt. Ezért ha valaki idegesít, vagy úgy látom, valamilyen bűne van, vagy épp vét ellenem, akkor megpróbálom tüzetesen megvizsgálni magamat, hogy vajon rám nem jellemző-e ugyanez a hiba. Az is kiderülhet még a végén, hogy csak rám jellemző, és a saját bűnömet vetítem ki a másikra, mivel egy másik bölcsesség szerint mindenki magából indul ki.

Igazából a Sátán tudja jól, hogy vagy a saját bűneimmel és hibáimmal foglalkozom teljes mellbedobással, vagy másokéival. Nincs kapacitásom mindkettőre, főleg, hogy már több kisgyerek lelki fejlődése és jelleme is van rám bízva. Épp ezért küzd annyira a Gonosz, hogy mások vétkeivel foglalatoskodjam, ha máshogy nem, hát úgy, hogy az életükbe bűnöket képzelek, szavaikat, viselkedésüket rosszra magyarázom, majd valamiféle szent küldetéstudattól fűtve nekilátok, hogy ezeket az embereket kioktassam hibáikról és jobb útra térítsem őket - noha magamon és a gyermekeimen kívül nekem ezt tenni nem feladatom senkivel -, mert tudja, hogy akkor a sajátjaimra már nem jut elég időm.

Pont ezért olyan vonzó a lelkemnek mások hibáival foglalkozni. Addig se kell szembenéznem a saját nyomorúságommal: mindazzal, amit az Úr elvár, de nem teszem meg, mindennel, amiről le kéne mondanom, de nem mondtam le, a bűnökkel, amelyek bennem (is) megvannak, de nem akarom észrevenni őket, és minden erénnyel, amelyet nekem kéne elsajátítanom, nem másokra ráerőltetnem, bemagyarázva magamnak, hogy én most Jézus Krisztus Szentséges Nevében folytatok lélekmentő hadjáratot az irgalmasság lelki cselekedeteit gyakorolva.

Ahogy Kempis Tamás is írta a Krisztus követésében:
Szép lelki nyugalomban maradhatnánk, ha nem akarnók magunkat mások szavaiba és cselekedeteibe ártani, amelyekre semmi gondunk.
Illetve:
Néha a harag indít és szent buzgalomnak tartjuk.
Mennyi veszekedést, sértődést, haragot, fájdalmat spórolhattam volna meg magamnak, ha eszerint élek! De Jézus tanít. Ha kell, Aslanként körmöket növeszt és addig hasítja velük a hátamon a bőrt, amíg át nem érzem, mennyire nem jó, amit teszek, és annyira elegem nem lesz belőle, hogy felhagyjak vele mindörökre.

*

Szeretettel ajánlom a témában az alábbi Peaceful Wife-írásokat:
How to Avoid Being a "Busybody"
I Am Responsible for Myself Spiritually - Part 1

2018. január 22., hétfő

Mi különböztet meg egy katolikust a Sátántól?

A Sátán katolikus. Hisz minden dogmát. Tudja, hogy Isten létezik és hogy Szentháromság. Azt is, hogy Jézus valóságos Isten és valóságos ember. Azzal is egyetért, hogy a katolikus Egyház az igaz egyház. És még sorolhatnám.

Az, hogy hiszel a dogmákban, nem különböztet meg a Sátántól.

De a Sátán nem csak hisz. Tud is. Betéve tudja a Szentírást, az összes zsinati dokumentumot, a mise kánonját latinul és minden nemzeti nyelven, az egyháztörténetet is A-tól Z-ig.

Az, hogy bővelkedsz teológiai és egyháztörténelmi ismeretekben, nem különböztet meg a Sátántól.

Mi akkor az, ami mássá tehet téged, katolikus embert, mint amilyen a Sátán?

Alázatos vagy. Alárendelődsz Istennek. Elismered Őt az Úrnak, magadat pedig teremtménynek tartod és úgy is viselkedsz. De nem csak Istennel szemben vagy alázatos, hanem az emberek felé is alázattal fordulsz, és ha megsértik a hiúságodat, akkor is szelíd maradsz.
„Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – és nyugalmat találtok lelketeknek." (Mt 11,29)
Szeretsz. Viszonzod Isten irántad tanúsított szeretetét és a felebarátaidat is szereted. Nem hazudsz nekik, nem hagyod őket cserben, nem rágalmazod őket, nem pletykálsz róluk, és még sorolhatnám.
Arról ismeri meg mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt" (Jn 13,35)
Szolgálsz. A Sátán jelszava: nem szolgálok. A szolgálatban forr össze az alázat és a szeretet, és így válik cselekvővé ez a két erény. Szolgálsz, vagyis szeretetben odaadod az életedet másoknak, elsősorban Istennek és a hozzád legközelebb állóknak, a rád bízottaknak. Nem saját magad vagy önmagad számára az első helyen, hanem mások.
Tudjátok, hogy a nemzetek fejedelmei uralkodnak a népeken, és a nagyok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." (Mt 20,25-28)
A Sátán nem alázatos. A Sátán nem szeret. A Sátán nem szolgál.

Te igen?

Vagy nem különbözöl a Sátántól semmiben, legfeljebb csak hatalomban és intelligenciában?

Kép Az ördög ügyvédje c. zseniális filmből


SZENT PÁL SZERETETHIMNUSZA 
Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedjek: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem. 
A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. 
A szeretet soha meg nem szűnik. A prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik.Mert töredékes a megismerésünk, és töredékes a prófétálásunk; amikor pedig eljön majd a tökéletes, a töredékes véget fog érni.
Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek; amikor pedig férfivá lettem, felhagytam azokkal a dolgokkal, amelyek gyermekhez valók.Most ugyanis tükör által, homályosan látunk, akkor pedig majd színről színre. Most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, mint ahogy én is ismert vagyok.Most tehát megmarad a hit, a remény, a szeretet, ez a három; de ezek közül legnagyobb a szeretet.

2016. június 21., kedd

Boldogok a nagyravágyóak


Ez kétség kívül nincs Jézus boldogságmondásai között. Én vagyok az, aki ezt állítom - de Jézus tanítása alapján.

Gyerekkorom óta elég sokat gondoltam magamról. Általában okosabb voltam a körülöttem levő kortársaimnál és egész máshogy gondolkoztam és éltem, mint ők, ami abba a hitbe ringatott, hogy több vagyok nálunk, hogy van bennem valami különleges. Ez rendkívül nagyravágyóvá tett. Nagy dolgokat kell, hogy véghez vigyek - gondoltam. Nekem csupa nagy dolog jár - volt egy másik gondolatom. Röviden összefoglalva: nagyravágyó lettem.

Azt hiszem, a nagyravágyás könnyen a pokolba vihet itt a Földön és a túlvilágon is. Irreális énképhez, depriváltsághoz, örökös elégedetlenséghez és hatalmas gőghöz vezethet. Ezt mindet meg is tapasztaltam. De az utóbbi időben azt is megtapasztaltam, hogy elvihet valami csodálatos dologhoz is: a szentséghez. Ugyanis megfelelő irányba csatornázva a nagyravágyás a lehető legjobb hajtóerő lehet ahhoz, hogy ne érjük be kevesebbel, mint Istennel és a szentséggel!

A Kelet (de a félreértett, eltorzult „kereszténység" is) azt tanítja nekünk, hogy a vágyaink és az érzelmeink rosszak, meg kell tőlük szabadulnunk, hiszen minden, amire vágyunk és amit érzünk, e világ haszontalanságához köt. A gnosztikus azt mondják, az az igazán magasztos lélek, aki ezektől mentes, hogy a végén eltűnjön a személyes énje és felolvadjon az istenségben vagy Isten-Önmaga felébredhessen lidérces álmából, szétszakítván Maya fátylát.

Ezzel szemben a Nyugat manapság azt tanítja nagyon helyesen, hogy a vágyaink fontosak és ki kell őket elégíteni, csakhogy azt akarja, érjük be kevesebbel, mint Isten és a szentség. A Sátán csupa ártalmas testi-lelki „junk food"-dal akar minket jóllakatni, azt kívánja, hogy McDonald's-os sültkrumplit és cukorban tobzódó túl édes mignont zabáljunk reggeltől estig, hogy a végén tohonyák és betegek legyünk, míg bele nem pusztulunk, Istent pedig, aki ezerszer táplálóbb, laktatóbb, változatosabb és ízletesebb ételekkel vár minket, azzal vádolja, hogy el akarja tőlünk venni ezeket a finomságokat és azt akarja, hogy éhen haljunk.

Kelet és Nyugat tévutai helyett mit mond az Úr? Igen, legyenek csak hatalmas vágyaid!

Légy nagyravágyó - de vedd észre, hogy a legnagyobb Én vagyok, vágyj tehát Rám!

Vágyj csak arra, hogy nagy ember legyél - de vedd észre, hogy a nagyság a szentségben van, szent akarjál lenni!

Kívánd csak, hogy hatalmas tetteket hajthass végre - de tudd, a tettek hatalmassága abban áll, hogy az Én akaratomat követed-e és szeretetből teszed-e mindazt, amit teszel!

Akard nyugodtan a dicsőséget - de ne emberektől várd, hanem légy olyan, hogy Én dicsőíthesselek meg!

Keresd csak mások tetszését és elismerését - de ne a világét, hanem az Atyáét, a Fiúét és a Szentlélekéét!

Az a nagyszerű ebben a „keresztény nagyravágyásban", hogy bármilyen életállapotban beteljesíthető és nem a körülményeinktől függ, hanem csakis lstenen és rajtam. A mi Urunk perspektívájában egy névtelen remete ezerszer hatalmasabb és dicsőségesebb ember lehet, mint egy világbirodalom irányítója. Az, amikor egy édesanya letörli a gyereke arcáról a csokoládét, milliószor hatalmasabb és dicsőségesebb tett lehet, mintha a legfélelmetesebb had élén meghódította volna fél Európát. Isten megtanítja nekünk, hogy mennyire más jelenti a nagyságot és a dicsőséget, mint a világ gondolja. Jézus Krisztus egészen kifordítja a sarkaiból a világot, és mindazt, amit gondolunk róla! Olyanokat mond, hogy:
„Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják." (Mt 23,12)

„Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld." (Mt 5,5)

„Tudjátok, mit tettem veletek? Ti Mesternek és Úrnak hívtok, s jól teszitek, mert az vagyok. Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg. Bizony, bizony, mondom nektek: Nem nagyobb a szolga uránál, sem a küldött annál, aki küldte. Ha ezt megértitek, s tetteitekben ehhez igazodtok, boldogok lesztek." (Jn 13,12-17)

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is." (Mt 6,19-21)
Vagy épp arra tanítja a szamáriai asszonyt, hogy a testi szomjúságnál van egy sokkal nagyobb vágy, amely beteljesítésre vár, az Isten iránti szomjúság, amelyet egy férfi se fog betölteni, hiába váltogatja őket, keresve a „tökéleteset". (Hát nem végtelenül mai történet?). (ld. Jn 4,1-42) Nem azt mondja neki, hogy építsd le magadban a tökéletes szeretet iránti vágyat, hanem rámutat, hogy Isten elégítheti csak ki.

Ha megnézzük az alábbi szentírási szakaszokat:
„Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?« Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: »Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában.«" (Mt 18,1-4) 
„Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek. Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon másoknak és odaadja az életét váltságul sokakért.” (Mt 20,25-28)

Ezekből se azt látjuk, hogy Jézus azt mondta volna, ne akarjatok nagyok lenni, ne vágyjatok nagyságra, sőt ne legyenek vágyaitok. Hanem megmutatja, hogy ez a nagyság mennyire mást jelent és más módon érhető el, mint ahogy a Sátán el akarja hitetni velünk. Igenis akarjunk nagyok lenni! De úgy, ahogy Jézus tanítja.

Mindez egészen más, mint amit a világ hisz és ahogy a világ él, legyen az a Kelet vagy a Nyugat, nemde?

Az igazság az, amit Szent Pál írt a Szeretethimnuszban, hogy még a vértanúság se ér semmit, hogyha nem szeretetből tesszük (ld. 1Kor 13). Vagy amit Lisieux-i Szent Teréz fogalmazott meg: „Nem az az igazi nagy tett, ha sokat adunk, hanem, ha nagyon szeretünk."

Különbözőek vagyunk, különböző élethivatással, különböző képességekkel, különböző mértékű hatalommal. Igazából mindegy, hogy a pápa vagyok-e vagy egy eldugott kis falu papja, hogy királynő vagyok, vagy egy egyszerű édesanya... Teljesen mindegy, hogy ki vagyok és mit csinálok, hogy a világ mit gondol rólam, hogy az ő mércéjével mérve hatalmas vagyok-e vagy sem, a lényeg az, hogy amit tennem kell, azt végtelen szeretettel tegyem és ne érjem be kevesebbel, mint Isten és a szentség. Ezek híján a legnagyobb tett is üres, de ezekkel a legkisebb cselekedet is végtelen értékű. Ahogy Sienai Szent Katalin mondta: „Légy, akivé Isten tenni akar, és lángra lobbantod a világot!" (Még akkor is, hogyha a világ nem tud róla, csak Isten, hogy milyen nagy hatással voltak rá imáid és áldozataid.)

Úgyhogy nyugodtan leszek csak nagyravágyó. De olyan keresztényfélén. Teljes megnyugvással vallom, hogy se énnekem, se másnak nem szabadna beérnie kevesebbel, minthogy nagy szent legyen. Istennel, az Ő személyével, szeretetével és mennyországával. Egyszerűen én többre teremtettem annál, minthogy a világ dicsőségét, hatalmat, pénzt, emberi elismerést hajkurásszak. De ez nem csak rám, mindenkire vonatkozik. A nagyságomat Istenben, a szentségben, a szeretetben, az alázatban és a szolgálatban keresem, és tudom, hogy sokkal nagyobb nagyságot találok mindebben, mint amit a világ nyújtani tudna. Ezerszeresen erősebb a nagyravágyásom annál, minthogy el akarjam nyomni magamban, de milliószorosan nagyravágyóbb vagyok annál, hogy beérjem azzal, mint amit a Sátán tudna ajánlani nekem, ahogy Jézus Krisztus se érte be a gonosz portékájával, amikor megkísértetett. (ld. Mt 4,1-11)

Ha az alábbi imát őszintén és szüntelenül imádkozni tudjuk, nagyravágyásunk nem kárhozottá, hanem boldoggá fog tenni minket.


Ne a mi, ne a mi nevünké, Uram, 
hanem a Tiedé legyen a dicsőség! Amen.

2015. augusztus 26., szerda

Nagy szent akarok lenni!

Kétféle életutat ismerünk. Vannak azok az emberek, akik híresek, akikkel csupa izgalmas és különleges dolog történik, akik sokat utaznak és mindenféle dolgot kipróbálnak. Aztán vannak a szürke tömegek. Akik dolgoznak. Akik szülnek. Akik takarítanak. Akiknek minden napja nagyjából ugyanolyan.

Azt hiszem, én is ebbe az utóbbi csoportba tartozom. Pelenkázok, szoptatok, főzök, mosok, boltba járok, leviszem a fiamat a homokozóba. Minden napom szinte teljesen ugyanolyan. Persze írok is, de ennek nincs világrengető jelentősége, nem jutnak el sokakhoz a gondolataim.

Valahol nehéz volt elfogadnom ezt az életet. Többre vágytam. Aztán azt gondoltam, hiú vagyok, azért van ez. De valami nem hagyott nyugodni, és ezt az érzést jól ismerem. Rá kellett jönnöm, nem a gőg, hanem Isten volt az, aki többre ösztönzött.

Mi ez a több? Nem gazdagság, hatalom vagy népszerűség. Hanem a szentség.

A Katolikus Lexikon szerint szent „tág értelemben az összes hívő, akik a keresztség által részesülnek Isten életében és szentségében (vö. Róm 15,16; 2Tesz 2,13). Szoros értelemben azok, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott és a liturgiában, ünnepnapukon megemlékezik róluk."

Tulajdonképpen minden keresztény embernek a „tág értelemben vett" szentséget kell élete céljául megjelölnie. Vagyis az én életem célja és értelme sem a takarítás meg a pelenkázás, hanem a szentség. Bármennyire is átlagos és a világ által jelentéktelennek bélyegzett dolgot is csinálok, az életcélom magasztos és heroizmust követel. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy világhíres Isten prófétája vagyok és százezreket oktatok az Úr szaváról, vagy pedig családanya vagyok és krumplit hámozok. Ugyanúgy kapcsolatban lehetek Istennel, ugyanúgy heroikus küzdelmet vívhatok a Gonosszal és ugyanúgy szentté lehetek. Mert a lényeg nem a külső cselekedetek nagyságán áll vagy bukik, hanem abban, ami a szívünkben van, ami a lelkünk rejtekében megy végbe.


Mégis nevetségesnek tűnik, amit most írni fogok, hiszen én csak egy anya vagyok, ráadásul mennyi gyengeségem van, de mindennek ellenére a Benső Ösztönző arra hajt, hogy nagy szent akarjak lenni. Lángra gyújtja a lelkem, amit Lisieux-i Szt. Teréztől olvastam:
„Így azután a francia hősök, különösen a Tiszteletreméltó JEANNE D'ARC hazaszerető tetteiről olvasva, nagy volt a vágyam, hogy utánozzam őket, úgy éreztem: bennem is megvan ugyanaz a tűz, mint ami őket lelkesítette, ugyanaz az Égi inspiráció. S ekkor kaptam egy kegyelmet, melyet mindig úgy tekintettem, mint életem legnagyobbjainak egyikét – ekkora koromban nem kaptam még olyan megvilágosításokat, mint amilyenek most elárasztanak. Úgy gondoltam, hogy dicsőségre születtem, s miközben a módját kerestem annak, hogy eljussak rá, a jó Isten azokat az érzéseket sugallta, amelyeket most leírtam. Azt is megértette velem, hogy az én dicsőségem nem fog feltárulni halandó szemek előtt, s abban fog állni, hogy nagy Szent legyek!!! … Ez a vágy talán vakmerőnek látszik, ha meggondoljuk, mennyire gyönge és tökéletlen voltam s mennyire az vagyok még ma is, hét éves szerzetesi élet után, azonban mégis, mindig ugyanazzal a merész bizalommal érzem, hogy nagy Szent leszek, mivel nem saját érdemeimben bízom, hiszen olyan egyáltalán nincs nekem, hanem Abban remélek, aki beéri majd gyenge erőlködésemmel, egészen Magához emel s végtelen érdemeivel elborítva, Szentté fog tenni engem."
Ha belegondolok, hogy egy korombeli lány írta mindezt, aki egy kolostorban élt és semmi különöset nem tett és semmi különös nem történt vele..! És ez a lány ma a világ egyik legismertebb szentje, ráadásul egyháztanító, és milliókkal tehetett már jót akár imái, akár írásai, akár életpéldája által! Szinte érzem és hallom, ahogy a világ minden tájáról az emberek talán öntudatlanul is, de szentekért sóhajtanak, akik közelebb viszik hozzájuk Istent, hogy aztán ők is egészen az Övéi lehessenek. Szeretnék egészen Istené lenni, mint Teréz, hogy odaadhassam Őt másoknak. Egyszerűen borzasztónak érzem, hogy mennyire eltávolodott a világ Istentől, mennyi ember nem ismeri, tagadja a létezését, sőt megveti Őt, és mennyien tévelyegnek, és mennyien boldogtalanok. Majd' megőrülök attól, hogy mennyi lenne a teendő és erre a sok teendőre milyen kevés ember vállalkozik. Szeretnék mindent megtenni és mindenkit megtéríteni.

És mégis, ez a vágy nem akadályoz abban, hogy egyszerűen csak feleség és anya legyek, aki néha ír, mert tudom, hogyha Isten szentté akar tenni engem, akkor ennek az útnak a jelenlegi szakasza abban áll, hogy feleség vagyok és anya. Nem akarok mindent eldobni és apácának állni vagy hitszónokként körbeutazni a Földet. Istenre vágyom, és arra, hogy áldás legyek ott, ahová Ő állított engem. Hiszen Barsi Balázs atya ezt mondta:
„Az Egyházban nem annak van jövője, aki valami nagy művet akar létrehozni, hanem aki szeretni akar megtanulni, s az az ambíciója, ami Lisieux-i Szent Terézé: az Egyház szívében a szeretet akarok lenni!"
Most már merek arra vágyni, hogy nagy szent legyek, mert nem ragaszkodom hozzá. Nem félek, hogy ez hiúság, mert ha arra gondolok, hogy én leszek a legismeretlenebb és legkisebb szent a mennyországban, akiről még a legközelebbi szerettei se tudják, hogy szent volt és a mennybe jutott, az sem zavar. Ha pedig a Földön nem hajthatok végre nagy tetteket, akkor majd végrehajtom őket a mennyországban és buzgón fogom kérni Istentől, hogy áldja meg mindazokat, akik még küzdenek.

Talán nagyravágyás ez, de úgy gondolom, minden keresztény embernek igenis nagyravágyónak kell lennie, mert Isten a legnagyobb a világon, és nem vagyunk igazán keresztények, ha nem vágyunk Rá, ha nem Rá vágyunk elsősorban és mindenek előtt. Nem szabad beérnünk rutinszerű templomba járással, nagyjából a nagy bűnök kerülésével és gyorsan elhadart imákkal. Istenre önmagára kell vágynunk a lelkünk teljességével és legforróbb hevületével, hogy Istené legyek és Ő az enyém. Ez nem őrültség, hanem a legnagyobb realitás. Isten erre teremtett minket... Isten magának teremtett minket, és nyugtalan a szívünk, míg meg nem nyugszik Őbenne, ahogy Szent Ágoston is írja. Ez nem (önjelölt) szentek különcködése, hanem minden keresztény ember valósága ez kéne legyen.

Ebből a perspektívából nézve feleségnek, anyának, háziasszonynak lenni korántsem olyan jelentéktelen és gúzsba kötő, ahogy azt sokan láttatni próbálják. Sőt, hogy úgy mondjam, tökéletes terep a szentté válásra és a szeretetre. Az édessége mellett olyan sok lemondással, áldozattal, fáradtsággal és tanulsággal jár, hogy nem csak hálás vagyok, de igazi kitüntetésnek érzem, hogy Isten engem erre meghívott, noha alkalmatlan vagyok rá, de Ő megmutatja az erejét és alkalmassá tesz. Ahogy, ha akarja, megmutatja nagyságát, és nagy szentté tesz, vagy pedig a legeslegkisebb ismeretlenné a mennyország legeldugottabb sarkában. Bármit is ad az Úr, én szívesen fogadom, és egyben biztos vagyok: az utóbbihoz is szükség lesz az Ő mindenható erejére...!